VII.

Nekünk regényünk hősét kell követnünk, ki, nagy kárára a regény

meséjében megkivántató egységnek, szüntelen más térre invitál bennünket;

mindent elkezd, de semmit el nem végez. Egy másik regényem szenvedett

már ily fogyatkozásban, s elismerem, hogy azoknál ez az én hibám volt;

de a jelen esetnél az egész olvasó közönség a tanum, hogy nem én vagyok

a hibás, hanem a regényhősöm, a ki mindenhez ért. Sok helyre elmegyünk

mi még vele! Hát csak kövessük.

Mikor hazaérkezett a lakodalomból Ottó gróf, megállt a fali tükör előtt,

s így beszélt magához:

– Bizony csak nagy golyhó voltál te ez ideig, kedves barátom, Ottó! Ne

vedd tőlem gorombaságnak; hiszen négyszemközt mondom. Hát arra volt

neked az eszed adva, hogy kifordítva viseld? Először elmentél katonának;

engedtél magadnak parancsoltatni, kuczorogtál kaszárnyában, ettél

prófuntot, verekedtél barátokkal és ellenséggel, a bőrödet

összeszabdaltattad, lövöldöztettél magadra s megfeküdted a kórházat…

Aztán miért?… Játszottál komédiát horvát szükölködő testvéreink javára,

viseltél oly szűk csizmát a nemzeti dicsőségért, hogy félórába került a

lehúzása; elbolondítottad a más feleségét, s aztán világgá futottál

előle, mikor a tied lett, bekószáltad a kerek föld pusztáit, rengetegeit

s lőtted halomra a vadakat… S aztán miért?… Könyvet írtál viselt

dolgaidról, hiressé lettél róla; jól megfejtek, jól megvertek érte…

Aztán miért?… Majd meg zenebolond lettél. Ez meg olyan bolond történet,

hogy ezt el se lehet beszélni, ezt csak el lehet fütyülni… Hát kellett

ez neked? Utoljára még a csillagok közé kivánkoztál s míg szellemmé

akartad magadat tenni, bizony hagytad magad tenni lóvá… No ne haragudjál

rám… hiszen nem bántalak… Van neked eszed is, tudományod is… De ideje

már, hogy ez a kettő egy úton járjon… Ábrándulj ki… Kezd el már az

eszedet valami okos czélra használni… Mi volna az?… Mi volna egyéb, mint

a mezőgazdászat… Van egy igen szép uradalmad Bálvándon: tízezer hold

buzatermő föld, kaszálló egy tagban… Ez most a régimódi gazdálkodás

mellett néha jövedelmez negyvenezer forintot, néha négyezret, néha

semmit. Például az idén… Még az igásmarhák számára való takarmányt is

Styriából kellett hozatni vasúton, szénalepénynek sajtolva… A vén

táblabiró-jószágigazgató ugyan azzal menti magát, hogy nagy volt az

aszály, nem esett eső… Itt van ni: az ázsiai indolentia! Dehogy ázsiai!

