E helyett ő végig nézte a leányt s azt felelte, hogy:
«Sok.»
A jámbor Pakulár Gligor (az volt a kasznár neve) eleinte nagyon
megörült, mikor Ottó grófot a silindiai vadászkastélyban megjelenni
látta. Azt hitte, azok a drága jó napok újra kezdődnek, a miket a
hajdani családfő (az uradalom senioratus volt) vidám tivornyáiról
emlékezetessé tett. Hanem aztán, hogy új gazdája heteket töltött a
kastélyban, a nélkül, hogy vadásztársaságot hítt volna össze, s csak
ült, naphosszant a pókhálólepte veranda alatt, és bámult ki a zöld
fákra: elkezdett aggódni az egészségi állapotja fölött.
Igazán érzékenyítő látvány, a mikor egy ilyen városi nagy úr ott ragad a
falun, hogy igyekeznek a jó emberek kitalálni, hogy mivel lehetne neki
kedvét tölteni? valjon mi baja lehet?
A legelső gondolat természetesen az, hogy boldogtalan szerelmes. Ennek
van antidotuma. Hanem ezt a nemét az ellenméregnek mindjárt eleve
visszautasítá Ottó gróf, mint fentebb láttuk.
Ekkor azután más mulattatásról kellett gondoskodni. Mert az valóban nagy
nyereség volna Silindiára, sőt az egész Rézalljára nézve, ha úgy meg
lehetne vele szerettetni ezt a vidéket, hogy itt tartaná állandó
lakását.
Pakulár Gligor maga nem tudott egyébről mulatságosan beszélni, mint a
kaszkéval-sajt készítésmódjáról; hanem voltak nagybecsű ismeretségei.
Legelőször is a postamester. Az kiszolgált katona-tiszt volt, igaz, hogy
csak a szekerészosztálynál. Ez nagyon jó társaság lesz a grófra nézve, a
ki szinte katona volt. Tud is beszélni. Az első látogatásnál mindjárt
olyan szépen leirta Ottó grófnak a solferinoi ütközetet, hogy abból azt
egészen megérthette. Hogy kergették a vörös nadrágosokat! Egy hajszálon
mult, hogy Napoleont magát is el nem csipték. Ő maga a szekerész
osztályával egy fél üteg vontcsövű ágyut foglalt el, csak a szép
tajtékpipáját sajnálja, a mit egy tizenkét fontos haubitz kiütött a
szájából; de ő meg cserébe egy franczia generálist vágott le, s annak
elvette a tubákos pixisét; végre, mikor neki szorították az Arnonak, s
nem volt hid, valamennyi szekerével átúsztatott a vizen.
Ottó gróf hallgatta sokáig Hiób türelmével e hárijánoskodásokat, egyszer
aztán fogta a hálókabátja két szárnyát, azoknak csücskéit felemelte a
fülei magasságáig, s elkezdé az állítólagos kolléga felé igen is
tiszteletnélküli módon leffegetni, s midőn a babérkoszorús hadastyán e
csodálatos jelbeszédre eltátott szájjal meredt el, nehogy valamikép
félre magyarázza a szimbolisztikát, élőszóval is hozzátette Ottó gróf a
magyarázatot:
«Maga nagy szamár!»
No ez aztán kegyelmesen nyugdíjaztatott. Nem jött többet látogatóba.
Persze – a gróf nem igen szereti, ha katonai dolgokról beszélnek előtte.
Ez neki nem kellemetes. A vadászkalandok jobban fogják mulattatni.
Itten van a járásbeli esküdt, a ki többet ért a vadorzáshoz, mint a
törvényszolgáltatáshoz. Ez lesz jó a grófnak. Egy kancsó bor mellett
majd elbeszélhetnek egymásnak a vadászkalandjaikról. Skipetariu esküdt
medvéi megbirkóznak Ottó gróf tigriseivel. Hogy fog ennek örülni a gróf!
Ezt aztán a nyakánál fogva dobta ki Ottó gróf az első látogatás után.
Pakulár Gligor csak nem riadt vissza: szerzett a grófnak egy hozzá illő
tudós embert, a járási utibiztost, a ki végzett mérnök; ezzel lehet
tudományos dolgokról értekezni. Az aztán elmesélte a grófnak hosszasan
és nem mulatságosan a «meziási» cseppkő-barlangnak és a «gyetzár»
jégbarlangnak mindenféle ritkaságait; ajánlkozott vezetőnek, ha majd a
gróf azokat meg fogja látogatni: itt vannak mind a közelben; sajnálta
nagyon, hogy ezeknek a leirását nem vette fel a gróf abba a remek
albumába, melyből ő nagyon szeretne egy példányt nem ajándékba – hogy
merne ilyesmit kivánni? – de csak elolvasás végett kapni. Biztosítja a
grófot felőle, hogy ha a «Meziást» meg a «Gyetzárt» meglátja, azokat az
albumának második kiadásába mindenesetre fölveszi. Inkább, ha a gróf
restelli maga leirni, ő elkészíti a leirását, nem kiván érte
honorariumot.
Ezt a becsületes embert nem hányta ki a házból Ottó gróf; mert igazán
jóhiszemű becsületes ember volt, hanem azontúl, a mikor meglátta, hogy
jön be a kapun, bezárta az ajtót előtte s kikiáltott az ablakon, hogy
«nem vagyok idehaza».
Egyszer meg azután a jó Pakulár Gligor a dászkál segítségével
parasztlegényekből és leányokból dalárdát alakított, s éjjel gyönyörű
szerenádot adatott a gróf ablaka alatt.
Ottó gróf majd nyavalyássá lett ijedtében, azt hitte Signore Spirifanti
jött utána a conservatoriummal. De már ezeket a mulattatókat csakugyan a
karikással bucsúztatta el magától.
Másnap aztán könyörögve instálta meg Gligor urat.
– Ugyan kérem, ne uszítson már én rám több becsületes embert, hogy engem
mulattassanak; mert elszököm.
