Ha Erdőváry teszi fel a kérdést, akkor az az egy millió «kényre-kegyre»
adja meg magát a hódítónak: –
Ha pedig Rengeteghy Ottó teszi fel a kérdést, akkor ahhoz az egy
millióhoz annyi capitulationalis feltétel lesz kötve, az annyi
elővigyázati rendszabályokkal lesz halhatatlanná téve, hogy a megnyerő
csak üvegen át nézhet majd rá.
Ez a nagy különbség a dologban.
Ottó gróf pedig eljöttnek látta az időt a példálózásra.
Egyszer a bevégzett piquétpartiek után, mikor tíz egész forintig adózott
udvariasságának, tréfásan fordítá ki az üres tárczáját.
– Tessék! Ez volt az utolsó pénzem. Holnap, ha meg nem hivnak ebédre,
nem tudom, mit főzetek otthon?
– No hát jöjjön ide, hivá őt nyájas szóval Piroska grófnő.
– Hja, az nem lehet. Holnap ki kell mennem az erdőre, ha valami gazdag
utazót hozna elém a sors, a kit kifoszszak. Most már látom, hogy nem
élhet meg mai világban becsületes ember, hacsak nem rabol.
Erdőváry nem nevetett e kényszeredett elmésségén; nagyon komoly volt.
Egyenesen az elevenjére tapintott az öcscsének.
– Ugyan, kedves öcsém, te jó számító vagy, számítsd ki magadnak, hogy ha
te hét perczentes pénzt veszesz fel jószágodra törlesztés mellett
kölcsön, s ennek a törlesztésére megint húsz perczentes pénzt szedsz fel
váltóra; azután a birtokodat szenvedélyes gazdászati kisérleteid mellett
három perczenttel jövedelmezteted: hány esztendő kell arra, hogy az
egész uradalmadat elgazdálkodd a lábad alól?
Bizony nehéz æquatio volt ez.
Ottó gróf összefonta a karjait s azt mondá:
– Hm. De hát mit csináljak?
Erre Ottó gróf azt a választ várta Erdőváry gróftól, hogy «Piroska
leányom, hagyj bennünket magunkra».
S aztán következik a felajánlott millió, a mivel az eddig
«elgazdálkodottakat» helyre lehet majd ütni.
De bizony Erdőváry gróf egészen mást felelt rá.
– Mit csinálj, kedves öcsém? csináld azt, hogy add ki haszonbérbe a
bálvándi birtokodat valami jóhitelű embernek; aztán eredj fel Bécsbe,
maradj ott, és soha gazdaságról ne is álmodjál. Annyi észszel és
tudománynyal, mint neked van, az ember csak miniszter lehet; semmi
egyébre a világon nem való.
Ez ormótlan nagy gorombaság, ha jól felveszszük a dolgot.
Ottó gróf nem beszélt erről a tárgyról többet. Csak azt várta, hogy a
szivarját kiszíja, aztán bucsút vett.
Piroska grófnő kikisérte Ottó grófot az előszobáig, ott megállította egy
bizalmas szóra.
– Ön pillanatnyi pénzzavarban van, sugá a grófnő szerelmes hévvel. Ne
vegye tőlem rossz néven. A mit sok év óta elvesztett ön nálam kártyán,
ezer forintra megy: én megtakarítottam azt mind, minden bankjegyet
egymásra rakva, a mi öntől jött. Vegye el azt most tőlem…
… Ha Ottó gróf azt a nagy tudományt tanulta volna, a miből nem tudott
semmit, mikor ezt a szót hallotta, mikor megtudta, hogy van egy lény, a
ki napról-napra minden egyes bankjegyet, a mit tőle kapott, mint
megannyi drága emléket, egymás fölé rakott s azt, – a saját pénzét, – a
ki többel nem rendelkezik, mert nem is sejti, mi vagyona van, most
felajánlja annak a férfinak, a ki minden gondolatját birja, – akkor azt
kellett volna erre mondania:
– Nem viszem én el azt a te ezer forintodat, sem a te milliódat, hanem
elviszlek tégedet magadat, te drágább kincs az egész teremtett világnál;
s aztán őrizz meg engemet is úgy, a hogy megőrizted azokat a papiros
rongyokat, a miket tőlem kaptál!
– Quelle plaisanterie, chère comtesse! (Szegény comtesse, ő még nem
tudta azt, hogy ezer forint nem pénz s hogy kártyán nyert pénzt
visszakinálni: legszélső megbántás.)
S azzal vette Ottó gróf a kalapját, a lovagkorbácsával a
nyargonczcsizmaszárára vágott s eltávozott.
Megneheztelt. A grófra is, a leányára is. Leginkább a leányának a
hozományára.
A birkákat, a jakokat és különösen a gazdasági mindenféle masinákat
pedig radikaliter megutálta.
