Ebből a debütből egy kellemetlen kedélyállapot maradt fenn Ottó grófnál.
Kezdte kerülni a magas köröket. Tudja jól, hogy őt ott minden ember
azzal csufolja, hogy a «tudós»! Ez czudar egy czím!
Évek kellenek, míg az ember ezt a szagot lekancsérolhatja magáról. Évek
és különféle illatszerek. Kiváltképen istállószag.
Ottó gróf azonban még nem akarta magát megadni annak a meggyőződésnek,
hogy egyedüli magas sphæra azon kör, melyet a paripák a versenytéren
kanyarítanak.
A high life kerülése közben támadtak olyan szenvedélyei, hogy
ellátogatott a népszerűbb korcsmákba vacsorálgatni; a Nagy-Pipába, a
Komlóba, a Beleznay-kertbe, s ott gyönyörködött a népénekesekben.
Egyszer a Nagy-Komlóban egy új népénekesnő mutatta be a müvészetét.
Juliska kisasszonynak hitták. Csinos dombormű volt; rosszul énekelt, de
erős hangja volt hozzá: a mi egészséges tüdőről tanuskodik, s ez a
fődolog.
Ottó gróf három este egymásután mindig meghallgatta Juliska
kisasszonytól a Zöld Marczit, meg a Piros Pannát.
A harmadik este közel rukkolt hozzá s azt kérdezte tőle:
– Juliska kisasszony! ismeri maga a hangjegyeket?
– Hogyne ismerném? A zsoltárban van elég.
– Tanult maga énekelni?
– Hogyne tanultam volna? A bátyám kántor Lapújtőn.
– Julcsa kisasszony! szokta maga olvasni a Weckly Dispatcht?
– Mi az a csunya állat?
– Ujság.
– Nem olvasok én, lelkem, soha semmiféle ujságot; mert én arra nem érek
rá. Miattam ott lehet a kávéház asztalán boglyaszámra.
Ilyen klenodiumot keresett már régen Rengeteghy Ottó.
– Julcsa kisasszony, szólt erre megfogva a népdalnoknő kézcsuklóját, én
magát kitaníttatom, s csinálok magából hires énekesnőt.
Juliska kisasszony persze hogy azt mondta erre, hogy «nem bánom».
Már most, ha Ottó gróf közönséges ember lett volna, vagyis a hogy a
kecskeméti városbolondja szokta mondani: «ember-úr» (volt nála
«ember-kutya» is), – tehát ha Ottó közönséges ember-gróf lett volna, azt
mondta volna erre a hajlandóságra: «tudja mit, kisasszony; van én nekem
százötvenezer forint évi jövedelmem, egyebet nem tudok; önnek pedig van
igen szép hangja. Kár azt a publikumra vesztegetni. Énekelje csak az én
nótámat, s majd én leszek az ön publikuma.»
Vagy ha már olyan mindenttudó ember volt Ottó gróf, de ha csak egy
drachma humor lett volna benne, akkor elmondta volna Juliska
kisasszonynak: «én értek mindenhez, a mi zene, ének, a mi hangból támad.
Én tudok játszani zongorán, hegedün, phisharmonikán, carillonon,
theorbán, hegedüzongorán, panharmoniconon, harmoniaccordon, melodionon,
æolosiconon, viola de gambán, euphonon, bőrdudán, bandoskán, tilinkón,
szalmahegedün; – én kitanultam a contrabasset, az acustika canonica és
æsthetika követelményeit a hangszerelésnél; a compositio és executio
feladatait, s a hang szineinek polychromaticus felfogásait. Ismerem a
zene történetét Jubaltól, a muzsika feltalálójától elkezdve Wagner
Richardig. Tudom, mi subtilis különbség van a zsidó «alamoth» hang, a
laterani castrato hang, s a női mezzosoprán között, a mik a laicusnak
egyformák. Tudom, mik az ambrozi és a plagáli templomi-hangok? Meg tudom
mondani, mi a kontrapont, a kettős kontrapont, a mensura és a fuga? mik
az oktávák, quinták, consonanzok? mi az akkord és harmonia? mi a
symphonia és a diaphonia? tudok értekezni a cantatékről, sonatákról,
madrigálokról, psalmodiákról és oratoriumokról. Megmondom, hogy mi a
«Style da Capella?» elmondok csak az «S» betűből tizenkétféle üteny- és
effectusnemet az énekmódban: Slargando, Smanioso, Smorzando, Sordo,
Sospiroso, Sostenuto, Sotto voce, Staccato, Spirituoso, Stretto,
Strepitozo, Sriccando! Könyvnélkül tudom mindazt, a mit szt. Dávid
király és Néro császár idejétől fogva Tartini, Mozart, Gluck, Beethoven,
Rossini, Bellini, Spontini, Cherubini, Schubert, Boildieu, Mayerbeer,
Mendelssohn, Flotow, Halevy, Auber, Berlioz, Liszt, Chopin, Wagner,
Erkel, Paganini és Offenbach szerzettek… De én ezt teneked mind nem
tanítom meg. Hanem van Arditinak egy hires keringője, nekem csak ezt
tanuld meg. Az a czime, hogy «csók-keringő».
