Rengeteghy Ottó gróf fogadalmat tett, hogy csak most az egyszer
szabadulhasson ki az irodalmi szent Hermandadból, soha többet bele nem
keveredik.
Az ám! Csakhogy könnyű oda bemenni; de nehéz onnan kijönni!
Nem addig van az, hogy az ember megirt egy könyvet, azt kiadta,
szétosztotta, megdicsérték – s azzal vége! Dehogy van vége; következik a
kritika!
Az bizony még a mi jámbor firkáinkat is megfinánczolja, mikor a városba
behozzuk, pedig szerényen, esernyő alatt, puttonba eldugva osonunk be
velük; – hát még az olyan könyvet, mely hatlovas hintón utazik, s azzal
a pretenzióval lép a világba, hogy ő benne minden megvan, a mi a kritika
által «mauthbaresnek» van deklarálva: geographia, ethnographia,
archæologia, meteorologia, philologia, mythologia, statistica, botanica,
heraldika, litteratura, architectura, strategia, anthropologia et cetera
græca! S a ki még hozzá pompásan illustrálva, aranyos bőrbe bekötve,
maga lép be a kerekvilág minden hatalmas, nevezetes és tudós embereihez;
mintegy provocálva valamennyit.
Annak az embernek, a ki «mindent tud», az a veszedelme van, hogy sok
ember van a világon, a ki csak «egyet» tud; de azt az egyet jobban
tudja, mint ő; ő mindent tud, de félig; ez pedig csak egyet tud, de
egészen. – S azt nem jó felingerelni!
Mert a szaktudós kegyetlen és irgalmatlan fenevad!
Jaj annak, a ki vakmerő volt vért szaglaltatni annyi oroszlánnal! Hogy
«kék vére» van: tant pis pour lui, annál jobban szomjazzák azt az
oroszlánok.
A magasztaló reklameok két hét alatt elhangzottak; hanem aztán két
esztendeig folyvást tartott a kegyetlen birálat Rengeteghy codexe
fölött. Ha Londonban elhallgattak róla, Berlinben kezdték rá, s ha itt
vége volt, Párisban födözték föl létezését, s mikor már úgy látszott,
hogy belefárad a világ, akkor New-Yorkból támadt elő valaki, a ki
bebizonyította, hogy még csak most kezdődik az igazi betlehemi
gyermekgyilkolás.
Nem hagytak azok rajta egy hajszálat sem megczibálatlan.
Bebizonyíták neki, hogy Majmatszun városban lehetetlen volt neki olyan
szép asszonyokkal regényes kalandokba keverednie; mert ez a chinai orosz
határszélen álló város mindkét ország által olyan tilalom alá van vetve,
hogy abban asszonynak megjelenni nem szabad, a minek az az oka, hogy itt
jönnek össze a chinai és orosz cserekereskedők egymással üzérkedni, s
hogy össze ne veszszenek minden vásárban, az asszonyi nem végkép ki van
tiltva e nevezetes városból. – Itt hát ő nem volt!
Felvilágosíták felőle, hogy a «yak fark» nem légycsapó, hanem királyi
pálcza Thübetben.
Ráolvasták, hogy a Falashák, kik a dahomeyi szultánnak a fegyvereket
készítik s magok fel vannak mentve a hadakozás alól, nem nazarénusok,
hanem mozaisták s hogy az Ajasch Dahomeyben nem miniszter, hanem hóhér,
az is asszony.