Pakulár Gligor igen őszinte, confidens ember volt. A többi grófok úgy
szoktatták, hogy komázzon velük. Azt mondta Ottó grófnak:
– De hát kivel mulatja akkor magát a nagyméltóságos úr?
Ottó gróf mérgében azt felelte neki rá, hogy:
– A lelkekkel!
Pakulár Gligor pedig egészen szó szerint vette a választ.
– S nem fél a lelkektől a méltóságos úr? – No mert én félek. – Akkor
ugyan oda illenék a méltóságos úr a nyiagrai kisasszony mellé, az is
mindig a lelkekkel bomlik.
Ottó gróf kiváncsivá volt téve, s azt kérdezte:
– Ki az?
– De isz én meg nem mondom. Ha lelkekkel komázik a méltóságos úr,
kérdezze meg azoktól; megmondanak azok mindent. Azok tudnak mindent, s
kikopogtatják az asztallábbal.
– Hát valami spiritista hölgy?
– Tudom is én, hogy micsoda? Azt tudom, hogy a tölgyfaasztal elszalad,
ha a kezét ráteszi, s az almáriumok köszöngetnek neki, ha rájuk néz; a
zsámoly-széket oda küldi, a hova akarja. – Egyszer vitt oda a bűnöm
hozzá, azt is megbántam. Azt akartam tőle megtudni, hogy boldogult
feleségem mit izen nekem a másvilágról? Szegény, nem tudott se irni, se
más nyelven beszélni, mint oláhul, s holta után olyan német levelet irt
hozzám a háromlábu kis asztallal, hogy abban minden titkos latorságom a
szememre volt hányva, a miről senki sem tudott semmit.
Ottó gróf nevetett.
– Merre van az a Nyiagra?
– De isz én meg nem mondom, hogy még majd a grófot is megbabonázza!
Nincsen is már Nyiagrán, most jut eszembe; elköltöztek onnan, nem tudom,
hová lettek.
Pakulár Gligor, ha kiszámítva tette volna, sem vihette volna okosabban a
keritő szerepét, mint mikor le akarta beszélni a grófot. Ez már most
csak azért is fel akarta keresni a veszedelmes varázsló hölgyet.
Ottó gróf félig-meddig maga is hitt a spiritismusban. Amerikában
többször jelen volt a hires Home és Davenportok előadásain, s látta a
sötétben megjelenő lángokat, hallotta a repülő hegedük muzsikálását, s
az ő zsebében is összekötözték a szellemek a zsebkendőt. Látta Homeot a
markába szedett parázsokkal játszani, az ablakon ki- s berepülni, s a
fejét az égő kandallóba bedugva tartani perczekig, a nélkül, hogy egy
hajszála elégett volna. Látta az Orinocon a vitalizált csónakot víz
ellenében úszni, csupán spiritista médiumok rátett kézlánczolata által
hajtva, érezte a markában a szellemektől hozott gyümölcsöket, látta
Tamerlán arczképét egy léleklátó festő által lerajzoltatni, (s a kik
ismerték Tamerlánt, azt mondták, hogy megszólalásig volt találva),
beszélt I. Napoleonnal, az olasz saláta legjobb készítésmódjáról, s
utazott azon a gőzhajón, melynek gépezetét mister Mestral számára maga
Urunk Jézus Christus diktálta le (most is ott úszik a genfi tón); látta
az emlékkövet, mely a Saturnusból esett le a földre, teleirva más
csillagbeli hieroglyphokkal, s megértette a médiumok által annak
magyarázatát, s olvasta Mr. Harris verseit, miket az a psychograph
segélyével szerzett (14500 strófát); a versek ugyan rosszak voltak, de
szerzőjük rendes észszel olyanokat sem tudott irni.
Aztán Ottó gróf nem az egyedüli okos ember, a ki hisz a szellemek
közvetlen érintkezésében az élő világgal. Amerikában nyolcz millióra
megy a hivők száma, s van húsz hirlapjuk, azok között a «Banner of
light» napilap harminczezer előfizetőt számlál (nem lelkeket, hanem
embereket, a kik igazi dollárokkal fizetnek), vannak a médiumok közt
hires emberek, mint: Cooper Fennimore; Európában Hugo Victor,
Flammarion, Hoffmann Fallersleben és Bulwer Lytton lord; van saját
hitágazatuk, melyet a rochesteri nagy œcumeni conciliumban
nyilvánítottak tizenkilencz alapcanonba foglalva. Maga III. Napoleon is,
Eugenie császárné és Montebello herczeg jelenlétében, látta a
szellemidéző Home hivására nagybátyja, a nagy Napoleon kezét asztalán
megjelenni s nevét leirni; a nagy császár engedte kezét megcsókolni
Bonaparte Lajosnak és Montijo Eugenienak; de Montebello elől már elkapta
a kezét. (Bizonyosan előre tudta már az utóbbinak Metternich
herczegnével leendő hirhedett affairejét.)
Ottó gróf nem kérdezte többet Pakulár Gligortól, hogy merre van Nyiagra,
hanem fogadott egy kalauzt, s másnap hajnalban átvezetteté magát lóháton
a hegyeken keresztül Nyiagrára. Feltalálnia azt, a kit keres, név nem
tudás mellett sem nagy tudomány kellett. Ezekben a falukban egy kastély
van csak, ha van; s ha kisasszony valaki, hát abban lakik. Egyébiránt
nem bánta Ottó, ha czigánylány is a szellemidéző, neki az is mindegy. A
«Spirit»-ok világában nincs se osztály, se nemkülömbség.
Annyit a kalauz is meg tudott Ottó grófnak mondani, hogy a Nyiagrán lakó
egyetlen uraság neve Határyné. Özvegy asszonyság. A férjét agyonütötték
48-ban a «szabadság» alatt. Egyenesen odavezette a házához. Az egy
tisztességes régi divatú ősi kastély volt, a homlokrészén kiülő
rondellákkal, elől virágos, hátul gyümölcsös kerttel, lépcsőzetes
feljárással, melynek mellvédjén sorbarakott eczetes üvegek érlelték a
napon beágyazott tartalmukat; a két kapu-bálvány teteje takarva a fülfü
kövér rózsáival.