Hisz Ázsiában rég tudnak ezen segíteni; de még Afrikában is. Hát

Egyptomban esik valaha az eső? Mégis Kanahán az. Már a Fáráók idejében

öntözték az országot a Nilussal. A chinaiak egész mezőgazdasága öntöző

csatornáikra van alapítva. A mexicoiaknak már az incák idejében voltak

öntöző vízvezetékeik; a japániak bambusz csöveken vezetik át egy hegyről

a másikra a vizet s rizst termesztenek a hegyoldalban. Magyarország

czímerében pedig ott van a négy folyóvíz, de azért mégis minden ember

csak a «kereszttül», meg a «koronátul» várja a segítséget. Az angol

farmer gőzmozdonynyal hordja körül a szántóföldjén a trágyalevet, s

hosszú kautsukcsövek segélyével mindennap megöntözi a buzáját. Kap husz

magot utána. Ha a bálvándi uradalmat észszerűen rendeznék be, annyit

kellene jövedelmeznie, mint a Reusz Leobenstein uralkodó

fejedelemségnek… Ez azután dicső tér lesz egy gazdálkodó teremtő ész

számára! Mintagazdaságot alapítani! Ottó gróf emlékezett rá, hogy ő ehez

különösen ért. Látta Napoleon mintagazdaságát Saint Cloudban, bámulta

Albert herczeg gulyáit Windsorban, elleste a czukornád-ültetés titkait

Chinában s a gyapottermelésről sokat tapasztalt közvetlen szemlélet

utján Virginiában; kitanulta a bor petinirozása módját burgundi mód

szerint Frankhonban s az indigotenyésztésbe egészen be lett avatva a

singaporei nábob kertésze által; hozott haza Egyptomból mumia-buzát,

mely százhatvan magot terem, mint a czirok, és czirokmagot, melynek a

szárából czukrot préselnek, mint a nádból, és nádmagot, a melynek magja

gesztenye izű, és gesztenyét, a melynek gyökerén burgonya terem, és

burgonyát, a melynek gyümölcse paradicsom-alma. Látott szántani

gőzekével Angliában. Látta Thibetben, hogy a jakot először megnyirják,

azután megfejik, azután befogják. Elnézte Fatsitsio szigetén, hogy

gombolyítják le a selymet s aztán milyen pompás eledelt készítenek a

fennmaradt pupákból, s kalapot emelt a chinai paraszt előtt, ki a

birtokát képező tóból négyféle hasznot tud húzni: először potykát,

keszeget fog benne, meg lópióczát; ezeket besózza, elteszi télire;

azután kacsa-ólat épít rá, kacsát költ ki és nevel a vizen; harmadszor

bambusz-tutajt rak a vízre, a tó fenekéről felhordja rá a sarat, abba

káposztát ültet, és negyedszer szivacsot tenyészt a viz fenekén. Ez

aztán megél! Itt meg a kinek ezer hold földje van, hanyatt vágja magát,

s azt mondja, hogy hol hát az a manna?

Hiszen sok igazsága volt a dologban Ottó grófnak, s ha úgy az

inas-esztendőn kezdte volna, még igen jó gazda lehetett volna belőle;

hanem ő is mindjárt mester akart lenni abban a véghetetlen nagy

tudományban, a mit még az sem tud egészen, a ki holtig azt tanulta; és

azért mégis minden ember azt hiszi, hogy ért hozzá. A csizmadiának ha

száz forintja van, már földet vesz és gazdálkodik; hogy lehetne hát

ugyanezt rossz néven venni egy gróftól, a kinek van is miből és nagy

tudománya is van hozzá.

De még a nemes szenvedélyen kívül van egy reális ok is, mely Ottó grófot

ez elhatározásában megerősíti. E kiábrándult és kijózanodott

kedélyhangulatban eszébe jut, hogy az ő bálvándi birtoka mellett van

nagybátyjának, gróf Erdőváry Tivadarnak a birtoka. Ennek van egy leánya,

Piroska. Derék, jó falusi gazdasszony. Egyszer látta csak, mikor ott

volt nálok. Az öreg akkor azt mondta neki: látod, ez egészen neked való

leány volna. Akkor nem mondott rá sem nemet, sem igent. Ez még most is

megvan. Nem valami csodaszépség. De ha az ember feleséget keres, minek

azt a csodaszépek közül válogatni? Az valódi sértés egy férjre nézve,

mikor azt olvassa az újságból nyomtatva, hogy az ő felesége «szép». Mit

szabad azt észrevenni az ugrifülesnek? Becsülöm érte a törököket, azok

nem engedik a feleségük után kiabáltatni, hogy ki milyen szép. S mihelyt

az asszony azt hagyja magának egy idegen férfitól mondatni, hogy «szép»,

már egy kicsit hűtelen. Még ha a tükörtől hagyja is azt mondatni

magának, az is hűtlenség. A tükör is férfi, himnemű: «der Spiegel», «le

miroir», s ezt az asszonyok tudják jól. Azért legtöbbet ér az, a ki nem

nagyon szép. A házaséletnek vannak bizonyos czéljai. S azok egészen

beillenek a mezőgazdasági foglalkozásba. Az ember egészséges mellette.