Azt, hogy Piroska grófnőtől el tudott válni a nélkül, hogy egy
«kisztihand»-ot mondjon neki, még nem csodáljuk; hanem, hogy a jakokat
ott tudta hagyni a legkisebb sanscrit nyelven tartott bucsúvétel nélkül,
ez a lélektani talány csakugyan megoldást követel.
A szerencsétlen! Komplimentnek vette Erdőváry grófnak azt a
gorombaságát, hogy «neked annyi eszed van, hogy ezzel csak miniszter
lehetsz és semmi más»…
S komolyan utána látott az adott tanácsnak.
Mert hiszen a mi a diplomatiai tért illeti, azon meg már épen otthon
volt Rengeteghy Ottó. Legifjabb korában már Szentpétervárott kezdte mint
attachée s egyszer segített Mencsikoffnak felölteni historiai
nevezetességű paletotját. Per tu volt Kuza fejedelemmel. A tuilleriákban
együtt játszotta a «Schwarze Peter»-t Metternich herczeggel s
sincerizált «Old Pam»-mal fél óráig egy «fox hunting» hevélye után. A
keleti kérdést Sadik bey-jel tanulmányozta (a Mabilleben). A Monroe
doctrináról nem kevésbbé tiszta fogalmai voltak, mint a Tehuantepec
szerződésről s Cavourt csak ő értette tökéletesen. Határozott nézetei
voltak a németországi hegemonia kérdésében. Persignyvel, ha akarta,
frère et cochon volt. Bámulta Eugeniát s lenézte Napoleont. Volt
kihallgatáson a pápánál s beszélt óra hosszat Antonellivel latinul.
Proudhonnal polemiázott s Mill Stuártot egy izben helyreigazította.
Jelen volt az angol parliament, a franczia corps législatif, az amerikai
congress, a német Reichstag s a szerb skupstina nevezetes ülésein s
hallotta a magyar parlamentben e szavakat: «honoratu adunataru!»
Macellariu-tól. Olvasta Machiavellit s birta Welker Staatslexicona
legújabb kiadását. Fel tudta fogni a legujabb tanzimát horderejét
Törökország ujjáalakulására s combinatiót csinált az «ifju oroszok»,
«ifju csehek» és «ifju szászok» törekedéseiből. Határozottan a
Manchester-iskola hivének vallá magát. Tagja volt az «Orange páholyok»
egyikének. Amerikában a «Locofocos»-okkal egy követ fújt. A carbonarikat
színről-színre ismerte s a pápai internationale gyüldéit, valamint a
moszkvai nihilisták pokol-páholyát álruhában életveszélylyel
kémszemlészte. Be volt avatva a chiffre indéchiffrabelbe, a melyben az
uralkodók nagy követeikkel leveleznek s au fait volt az udvari
ceremonielleben. Kis ujjában volt az egész heraldica, s mindenféle
czimzetet helyesen tudott föltenni. S a mi végre a belpolitikát illeti:
nagy tisztelője volt Schmerling lovag bámulatosan nagyszabásu
állameszméinek.
Hogy ennyi ismeret és hivatás mellett miként nem jutott eszébe Ottó
grófnak hamarább, hogy az ő igazi életpályája a diplomatiai magaslaton
van? annak magyarázata a helyzetben, körülményekben és az időkben
rejlik.
Mikor az absolutismus parancsolt, akkor a magyarok nem kellettek; mikor
a liberalis politikusok kerültek felül, azoknak a conservativek nem
kellettek; mikor a cseh conservativek kerültek felül, azoknak a magyar
conservativek nem kellettek s mikor a magyar conservativek jutottak
befolyáshoz, azoknak az ifju nemzedék nem kellett. Mindig volt valaki a
rudon, a ki az olyan vágású embereket, minő Ottó gróf, nem engedte
felkapaszkodni.
Végre eljött az ő idejük is.
Indikálva volt az alkalom: a legmagasabb kitüntetést megköszönni.
Isten hozzád indigoplantage! gőzmalom! ártézi kút! Fare well jak-gulya!
kopófalka! telivér! Szervusz örökre hooibrenkes szőlőhegy! most Bécsbe
megyünk.
Ezuttal a szerencse különösen tenyerére látszott venni hősünket.
Magánál az udvarnál való tisztelgése minden nevezetesebb momentum nélkül
esett meg, szokás szerint.
A mint a magyar kanczellár hivatal-szobájában megjelent, hogy nevét
kihallgatásra előjegyeztesse, a titkár sajnálattal jelenté, hogy ő
excellentiája legalább egy hétig nem fogad, mert beteg. Ez ugyan rossz
ómen lett volna, ha ugyanabban a perczben, mint a szinpadi véletlen, nem
nyilik a kanczellárhoz vezető oldalajtó s azon keresztül, mint Deus ex
machina, ott nem terem Ottó gróf előtt egy régi «szükségben kisegítő»;
egy kipróbált pártfogó, egy igaz hű szövetséges:… Bojtorján barátunk.