A folyosó tetején állt egy egészséges, piros, kövér termetű asszonyság,
a ki a magát bemutató Ottó grófot azzal fogadta, hogy:
– Megmondta ezt a Xéninek a czikográp előre, hogy a szomszéd gróf ma
eljön hozzánk látogatóba. Oly bizonyosnak tartottam, hogy levelensültet
is készítettem a kedveért. Szereti-e?
Hogyne szeretné az ember három órai lovaglás után a levelensültet? Az
Isten áldja meg azt a czikográpot! De hát ki az?
Mert hogy Határyné asszonyságnak jó kalotaszegi kiejtéshez szokott
nyelve ezt a három görög betüt, Ψ, Χ és Φ sehogy sem szerette kimondani:
így támadt a «Psychograph»-ból «Czikográp». Hanem a levelensült fölséges
volt azért. Ezt a méltóságos asszony maga készítette. Jó mézesmáli bor
is volt hozzá. A gróf szivesen látott vendég volt. Illett is, hogy a
szomszédokat meglátogassa. Ezt megvárták tőle.
Polyxena kisasszony még alszik. Ő csak délfelé szokott fölkelni. A
médianimizáltak nappal alusznak s éjjel élnek.
A méltóságos asszony nem csinált belőle semmi titkot, hogy leánya
«médium». Utolsó szülötte kilencz gyermek közül, kik mind a maguk
szárnyán vannak már. Ez az utolsó akkor született, mikor az a nagy
veszedelem volt a móczokkal 48-ban; a mikor a boldogult férjét is
meggyilkolták. Valószinűleg e rémesemények hatása az anyára okozta a
gyermeknél azt a lunatikusságot, melyről most az egész környékben
hirhedetté lett; de még a külföldi ujságokban is irtak róla. Mutatta a
grófnak a Banner of the lightot és a Start, a miket ugyan a méltóságos
asszony a világ minden kopogó szelleme segélyével sem tudna elolvasni.
Polyxena kisasszony azonban ezúttal nem aludt olyan sokáig. A Spirit
rapping megérzi annak a közellétét, a kivel álma rokonszenvez, s
átváltozik Spirit knockinggé, elkezd kopogni az ágyban s felkölti az
alvót.
Polyxena kisasszony megjelent az elfogadó teremben, s valóban érdekes
jelenség volt. Karcsú, gyöngéd termet, liliomfehér arcz, legkisebb
háborító színe nélkül a pirnak, cseresnyepiros ajkakkal és nagy
léleklátó szemekkel, miket hosszú szempillák takartak; magas sima
homlokát kőszénfekete hajfonatok köríték festői dúltságban. Nyakát kissé
félrehajtva viselte, s csak a fél szájszegletével mosolygott.
Miután a születése éve el volt árulva, könnyű volt kiszámítani, hogy a
kisasszony most a tizenhatodik évében jár.
A találkozás első órájában nagyon kevés szavát hallotta Ottó gróf
Polyxena kisasszonynak. A médiumok nem extasiált állapotban hallgatagok,
lehangoltak és gyanakodók. A méltóságos asszony előre megmondta, hogy ha
csak egy olyan ember van a szobában, a ki nem «hivő», semmi kisérlet se
sikerül. Azt megérzik a szellemek, s nem jelennek meg.
Úgy, de Ottó gróf «hivő» volt, s ebéd fölött ezt annyira nyilvánossá
tette a két Davenport csodamutatványai elbeszélésével, hogy minden
gyanút eloszlatott. Előadása delejes rapportot idézett elő Polyxena
kisasszonynál, s ebéd után már «védszellemeiknek» neveit is megvallották
egymásnak. Polyxena kisasszony szelleme volt «Lucretia», Ottó grófé
pedig «Polycrates».
E négyes ismerkedés után már az első találkozásnál annyira mentek, hogy
együtt psychographoztak.
A méltóságos asszony megjegyzé, hogy ezt Xéni nem minden embernek engedi
meg, hogy vele együtt czikograpozzon.
Az ármányos czikograp egy háromlábu kicsi asztal, melynek egyik lábába
plajbász van dugva, s ha a médium ráteszi a kezét, s kérdez tőle
valamit, ez a plajbászszal leírja az alátett papirra a feleletet.
S ha két ember teszi a két kezét az asztalra, úgy hogy kinek-kinek a
saját hüvelykujjai egymást, két kis ujja hegye pedig társáét érinti,
akkor kész a villanylánczolat, s ez csodatüneményeket idéz elő.
Az első napon Ottó és Polyxena beérték azzal, hogy véghetetlen sok
meghalt nagy ember hogyléte felől tudakozták ki Lucretia és Polycrates
szellemeit. A rokonszenv oly tökéletes volt közöttük, hogy az asztalláb
már nem is irta, de stenografiázta a válaszokat (Gabelsberger modorban).
Mikor Ottó gróf visszatért Silindiába, egészen el volt bűvölve e
találkozás által.
Ime tehát talált valahára egy olyan hölgyet, a kivel a legédesebb
összeköttetésbe léphet, a kivel szellemdúsan, magas élvezetek között
társaloghat; a nélkül, hogy szerelemre, vagy házasságra gondolna valaki.
Másnap megint átlovagolt Nyiágrára. És aztán mindennap átlovagolt.
A magneticus rapport egyre intensivebb folyamot képezett közöttük.
Már elbeszélték egymásnak, hogy miket álmodtak; rendesen egymásról.
Annyira mentek, hogy megérezték a távolból egymás közeledtét a «second
sight» által.
Polyxena kisasszonynak elmondá a psychograph, Ottó gróf hol jár és mit
mivel egész nap? s Ottó gróf úgy találta, hogy az mind tökéletesen úgy
van; csupán az órában téved néha a psychograph, nem tizenkét óra volt,
mikor ebédelt s nem hat óra, mikor lovagolt, hanem tizenkét óra volt,
mikor lovagolt s hat óra, mikor ebédelt; egyébként bámulatosan talál a
«double vue» nyilvánítása.