Ottó gróf ily erős elhatározásokkal utazott el Bálvándra; ott legelébb

is felhivatta a gazdasági tisztjeit, s tudtukra adta, hogy ezentúl ő

maga személyesen fogja vezetni a gazdaságát. Nagy baj volt azonban, hogy

már akkor késő ősz lévén az idő, a régi tiszttartó az őszieket mind

elvettette, s a mint a nagy aszály után megjött a nagy esőzés, az mind

szépen ki is kelt már. Ottó gróf eleinte azt akarta, hogy kiszántatja

mind a háromezer hold buza- és repczevetést, s múmia-buzát és

festő-mályvát vettet a helyébe; meg is teszi, ha az igás barmait,

kiteleltetés végett (a takarmány szűk lévén az időn) a mint a szántást

végezték, rögtön Erdélybe nem hajtották volna. Igy hát csak meg kellett

még hagynia erre az esztendőre, a mit már együgyű elődei a földbe

tettek.

A második feladata volt nagybátyját, Erdőváryt meglátogatni. Ott igen

szivesen fogadták. Piroska még mindig szabad volt. Ottó gróf az első

látogatásnál mindjárt megismerteté Erdőváryt idetelepedése kettős

feladatával. Az egyik a gazdálkodás, a másik a megnősülés. Tett is

kérdést az iránt, hogy Piroska grófnő szive nincsen-e még lefoglalva?

Az elsőre nézve Erdőváry szolgált neki régi módi jó tanácsokkal.

Biz itt meg lehet még élni puszta gazdálkodásból is; hanem legelső dolog

az embernek számon tartani a jövedelmét, mert tiz év közül van három jó,

három középszerű és négy rossz: ezeknek az eredménye együttvéve képezi a

bevételek alapját; a kiadásoknak ellenben minden évben egyformáknak kell

lenni. Ez, a mi a birtokos saját feladata; a többit elvégzik a tisztjei,

a cselédjei, azokat fizesse jól és részesítse a haszonban. Tudjon

mindent, a mi történik; de ne parancsolgasson sokat, mert azzal csak

fenakasztja a munkát; vegyen számba mindent, de ne vetesse észre, hogy

leskelődik, mert akkor daczból is megkárosítják; lakjék mentül többet

otthon; a pénzét tartsa takarékpénztárban s váltó alá a nevét ne irja

soha; s ha épen nagyon megragadja a gazdászati szenvedély s új módikat

akar behozni, akkor tanulmányozza az időjárás, a talaj természetét,

jegyezgesse fel sok éven át személyes tapasztalatait az idevonatkozó

tárgyakról, a minők a száraz hótalan tél, a késői fagyok, a nyári

aszály, a jégesőjárás, a rozsda, az üszög, a ragya, a drótféreg, földi

bolha, a hesszeni légy, az atkás talaj, a víz árja, a savanyú föld, a

szikes föld, a futó homok, a szőlőbetegség és burgonyabetegség és a

zöldrothadás, a penészféreg, az áska, a vándor hörcsög és mezei egér, –

a métely, szőrféreg, vértályog, lépfene és keleti marhavész; az árvíz, a

feneketlen utak; a drága napszám, az olcsó vásárló; cholera, vérhas,

váltóláz nagy munka idején, hébehóba egy kis asztag-felgyujtás és az

adó-executió s más efféle elemi viszontagságok, és a minek ezek

különösen megártanak, olyan se flórát se faunát ne akklimatáljon. Azután

iparkodjék tanulni attól a nagyon hires professortól, a kit «más

kárának» neveznek, de a saját kárából veendő leczkéket, a mennyire

lehet, csavarogja el.

A mi pedig a második kérdést illeti: Piroska szive még szabad; lásson

utána Ottó öcsém, hogy megnyerje.

Ottó gróf az utóbbi tanácsra azt mondá magában, hogy jobban értem én

azt, öreg, mint te! Az elsőre nézve pedig: «ezt meg már épen jobban

értem, mint te!»