Ottó gróf nem ezt mondta, hanem nagyon is keményen vette a dolgot.
Tudta, hogy a világ milyen rossz. Ha ő most egy népénekesnőt elkezd
pártfogása alá venni solo, akkor mindjárt azt fogják mondani, hogy így
van, meg úgy van. Kitalálta a módját, hogyan lehet az embernek a maga
kedvét is, meg a rossz világ kedvét is egyúttal betölteni?
Mit tesz az ember, ha el akar rejtőzni? Sokaságot gyüjt maga körül. A
mit az ember táncz közben egy szép nővel elkövet bálban, egész világ
láttára, ha ugyanazt egyedül és muzsikaszó nélkül követné el vele, azt
mondaná rá mindenki, a ki az ablakon benézne, hogy ez rettenetes
botrány!
Ottó gróf, hogy Juliska kisasszonyt énekesnővé kitaníttassa, mindjárt
egy egész énekiskolát alapított. Felhozatott magának Milanóból egy ahhoz
értő énekmestert. Signore Spirifanti aztán megértette egészen a
feladatát.
Két hét alatt olyan conservatoriumot szedett össze neki, hogy
gyönyörűség volt ránézni.
Volt Malibran, Alboni, Catalani «in spe» elég. Ottónak csak válogatni
kellett. S hogy a rossz világ szája tökéletesen be legyen dugva,
Ronconik és Carrionok is akadtak hozzá. A férfihang is kultiváltatott.
Egész operatársaság volt együtt. Azoknak Ottó gróf mind külön szállást
tartott, havidíjt fizetett, s nehogy a világ valami rosszat gondoljon:
minden nőnemű pártfogoltjának sorba udvarolt, s mindegyiket egyformán
kitüntette. Maga is feljárt az énekiskolába, mikor Signore Spirifanti az
«ut-re-mi-fa-sol» titkaiba az adeptusokat bevezette, s tanúja volt
előhaladásuknak a helyes lélekzetvétel és ütenytartás nagy feladataiban,
s nem tűrte, hogy valaki «hamis» legyen, figyelemmel kisérte azt a
nevezetes műtétet, hogy a mely énekesnek «nincsen füle,» e maestro nagy
kitartással hogy csinál annak fület? s milyen virtuositással idomítja át
a magas baritont tenorrá? Sőt az ügy iránti buzgalma annyira vitte, hogy
intézete tagjait ő maga tanította «szinpadon lépni» és eleganciával,
festőileg correct «pose»-okat foglalni; és tartott nekik felolvasásokat
a mythologiából, s szörnyű komoly képet csinált, ha a kisasszonyok
elnevették magukat Jupiter viselt dolgainál.
Signore Spirifanti egyre több fényes talentumot fedezett fel a városban
és a vidéken, s hordta őket Ottó gróf énekiskolájába. Marchandes des
modesok és czukrászok kezdtek panaszt tenni a polgármesternél, hogy nem
birnak többé a mamzeleikkel, s professorok panaszkodtak a dékánnál,
superintendensnél, hogy jogászok, theologusok nem akarnak többé leczkére
járni: mind a hangját próbáltatja Signore Spirifantival.
Ha ez a vállalat sikerül, úgy az «Osztrák-magyar monarchia
Lajthán-inneni része» megbuktatja az Italia unitát s mai nap mi
árasztjuk el Európát «olasz» operatársaságokkal.
