Bajnokunk eddigelé csak apró csetepatékban, portyázó kósza járatokban
tünteté ki magát. A merre ő járt, valami derekas ütközetre nem igen
került a dolog.
Aztán meg a derekas ütközetekben sem igen sok dicsőség termett az
innenső félen; a mint tudjuk, az a gonosz Napoleon nagyon csunyául bánt
mindenütt a hadvezérekkel, akár milyen jók voltak is ezeknek a katonáik.
A franczia nadrágtalan sereg előtt, bizony szégyen megvallani, majd
olyan gyorsan utaztak medvebőrös gránátosaink, mintha vasuton
szállították volna őket. Hiába, a tudomány, a lángész több, mint akármi
erő a világon.
Egyszer Napoleon az olasz havasok alatt oly véletlen csapott Wurmser
táborára, hogy annak megállni sem maradt ideje. Futottunk, a merre
láttunk, Mántováig meg sem álltunk.
Egy része a hadseregnek, melyet Gvozdanovics tábornagy vezényelt, a
Garda-tónak lőn szorítva s a dühös rohamban nemcsak a csatarendet, de
harmincz ágyuját is elveszté.
A francziák egyszerre nekifordíták az elfogott ágyúkat az összezavart
tömegben menekvő hadseregnek s elkezdék azt saját ágyúinkkal borzasztón
lövetni.
Az üldözött seregben mindenki elveszté a fejét, gyalogok, lovasok
egymást gázolták el, nem hallgatott senki többé vezérszóra; elhányták
fegyvereiket s a rémes ordítás közé egyre bőgött az elfogott harmincz
ágyú halálos ítélete, sötét golyóival egész véres utczákat seperve a
bomlott tömeg között.
E rémes csatában csak egy kisded lovagcsapat látszott még küzdeni az
ellenség győzelmes hadsorai között, egy fiatal hadnagy vezérlete
mellett.
E hadnagy volt Simonyi.
A maroknyi huszárság keresztülvágta magát az őket mindenütt körülözönlő
franczia gyalogságon s bizton fölmenekült egy dombra az országút
mellett.
Itt megállítá pár százra menő kis dandárát Simonyi s visszatekintett a
csata helyére.
Látta, mint szórja a halált a harmincz tulajdon ágyú a rokon hadseregre,
látta, hogy az egész hadnak ott kell elveszni és nem mentheti azt meg
senki.
Ekkor egy merész gondolat támadt szivében. Sokkal merészebb, minthogy az
észtől tanácsot lehetett volna kérni, ha kivihető-e az vagy sem?
– Vissza, vitézek. Vegyük el az ellenségtől ágyúinkat!
Egy percz mulva hosszú sorba elosztva kisded csapatját, mint a sebes
áradat fordult vissza a dombtetőről a győzelmes ellenségre s
kétségbeesett viadallal utat tört magának az ágyúkig az eléje meredő
szuronyerdőn keresztül; ott egy pillanat alatt leapríták az ellenség
tüzéreit, lovakat fogtak a megmentett ágyúk elé s elkezdtek velök
vágtatni kifelé. Simonyi hirtelen két podgyászos szekeret fordíttatott
fel az úton, s két ágyút megtöltetve, utat lövetett menekvő csapatjai
előtt, míg két felől halálra elszánt huszárjai harczoltak az ágyúk
mellett, hogy a mindenünnen rohanó harczi népek árja el ne boríthassa
őket.
Egy forró küzdelmes óra után meg volt mentve minden ágyú, meg a
vesztének indult hadsereg; az egész tábori podgyász; és meg volt mentve
a magyar név dicsősége.
A jelen volt tábornokok bizonyságlevelet adtak a magyar vitéznek e
hihetetlenséggel határos hőstette felől, melyben nehány századmagával az
egész diadalt kicsikarta a győztes ellen kezéből, melyet elolvasva,
bátran az a kérdés támadhat bennünk, hogy hát a többiek miért nem
segítettek neki?
Hanem hiszen azok nem voltak huszárok.