Nem az a gazdának az első teendője, a mit te mondasz; hanem az, hogy ha

van egy milliót érő jószága, akkor vegyen föl rá háromszázezer forintot

s ha egyszer aztán ez a zsebében van, akkor könnyen fordíthat egyet az

egész világon.

Ez nem is volt nagy mesterség: Ottó gróf birtokára lehetett kapni

háromszázezer forintot a földhitelintézettől, a mi a záloglevelek

árkelete szerint felül ért kétszázötvenezernél.

Kezdeni azonban egy hirtelen nem is lehetett mit. Első feladata lett

volna persze az öntőzőcsatorna-rendszer. De azt egy ember a saját

birtokán nem létesítheti. De létesítheti egy egész társulat. Ottó gróf

már az alapszabályait is kidolgozta egy országos öntözőcsatorna-létesítő

társulatnak s remélte az ehez szükséges tőkepénzeket könnyű szerrel,

hazafiúi aláirás útján beszerezhetni. (Még akkor nem volt magyar

parlament, mely a külföldi tőkéket kamatbiztosítással megtelepülni

segítsen.) Hanem egy kis baj jött közbe. Az, hogy az év őszén annyi eső

esett, mintha az elmult évben esőért mindenünnen beküldött petitiók

özönét most egyszerre látnák el kedvező hátiratokkal a fellegek között,

s ennek következtében oly feneketlen sár támadt Ottó gróf és szomszédjai

között, hogy mikor nagy nehezen el tudott valamelyikhez öt lovas

szekéren vánszorogni s annak a tervét előadta: a felszólított összetett

kézzel könyörgött neki, hogy ne öntöztesse még csatornával is a földjét,

hisz így is minden rét víz alatt áll.

S ez így tartott egész télen. A vén jószágigazgató azt mondta, hogy ez a

jó esztendő nekünk. – No annál több ideje maradt Ottó grófnak Piroskát

meglátogatni. Erdőváryékhoz nem kellett öt ló, oda egy paripán is át

lehetett lovagolni; mindennap szivesen látták. S minthogy Piroska grófnő

nagyon kevés beszédű volt, Ottó gróf, hogy őt maga mellett fixirozhassa,

azt gondolta ki, hogy megtanította őt piquetet játszani. Nincs annál

kedvesebb mulatság, mint mikor két egymáshoz gyöngéd viszonyban álló

ember piquetet játszik és aztán mind a kettő azon törekszik, hogyan

tudná a másikkal megnyeretni a partiet? Hogy lesnek egymás kártyájába,

csak azért, hogy magukat ronthassák. Hogy hallgatják el az

elsőbbségeiket, hogy skartolják le a kész négyeseiket, hogy hajigálják

el a biztos ütőiket! s aztán a melyik vesztett, hogy tetteti a

kétségbeesést, azért, hogy a másiknak örömöt szerezzen! Ha pedig

«kénytelen volt» nyerni, milyen diadalt ül vele, azért, mert tudja, hogy

a vesztes fél milyen nagyon örül annak. Igazi hamis játékosok! Azonban

Ottó gróf gyakorlottabb játékos lévén, mégis az volt a végeredmény, hogy

rendesen ő hagyott ott néhány forintot Piroska grófnénál minden nap.

E közben készítette nagyszerű gazdászati terveit. Ebben az évben ugyan

nem volt szükség trágyalével öntöztetni a buzáját, guanot hozatni

Iquique szigetéről: a mult évi kényszer-ugarolás után olyan termést

adott az úr Isten, hogy soha olyat az angol farmer nem látott. A

magtárak a harmadik emeletig teltek buzával. – Hanem megint volt egy

nagy baj. – Az, hogy a tiszta búzának az ára leszállt két osztrák

forintra.

Mit csinál az ilyen bőtermés-inség idején a jó gazda?

Erdőváry gróf szerint azt csinálja ilyenkor a jó gazda, hogy ott hagyja

a magtárban a búzáját, vár vele, míg felmegy az ára, s addig előveszi a

takarékpénztárba tett tartalékösszegeit s költ azokból.