Polyxena kisasszonynak rendkívüli delejes túlmagasztaltságát a tökély
fokáig emelte Ottó gróf igazhivősége és sokoldalú tapasztalata.
Kezdtek elválhatlanok lenni.
Ottó gróf egész új világot nyitott meg Polyxena előtt, melyet a
sejtelmek, jóslatok, távollátások, ébren álmodások, együttérzések,
lélekjelenések teremtő ereje népesített meg, s egyre raffináltabbá tudta
tenni a magicus élvezetet.
Ottó gróf megtanította Polyxena kisasszonyt a szellemrajzolásra; rég
elhalt hires emberek arczképeit úgy előállította a psychographfal,
mintha ültek volna előtte.
Azután egész albumokat teleiratott Confucius, Zoroaster, Cicero, Mózses,
Albufeda, Hariri, Anacreon, Sappho s más hires lelkek által, megtartva a
görög, chinai, góth, zsidó, arab betűjegyeket a szövegben.
Egyszer hozatott magának egy fényképészeti készletet, s angyalokat és
Ádám apánk előtti földlakókat fotográfiázott le vele, a kik Polyxena
hivására megjelentek, s a háttérből vállain keresztül kandikáltak.
Naphosszant elértekeztek együtt a világteremtés titkairól, a föld saját
szelleméről, s a lég fölötti égő világról; Ottó gróf már éjszakára is
ott maradt gyakran a nyiagrai háznál, s olyankor esténként észlelték a
csillagok befolyását az emberi organismusra, a sidericus erő hatványát
saját idegeiken, s adtak egymásnak légyottokat távoleső csillagokban, a
hova lelkeik a fény segítségével utaztak el. S aztán reggel közölték
egymással tapasztalataikat, hogy minőnek találták a Venust, Jupitert,
Saturnust? Még messzebb útra nem mertek vállalkozni. Csak a
naprendszerben maradtak egyelőre. Azok is igen szép tájékok lehetnek
mind.
Ottó grófnál túlnyomó volt a materialismus: ő az egész titkos világ
befolyását a jódozmon, a magnale magnum és a vibratiók elméletéből
akarta kimagyarázni, míg Polyxena kisasszonynál túlnyomó volt a vallásos
extasis, s nála a sympathiák és túlvilági jelenések szolgáltak
irányeszmékül.
Egyszer Polyxena kisasszony egy ilyen delejgyönyörös estén balkeze
kisujjának hegyét Ottó gróf jobbkeze kisujjának hegyéhez értette. (Mint
tudjuk, ez a médianimizált halandóknál a gyönyörnek és csábításnak
legnagyobb foka) s így szólt hozzá:
– Tudja-e ön, hány napja annak, hogy a mi szellemeink egymással
érintkeznek?
Ottó gróf tudta. Számot tartott rá.
– Háromszáz ötven nap.
– Nem annyi, szólt Polyxena kisasszony. Mert nem az tesz egy napot, a
mikor a föld megfordul maga körül, az csak «egy föld»; hanem a míg a nap
megfordul önmaga körül, s az tesz huszonöt földfordulást, és így mi csak
tizennégy nap óta érintkezünk egymással.
Ez ellen nem lehetett észrevételt tenni.
– S mily végtelen világokat bejártunk azóta együtt.
A halavány hölgy nagyot sóhajtott, s vágyteljesen tekinte fel az égre.
Arczán az a kifejezés ragyogott, mintha egy egész életet tele gyönyörrel
élvezett volna keresztül; kisérve sejtő reménytől egy másik még édesebb
élet után, melynek örömeiről még eddig ábrándjai sincsenek. Igazán
ártatlan szűz kedély volt, kinél az élvezet csak a rokonszenvek
találkozásaiban élt még; s kinél minden ösztön aludt még, s
ellenszenvvel fogadta (mint szokták az alvók) azt a szót, mely őket fel
akarja költeni.
Aztán hirtelen odafordult Ottóhoz, azzal az ideges fellángolással
arczán, melyet a szemek szokatlan delejes villanása kisér, a mikor a
lélek a maga képét kölcsönzi a testi arcznak, s új alakot idomít
vonásaiból.
– Merjek-e öntől egy nagy elhatározást kérni?
Ottó gróf villanyos melegséget érzett e forró szavaknál idegeiben.
– Bármit… volt válasza.
– Igen nagyot. Rendkívülit. Lehetetlenséggel határost!
– Mondja ki.
– Nem. Nem lehet azt. Nem mondhatom én el, szólt a hölgy, és lesüté
szemeit és szempillái alatt két könycsepp alá rejtőzött a küzdő
szemérem, védve magát az ajkak árulása ellen.
Ottó úgy érezé, hogy élete forduló pontján van. Sohasem érezte magát így
elbűvölve nő által.
– Engedje kitalálnom, mi az? szólt az egész kezet kezébe szorítva, mely
galvanilag vonaglott ujjainak érczes nyomása alatt.
A leányka ábrándosan rebegé:
– Milyen szép volt az, mikor együtt jártunk a közel csillagok virányain!
Ennek az eszmének csak egy természetes folytatása lehet («járjunk hát e
szép földi virányokon is oly boldogan együtt!»). Ottó gróf érzé, hogy
most meg van fogva.
– Kivánja ön…? kérdé a leánytól.
– Igen! Egy nagy elhatározást! szólt most a leányka, egyszerre mindkét
kezével görcsösen megragadva Ottó kezét. Jöjjön el ön együtt velem – a
Siriusba!
Ottó gróf, mint a kit csiklandanak, úgy kaczagott fel e szóra. Öröme
telt a megszabadulásban; de egyúttal túlföldivé lett hatványozva ez öröm
azon felfedezés által, hogy van a világon leány, a ki akkor, midőn
ideálját egész a meghódolásig vitte, a midőn imádója megtérülten,
vezekülten lábaihoz fekszik s azt mondja neki, hogy mindent megtesz
érte: – akkor azt kivánja tőle, hogy menjen el vele a Siriusba!
