Lassan-lassan elkövetkezik az idő, a mikor az ember észreveszi, hogy nő
a homloka!
És pedig nem azért nő, mintha a feje lenne nagyobb, hanem azért, mert a
haja lesz kevesebb. S aztán a bölcseség lakhelye, a homlok, addig nő,
addig nő, míg egyszer túlnő a láthatáron s átmegy a tulsó
hemisphæriumra. Ezzel egyidejüleg jár az a meglepő tünemény is, hogy a
szakálla kezd megérni. Nem mondjuk, hogy őszül: de megérik, mint a búza.
E kettős felfedezést bizonyos neme a búskomorságnak követi.
Növekedik a tisztesség s apad a szeretetreméltóság.
Eddig titkolta, tagadta a hódításait: most kezd dicsekedni velük.
A karcsú taille bizonyos embonpointra kezd szert tenni.
S mind ezzel egyidejüleg feltámad az emberben a pénzszerzési ösztön.
Tudja jól, hogy az asszonyok csak azért közelítenek hozzá, hogy
megcsalják a pénzeért, s iparkodik boszút állni a férfiakon, s
visszacsalni tőlük a pénzt, hogyha lehet.
Oly magaslaton pedig, a hol Ottó gróf állt, sok mindenféle lehetett.
Egyszer egy szép hölgynek vetette magát utána már ilyen nagyhomlokú
korában. Gyönyörű creol arczú, fekete szemü menyecske volt; csupa
tűzvér. Tíz lépésnyiről melegített. – Eredetére nézve a szemita faj
leánya, rokonvér a Szulamithtal, mondjuk ki kereken: egy szép zsidó
asszony.
Férje volt. – Annál jobb. – Egy bankár. – Legjobb. – Meg lehetett vele
ismerkedni. Csillagnak hítták, de nem a közönséges csillagok közül való
volt; ezt Fixstern-nek hítták. Állócsillag! Bizonyítja a firma
bukhatatlanságát.
A legelső megismerkedés után Rengeteghy Ottó és Fixstern nevei
elválhatlanok lettek egymástól.
Hajh, az a szép Fixsternné nagy mozgalmat idézett elő az egész
zodiacusban.
Rengeteghy Ottó, mint nagynevű főúr és befolyásos képviselő, egyik
vállalatot a másik után indítá meg a szép Fixsternné férjének tervezete
nyomán. Volt azokban targonczavasút, földszurokfőzető gyár, kutyaszőrt
értékesítő fonoda; mesterséges márvány-öntő, szóda-lepárológyár; Pest
városa felett a légben elvivő vasut, tengeri hajózó vitorlás társulat a
Dunán, erdőket megvevő s gyufának felkészítő társulat, chinai
gyaloghintó omnibus-vállalat, kukoricza-papirmalom, áfonyatermelő-telep,
fürészporból faczementtetőt csináló merénylet; puszta-vásárló és
parczellázó istenkisértés; – új város építtető Bábel vállalat;
utczatörető vandalismus; bort szőlő nélkül előállító kotyvasztás; –
bukott adósokat árendába kivevő bank, espano-hungarian bank, szakállra
hitelező takarékpénztár, kiházasító egylet, tűzkár után biztosító
társulat, esernyő ellopatás ellen biztosító, szivar nem szelelés ellen
biztosító, Dunába vizet hordató, strikeakklimatáló társulat; a miknek
mind Rengeteghy Ottó gróf volt az elnöke, Fixstern Mathusalem volt az
igazgatója.
És Rengeteghy Ottó gróf mindezen különnemű tárgyakhoz ex asse értett.
A publikumnak határtalan bizalma volt hozzá. Látta, hogy főúr, tudta,
hogy képviselő s sejtette, hogy ez az az ember, a ki mindent tud.
Egyszer aztán beütött a «roncs» (Krach), még nem is a 73-iki, csak annak
a bátyja. De Ottó gróf vállalatainak az is elég volt. Mikor egyszer
össze kezdte számítani, hogy mennyire mennek a kötelezettségei, a miket
elvállalt, leszédült az iróasztala mellől. Azok túlhaladták összes
birtokai értékét, ha eleget akart nekik tenni.
De hát az ilyen kritikus pillanatokban kell az embernek az eszét
elővenni. – Fixstern megnyugtatá Ottót, hogy lehet mindezeket az ügyeket
szépen «legombolyítani». A «gründerek» szépen kiúsznak, a részvényesek
pedig szépen elúsznak.
Ottó gróf kissé kellemetlennek találta ugyan ezt a nemét a
rendezkedésnek, de az az egy kecsegtető mégis volt benne, hogy e
bonyolult ügyek kigubanczolása miatt a szép Fixsternné férje hétszámra
Bécsben lakott – s a feleségét nem hordta magával.