Ottó gróf szerint nem így nyilatkozik a gazdászati genie; hanem úgy,

hogy ha rossz ára van a gabonának itthon, a jó gazda építtet a tagján

egy gőzmalmot: megőrleti a búzáját lisztnek, kiküldi Braziliába; ott van

állandó biztos piacza; eladja ott. Mert csak az a jó gazda, a ki

egyúttal gyáros is és kereskedő. Ottó gróf hozatott egy anglust s

építtetett vele gőzmalmot.

Harminczezer forint bánta csak.

Hanem mikor készen volt, akkor vették észre, hogy nincsen hozzá való

víz. Megmondta azt előre Erdőváry az öcscse urának, hogy csordakutat

ugyan mindenütt lehet itt ásatni, hét lábnyira már megkapni a vizet, de

az sekély víz, ha egész nap merik, kifogy, nyáron épen kiszárad s

annyira kovany-tartalmú, hogy ha azt gőzgép-itatásra használják, minden

héten három nap pauzálni kell az üstnek, a míg a követ kiverik belőle.

No de a ki mindent tud, azon a bajon is tud segíteni.

Ottó gróf hozatott magának egy másik anglust s furatott vele a gőzmalom

számára egy artézi kutat.

Az belefúrt neki a földbe másik harminczezer forintot, még tán most is

fúr: azóta a silúri rétegekben járhat valahol s nagy csoda, ha az

«ichor»-t fel nem találta; hanem vizet az sem talált.

Ottó gróf rájött arra a meggyőződésre, hogy Magyarország földe nem való

búzatermelésre. Egy szerencsés látnoki pillanatban az a sugallat szállta

meg, hogy jövőre főfigyelmét a gyapottermelésre fogja fordítani. Soha

jobbkor! Az Észak és Dél közt folytatott háború miatt az amerikai gyapot

csak blocadetörés útján lett kapható Európában, ha most ez alkalmat

megragadjuk, s elkiáltjuk egyhangúlag a jelszót: «Cotton is king!»

(Gyapot a király!) akkor nem vakarja most a fejét a financzminiszter,

hogy honnan fizesse az adósságainkat? Mi kölcsönöznénk Belgiumnak 4%-re.

Hanem hát senki sem akarta követni Ottó grófot. Erdőváry gróf egész

nyiltan megmondta neki, hogy «hagyd te kedves öcsém az akklimatálást,

experimentálást a császároknak, érczherczegeknek, a kiknek van elég

pénzök hozzá, s ha nincs, préselnek: vagy a bankóprésből, vagy az

alattvalókból. Nem nekünk való ez!» Ottó grófot ez nem riasztotta

vissza. Hozatott magának egy harmadik anglust, azzal berendezteté a

nagyszerű gyapot-ültetvényt, mely díszlett is gyönyörűen: csupa öröm

volt elnézni szeptember vége felé azokat a szélesen elterülő táblákat, a

miken a mályvarózsa-alakú sárgás testszinű virágok mint egy bronztenger

hullámzottak. Már a magtokok is érő félben voltak; sőt egyes halmosabb

helyeken böngészni lehetett a kipattanó tokokból a hófehér

gyapotpelyhet. Rendkívüli gyapotszüret igérkezett. Az anglus (Nr. III.)

már meg is hozatta Brightonból a gyapottisztításra szükséges gépeket,

miket a szüretelés helyszinére kell vontatni s ott rögtön legyaratolni a

magról a gyapotot, mert ha az beletörik, olajos lesz és

hasznavehetetlen. Ez is harminczezer forint. De a várható gyapottermés

százezeret ér!

Október elejére virradóra aztán jött egy kicsike kis dér. Olyan kis

haszontalan dér, hogy a hazai ideszokott kukoricza, szőlő oda se néz

neki. Hanem a gyapotnak az épen elég volt. Másnap aztán megint vidám

derült idő lett s tartott a meleg egész novemberig: csak arra az egy

éjszakára tetszett neki a 0 fokon alul ½ fokkal alább szállni; s az

egész aranyszinű ültetvény-tengerből lett azontúl egy nagy fekete

tenger; levél, virág, magtokok olyanok, mint a tinta. Jó volt minél

előbb leszántani, hogy ne lássa az ember.