A mint Bojtorján barátunk meglátta Ottó grófot, se kérdett, se hallott,
nyakába borult: «hozta Isten!» megtörülgette a frakkja ujjával a gróf
mellére akasztott érdemrendet (hogy fényesebb legyen), kitalálta a
gondolatját: «ő excellentiájával akar találkozni?» nem is várta be rá a
választ, megfogta a gróf karját, betolta az ajtón, mintha ő volna a
hivatal-főnök; bevezette a várakozási terembe, mintha ő volna a
komornyik s rohant a kihallgatási terembe a grófot bejelenteni, mintha ő
volna a titkár. Ottó gróf engedte mindezt magán megtörténni: meg volt
fogva ez ember által. Néhány percz mulva már jött vissza Bojtorján,
tudatni Ottó gróffal, hogy csak menjen be, nagyon szivesen láttatik a
kancellár által.
Az ugyan azzal fogadta, hogy «átkozott ficzkó ez a Bojtorján». Hanem
tessék helyet foglalni gróf úr.
Akkor aztán ő excellentiája elkezdett beszélni Ottó grófnak a betegsége
különböző phasisairól, beavatta őt a folyamatban levő baj egész
diagnosisába s beszélt neki a vényekről, miket eddig használt ellene, s
felvilágosítá az orvosok véleményéről, hogy minő utókura lesz majd
használandó a multra s minő prophylacticus eljárás a jövőre nézve.
Szóhoz sem engedte jönni Ottó grófot a magas politikáról. Ottó gróf nagy
figyelemmel hallgatá a kórtüneményeket s egy párszor meglódult benne az
ösztön, hogy a tárczáját kivegye s megkinálja ő excellentiáját egy kis –
csalhatatlan ginsenggel; hanem jó hirtelen eszébe jutott, hogy hátha ez
csak kelepcze, s a jó tanácsra ő excellentiája is azt fogja mondani,
hogy «hát a forint hol maradt?»
Vette hát a kalapját, megköszönte a Lipótrendet, javulást kivánt ő
excellentiájának meg a losonczi vasútrészvényeknek s eltávozott.
Az irodába lépve, egy hatalmas kaczajconcert félbeszakításának lőn
eszközlője. Bojtorján barátunk valószinűleg ő róla beszélt nevettető
adomákat az irodaszemélyzetnek s Ottó gróf részesült abban a kellemetes
látványban, hogy megjelenése perczében kilencz röhögésre széthúzott száj
egyszerre hogy szalad a helyére, hogy dugja el minden ember a fogait s
huzza az arczát komoly hosszuságra.
– No, ugy-e hogy szeretetre méltóan fogadta ő excellentiája? kérdé
Bojtorján, kezét a gróf karja alá öltve.
Ottó gróf pedig épen azon a stratagémán törte a fejét, hogy miképen
tudja ő ezt a kedves barátját magától elszöktetni?
A mig a bérkocsiig lementek – karöltve, az alatt Bojtorján tudakolására
mind azokat a helyeket elszámlálta Ottó gróf, a miket e nap folytán
meglátogatni szándékozik, jól őrizkedvén azt az egyetlen egyet
megemlíteni, a hová valósággal el akar menni.
Hát Bojtorján úr hová «siet» ilyenkor?
A hová a gróf akarja! De még is legelébb a «Bécsi Haza» szerkesztőségébe
volna menetele, ha elvinné odáig a gróf bérkocsin. Szivesen. Mikor aztán
már megmondták a bérkocsisnak, hogy hova hajtson, s el is indultak,
akkor jutott eszébe Ottó grófnak, hogy a sétapálczát ott felejtette az
előszobában; nem engedte meg Bojtorjánnak, hogy az menjen érte, mert nem
ismer rá a sok között s még valami erdélyi vasuti consortium vezetőjének
a pálczáját hozza el az övé helyett. A bérkocsisnak azt mondta, hogy
csak hajtson a Bécsi Hazába; ő maga visszagyalogolt a kancellár lakáig,
megtalálta az irodában a pálczáját s egyuttal megkérdezte az
iroda-főtől, hogy tulajdonképen micsoda itt ez a Bojtorján úr? a mire
azt a választ kapta, hogy az egy «mennykő gyerek!»
Innen azután másik bérkocsival hajtatott a másik excellentiás úrhoz, az
irányadó miniszterhez.
Itt már népesebb társaságot talált a várakozási teremben. Minden pamlag
tele volt ülve s e szerint Ottó grófnak fényes alkalma nyilt, mint
legutóbb érkezettnek végig tanulmányozni a szász, román és ruthén
reichsrathok, a nyugalmazott főtisztek és czimzetes püspökök, a titkos
rendőrök és hirlapi reporterek, a börze alkuszok és vállalkozók
különféle physionomiáit, s azok között azt a stereotyppá vált
hölgy-alakot, a szinehagyott selyemruhában, a megkeselyedett hamis
fürtökkel, a nagy himzett táskával karján, ki szüntelen conspiratiókat
fedezett fel s járt rémmesés feladásaival a kormányférfiak nyakára.
