Alig került fordult az év, már az egész táborozás helyén, a Rajna
vizétől a cseh határhegyekig, hire volt a szürke lónak és a lovasnak, a
ki rajta szokott ülni.
Némely tábornagy nevét nem tanulták meg oly hamar, mint Simonyiét s
innen is túl is száz meg száz csoda adomát tudtak felőle regélni, jó
barátok úgy, mint ellenség.
Hogy fogta el tizenhat huszárjával a zweibrücki herczeg kastélyában
pusztító 20 francziát tisztestül együtt, hogy vigadott a trieri
dalidóban az uri kisasszonyokkal, hogy húzta fel a legszebb leány ujjára
legszebb gyémántos gyűrűjét, hány csókot is kapott érte? örömében
megivott rá huszonnégy csésze feketekávét. Más halandót a guta ütött
volna meg bele, neki semmi baja sem lett.
Aztán szörnyűködve emlegették a francziák oda át, hogyan vágta térdben
ketté egy harczosuk lábát, bizonyosan fejszével szokott hadakozni. Hogy
köszöntött be egy éjjel a zürchi plébánushoz, kinél négy franczia tiszt
volt szálláson, ott vacsorát főzetett magának, legényeinek s együtt
vacsorálva a holtra ijedt francziákkal, azután szabadon bocsátá őket.
Máskor ismét, hogy bújt be lovával együtt a zürchi bástya alatt kifolyó
Mózel vize boltozatos alagútján, s míg Melas tábornok a bezárt kapukat
ostromolta, ő lóhátán nyitott be a legszebb palotába, s felnyargalva a
lépcsőn, bekiáltott: «ki van ide haza?» A rémszóra három szép teremtés,
három urikisasszony rohant ki eléje a tükrös szobákból, s rémülve
borultak lábaihoz, kegyelmet kérve öreg atyjuk számára, s aranynyal
kinálva a rémületes hőst. Nem vett ő aranyat ilyen szép kezekből, de
igen egy pár csókot a maga számára s egy ital bort vitéz társainak s
békén hagyta a siró delnőket.
Mikor a tábornagyok valami bizonyosat akartak megtudni az ellenség
hadállása felől, csak Simonyinak szóltak, hogy menjen ki, fogjon nekik
egy francziát. Menten hozott nekik egyet a mezőről.
A rút deczemberi időben farkasszemet nézett egymással a két ellenség,
nappal mindig a kéz a kantárszáron, a fölnyergelt paripa mellett, éjjel
mindig a nyeregben, a kéz a karabinon.
Éjjel is volt, köd is volt, az ember nem látta, nem ismerte egymást.
Minden ló szürke volt ezuttal, mert belepte a dér.
Simonyi előőrsön állt három emberével, ötven lépésnyi távolban tőle a
szakasz, azontúl az egész svadron. Egyszer csak jön a felváltó őrjárat
három embere, szépen szemközt állnak és kérdezik:
– Qui vive?
– Nem jó helyen jártok pajtás, szól nekik Simonyi, ez a mi táborunk;
amarra van a tietek.
A jámbor francziák ekkor vették észre, hogy nagy ködben az ellenfél
előőrsét jöttek felváltani.
– Megálljatok, szólt Simonyi francziául, majd haza vezetlek, hogy el ne
tévedjetek megint.
S azzal szép csendesen elvezette őket a tulsó őrállásokhoz; ő tudta jól
a ködben is a járást, ott egyet ittak egymás kulacsából s elváltak kezet
szorítva. A franczia tiszt megigérte, hogy majd holnap reggel, mikor
mind a ketten szolgálaton kívül lesznek, eljön egy kis találkozóra.
Simonyi igérte, hogy ott lesz.
Reggelre szépen feltisztult a nagy köd, a franczia kilovagolt a két
táborvonal közé s átkiáltott, hogy hol van a szürke lovas?
– Itt vagyok! kiálta Simonyi, s kiugratott a kérdező elé.
A két bajnok ott a két sereg szeme láttára összecsapott egy szál
karddal. Simonyi félrevágta a franczia egyenes spádéját s olyat ütött a
sisakjára, hogy az ember, sisak és nyereg egyszerre lehullt a lóról.
Most azonban a franczia gyalog rohant Simonyinak: két vágás egy
pillanatban! Simonyi a bal karjára kapott sebet; a franczia holtan
terült el a havas mezőn.
A szűrke lovasról ilyen mondákat beszéltek. Egész hősköltemény volna, ha
azt összeszedné valaki, a mit a hír akkor beszélt róla; érczerős
karjáról, bátor hős szivéről, nemes lelkéről a védtelenek iránt, s nagy
szerencséjéről minden férfi ellen, minden asszony ellen. Amott
félelemmel, itten szerelemmel gondolt rá mindenki, a ki egyszer a szürke
lovas villámló szemeibe nézett.