Volt Ottó grófnak egy gyönyörűen berendezett szőlője: egy egész

hegyoldal, a mit még a régi vinczellér telepített, ez ritka jó vörös

aszúbort szokott teremni, mely vetekedett a ménesivel. Keveset termett,

az igaz, hanem akóját kétszáz forintjával vették s bizonyos vevője volt

mindig. Ottó grófnak nem tetszett ez a mívelési mód. Elhatározta, hogy a

szőlőjét hooibrenkezni fogja. Ki nem látott hoibrenkezett szőlőt? A ki

nem látott, örüljön rajta. A methodus abban áll, hogy a szőlő igen sok

bort teremjen. Hogy milyent? Az aztán a krumpliczukor dolga, meg a

spiritusé. Mikor ezzel az anglussal (morvaországi hollandus volt ugyan,

de mondjuk, hogy Nr. IV.) megismertette a szőlője állapotját Rengeteghy

Ottó, ez a hirhedett szaktudós rögtön távolból is felfedezte, hogy

hiszen nem aszúbornak kell azon a talajon és tőkén teremni: már abból az

ő methodusa szerint «lacrimæ Christinek» kell előállani. Adott aztán

utasítást hozzá, hogyan kell vele elbánni: minden második tőkét ki kell

vágni, a tavalyi vesszőket sodronyra kifeszíteni s ezért a titokért

holdankint öt forintot fizetni a felfedezőnek. Lett is abban az

esztendőben szőlő sok; s az a jó volt benne, hogy csőszt se kellett

mellette tartani, mert elfutott attól nemcsak a tolvaj, de még a rigók

is átköltöztek tőle a Tiszán túl. Másutt már rég leszüreteltek; de a

hooibrenkes szőlőben híre sem volt, hogy a szőlő barnulni akarjon. Pedig

aranyidők jártak október végén, mint csak a kánikulában. A Nro IV.

anglus azt a tanácsot adta, hogy le kell levelezni a szőlőt, ha nem akar

érni a fürtje. Megtették neki. Akkor aztán a hol megsütötte a forró nap

a szőlőt, ott megsült és megfőtt. Ottó gróf novemberben zaklatni kezde

Hooibrenket, hogy mi lesz a szőlőjével? nem érik ez meg soha. A tudós

kertészauctoritás aztán összeszidta, hogy az ő methodusa nem a

magyarországi rideg klimához való. Ha itt hooibrenkezni akar valaki,

rakasson le alagcsöveket a szőlejébe és füttesse a talajt. Ottó gróf még

ezt is megtette. Drainageoltatta a szőlejét s füttetett alája pogányul

november végeig, míg csak a hó le nem esett: akkor szüreteltek. Lett is

aztán elég «lacrimæ Christi»; már t. i. hogy a ki abból ivott,

kicsordult a könye, Krisztus utolsó szenvedései jutván eszébe tőle.

– Nem való ez az ország semmiféle termelésre, mondá Ottó gróf; valamint

hogy vannak Délamerikában egész országok, a mikben semmi ága a

földmívelésnek nem honosulhat meg: a mi főfeladatunk a baromtenyésztés.

Hiszen az is igen szép tudomány s Ottó gróf birtokán régen gyakorlatba

volt véve. Voltak törzsgulyái, ménesei, hires merino-nyája; csakhogy

azoknál ő mind szebbeket és jobbakat tudott másutt. Ambitiójává tette,

hogy neki mindenből legyen, a mi csak a világon hires, nevezetes barom,

az aargaui tehéntől az angol versenyparipáig, s azoknak a számára

palotákat építtetett istálló helyett, s juhász, lovász csupa

birkaosztálytanácsos és ló-titkár volt nála. Büszke is volt az

eredményre!