Várhatott, mig ennek mind vége lesz.
De, mint mondók, a szerencse járt mindenütt vele.
Nyomban utána – Bojtorján barátunk toppan a várakozó terembe. Sorsát
senki ki nem kerülheti.
– Tudtam jól, hogy ide fog jönni a gróf! szólt, egyenesen Ottó grófba
kötve bele, bár ezt el akarta titkolni előttem. Ön nagy diplomata!
Bojtorján oly sonorus fenhangon beszélt e sanctuariumban, mint a ki
egészen itthon van. Ismerte a jelenlevő urakat mind. Beszélt a papokhoz
diákul, a ruthén képviselőknek megveregette a vállait, s kiszedegette a
halinájukból a bennragadt bogáncs maradványokat, miket pedig azok hű
ragaszkodások jeléül hoztak el hazulról magukkal; katonásan szalutálta a
főtiszteket s megkinálta tubákkal a látogatók neveiben duskálkodó
registratort. Azután bizalmasan nehány szót sugott a titkár fülébe,
feltünő titkolódzással integetve a szemeivel Ottó gróf felé, a miből azt
lehetett kivenni, hogy Ottó gróf præferentissime van az elfogadásra
beajánlva.
Hanem azért még nagyon sokáig kellett várakozni.
– Ki van odabenn ő excellentiájánál?
Ezt a kérdést nem élőszóval intézte Bojtorján barátunk a registratorhoz;
hanem ügyes arczfintorulattal, szemöldökével az ajtó felé sandítva s
ugyanakkor fél száj-szegletét félrehuzva.
Erre a registrator megfelelt, szinte pantomimikai beszéddel, balszemét
behunyva s tollszárával az orrát vakarva.
Mire Bojtorján mind a két szemöldökét magasra felhuzta, s nyelve hegyét
kidugta a két ajka közé; mire aztán a registrator hüvelyk-ujját tubákba
mártottan kegyetlen arczkifejezéssel dörzsölé az orrához. E jelbeszéd
nagy jelentőségű volt! Csak ők ketten értették azt.
– De hát mi ez a Bojtorján itten? kérdezé magában Ottó gróf.
– Ein verflixter Kerl dieser Pujdor Jáni, – dörmögé fogai közt a
registrator.
– «Átkozott ficzkó.» – «Mennykő gyerek», – «verflixter Kerl.» – Szép
hivatal lehet az!
Végre hosszas várakozás után nyilt a miniszter szobájába vezető ajtó s
kilépett rajta – egy delnő.
Csupa selyem és csipke; elegáns toilette, zafir ékszerek, gyémántba
foglalva, nyakán, karjain, füleiben. Büszke szépség, hódító tekintet,
márvány arcz, rózsa lehelettel, lángoló fekete szemek, korallpiros
ajkak.
A várakozók tömege siet utat nyitni suhogó volantjai előtt: ő le sem néz
rájok; kevély fejtartással lejt végig közöttük.
Bojtorján ennél is otthon van. Eléje sasiroz s megcsókolja a kezét és
bárónőnek nevezi az illetőt. Az kegyeskedik őt meglátni és
leereszkedőleg mosolyog. E mosolygás alatt egy villáma sötét szemeinek
éri Ottó grófot is, ki e szemsugár által egészen galvanizálva érzi
magát. A delnő eltünik.
Ottó grófnak nem maradt ideje Bojtorján barátját kikérdezni e hódító
tünemény ki- és miléte felől, mindössze annyit sugott az neki, hogy ez
«Sardanapal» bárónő: azaz, hogy nem annak a hires assyriai királynak a
felesége, a kiről balletet tánczolnak, hanem Sardana Pál olasz bárónak,
a ki szinte «megégett», mint ama másik Sardanapal, csakhogy nem
«verbrannt», hanem «abgebrannt» és aztán «durchgebrannt».
Többet nem mondhatott el felőle, mert a titkár oda lépett Ottó grófhoz s
jelenté neki, hogy ő excellentiája őt kivánja elfogadni.
Tehát præferentissime!
Ottó gróf mögött betévült az ajtó.
S hogy aztán odabenn ő excellentiájával miről beszéltek, azt nem
mondhatom el. Először azért nem, mert nem vagyok én Bojtorján, hogy a
kulcslyukon hallgatózzam; másodszor, és ha tudnám is, az már politika s
kívül esik a regény keretén.
Elég az hozzá, hogy az e napi bécsi esti lapokban a személyi hirek
között ez volt olvasható:
«Megérkezett s rögtön fogadtatott az irányadó kormányférfiak által
Rengeteghy Ottó gróf, a Magyarországon létező s nagy jövővel biró ifju
conservativ párt vezetője».
