A ki valaha látott tekeasztalt (biliárdot), sokszor tapasztalhatá, hogy
mikor két golyó összeütődik, az egyik jobbra, a másik balra szalad, s
egyik sem fut a másik után. Nevezik ezt kávéházi nyelven rekuzénak.
Még többször fordul elő a háborúban az ilyen rekuzé. Két tábor nagy
sietséggel tör egymásra, megütköznek s akkor látják, hogy «jaj» a másik
is erős ám s ütközet után egyik jobbra, másik balra szalad vissza, a
honnan jött.
Egyszer a többek között Melas osztrák tábornok is visszafordult a
francziák előtt, azok pedig ő tőle fordultak vissza és mind a kettő azt
hitte, hogy a másik üldözi őt.
Melasnak mégis volt annyi esze, hogy meg akarta tudni, vajjon jönnek-e
utána, s két svadron lovasságot akart kémszemlészetre küldeni Homburg
felé.
Ugyan minek az? mondák neki, elég lesz oda Simonyi tizenhat emberével,
meg tudja ő a dolgokat emberül.
Úgy lett. Simonyi káplár megkapta a parancsot, éjszaka rögtön megindult,
nyugodt lélekkel pipára gyujtott s ballagott szépen az országuton.
Akkora volt a köd, hogy a hátul jövők már nem látták az elülmenőket s
csak a beszélgetésből tudták, hogy együtt vannak.
Egyszer Simonyi lát maga előtt valami tarkát a ködön keresztül. Nézi: mi
lehet az? egy csoport franczia vértes lovag; rezes sisakjaikról, lelógó
lófarkas bojtjaikról megismerte őket.
Azok csak ballagtak nyugodt lélekkel előttük, nem gyanítva semmi rosszat
s hátra sem tekintve.
Simonyi megörült e jó tréfának. Csendesen kihúzta kardját, inte
társainak, hogy figyeljenek s azzal egyszerre elordíták magukat:
– Rajta magyar, rajta! – s kézbe a kardot, sarkantyuba a paripát, neki a
francziáknak.
Azok a jámborok el nem tudták vélni: égből cseppent ide, vagy a tűzokádó
vetette ki ezt az ádáz csoportot; nem vették tréfára, nyargaltak be a
városba; utánuk Simonyi, ütve vágva őket hátul, csak úgy kongott a
rézsisak a huszár kardoktól.
Homburg városában tizenkétezernyi franczia tanyázott, a visszavonuló
sereg utóhada, melynek vezérei, tudva azt, hogy Melas is visszafelé
vonul, átadták magukat az édes nyugalomnak, az utczákon összerakott
szuronyos fegyverek álltak, a téreken leszerszámozott ágyúk, lenyergelt
lovak, a tisztek a paplanos ágyakban, a katonák a padláson aludtak szép
csendességgel; a mikor rohan be a kapun az üldözött vértes csoport,
ordítva veszettül, hogy itt van az ellenség!
A tizenhat huszár mindenütt nyomukban; a vértesek végig nyargaltak a
hosszu főutczán, a huszárok oda is utánuk; be a piacz közepére, ott
összefogtak vagy ötven kipányvázott lovat, felkutattak nehány podgyászos
szekeret, futó tiszt urak óráit elszedték, s lekaszabolták a ki
ellenállott.
Az egész városban fenékkel fordult fel minden jó rend. Az alvó katonák
ugráltak ki az ágyból, az őrök lövöldöztek, rendetlen csapatok futottak
egymással szemközt, elszabadult lovak iramodtak a zürzavar közé;
trombita harsogott, lármadob pörgött s összevissza kiabálás hangzott
minden utczán.
Simonyi ekkor vette észre magát, hogy be csak lehetett jönni, de jó
volna már most ki is jutni a városból.
– Már most tisztuljunk innen legények.
Azzal kiki három elfogott paripát a lova fejéhez kötve, a kis csapat el
kezdett ismét visszafelé a kapunak tartani, mielőtt a jó francziák
szemeiből kimenne az álom.
A mint így nyargalnának kifelé a felriasztott városból, egyszer csak egy
utczaszögletnél szemközt kanyarodik rájuk egy csapat (ki tudná mennyi)
franczia lovasság.
– No most káplár uram, itt hagyjuk a fogunkat! – szólt az egyik
közlegény.
– Ejnye dehogy hagyjuk! – kiált rá a másik – levágjuk őket mind!
Szűk is volt az utcza, egyszerre valamennyi franczia nem jöhetett a
csatába, a huszároknak meg nagyon sürgetős volt a dolguk, nem értek rá
megvárni, míg azok mind eljönnek, kiki vágott jobbra balra, a míg embert
látott maga előtt. Simonyi és kis csapatja minden zsákmányával együtt
keresztülvágta magát, azzal ki a kapun! A sorompó le volt bocsátva
előttük; azt mindenestül átugratták, olyan szépen, mint akár a műlovasok
s mikor egyszer kívül voltak, üthették aztán bottal a nyomukat.
Sokáig hire volt aztán a homburgi riadalnak, hol egy huszárkáplár
tizenhetedmagával a város közepén verekedett az ellenség tábora közt.
Ha huszár nem tette volna, sok ember azt mondaná rá: «régen volt, talán
nem is igaz».
Pedig bizony megtörtént az.