A rossz világ eleinte nevette ezt a vállalatot, később kezdé átlátni
annak komoly oldalát. Nagy dolgot mozgat Ottó gróf! A pesti nemzeti
szinház operatársasága hanyatlófélben van; a német szinházat már csak a
hazafiság tartja, most Ottó gróf fog egy új operaházat építtetni, abba
egy sajátnevelésű társaságot telepít meg, s megbuktatja mind a kettőt, s
egyúttal eddig ismeretlen diadalra emeli a hazai művészetet. Kezdtek
róla komolyan tanakodni a helytartó-tanácsnál, hogy e veszély elhárítása
tekintetéből jó volna compromissumra lépni Ottó gróffal, s megkinálni őt
a nemzeti szinház igazgatóságával.
Ottó gróf maga is csak akkor vette észre, hogy milyen nagyszerű eszmét
létesített, mikor már benne volt, s a jószág-igazgatója tudatá vele,
hogy ha ez így megy, a bánáti uradalmat el kell adni. – Hát csak adják
el!
Juliska kisasszony bámulatosan haladt a művészetben. A hangjegyekhez még
mindig nem értett; de egy hallásra megtanult mindent. Ütenyre nem
szeretett ügyelni, hanem ha valamit elkezdett hamisan énekelni, azt
azután az utolsó tactusig következetesen keresztül vitte. Alakja azonban
igen szép volt; telt idomai, nagy szemei, szép ajka, fehér fogsora és
erőteljes csengő hangja: ezekért apróbb követelményeket el lehet
hallgatni.
Ottó gróf azt hitte, hogy most már felfedezte magának ideálját, s olyan
nagyszerűen berendezte magának az életet, a hogy csak kivánni lehet.
Egy nagy müvésznővel kötött viszony mindenkor megszentelt viszony. Azt
titkolni sem kell: lehet nyilt összeköttetés. A művészet nimbusa a
nyolczadik sakramentum. Azt a pap sem veheti le. Ezt nem mondja a világ
tiltott szerelemnek, hanem köteles hódolatnak.
Ha Juliska kisasszony csupán szép hölgy volna és semmi más, és ott
laknék, a hol most, egy háromemeletes ház belle étageában: a vele egy
házban lakó úrhölgyek rég ellene lázították volna a rendőr-biztost, hogy
szigorúan kikérdezze: selyem és ezüstnemü hol terem és hogyan kerül ide?
de mivel minden reggel kihangzik az utczára a nyitott ablakon át az
énekgyakorlat, s éjjelenként az «ah la gioja!», ugyanazok az úrhölgyek
nemcsak hogy nem nyugtalanítják, sőt deputatióban mennek hozzá
ünnepélyesen, mikor jótékony intézeteik számára hangversenyeket
rendeznek s felkérik egész tisztelettel, hogy vegyen azokban részt. S
Juliska oly leereszkedő, hogy el is énekel mindannyiszor egy-egy szép
áriát a concertekben, kezében tartva a kottát, mintha abból énekelne.
Tehát már concertképes és így salonképes, s Ottó grófnak legkisebb
aggodalom nélkül lehet vele karonfogva menni az utczán.
S hogy a rossz világ egészen düpirozva legyen, Ottó gróf egyik este
Juliskát vezeti haza karöltve a szinházból, másik este az altistánét,
harmadik este a mezzosopranistánét. (A bassistát meg a tenoristát nem
kell karonfogva vezetni.) Így a világ nem mondhat semmi rosszat.
Hanem egy kis baj volt a dologban. Egészen prózai baj.
Juliska kisasszonynak az a Kúhnságos (uj szó, de régi) szokása volt,
hogy a számára megszavazott budgeten mindig szeretett túlkölteni. Mikor
népszinmű-énekesnő korában volt ötven forint havi fizetése, ő abból
elköltött százat. Így volt az ezeresekkel is; mentül több ezerrel
rendelkezett, annál több «két» ezeret vásárolt el.
Miniszternél ezt úgy nevezik, hogy «supererogatum»; énekesnőnél pedig
úgy hijják, hogy «fizetetlen árjegyzék».
No de könnyü annak, a kinek olyan hű delegatiója van, mint Ottó gróf; a
kinél mindig kész az indemnity.
Ottó gróf bizony elég sokat áldozott Juliska kisasszonyért. És Juliska
kisasszony mégis haragudott Ottó grófra. Hogy miért nem áldozik többet?
– Miért áldozik egyébre is? másokra is? – Hiszen sub camera charitatis
úgy is tudjuk, hogy a «főczél» a közösügy Ottó és Juliska között; az a
paradirozás azzal a conservatoriummal nem más, mint parlamenti komédia.