«Ifju conservativ!»
Mert ha lehet a világon «ifju olasz, ifju török, ifju cseh, ifju szász»,
– «ifju magyar» ugyan nem lehet, mert mi mindnyájan ifjak vagyunk és
örökké; itt csak egy varians van a speciesben s ez az «ifju
conservativ».
Ki akarná beérni ezentúl az «ó-conservativ» név dicsőségével?
Ki szaporítaná már az egykor az ötvenes években oly országos buzgalommal
szájról-szájra adott mondákat?
Egy gróf Károlyiról, ki Haynau algebrai ismereteire bizta, mit fizessen
az neki egy évi házbérül palotájáért, midőn ő a gróffal ugyanakkor «egy
hónapos szobáért kétszázezer forintot fizettetett?»
Vagy egy Ürményiről, ki a leghatalmasabb osztrák minisztert az udvari
bálban úgy szólítá meg, hogy «nun, wie geht’s, lieber Doctor?»
Vagy egy gróf Andrássyról, ki az osztrák pénzügyminiszternek
megmagyarázta, hogy miért adhatja az a keztyűs olcsóbban a portékáját, a
ki a kész kesztyűt lopja, mint a ki csak a bőrt lopja hozzá?
Vagy egy másik gróf Andrássyról, a ki olyan szépen eloszlatta Bach
miniszter aggodalmait a magyarországi ideiglenes hivatalnoki testület
fölött, azzal a metaphorával, hogy hová lesznek a békák, ha a mocsárt
lecsapolják?
Vagy arról a gróf Zichyről, a ki egy államhivatalt vállalt rokonának azt
tanácsolta, hogy változtassa a nevét Zichermannra?
Vagy arról a másik gróf Zichyről, a ki egy hazafias hirlapi czikkért
becsukatta magát a börtönbe?
Vagy arról a harmadik gróf Zichyről, a ki egy kémkedéseiről hirhedt
mágnást brevi manu epurált a felsőházból?
Vagy arról a negyedik gróf Zichyről, a ki egy magyar forradalmi iró
üldöztetésének elengedéseért sikeresen remonstrált.
Vagy arról a gróf Nákóról, a ki szép nejével együtt jótékony hazai
czélokra hangversenyeket adni Magyarországra lejárt.
Vagy arról a gróf Karácsonyiról, arról a gróf Telekyről, kik a magyar
szinirodalom emelésére alapítványokat tettek?
Vagy arról a báró Vayról, arról a Zsedényiről, kik a protestans
gyüléseken a kultuszminiszter ellen szarvakat adtak a publikumnak?
Vagy arról a Bartakovics érsekről, ki azzal indokolta a félelmetes
Bezirksvorstand fiának a seminariumba fölvételét, hogy az «ilyen fajnak
magva szakadjon».
Vagy arról a Simoncsics consiliáriusról, ki mint a magyar nemzeti
szinház igazgatója, mikor Haynau elé hivatott, arra a kérdésre, hogy
hetenkint hány nap lehet az osztrák színtársulatnak a nemzeti szinpadot
általengedni, jó tősgyökeres milimári németséggel ekként felelt: «musz i
reden, dann sag i: amol; kann i ober reden, dann sag i: kamol». (Ha
muszáj szólnom, aszondom: egyszer; ha szabad szólnom, aszondom: egyszer
se.)
Ezek az ó-conservativek fegyverei. Ócska fegyverek már: a lomtárba
velük! A passiv ellenállás korszaka lejárt, a tett-párt napja virradt
fel. – Ez az «ifju conservativek» pártja.
Na a fej megvan, a párt hamar megnő hozzá. Olyan az, mint a galandócz
féreg.
Még az nap megkapta Ottó gróf a meghivást Sardana bárónő holnaputáni
estélyére és az azontuliakra. Maga Bojtorján hozta el a bilétet.
Ezek valódi diplomatiai estélyek voltak. Az eliteje az irányadó
capacitásoknak találkozott azokban. Még a nagyhirü ruthén
Reichsrathvezér Issecseszkul is látható volt e helyen – s nem igaz, hogy
a fagylaltot kenyérre kenve ette s az orrát az abroszba törülte volna:
azt csak a politikai ellenfelei fogták rá.
Ottó gróf e salonokban mind azokat az elemeket megkapta, a kikre
reményteljes pártjának szüksége volt: nagyszerű családok bureaucratának
nevelt magzatait; – vállalkozó genieket, kik minorenitásuk éveiben
annyira kitüntették magukat a tettek mezején, hogy illető atyáik
kényszerülve voltak a közfigyelmet ilyenforma nyilatkozatokkal rájuk
vonni: «az én fiamnak senki ne hitelezzen, mert én nem fizetek
helyette.» – Talált ottan ismeretlen származású főhivatalnokokat;
főkatonákat, a kik igen jó œconomok, és nemzetgazdászokat, a kik igen
nagy strategisták, és végre kitünő journalistákat, kik nem isznak más
bort, csak «cziprusit», s ezeknek vezére, lumene, diabolus rotaeja
Bojtorján.