Megrótták érte, hogy komolynak látszani akaró munka minek szed fel
magába olyan meséket, hogy Kufa volt Ádám születéshelye, s az özönvíz
kiindulási pontja; – hogy Nod szolgált Kainnak menedékül; – hogy a
Caspiæ Portæ vasajtóval van elzárva; hogy a Genezáreth partján az
almákban hamu van (Hát aztán, hogy tenyészik tovább az ilyen hamut termő
gyümölcsfa?); hogy a Big Bon Lik tóban özönvízelőtti embercsontokat
találtak volna. Hogy Keletindiában éhségforrások vannak, a miknek
megjelenése országos inséget jósol. Hogy a pézsmamacska gyomrában terem
a lapis nephriticus; hogy a castrói mozgó szikla napfelköltekor
muzsikál; hogy Chinában olyan selyembogarakat látott, a mikből madár
lesz, s olyan madarakat, a mik virágkehelyből kelnek ki; hogy a
Jan-Tse-Kiangba dobott hét pálcza közül négy délnek, három éjszaknak
úszik; hogy a Schaman lámák a nehéz asztalt kezük rátevésével repülésre
tudják bírni. Ez mind mese!
Tudatták vele, hogy nem «Számiel» a vadászok őrszelleme (ezt csak a
«Bűvös vadász»-ból tanulta), hanem ha már tudni akarja az igazit, hát
«Páriel».
Izetlen túlzásnak nyilváníták azt az állítását, hogy a Bisznátok, kik
semmi állatot megölni nem engednek, mikor kedvencz bolháik, kullancsaik
s egyéb vérszipoly állatjaiknak egy jó napot akarnak csinálni,
koldusokat bérelnek ki számukra jó pénzért s azoknak a vérével
ablaktáltatják őket. Ez, ha igaz is: nem kellene ilyen elegáns könyvbe
leírni.
Kiszámították neki, hogy Szulkowszky, az orosz néphymnusz irója már
akkor régen meghalt, a mikor ő meglátogatta azt Szentpétervárott.
Ráolvasták, hogy a Pacific vasút akkor épen felében volt készen, a mikor
ő már végig utazott rajta.
Idézték neki a Tamul szótárt, mely szerint egyetlen szó sem azt jelenti,
a mit ő állítólag a tatár khánnal beszélt.
Rásütötték, hogy az Ozelot, a megszelidíthető párducz, melylyel az indus
nábobok szarvasra vadásznak, nem is Ázsiában otthonos, hanem Afrikában:
a beduinok vadásznak vele antilopékra. Meg hogy a Kiwi, melynek bőréből
a papua kaczikák palástja készül, nemcsak hogy nem tollas repülő kutya,
hanem inkább szőrös nem repülő túzok.
Felvilágosították felőle, hogy a Queenspeep Angliában nem annyira
Victoria királynő tajtékpipája, mint inkább egy hivatalos kemencze,
melyben az elkobzott csempészdohányt elégetik. Meg hogy a squatters, meg
a shakkerquakker Amerikában nem mindegy: az egyik szabad telepítvényes,
a másik vallásfelekezet. Hogy a «puteal», mely syriai útjában több
helyen előjön, nem elhagyatott kút, hanem «villámütötte hely», melyet
fallal vettek körül, s az «abaton» nem fogadalmi templom, hanem csak
takaró olyan emlék fölé, melyet lerontani sajnálnak, de látni sem
akarnak. (Mintha például a magyarok egyszer a Hentzi szobra fölé Budán
egy nagy kupolát építenének.) Hogy a «Kaad» nem kábítószer, mint a
hasis, hanem inkább elevenítő, mely beszédessé tesz. Hogy a mit ő
«confœderatió»-nak értett a délamerikai asszonyoknál s politikai
kapitálist vert ki belőle: talán inkább az ott «confiderazio»-nak
nevezett crinolin?
Erősen kétségbevonták azokat az állításait, mintha Mozambiqueban még
mindig lehetne pesansok (üveggyöngyök) és kaurik (pénzkagylók) mellett
cserekereskedést űzni s ezekért pulykát, malaczot, szerecsen gyereket
vásárolni. Régen volt az! Marco Polo idejében. Kétségbevonták, hogy az
Ingiálokkal együtt vadászott volna a nagy Amuri pusztán medvékre, mert
akkor nem mondaná azokat mohamedánoknak; holott azoknak saját vallásuk
van: a Dalle Isten, a ki a dæmonokkal harczol szünetlen.