S ha Ottó gróf a sok tudomány közül egyet tudott volna, a mit nem
tudott: akkor az lett volna erre a válasza, hogy az útrahivó gyöngéd
teremtést egyszerre mindkét karjával keblére ölelje, arczait, ajkát,
homlokát, nyakát, a hol éri, csókjaival eláraszsza, s aztán azt mondja
neki:
– Nem a Siriusba, szerelmes szellemem, hanem megyünk együtt Silindiába;
te az enyim, én a tied; leszesz nekem feleségem, s aztán nem kell nekünk
több közbenjáró szellem a másvilágról, az Isten nyugtassa meg őket.
Hanem hát ebből a tudományból nem kapott Ottó gróf, s e helyett azt
válaszolta Polyxena kisasszonynak, hogy
– Elmegyek önnel a Siriusba.
És Ottó gróf épen nem tréfált. Ő egész komolyan martalékul engedte magát
annak a dicsvágynak, hogy kettőjükből világhirű spiritista médiumok
váljanak.
S miért ne válhatnának magyar létükre?
Lám egy magyar gróf, Szápáry elsőrendű próféta és codificator a
spiritisták között. S egy magyar Vay baronesse nem csak hires médium, de
kiváló irónő a spiritismus tanában, s azonkívül ismeretes politikai
jósnő. Tőle származott az a közkézen forgó jóslat, a mit az ötvenes évek
elején, mint a «hiszekegyet» tudott könyv nélkül minden igaz magyar
hazafi és honleány. Azért irjuk le, mert meglehet, hogy már
elfelejtették.
«1850: – gyász az öltözetben;
1851: – minden ügyünk rosszul megy;
1852: – a megváltó még el nem jő;
1853: – még súlyosabb lesz a járom;
1854: – türj és szenvedj szegény nép;
1855: – reményünk is széttörött;
1856: – a mi halad, nem marad;
1857: – nagy izgalom szerteszét;
1858: – megürül sok magas polcz;
1859: – sápad és elfut sok kegyencz;
1860: – a mit vártunk, itt van!»
De soká számítottunk arra az «itt van» esztendőre! És hát csakugyan
hozott valamit. Nem ugyan azt, a mit vártunk.
Én akkor egy lapomban közöltem is ezt a jóslatot; s arra ugyanazon
tisztelt szerzőnő szives volt nekem megküldeni a jóslat folytatását,
melyet azonban a hirtelen szigorúra fordult sajtóviszonyok miatt nem
lehetett nyomtatásban reproducálni akkor; ím itt következik most:
«1861: – előttünk áll a nagy hegy;
1862: – a multnál rosszabb jövendő;
1863: – segítséget ki se várjon;
1864: – most nem tudod, hogy mit tégy?
1865: – kezd szakadozni a köd;
1866: – kezdődik a hadd el hadd;
1867: – lesz benne egy örömhét;
1868: – ne siess, mert meglakolsz;
1869: – jó kedvedért majd megfizetsz;
1870: – sorsod tenkezedben;
1871: – felétek fordul a kegy;
1872: – úrrá lesz sok hetvenkedő;
1873: – okulunk a saját káron;
1874: – no de most már hová mégy?»
E nagy celebritásokat elérni volt Ottó gróf magas vágya. S miért ne
túlszárnyalni őket? A természeti adomány: az idegæther megvan hozzá; azt
csak fejleszteni kell. A magnes-erő a gyakorlás által nő. Feladatai a
lehetetlennek lehetővé tétele, s azután a lehetővé tett lehetetlennek a
lehetőség törvényei szerinti kimagyarázása. Ez volt a főkülönbség Ottó
és Polyxena között. Ottó gróf szerint mindent az anyag és a világerő
alkot; Polyxena meggyőződésében pedig mindent a szellem és az akarat. És
ez épen így volt jó! Hiszen épen az ellentétek vonzzák egymást: a férfi
és a nő; a férfi a positiv polus, a nő a negativ; az anyag a férfi, a
szellem a nő; az erő a férfi, az akarat a nő. E kettő találkozásából
származik a teremtés mirákuluma!
Ottó gróf hevült képzeletében már látta kettőjük körül a bámuló világot,
mely nem meri hinni azt, a mit lát; de azért meghódol.
A spiritisták fejedelmei az igazi «felkent fők».
Ottó képzelmében már előre látta a diadalt, midőn Polyxena lebegni fog a
föld felett, mint Angela della Pace; midőn ujjai hegyével a sötétben
leveleket fog elolvasni; midőn a megnevezett elhunyt szellemét a vékony
kárpiton át megjelenésre készti, mint Davenport, s beszél vele, mint a
prevosti látnoknő; midőn ficzamokat fog meggyógyítani ráénekléssel, mint
madame Dal Cin, s keresztül lát az embereken, mint Veronica Giuliani;
midőn beszélni fog minden vad nyelven, mint Crescentia Wolf, s játszani
fog áriákat minden hangszeren, a nélkül, hogy hozzájuk nyulna, mint miss
Fox-Kane. – És azután együtt fog utazni a csillagokba ő vele, s leirja
azokat saját tapasztalataiból; szebben, mint Flammarion.
Megfogadta neki «szellemére», hogy el fognak utazni együtt a Siriusba.
Ez persze csak extaticus álomban történhetik meg. S ez esetben
mulhatlan, hogy egy és ugyanazon pillanatban lepje meg az álom mind a
két utazót.
Mert tudni kell, hogy a szellemek közlekedési eszköze a fény. S ez az
«alkalmatosság» nem vár. A ki egy perczczel később ül fel, az már csak a
következő vonaton indulhat, mely az elsőtől épen 42,500 mérföldnyire
maradt hátrább.
E nehéz feladatnál egy megnyugtató felfedezést tett Polyxena Ottónak.