De nem fogjuk itt a politikai pártküzdelmet leirni (infandum renovare
dolorem); Ottó gróf működésének sikerét más factor biztosítá.
Nec arte, nec Marte! – – Dat tibi regna Venus.
(Vége legyen ám már ennek a sok diák locus communisnak!)
Vége van: nunquam jam carmina dicam!
A sikert egy pár szép fekete szem biztosítja.
Nyilvános titok volt, hogy e fekete szempár az irányadó miniszter kettős
napja; s titkos nyilvánosság volt, hogy e napok sugarai Ottó grófra is
lemosolyognak.
S van ebben valami különös?
Azt teszszük igen is, hogy a csillagok közül választunk magunknak egyet
s kikérem magamnak, hogy az én csillagomat senki se tartsa a maga
csillagának; de kinek jutna eszébe lefoglalni maga számára a napot? Az
mindnyájunké. Arra nem vagyunk féltékenyek.
Ha a feleség mást szeret, elválik tőle az ember, ha a varróleány mást is
szeret, ott hagyja az ember; de ha imádottunk, a főrangú hölgy egyuttal
az irányadó miniszternek is imádottja, ebben nincs semmi
incompatibilitás – (hiszen olvassátok el az 1-ső §-ust: Kivétetnek a
miniszterek»).
A féltékenység a legkínzóbb szívfájdalom, következőleg az olyan
szerelem, melyhez nem fér a féltékenység, az a legnagyobb boldogság. S a
féltékenység csak ott enyészhetik el egészen, a hol az ember tökéletesen
bizonyos. T. i. bizonyos a felől, hogy megcsalják.
Ottó gróf tehát boldog volt.
Volt egy imádottja, a kit nem kellett félteni, a kit nem lehetett
elvenni, s ki őt viszont imádta s a kinek hatalmas befolyása által
nyitva áll előtte a legmagasabb carrière.
Lehet-e ennél nagyobb kedvezménye a szerencsének?
Az út el volt egyengetve már; – az új korszak előkészítve, – az irányadó
miniszter fiókjában már aláirva a nagy meglepetést szülendő új
kinevezések; – Ottó gróf már kezdte magát a tükörből excellentiás úrnak
czímezni. Ekkor…
Közbe jött egy pesti lóverseny.
Ottó gróf addig minden lóversenyen jelen volt. Futtatott, startolt,
birált, indított, nyert, fizetett. – Most az egyszer kellett volna
okvetlenül ott lennie a pesti gyepen! Hic Rhodus, hic salta! S most az
egyszer maradt el onnan. Azt hitte, komolyabb államügyet végez, ha
azalatt a szép szalmaözvegytől küld az irányadó miniszternek személyesen
átadandó izeneteket.
S aztán egy szép reggelen, mikor a nagy cselszövénynyel indított
stratagemának épen ki kellett volna törni, kap a mindenható miniszter
egy handbilletet (a mit ki kell tennie az ablakába) s azzal megszünik
miniszter és patronus lenni.
Másnap a miniszter bucsút vesz a hivatalnokaitól s elmegy Schweiczba
utazni; – a szép bárónő bucsút se vesz a hitelezőitől, úgy megy el a
férjét keresni; – Ottó gróf pedig egyedül marad s az sincs, a kitől
bucsút vegyen.
A compact párt hetvenhét felé szalad. Az ifju conservativek beállnak
öreg deákistáknak, vagy reformereknek, a bankárok liquidálnak, a
főtisztek quietálnak, a reichsrathok hazaszállnak; a hű bécsi magyar
journalisták futnak vissza Pestre; lesznek otthon nemzetiszín
concipisták, vagy vörös vezérczikkirók. Csak Bojtorján üldözi még
hetedhét országon keresztül a hajdani patronusait, kifizetetlen nyomdai
számlák, elmaradt irói honorariumok, függő subventiopauschalék,
díjazatlan maradt bons officesek hosszú lajstromával s mikor nem birja
őket elfogni, fog helyettük magának egy csomó bolond parasztot, vesz
tőlük bort, zabot, nem fizeti ki az árát; – beperlik; – azt mondja: neki
sem fizetnek – nagy nevű urak, majd ha azok megfizetik, a mivel «az ő
boráért» tartoznak, fizet ő is; a pör ki tudja hanyadik appellátában jár
azóta?!
Ez volt a végkimenetele Ottó gróf ezuttali szerelmének.
Nem maradt meg belőle más, mint a szép Sardanapálné photographiája.
Hajh, de a politikai dicsvágy mámorától szabadulni nehéz. A kik itták e
mámoritó italt, tudják, hogy attól tökéletesen elszokni soha sem lehet.