Bebizonyították neki physice és chronologice, hogy Kamcsatkából
Asztrakánig nem tehette meg azt az utat annyi idő alatt.
Valami malitiosus glossator utána járt, hogy az albumában előforduló
exoticus növények nevei mind az alfabet A-tól M-ig terjedő betűivel
kezdődnek, mintha a konversationslexikonból szedte volna ki azokat, s az
N betűnél már elhagyta volna a türelme a további botanizálásban.
Még kegyetlenebb mustra alá kerültek lerajzolt ritkaságai. Azokat a
chinai bálványokat Hamburgban készítik dilettans gyűjtők számára;
corynthi érczszobrainak hazája Párizs; az aranybibor, mely Astarte
szobrának palástját oly becsessé teszi, nem más mint anilinpiros;
myrrhina vázáit Olaszországban gyártják s úgy ássák el a földbe régiség
gyanánt, hiszékeny utazókra számítva; hirhedett mantuai szivárványozott
üvegkorsójának mintáját megkaphatja otthon Kossuch gyárában, de olcsóbb
áron; az özönvíz előtti borostyánkő faragványai: a labyzák, jók lesznek
Barnum muzeumába; a mit ő a templomosok Baphometbálványának mutat be, az
nem más, mint egy siami házi oltár.
S hogy az eresz alatt se maradjon szárazon, még itthon is megczibálták.
Ugyanis Bojtorjánt rávitte a bűne, hogy a grófot chinai útjában
megismertesse a magyarok őseivel, kik mintegy tizenöt millió számban ott
laknak (Gützlaff is bizonyítja). Ottó gróf ugyan szabadkozott, hogy
erről ő nem tud semmit; de Bojtorján addig kapaczitálta, hogy csak
hagyja azt beletenni: jó lesz az nagyon; ez fogja népszerűvé tenni a
könyvét, s aztán ki megy oda innen azért, hogy őt meghazudtolja? s aztán
utoljára is «dzungar» vagy «ungar» nem nagy különbség; míg végre is
hagyta elmenni a többi között.
Igen bizony, de ezzel az egész finnista ligát magára lázította, az pedig
az uralkodó párt a magyar akadémiánál. Ugy a fejéhez verték Kalevalát,
hogy soha se kivánkozott többet Chinába ős magyarokat keresni.
Végre egy nagyszebeni szász levelező megadta neki az Augsburger
Allgemeineban a kegyelemdöfést azzal a revelatióval, hogy Rengeteghy
Ottó nem is utazott a leirt helyeken; tulajdonképen Rengeteghy Ottó nem
is gróf, nem is ember, hanem csak álnév! tolvajneve egy Bojtorján nevű
újságirónak, a ki kilencz útleirásból compilálta ezt a tizediket, a
renitens ó-conservativek adták azt ki ily fényes kiállítással,
demonstratióképen a magyar elem mellett.
Aztán – ismerni kell a jó publikumot. Micsoda «tallyho!» van Izraelben,
mikor egy irót jól elpüfföl a kritika. Ez nagyobb öröm, mint mikor Rózsa
Sándor hurokra került, mint mikor Patkót meglőtték, mint mikor
Dumonceaut kurrentálták, mint mikor kisült, hogy Kallab hatszázezer
levelet elégetett a postán, mint mikor Napoleont Sedannál elfogták; –
mindezeknél jobban birja a magas közönség ellenszenvét az a gonosztevő,
a ki könyvtölteléket csinál, kivált ha az egy tévútra vetemült nostras
(egy gróf, a ki Sobri Jóska nevet keres magának!) s mikor egy ilyen
notorius gonosztevőt elcsípnek, a plagiumon rajta kapnak, «részint
önvallomásánál fogva, részint az adatok összeállítása nyomán» elitélnek;
mikor azt egyik nemzet a másiknak (a büntettesek kiadásának cartellja
szerint) kiszolgáltatja; hajh milyen akasztófaélvezet ez a magas
publikumnak!