Egy napon aztán egy hivatlan látogató érkezett Rengeteghy Ottóhoz.
Nagybátyja, Erdőváry gróf.
– Kedves öcsém, így szólt hozzá. Te ez ideig összes meglevő birtokodat,
a senioratuson kívül elkoczkáztad vállalataidon. Tehetted, tied volt. De
most útban vagy, hogy még a becsületes nevedet is elveszítsd. Azt nem
szabad tenned, az a mienk. A becsület nem tür se liquidatiót, se
Ausgleichsverfahrent. Mi téged gondnokság alá helyeztetünk, s azontúl
jövedelmeidet, – évdíjadon kívül, – azoknak a teljes kielégítésére
fordítjuk, a kiknek irántad jogos követeléseik vannak: s azoknak száma
legio!
És Rengeteghy Ottó gróf úgy járt, hogy mire a szakálla megszürkült s a
tarkója megkopaszodott: törvény által kiskoruvá lett nyilvánítva s
nagybátyjának gondnoksága alá került.
A mint ez köztudomásuvá lett, Fixstern és a szép menyecske – nem hullott
ugyan le az égből, de átköltözött egész firmájával együtt Bécsbe. Az
megtörténik, hogy a csillagok változtatják a helyüket.
Ottó gróf ez időtől fogva kénytelen volt eddigi jövedelmeinek egy
tizedrészével kijönni.
Hiszen, mint tudjuk, még ez is igen tisztességes létalap. Annyi, a
mennyiből egy államtitkár, egy királyi táblai elnök, egy ezredes
tartozik «úr» lenni.
De ő rá nézve ez a «szegénység» volt. Az élet kényelmeire még mindig
elég volt az, de az élet hóbortjaira nem telt belőle.
Meg lehet szokni a porrá lételt, de az összezsugorodást nem.
Megszokhatja valaki azt, hogy milliomai, palotái elvesztése után
mezitláb járjon, az utczán háljon, rongyba takarózzék, káposztatorzsát
egyék: ebben van még drámai erő, van heroismus; – de nem szokhatja meg
azt, hogy miután angol telivéreket tartott s istállóját «écurie»-nek
nevezte, ezután két fakó «turcsi» legyen a hintója elé fogva, hogy
páholy helyett zártszékre járjon, hogy bordeauxi helyett villányit
igyék, hogy arany helyett tizesbe kártyázzék, hogy salon, muzeum és téli
kert helyett másodemeleti garçon-szállást tartson, hogy a kabátját maga
vegye fel, hogy saját parkja helyett a városligetbe járjon sétálni, hogy
oroszlánok helyett verebekre lövöldözzön s hogy a szép hölgyeknek ékszer
helyett csak virágcsokrokat ajándékozzon s különösen hozzászokhatatlan
gondolat megvallani azt, hogy ő már nem gazdag, azok előtt, a kik
megszokták tőle sokat várni!
Ez csendes őrültségre vezet.
A lesújtott kezdi kerülni a megszokott társaságokat s új ismeretségek
martalékául esik. Azután végkép otthonülő lesz s folyvást egy tárgyon
töpreng; abba mélyeszti el egész lelkét, nem tud egyébről gondolkodni.
Mindenüvé azon érzés követi, mintha az egész világnak adósa volna,
mintha mindenki ellensége volna, mintha minden asszony megcsalta volna,
mintha válópere volna az egész emberiséggel s mintha dehonestálná
mindenki, a ki ránéz.
Azért is szeret egyedül lenni, hogy háborítatlanul ihassék. Pálinkát
iszik. Mindenféle nemeit az égetett italoknak, erőseket és
legerősebbeket.
Csak idegizgató olvasmányokat tűr meg.
Egy napon aztán olyan valami érzés lepi meg, mintha valami nagy denevér
suhant volna el feje fölött s annak egy szárnycsapása érte volna feje
hátulját. Elszédül, s mikor magához tér, a keze reszket.
Ez ő volt!
A mindenre megtanító!
Az repült feje fölött el, az érintette denevér szárnyával, az
figyelmeztette arra a két betüre, a mi tenyerébe van írva: Memento Mori.
Ez a percz nagyot fordít rajta. Megdöbben. Rettegni kezd a rejtelmes
«vég»-től. Elhatározza magát, hogy nem iszik többet s lelkét, testét
ujjá teremti. Elpusztítja a liqueurös palaczkokat, tűzbe hányja az
izgató olvasmányokat, vízgyógyrendszerre adja magát s szabad levegőt
keres.
Meglepi az elhagyatottság érzete. Teste, lelke milyen egyedül van!