Átlátja az ember, hogy megárt a vele élés. Esküszik, hogy soha többet
pártelnöknek meg nem hagyja magát nyomatni. Hasztalan fogadás. Jön az új
választás s megint recidivázik, s kiiszsza azt a poharat egész a
seprüjéig, a mit úgy hivnak, hogy «napidíjlefoglalás».
Ottó gróf még nem volt megérve ily elhatározásra.
Az egyszeri bukás nevelte csak azt a vágyát, hogy államboldogító eszméit
érvényesítse.
A volt kormányrendszer bukásával egyidejű volt a magyar országgyülés
egybehivatása.
No hiszen arra, mint született törvényhozó, Rengeteghy Ottó gróf úgy is
megkapja a regálist.
De ő képviselő akart lenni.
Hát hisz ez nem nagy tudomány: ha az embernek ötvenezer forint jövedelme
van s annak felét rászánja.
De Ottó gróf épen azt akarta, hogy a nagy tudománynyal jusson be a
képviselői padba. – Így már aztán nehezebb.
Adott hosszú programmokat, kifejté egész rendszerét; klubbokat
alakított, a hol programmját felolvassák s meetingeket hítt össze, a hol
azt megmagyarázzák. Beutazta a falvakat, beszélt az előljárókkal az
angol és franczia parlamentárismusról. Értekezett a néptanítókkal a
nevelésügyről; s elmondá nekik, hogy mit tart mindezekről Bluntschli?
Természetesen, hogy megbukott. A választás napján nem volt neki húsz
szavazója.
Pedig akkor már szerelmes volt a szép Pelikánnéba s annak igéretét
birta, hogy valahányszor Ottó gróf szónokolni fog, mindig jelen lesz a
karzaton.
Mikor ezen legjobban busulna, odajön hozzá egy «véletlenül kisegítő».
(Ne tessék gúnyolódni! az egész élet csupa véletlenekből áll.)
A véletlen kisegítő volt egy derék erdélyi honpolgár.
– Te, bajtárs. Én tudok neked egy igen jó választókerületet Erdélyben.
Húsz ember választ; mert az oláhok abstineálnak. Ennek a húsz embernek
kell fejenkint egy új szürdolmány, meg egy kalap, öt forint készpénz,
teljes ellátás; összesen két ezer forint; nekem pedig az oda fáradásért,
capacitatióért s a nyélbeütésért lesz szükségem tízezer forintra, kerek
számban tizenkét ezer forintért tied lesz a kerület.
Hat hét mulva Ottó grófnak kezében volt a mandatum.
Ez ugyan Columbus-féle tojás.
Rengeteghy Ottó gróf, mint legkésőbb érkezett, csak a szélső jobb
oldalon kapott már helyet. Felfogadta magában, hogy azt a helyet még is
nevezetessé fogja tenni.
A hosszú verificatióknak épen akkor szakadt vége s kezdődött ama
nevezetes 1865-iki válaszfelirati vita.
Ottó gróf feljegyeztette magát a szónokok közé.
És aztán neki feküdt a nagyszerű szónoklatnak, melylyel epochát fog
alkotni a magyar parlamentarismus történetében.
A hír napokkal megelőzte e nevezetes maidenspeechet.
Ottó gróf könyvnélkül tudta a beszédét s állhatatosan leste, hogy mikor
kerül rá a sor. A szép Pelikánné mindennap ott ült a szokott helyén s
folyvást szemüvegezte a szónokokat. Ottó gróf féltékeny volt
valamennyire. Ah, még ezek a kopasz ősz orátorok is veszedelmesek, mikor
a szónoki nimbus körülfogja őket. A szónoklat a férfinem Venus-öve. Ottó
gróf be fogja bizonyítani, hogy ezzel a varázserővel ő is ismerős.
Hangja is szép volt s ha attól elszoktathatná magát, hogy szónoklat
közben a balkezét a kabátja hátulsó szárnya alá dugja s a jobbkezével a
zsinórra akasztott monoclejából szélmalmot csináljon, a gesticulatiója
sem volna kifejezéstelen.
Végre egy szombatnapon ő rá következett a szónoklat sora. Csak egy
szónok volt a tulsó baloldalon előtte. A legkedvezőbb helyzet. A kire 11
és 12 óra közt kerül a sor. Akkor már nem fészkelődik a ház s még van
türelme kihallgatni valakit.
Ottó gróf piros szegélyű nyakkendőt kötött erre a napra.
Már tíz órakor ott ül a karzaton a szép Pelikánné. A legszebb hölgy a
szónokhallgató közönség között: a tizedik muzsa, ki az ékesszólókat
lelkesíti. Ha ő ott nincs, a szónokok tuczatostul nyilatkoznak az
«elállás» iránt: akkor nem is érdemes beszélni.
Ottó gróf bizonyos volt felőle, hogy szónoklatában a világ minden
bölcsesége benne van s hogy ő azt könyvnélkül tudja.
