A ki ismeri Silindiát (valaki talán csak ismeri) s az ottani társadalmi
viszonyokba be van avatva, az előtt megoldhatlan rejtvény fog maradni,
hogy mivel tölthette ott el az idejét egy álló esztendeig Ottó gróf, a
kinek azelőtt a kerek föld sem volt elég tág?
Van ott szép nagy rengeteg, a melyben medvére is lehet vadászni; de Ottó
gróf becsületszavát adta szent Hubertusnak, hogy soha többé olyan
állatot meg nem lő, melynek a bőre az utókor számára fenmarad, s még
muzeumba is kerülhet.
Van azután ott igen kedves ábrándteljes magány, a melyben az ember
naphosszant irhat verset, prózát, senki meg nem háborítja benne; de arra
megint szent esküvel lekötött fogadás készti a grófot, hogy soha többet
tollat a kezébe ne vegyen – más czélból, mint a nevét aláirni. Nem is
kapna egész Silindián tintát másutt, mint a pópánál; – az se tinta,
hanem bodzalekvár.
Olyan embernek is megbecsülhetetlen hely ez, a ki szeret a holdvilágnál
kiülni a fa alá, s elgitározni magában és énekelni hozzá; de Ottó
grófnak annyira a gyomrában fekszik a muzsika, hogy a parasztlegényektől
is mind összevásárolta a tilinko- és dudafélét, hogy semmiféle zenével
ne háborgassa senki. S még a végrendeletében is meghagyta, hogy a
temetésénél se muzsikáljanak s kiváltképen ne énekeljenek.
Szép oláh leányok is vannak Silindián, a kik eltürik, ha ez ember a
szemük közé néz; de ezzel is úgy van Ottó gróf, mint a kit valamitől
egyszer kilelt a hideg: a nevétől is fázik. Egyszer sétaközben a
kasznárja figyelmeztette egy ilyen domború, jól megtermett,
karcsúderekú, piros orczájú, parázs-szemű oláh fátára, a ki
utánozhatatlan kaczérsággal mosta a patakban a patyolat ingét,
feltüzködve mint Diána, s csalfán mosolygott hozzá.
– Úgy-e? hán! monda a kasznár, szája szegletével ahintva fölfelé.