Szemérmesen, szemeit lesütve mondá el a titkot; mert kényes természetű
vallomás volt az.
– Mikor ön házunknál marad éjszakára, olyankor mi rendesen egyszerre
alszunk el mind a ketten. Ezt én bizonyosan tudom. Ön a negyedik
szobában fekszik, velem parallel, három fal van közöttünk. Én rendesen
keletnek fordulva szoktam feküdni; de ha ön ugyanakkor nyugotnak
fordulva teszi le a fejét: én el nem tudok aludni mindaddig, míg ön meg
nem változtatja fekvését. Egy éjjel egész hajnalig nem birtam elaludni;
az órák három negyedet háromra ütöttek már, akkor eszembe jutott, hogy
önnek a feje alját bizonyosan az enyémmel ellenkező irányban vetették.
Erre hirtelen én is áttettem a vánkosaimat a túloldalra, fejtül lábhoz,
s egy percz mulva már szunnyadtam. S másnap ön is panaszkodott, hogy
három negyed háromig nem tudott aludni. Az ok közös volt.
Ottó gróf lelkét a világætherig emelte e gyönyörteljes felfedezés. Hogy
saját idegætherének oly varázsló befolyása van egy magasztos lényre,
mely azt három falon keresztül sem engedi elszunnyadni. Távol volt tőle
az a profán gondolat: hogy hát ha még a falak nem volnának közben!
Hanem másnap, midőn hazaérkezett Ottó gróf Silindiába, s Pakulár Gligor
eléje jött beszámolni a gyapjuval, meg az esett birkákkal, – a krétáról
eszébe jutott, hogy minden szellemnek és spiritismusnak van egy legio
universalis ellensége: a «számok».
Mikor az ember «hinni» akar, szörnyen útjában van a tudománya.
Ottó gróf kalkulálni kezdett a krétával (delejiszonyatos tapintatú
ásvány), hogy mégis mennyire lehetséges az a vállalat, a mire ő
fogadkozott?
A szellemek, mint már constatálva van, a fényt választák közlekedési
eszközül, mely másodperczenkint negyvenkétezer ötszáz mérföldet haladva,
elég gyors szállítási közeg a naprendszer csillagai közötti utazásra. De
hogy állunk a Siriussal? Az a legutóbbi hozzávetések szerint
háromezernégyszázötvenhét millió kétszázezer mérföldnyire esik a földhöz
s a míg a szellemek gyorsabb omnibuszt nem tudnak kitalálni az utazásra,
mint a fényt, ezzel az alkalmatossággal épen negyvennyolcz óráig tart a
földről a Siriusba eljutni, még szellem alakban is. S utközben nincs
«restaurant!»
Más volna, ha Polyxena kisasszony akaraterejét eléje lehetne fogni a
fénynek, mint locomotivot; de Ottó gróf, mint materialista, ehhez az
expedienshez nem folyamodhatik.
Ezzel a scrupulussal lovagolt vissza Ottó gróf még az nap Nyiagrára,
kérdést teendő Polyxena kisasszonynál ebben a nagyon megszorító
psychophysiologiai feladatban.
Hanem hát arravalók a szellemek, hogy az ilyen kétségek között gyors
segélylyel szolgáljanak. A szellemeket nem lehet zavarba hozni.
Mire való a psychograph?
«Lucretia» válasza præcise így szólt:
– Igaz, hogy a földről kiinduló sugár akkora távolt, mint a föld és a
Sirius között van, negyvennyolcz óra alatt futna keresztül. Úgy de a
milyen gyorsan halad a földi sugár a Sirius felé, épen olyan gyorsan
közelít a Sirius sugara is a föld felé. A mikor mi közelítünk a fény
erejével, a Sirius is közeledik ugyanazzal mifelénk. E szerint a távol
fele utján találkozunk össze. És így huszonnégy óra alatt odajutunk.
No ez már nem olyan sok. Ennyi áldozatra csakugyan rászánhatja magát
gavallér ember a médiuma kedvéért.
Csak a napot kell még kiválasztani. Egy szép derült, holdvilágtalan
estét kell kilesni. Az nap a nyiagrai kastélyban fog hálni Ottó gróf.
Meg lesz parancsolva minden cselédnek, hogy másnap éjfélig senki se
költse föl Polyxena kisasszonyt, se Ottó grófot; – (mert hiszen a
Siriusban körültekinteni is csak kell egy pár óra.) Már a mama is meg
volt nyerve az expeditió számára, (nem együttutazónak, ahoz nem volt
elég kedve); de ő is elég furcsának találta a gondolatot; csak azt kérte
a vállalkozóktól, hogy ha a «Szirnyos»-ba elmennek, hozzanak onnan
valami receptet, hogyan kell a zsizsiket a borsóból kiveszteni?
Ha ez a csillag-expeditió végbe mehet, Ottó gróf örök időkre nevezetes
emberré teszi vele magát itt e földön.
Hanem hát fátuma volt, hogy semmi vállalatát sem birta egészen
befejezni.
A meghatározott napon, mikor a geodæmon legkedvezőbb viszonyokat
látszott előkészíteni; az asztrál szellemek által tisztára volt seperve
a lég: Ottó gróf, midőn a kastély kapuján belovagolt, annak udvarán egy
idegen bricskát pillanta meg.
Ezt a bricskát nem a lelkek hozták ide. Nem ám, hanem négy mokány ló; a
mik már ki is voltak pányvázva a füre. Ez nekik az abrak.
Határyné asszonyság pedig már a tornáczban eléje jött a grófnak s azt
mondá neki hogy:
– «Lelkem, nagyságos szomszéd úr; ma nem utazunk a Szirnyosba. Vendég
állt a házhoz: Toprongyossy Benedek úr ő méltósága; igen fáin derék
ember; de biz a miatt most a Xéninek a konyha után kell látni, mert
Toprongyossy Benedek úr nem éri be azzal, a mit a háromlábu czikográp
pingál az asztalra, szívesebben látja az asztalon a háromlábu bográcsot,
tele paprikás pörkölttel; s ennek az úrnak semmi járása a csillagokba,
legfeljebb csillagot szokott rugni egyszer másszor, mikor víg
társaságban jól berugott, különben igen fáin derék úr.