A gazdasági kiállításokon arany, ezüst, bronz érmeket nyert, a

futtatásokon ezüst billikomokat, s a győztes barmainak arczképeit

aczélba metszették.

Egyszer azt mondta Ottó gróf Erdőváry gróf nagybátyjának több szomszéd

társaságában:

– Hja, én jövőre más birkagazdaságot fogok folytatni, mint szomszédaim.

Az én birkáim tejéből a legtökéletesebb chester sajt készül. Jövőre én

minden birkának a két tőgyét kifejetem s csak a másik kettőt engedem a

báránynak kiszopatni.

– Tudod mit? mondá neki Erdőváry; légy szives elébb a báránykával

kiszopatni a birka egyik két tőgyét, – azután fejesd ki a másik kettőt

chesternek.

Az erre támadt nevetésből észrevevé Ottó gróf, hogy valami furcsát

mondott. Hanem hát tudós embernek nem szabad bevallani, hogy tévedt,

tudós embernek becsületbeli kötelessége, ha a holdat napnak nézte,

bebizonyítani, hogy igaza van.

– Hja én nem ezeket a komisz európai birkákat értettem; exoticus

birkákról beszélek: olyanokat fogok meghonosítani.

Erdőváry gróf azonban szintén megbikacsolta magát s azt állította, hogy

sehol az egész világon nincs az a kérődző, hasított körmű és gyapjút

viselő állat, melynek két tőgyénél több volna. Ottó gróf fogadást

ajánlott. Fogadtak ezer szivarba. Eldönti a fogadást Oken. Az öreg gróf

könyvtárából kihozták Okent s abból Erdőváry ráolvasta Rengeteghyre a

birkafajnak megismertető jeleit. Hanem aztán meg Rengeteghy vette át az

Okent s viszont rásütötte ellenfelére a könyvből a «jak» leirását, mely

az igaz, hogy nem birkafaj, de gyapjút visel és négy tőgye van. A ki

mindent tud, annak igazának kell lenni.

– És így én kapom meg az ezer szivart.

– Megkapod, ha meghonosítod a jakot! erre fogadtunk.

Ekkor aztán Ottó gróf, hogy az ezer szivart megnyerje, s igaza maradjon,

egy calcuttai ismerős bankárház által megrendelt magának Tibetből egy

egész gulya jakot; bikástul, borjustul. Mire Magyarországra megérkeztek,

még meg volt egy tizedrésze. Azokat aztán nagy diadallal szállították

gyaloghintóban Bálvándra, a velük utazott Dalai Lámával, (vagy nem tudom

én minek hijják ott a csordapásztort?) azzal együtt.

Hanem egy igen nagy baj volt a jakkal. Az, hogy annak nem elég a tibeti

tehénpásztor, annak tibeti ivóvíz is kell; mert ahoz a mi kútainkban

otthonos, vízi borjúval viselős, tízszarvú bogaraktól hemzsegő, szíkízű,

hinárszagú, békafürdötte, állott, pállott vizekhez a jak hozzá sem

szagol, annak az a kristálytiszta, jéghideg, szénenyterhes ital kell, a

mi a Dhawalagiri szikláiból fakad, s a mitől a tudós utazók állítása

szerint a vadállat megszelidül s az ember megmámorosodik.

Mit kell tenni? Destilláltatni a kútvizet s aztán egy angollal (Nro. V.)

jégkészítő gépet állíttatni fel; s eként mindennap lepárolt és

jégbehűtött vízzel traktálni meg a jakokat, hogy százrétű paczal-aszályt

ne kapjanak.

Hanem az ezer szivart megnyerte Ottó gróf s kapott a kiállított

jakjaiért elismerő oklevelet a londoni exhibitionból.

S nem ez volt a legnagyobb kitüntetés, mely őt mint mezei gazdát érte.

Egy Lipót-rend alakjában jött az meg, a mit különösen az által érdemelt

ki, hogy a mult nyári nagy országos járvány alkalmával oly hathatósan

segélyére sietett a szegény földnépének.

