A törökök elpihentek. Azt mondták a magyarnak: «kend is jó katona, én is
jó katona; – ne bántsuk egymást». Ezek helyett támadt veszedelem nagy
Francziaországból, a honnan szokott jönni minden egyéb divat.
Ekkor az volt módi, hogy az emberek beverjék egymásnak a fejét.
Simonyi már ekkor nagyravitte dolgát; vicekáplárrá lett, Metz és
Thionville városok között tizenhat legénynyel állt az előőrsön.
Egyszer lát messziről szembe közeledni hatvan kék ruhás huszárt, szép
tollas kokárdákkal, piros zsinóros övekkel.
Gondolta magában, a ki egyszer huszár, az nem lehet más mint magyar;
arra nem is gondolt, hogy más nemzetnek is van annyi embersége, hogy a
legvitézebb embereit kiválogatja, s magyarnak öltözteti. Messziről is
kiáltott már rájok:
– Pálinkás jó reggelt, pajtás uraimék! Hát honnan és hová?
Erre a francziák, a kik máskülönben udvarias népek, olyan illetlenül
feleltek, hogy lovaik fejére lehajolva, kurta karabélyaikból rálőttek
egyszerre Simonyi vitézeire.
– Ejnye ilyenatta! kiáltott a vicekáplár, ez-e az emberség? Rajta
magyar!
Azzal nekivágott tizenhat emberével a franczia szakasznak, kiki
választott belőle magának egyet; Simonyi magát az ellenfél kapitányát,
nem kérdezve: illik-e, nem illik-e egy vicekáplárnak egy kapitánynyal
verekedni? s minden vivási tudomány ellenére az első vágással úgy leüté
a lóról, hogy az föl sem kivánkozott többet. Vezérük elestén az ujoncz
francziák szanaszét futottak. Hasztalan kiabált utánuk Simonyi, hogy
maradjanak még egy kicsit, eztán jön a java; nem akarták megérteni.
Mire a magyar huszárság zöme odaért a lármára, Simonyi előőrsi csapatja
már vissza is tért tizenhárom elfogott lovat czepelve gazdástul.
E kis tréfa után felhivatták Simonyit a tábornokok, a nagy ősz vitézek,
azokkal az arany hajtókás molnárszín kabátokkal, odamentek a piruló
legényhez, megveregették a vállait, halkan mondogatták egymásnak: «derék
fiú, bátor ficzkó; ha valami adja elő magát, a hová merész szív kell,
ezt kell küldeni.»
És Simonyi jól lelkébe vette mind azt, a mit hallott. – – Utoljára pedig
maga az ezred tábornoka tüzé fel mellére a vitézség ezüst érdempénzét;
azt mondva neki, hogy szerezzen hozzá többet is.
Ha mondta, nem is rosszul mondta.