Hogy ezt nem tudták a kopogó szellemek előre megmondani!
Ottó gróf magában a Neptunusba kivánta az egész Toprongyossyt; a mi igen
pogány kivánság volt, miután a Neptunus még olyan lágy, hogy ha arra
Toprongyossy Benedek ráhág, hát laposra nyomja a szegény planétát.
Mert Toprongyossy Benedek legény a talpán: termetén megfeszül a zsinóros
dolmány, s reng a föld s peng a sarkantyú, a hová ő lép, s ott marad a
patkója nyoma a parketten. Kerek szakálla és göndör bajusza van s nem
kell azt festeni, fekete az magától is, mint a korom; a haját pedig
nincs az a süveg, a mely le birja szorítani; sürű az, és kemény, mint a
sodrony; s két piros orczáját örök mosolygásra kényszeríti a tulságos
egészség.
Mikor bemutatták őket egymásnak, úgy a tenyerébe csapott a grófnak
üdvözlet fejében, hogy abban minden magnetismus egyszerre paralyzálva
lett.
Toprongyossy Benedek talpig jó czimbora volt. Nem csinált ő titkot
abból, hogy ő bizony nem tud semmit. Hiszen ha mindnyájan professorok
akarnánk lenni, ki maradna diáknak? Ő csak publikum, a ki hallgat és
nevet. S igen jóízüen nevet. Ottó gróf egész ottléte alatt folytonosan
az ő rovására élczel; őt szurkálja sarcasmusokkal, őt lövöldözi csipős
aperçuekkel, őt csiklandozza pikans iróniával, mond neki absurdus
bolondokat, miket az fideliter elhisz s tódítja, ha az mondott valami
nagy szamárságot, hogy még nagyobb legyen belőle. Toprongyossy mind nem
haragszik azért. Ő maga nevet legjobban a maga rovására. Neki magának
csak egyetlen egy élcze van, s azt el is mondja mindenkinek a legelső
találkozásnál, a midőn a nevét bevallja: hogy ő az a Toprongyossy
Benedek, a kinek az ármányos ujságiró egyszer úgy nyomatta a nevét a
czímszalagra, hogy «Bekened», s aztán úgy igazította ki, hogy «Beneked».
– S miután ő ezt az élczet harmincz esztendő óta mindenkinek elmondta:
valószinü, hogy már eddig sokan tudják.
Ottó grófnak feltünt az, hogy mikor egyszer-másszor Polixena kisasszony
megjelent a teremben, konyhakötény volt eléje kötve s az arcza piros
volt a konyhatűztől. Hogy lehet neki annyi delejességgel kiállani a
takaréktűzhely mellett, mely csupa vasból van!
Sőt még az is megtörtént, hogy mikor az ebédhez felhozták a puliszkát, s
azt Toprongyossy Benedek nagy hahotával üdvözölte, kiáltván: «hahó! ez
az én testi eledelem!» (Leibspeise), akkor Polixena kisasszony szerény
dicsekedéssel susogá: «ezt pedig én készítettem».
Ottó gróf elszörnyedt: puliszkát készíteni delejjel! A szent vitál
magnetismust haricskadarára és kászu-turóra pazarolni! – De nem úgy lesz
az! Valami nagyszerű asztaltánczoltatási jelenet készül itten. – Csak
tehenkedj neki annak a puliszkának, te rüpők! – majd mi ketten
ráteszszük a kezeinket az asztalra; azzal egyszerre beáll a vitalizáló
delejlánczolat, az ebédlő asztalból lesz «table moving», egyszerre
felemeli a lábát, felüti az álladat, s azzal úgy eltánczol előled
puliszkástul együtt, hogy szaladhatsz utána!
Azonban ez nem történt meg. Polixena kisasszony nem állította helyre az
életdelejes lánczolatot, az asztal recsegett ugyan, mikor Benedek úr
rákönyökölt; de nem próbálta meg a ficzánkolást, jobbnak látta veszteg
maradni. Ottó gróf elnézte csendesen. – A betyár megette a magnetizált
puliszkát az utolsó befaló falásig s nem vált tőle prikulicscsá.
Persze, hogy ebéd után szó sem volt semmi szellemmutatványról. Elég
«egy» ilyen ember, mint Toprongyossy Benedek a világ minden szellemét az
égi ürbe szétkergetni. Davenportnak egyszer Bostonban azért nem sikerült
a szellemi mutatványa, mert hallgatóinak egyike szivarra gyujtott, s a
hirhedett Home egyszer Berlinben kénytelen volt előadás nélkül bocsátani
haza a közönséget, mert a szellemeket bántotta az, hogy egy néző úgy ült
a széken, mint a lovon. Nem is kellett Toprongyossy Benedeknek más
szellem, mint a mi a savanyu-vizben lakik. Néha az is megszólal nála:
(mikor kirugja a dugót a palaczkból!)
A fekete kávé után konfidens lett Benedek úr, s nagyon sokat betalálván
venni a mindenféle jó borokból, nagyon elkomorodott. Szokásuk az a
délelőtt vígkedvű temperamentumoknak, hogy délután elkomorodnak s akkor
aztán elkezdenek «okosan» beszélni. Lelkiismeretfurdalás ez, mely azt
hányja fel nekik, hogy most sokat ittak s ha tüstént komolyan és bölcsen
nem viselik magukat, még azt fogja hinni a társaság, hogy fejükbe ment a
bor, s aztán mentül okosabban beszélnek, annál jobban elárulják, hogy
sokat ittak.
Benedek most már egészen ismerte gróf Rengeteghyt; hiszen egyszer együtt
voltak vadászaton a Hargitán! Most emlékszik már rá.