De a kit akasztani visznek, annak még van barátja; hanem a kit a kritika
nyúz, annak nincs. Még titokban sincs. Arra nézve minden ember Péter
apostol. Hogy nevetnek a malheurjén! Hogy adják szájról-szájra a
skandalumát! S akárhová megy, mindenütt azzal fogadják, hogy
– Olvastad-e már a «Pall Mall Gazette»-t? – Benne vagy!
– Olvastad-e már a «Ruszki Mir»-t? – Benne vagy!
– Olvastad-e már a «Berlingske Tidende»-t? – Benne vagy!
– Olvastad-e már a «Bombay Times»-ot? – Benne vagy!
– Olvastad-e már a «Revista d’Espagna»-t? – Benne vagy!
– Olvastad-e már a pekingi «Sei-Yeu-Ki»-t? – Benne vagy!
– Olvastad-e már a «New-York Herald»-ot? – Benne vagy!
– Olvastad-e már a «Revue des deux mondes»-ot? – Benne vagy!
– Olvastad-e már a «Foreign Rewiew»-t?, olvastad-e már a «Once a
weck»-et?, olvastad-e már a «Magazin for town and country»-t?,
olvastad-e már a «Vidov Dán»-t?, olvastad-e már a «Neue Freiet»?,
olvastad-e már az «Allgemeinét»?, olvastad-e már a «Trompeta
Karpatyilor»-t?, olvastad-e már a «Rumili Teszkeré»-t?, olvastad-e már
az «Europaikosz herenisztesz»-t?, olvastad-e már a «Punchot»?, az
«Ulkot»?, a «Floht»?, a «Styxet»?, a «Zmájt»?, a «Figarot»?, a «Tatár
Pétert»?, a «Füles bagolyt»?, a «Fekete levest»?, a «Kladderadatschot»?,
a «Charivarit»?… Benne – benne – benne vagy!
Ottó gróf pedig még új ember volt e téren: nem tudta, hogy «annak»
örülni kell! Az jó az irónak, ha benne van minden hirlapban. Ha szidják
is, ha rugdalóznak is; csak egyszer benne legyen; – a rossz hír is jó;
csak nagy legyen!
E helyett ő azt felelte a szives interpellálóknak, hogy «olvasta az
ördög!»
Hát hiszen az igaz. – Az ördög nem csak olvassa a kritikát; ő diktálja
azt a kritikusnak.
Hanem hát a kritikusnak nem elég az, hogy megfőzze a mérget, azt be is
kell venni.
A világ minden részéből megküldték szépen térti-vevény mellett azokat a
lapokat, a mikben Ottó gróf le volt rántva: egy példányban neki,
másikban a casinonak, s az illető czikket gondosan körülrámázták kék és
vörös plajbászszal, hogy jól szembe tünjön mindenkinek. S akkor még is
csak oda kellett állni Ottó grófnak az ördög mellé, hogy együtt olvasson
vele.
Ez aztán orlandói dühbe hozta.
A kritikusoknak persze nem volt igazuk. (Az irigy kutyáknak!) Eleinte
arra a rossz gondolatra jött, hogy czáfolatokat irjon rájuk,
ellenkritikákat, s azokat a hæreticus szerkesztőkkel fölvétesse. Ezért
még jobban a hátára másztak.
Végre elkeseredett, beszedette a könyvárusoktól a kinn levő példányokat
mind, s ládába szegeztetve, kiküldé Kutyabagosra, letétette a
granariumba, a hol azok azóta bizonyosan mind elkeltek; föltéve, hogy
Kutyabagoson is oly kedvelői az egerek a bibliografiai tanulmányoknak,
mint másutt.