Mert hát mit is csináljon a falusi ember, ha tanult ember? Kénytelen a

természettudományokkal foglalkozni. A gazdának örökösen bibelődnie kell

a górcsővel, a retortával, a barometrummal, hydrometerrel, az

ozonometerrel; szükséges, hogy observatoriuma is legyen, a melyből a

csillagok járását, a napfoltokat és az üstökösöket vizsgálhatja;

ilyenformán az ember belejön lassankint az orvosi tudományokba; gyakran

kénytelen is íziben maga doktor és patikárus lenni: sertésen, birkán

próbálgatja, kanászon, juhászon folytatja; egyszer azon veszi észre,

hogy valóságos csodadoktorrá lett s jó szerencse, ha csak homœopathiával

gyógyít.

Ottó gróf a nagy epidemia alkalmával ott a maga pusztáján tömérdek

embert kigyógyított és bámulatos szerencsével.

S mi volt a gyógyszere? Igen egyszerű panacea. A «ginseng gyökér.» Ezt ő

Chinában ismerte meg. Ott állandó ez a járvány s mindenütt ginsenggel

gyógyítják.

Mikor a járvány kiütött Csehországban, ő rögtön gondoskodott, hogy

kapjon Chinából tíz mázsa ginseng gyökeret: abból aztán kész decoctummal

várta a járványt, mire idejön.

S minthogy a paraszt olyan agyafúrt, hogy nem siet rögtön gyógyíttatni

magát, a mint a baj kezdődik, hanem megvárja, míg belehal s akkor

lamentál már: tehát Ottó gróf azt tette, hogy bizalmat gerjeszszen a

ginseng iránt, hogy kihirdetteté a parasztok között, valaki csak

legkisebb baját érzi, rögtön siessen fel a kastélyba, ott megkapja a

medicinát s kap mellé egy forintot; ha messziről jött, megtérítik a

fuvarját s ha meggyógyult, megint jöjjön vissza jelenteni magát, megint

kap egy forintot.

De annyi patiense lett erre a promulgatióra Ottó grófnak, hogy négy

vármegye valamennyi gyakorló orvosának sem volt több; s mind visszajött

az meggyógyultan, egy sem halt meg: olyan csodatevő szer az a ginseng.

De rettentően is grassált azon a vidéken az epidemia!

Egy este Erdőváry gróf maga is azt mondta Ottó öcscsének, hogy valami

változását érzi, aligha a járványt nem kapta meg; nem nyerhetne abból a

csalhatatlan panaceából?

Dehogy nem! Ottó grófnak tele volt vele a zsebe. Urak számára poralakban

tartotta azt készen, csak a parasztnak adta flaskában, úgy jobban ízlik

neki. Rögtön elővett egy tuczatot s szolgált az orvosi utasítással

Erdőváry grófnak.

Erdőváry végig hagyta magának magyarázni, hogy mi legyen a porokkal,

akkor azt mondá:

– Hát a forint hol marad?

– Micsoda forint?

– Hát nem adsz mellé forintot? akkor nem is leszek én neked beteg.

Ottó grófnak ez szeget ütött a fejébe. Talán nem is annyira a ginsengért

jön ez a sok «lázár» az ő patikájába, mint inkább a forintokért.

Megpróbálta másnap a forint osztást «beszüntetni» s csak ginsenget

osztott. Úgy elmúlt harmadnapra az epidemia az egész vidékről, mintha

vízbe ölték volna.

Ezért kapta aztán a Lipótrendet.

Ez alatt pedig folyvást járták a piquet-partiek Piroska kisasszonynyal,

eleinte vis-à-vis, később egymás mellett ülve, hogy jobban

beleláthassanak egymás kártyájába.

Ottó gróf egészen otthon érezte magát Erdőváryéknál s csak egy szavába

került már, hogy otthon is találja magát: egy kérő szavába Piroskához, a

mire bizonyosan «igen» lett volna a felelet.

De Ottó gróf várt. Arra várt, hogy Erdőváry tegye fel elébb a kérdést.

Mert az igen nagy különbség, hogy ki teszi fel a kérdést?