(Csakhogy az az elébbeni senior volt, Rengeteghy Leó gróf, Ottó gróf
megboldogult nagybátyja, a kire Benedek emlékezett s a kinek egyéni
sajátságait aztán mind Ottó grófra ruházta át csupa régi barátságból.)
– Ugyan mit csinálnak a gróf úr fiacskái? Nagyok-e már?
Ottó gróf aztán elszámlált neki tizenkilencz élő gyermeket, hogy kiből
mi lett, és hová lett? A tizenkilenczediknél megsokalta Benedek s
belevágott.
– De nini, a gróf akkor egy lábára sántított, a melyiket megtépett a
medve.
Ottó gróf felvilágosítá róla, hogy egészen uj kaucsuk lábikrát tétetett
magának s most akár tánczoljon. Aztán meg, hogy «parókája volt akkor a
grófnak!»
– Most is az ez; csakhogy szálankint van oda ragasztva a fejbőrhöz:
angol találmány.
– Hát az a nagy sinkorán kutyája hová lett, a melyik mindig vele járt?
– Azt elvitték a persa trónörökös számára paripának.
Benedek úr csak azon akadt fenn, hogy hogyan patkolják azt meg?
– Hát a cserebogarat szereti-e még a gróf? Akkor marokkal ette.
Ottó gróf mondá neki, hogy most már a skorpio-evésre adta magát.
S így beszélgettek egymással a legkomolyabban, míg a méltóságos asszony
fel-felvisított, mikor nem bírta a nevetést visszatartani tovább s azt
mondta, hogy olyanokat tud ez a gróf felelni, mint egy czikográp.
Ottó gróf végre megunta ezt a mulatságot s szedte a sátorfáit. Bucsút
vett a méltsás asszonytól, parolázott Benedekkel s azt mondta Polixena
kisasszonynak, mikor kikisérte, hogy addig már nem fogja látogatását
ismételni, a míg ez az úr itt időzik. S hogy azt megtudja, mikor ment
el? mindennap átküldi a czigánypostát izenetért Nyiagrára.
De iszen küldhette azt! A hová egyszer Toprongyossy Benedek letelepedik,
nem madár az, hogy odább repüljön. – Hét nap mindig üres kézzel jött
vissza a Csicsa. A nyolczadik nap aztán hozott egy levelet. A formáján
látszott már, hogy azt a méltóságos asszony irta; de még inkább a
czímzet sorain. Ezeket a betűket ő irta, még pedig nem a czikográppal,
hanem ökölre fogott kalamussal.
Belül pedig ez volt:
«Nagyságos gróf úr, kegyes uram!
Örvendetesen jelentem, hogy méltóságas Toprongyossy Benedek úr a mai
szent napan eljegyezte leányamat Polixenát; máhaz egy hétre leszen az
eskető. A gyermek nem akart; de a doktor azt komendálta, hogy jó lesz
neki férjhez menni, mert különben vámpír lesz belőle, ha meg hal; hát
inkább hozzá adtuk. Jó ember úr. Nagyon instálam nagyságas gróf urat, ha
kegyeskednék a Polixenának násznagya lenni ez alkalammal. Családamat
nagyan megtisztelve találnám. – Maradak stb.»
Ottó gróf a Siriusból esett le!
Férjhez menni! Egy elsőrendű médiumnak! Hozzámenni egy eleven
pohárszékhez! Feleségévé lenni egy lomha butordarabnak, a minek férj a
neve! Azt a kezet, melynek érintése alatt az asztal tánczolt és
csudadolgokat írt, odaadni Toprongyossy Benedeknek, ki tánczol ugyan, de
nem ir soha! S még ő legyen a kiadó násznagya ennek a lánynak; a ki már
szellemileg egészen az övé volt, lélekben vele copulálva, a csillagokban
vele együtt élve, álmában együtt établirozva, a ki valóságos
delej-hitvestársa volt már, ki vele annyiszor álmodott együtt ölelkezve
három falon keresztül! s most azt ő feleségül adja egy kenyérőrölő
gépnek, egy bordesztilláló kazánnak!
Hiszen módjában lett volna neki azt megváltoztatni; csak azt kellett
volna a méltóságos asszony levele alá írnia, hogy: «én pedig nem adom,
mert az enyim». S így visszaküldeni a levelet. Hanem Ottó gróf ezt az
egy tudományt nem tanulta meg jól.
Kiábrándulásnak nevezte azt a felfedezést, hogy a szellemek is –
szomjaznak…
Csalódott ebben a leányban: azt hitte eddig felőle, hogy az csak
szellemtárs akar lenni; csak az egekben akar nászutazást tenni; csak
együtt álmodni, – s ime, annak fejkötő kell!
A legelső gondolatja az volt, hogy szalad Silindiáról, meg sem mondja,
hová? Hanem aztán meggondolta a dolgot. És nagyot nevetett. Vagy ő rajta
nevessenek, vagy ő nevessen máson: a történet nevetni való.
Visszaírt a méltóságos asszonynak, hogy ott lesz a lakodalmon.
Ott is volt. Kapott násznagyi selyemkendőt. Végignézte a szertartást,
végig ülte a lakomát. A menyasszony most is halavány volt; de nem
mutatott semmi szomorúságot. A vőlegény csakugyan elmondta az eskető
esperesnek is azt az élczét, hogy aztán az ő nevét a matrikulába se
Bekenednek, se Benekednek ne írja, mint amaz ármányos ujságiró. Vacsora
után pedig kihordták az asztalokat (a czikográp rég a padlásra került
már), s tánczoltak kivilágos kivirradtig.
A szellemek semmi galibát nem csináltak, nem fujták el a gyertyákat, nem
vágták el a bőgőhurokat; Ottó gróf azzal a tudattal poroszkált haza
Silindiára, hogy ennek is vége van – ebből sem marad számára egyéb, mint
az ideál photographiája…
… Polixena aztán elment Toprongyossy Benedekkel haza
Dicső-Szentmártonba, s hogy miként vitte el őt aztán a Siriusba? az az ő
dolga.