Csak egyet nem tudott Ottó gróf, azt, hogy szombatnapon a
képviselőházban a kérvényeket tárgyalják elébb, azután jön a napirend. Ő
csak azt látja, hogy a mint belép a házba, egy baloldali szónok végzi
épen beszédét, házrengető hahotája mellett a padoknak. – Gondolja, hogy
ez az ő antistese. Int a jobboldali jegyzőnek, hogy hívja fel szólásra.
– Az bona fide elkiáltja a nevét «Rengeteghy Ottó gróf!» azt vélve, hogy
a fenforgó kérvényhez akar hozzá szólani, mely pedig azt kivánja, és
semmi mást, hogy engedtessék meg a papoknak a házasodás.
Erre Ottó gróf feláll, egy mosolygó pillantást vet Pelikánnéra s a ház
általános figyelmétől kisérve, hozzá kezd nagyszerű szűz beszédéhez.
Volt pedig abban minden kigondolható szép, okos és jó. Rengeteghy Ottó
gróf képviselő belevonta beszéde keretébe széles ismeretei egész
tudományhalmazát, beszélt a Saint-Simonismusról és az atheismusról, a
munkásmozgalmakról és az egyházi vagyon rendeltetéséről, az
agraralkotmányról és a socialismusról; elvezette a házat Bentham
iskolájába, onnan a Manchester- és a Lancaster-iskolákba; megszólaltatta
Montesquieut és Senecát s osztotta nézeteiket.
A ház egy darab ideig csak tűrte nagylelküen e meg nem érdemlett
leczkéztetéseket, később akadtak, a kik észrevették, hogy itt tévedés
lesz a dologban s elkezdték a szónokot figyelmeztetni. Csakhogy
olyankor, mikor az ember szónoklatot tart, olyan, mint a süket fajd
dörgéskor, nem hall.
Kezdtek nevetni rajta. Ezt meghallotta. Nem birta elképzelni, mit
nevetnek? Újra megmagyarázta a dolgot.
Akkor közbeszólt az elnök, figyelmeztetve a szónokot barátságosan, hogy
szóljon a «tárgyhoz».
Ez meg épen felbőszítette a szónokot: «ez mind a tárgyhoz tartozik!
Kérem magamat félbe nem szakíttatni».
– No hát tessék tovább beszélni.
Azzal aztán fujta tovább az Egyesült-Államokról, az universal
állameszméről, az ős jogokról és a védvámrendszerről, a politikai
taktikáról, az erényszövetségről, a proletariatusról, pauperismusról és
a néger államokról, majd a noninterventio elvéről, a productio, consum
és export közötti helyes arányokról, a kereskedelmi szerződésekről, a
Sanctio pragmaticáról, a fœderalismusról és dualismusról, a modern
hadrendszerről; az adóreformról…
S mentül okosabb dolgokat beszélt, annál nagyobbra nőtt a jucundus
jókedv a házban; már a karzatok is bele voltak vonva a kaczagási
condolentiába, a szép Pelikánné a legyezője mögé rejtette el arczát, úgy
kaczagott.
Végre megsokalta az elnök a tréfát, két kézre kapva a csengetyűt s
csendet harangozva a házban, komolyan és cathegorice felszólítá a
szónokot, de hogy már elvégre is nyilatkozzék világosan, hogy akarja-e
hát, hogy a papok házasodhassanak, vagy sem?
Ottó képviselő csak akkor ébredt fel mély szónoklatából.
A szomszédjai azután megmagyarázták neki, hogy miben van a dolog? Akkor
megharagudott, elment. A szép beszéd kárba veszett.
És vele együtt a szép Pelikánnéhoz intézett sóhajtások is.
S ez nem volt Ottó képviselőnek utolsó debütje az országházban.
Még azután is meg-meglepte a házat egy-egy véletlen impromtuval, a mi
magában igen okos dolog volt; de a mire semmi apropos nem volt. Felelt
hosszasan és alaposan olyan szónokoknak, a kik egy szót sem szóltak, s
megczáfolt olyan állításokat, a miket nem mondott senki. Odahaza
kigondolta magának, hogy ő most ilyen meg ilyen ellenvetéseket fog
hallani, azokra ezt meg ezt fogja felelni, s azt aztán megtette, akár
volt rá ürügy, akár nem. Különösen fényes napjai voltak olyankor, mikor
egy-egy szép idegen hölgy tünt fel a karzaton; az már neki olyan
gyöngesége volt, mint más képviselőnek Napoleon herczeg, vagy a modenai
herczeg jelenléte: olyankor előállt speechelni. S ha a ház már előre
derült kedvet mutatott, mikor felállni látta, teljesen derült volt,
midőn leült. – Vannak képviselők, a kik kitartó következetességgel ki
tudják maguknak vívni ezt a kiváltságos kedvezményt.
Rengeteghy Ottó közéjük tartozott.