Támaszt keres. Eljár a templomba pater Klinkowström prédikáczióit
hallgatni. Ott újra találkozik hajdankori ideáljával, Zsombolyinéval. Az
most a «hármas korona egylet» védasszonya. Igaz, buzgó keresztyén lady
patronesse. Ez megnyeri őt magas czélú egylete számára. Egyelőre csak
confráternek. A felavatottak egyúttal az Illuminat-rend tagjai:
nőtlenségi fogadalommal. Ottó gróf egész kedélyével adja át magát a
hitbuzgalomnak. A mit a bünös italokon meggazdálkodott, oda adja
Péter-fillérnek. Eljár az úrnapi körmenetekre s kiséri szent királyunk
dicsőséges jobbját István király napján. Mária-Czellbe fogadalmi
ajándékokat küld. De nőtlenségi fogadalmat letenni mégis tartózkodik.
Odahaza, szerény garçon lakásán, vár reá estenkint egy szelid kis
teremtés, a házmester leánya, Lóri, ki gondot visel rá, ápolja, gondozza
teljes önfeláldozással, s gyermeki önzetlenséggel.
Soha nőféle oly hiven nem ragaszkodott hozzá, a míg gazdag volt, ifju
volt, délczeg volt, mint ez a szegény kis leány most, mikor már
megbukott, megvénült, összerokkant.
Úgy gondoskodik minden apró szükségéről, úgy tűri változékony rigolyáit
s nem törődik vele, hogy mit suttognak felőle a szomszédok? hogy
hajadoni hírneve odavesz.
S Ottó gróf jól sejti azt, hogy mi neki ez a gyermek? s mivel tartozik ő
annak?
– Elveszlek, leányommá fogadlak, azt mondja neki minden este. Te leszesz
a feleségem. Te leszesz a leányom.
Aztán reggelig elfelejti, kiálmodja, a mit igért neki; akkor megy a
misére, megy a «tiara-egylet» gyülésébe. Ott igéretet tesz a főnöknőnek,
hogy zárdába vonul; szerzetessé lesz. Istennek szenteli magát.
Estére megbánja igéretét; megint hazamegy, s a szép Lórinak esküszik,
sorba csókolva minden ujja hegyét: «enyimmé teszlek, vagy férjed leszek,
vagy apád».
Ragaszkodik egyszerre a földhöz is, a mennyországhoz is; – de egyiket
sem akarná elszalasztani a másikért.
Egyszer aztán az a suhanó denevérszárny másodikat legyint az
agyhátuljára.
Még élve marad; csak önmagának hal meg.
Élve marad; csak mindent elfelejt, mindent, egész odáig, a hol két
esztendős korában elkezdett tanulni: az első járást, az első beszédet.
Nem tudja, hogyan kell lépni, hogyan kell szótagokat kimondani?
A nagy tudós, ki tegnap még tizenegy nyelven tudott beszélni, ma csak
ezt a szót tudja kimondani: «nem».
Ha kér, ha köszön, ha örül, ha boszankodik, nincs más szava, mint «nem».
Eljárnak hozzá reggelenkint a «tiara-egylet» tagjai; maga a kegyes
elnöknő is; biztatják, unszolják, térjen meg Istenhez; nyerje meg az
útat az örök üdvösséghez.
Ottó gróf csókolja az ajkához tartott feszületet s azt mondja: «nem,
nem!»
Aztán mikor egyedül marad, megelevenülnek előtte azok az arczképek, a
mik ágya fölé sorba föl vannak aggatva a falon, az annyi édes és keserű
emléktől örökké élve tartott képek: a jó és rossz angyalok, a bűnösök és
áldozatok, a szenvedők és a csábítók, s körül tánczolják légbeemelkedő
ágyát s kápráztatják szemeit a multak összezavart eseményeivel;
gunyolják, kínozzák, siratják, kinevetik.
Csak a hű ápoló megjelenésére hagynak fel a varázstánczczal. Csak akkor
rebbennek rámáikba vissza, mikor az a halavány gyermek oda ül ágya
szélére s hűs kezét homlokára teszi.
Olyankor aztán úgy mondaná neki Ottó gróf:
– Tépd le e kínzó képeket e falról; rakj tüzet a kandallóban, égesd
hamúvá valamennyit. Aztán tedd ide a fejedet a vánkosomra. Ölelj meg.
Melegíts fel, hogy a kezemet neked nyújthassam. Aztán hivass papot, hadd
mondjam meg neki, hogy szeretlek. – Hadd áldjon meg. Hadd tegyek valami
jót egyszer és utoljára életemben. Szeretlek. Isten úgy segéljen!
És mondja e helyett folyvást – azt az egy szót, a mit még tud:
–… Nem, nem, nem, nem, nem,… százszor egymás után, nem!
Végre azután jő a suhogó denevérszárny harmadszor is, s a nagytudományú
bölcs regénye be van fejezve!
… Ha a sírkövek igazat mondanának, az övén ez állana:
«Mindent tudott; de semmit se szeretett.»