Az egész világ tudja, hogy ez csak maszkirozása – a realunionak. Minek
pocsékolja hát a pénzét arra a többi kornyikálóra? A férfiakra még
hagyján, de minek az a többi énekesnő? – Valóságos honvédsereg! –
Haszontalan pénzkidobálás. – Bocsássa őket – szabadságra.
E théma fölött sok osztálytanácskozmányt kellett Ottó grófnak kiállani
Juliskától zárt ülésben, melynek szövege nem szivárgott ki a hirlapokba.
Azzal nyugtatta meg mindannyiszor türelmetlenkedő zsarnokát, hogy hiszen
az egész világbolondító intézmény csak addig fog tartani, a míg Juliska
kisasszony egyszer a nemzeti szinpadon föllép, s ott tökéletes diadalt
arat. A legelső győzelem után haza eresztetik a conservatorium – minden
patens nélkül, Juliska szerződve lesz, s ha egyszer kezében a diploma, a
többitől könnyü lesz bucsut venni.
Ezzel a reménységgel biztatá aztán Juliska kisasszony is a maga
hitelezőit, hogy csak várjanak, a míg föl fog lépni, akkor lesz
arany-világ.
Betanult végre egy egész szerepet Signore Spirifantitól, s Ottó gróf
keresztülvitte magas összeköttetéseinél fogva, hogy a nemzeti szinháznál
védenczét fölléptessék.
Erre a napra Ottó gróf egy középszerű juvelier-boltot kivásárolt, hogy
gyűrűkkel, tubákos pixisekkel, melltűkkel ellássa az egész orchestrumot,
rendezőt, súgót, ügyelőt, és együttszereplőket; Juliska kisasszony
boudoirját pedig az alatt, míg a probán volt, tündérkertté varázsoltatta
át. A mire Juliska azt mondta, hogy jobb lett volna, ha azt a sok pénzt
inkább neki adta volna.
Arra az estére Ottó gróf minden el nem kelt jegyet összevásárolt a
pénztárnál, s kiosztatá tapasztalt jó tenyerű vállalkozók között.
Előadás kezdetéig ott leste Juliska kisasszonyt az öltöző-szoba előtt,
míg bebocsáták. Juliska panaszkodott, hogy neki «kutya nagy» trémája
van.
Erre Ottó gróf azt a tanácsot adta, hogy jó lesz előadás előtt meginni
egy pohár madeirát. Juliska kisasszony aztán megivott hármat.
Ekkor aztán keverve volt nála a reszketés a bátorsággal. Nem hogy
valamelyik leküzdte volna a másikat, hanem mind a kettő működött
egyszerre; hol az egyik volt felül, hol a másik.
Mikor kilépett a szinpadra, s meglátta azt a sok lámpát, meg azt a sok
emberfőt; mikor rázendült az ormótlan nagy tapsolás, s anticipált
koszorúk özönlöttek feléje a karzatról, akkor úgy érzé magát, mintha a
torkát valami összeszorítaná, s azt mondaná neki, hogy «most mindjárt
megfojtalak, ha egyet nyikkansz!» Alig lehetett hallani, hogy mit
énekel! Hanem aztán, a mint felül került a bátorsága, akkor meg neki
eresztette a hangját, szokás szerint hamisan; tűzbe jött, kitett
magáért, nem ügyelt a karnagyi pálczára, elkezdett vezetni, előre
rohant; hegedű, oboe, furulya alig győzött utána szaladni, s a duettben
úgy leénekelte a collegáját, hogy az csak némán tátogott mellette.
Végül azután döntő csapásul adott egy olyan monumentalis gixert, hogy
valamennyi proscenium-lámpás összehunyorodott tőle.
A hivatalos tapsoncz-had pedig verte össze az első lábait és tapsolt
mindennek; még a gixernek is. Kilátás volt rá, hogy az előadás brillians
skandalummal fog végződni.
De nem várta azt be Ottó gróf. Az első felvonás után fülére húzta a
kabátja gallérját, s kiosont a szinpad alatt a sülyesztők alvilágán
keresztül, hogy senki se lássa, s úgy elutazott még abban az órában
Budapestről, hogy még csak meg sem mondta senkinek se, hova megy? Egy
esztendeig elő nem jött Silindiából, az pedig nem valamelyik Indiának a
hátulsó része, hanem egy oláh falu valahol az utopiai állam szélén: –
ott is jószága volt, ott huzta meg magát.
Hogy mi lett az énekiskolájából? A Malibranok, Albonik, Ronconik
csakugyan hires portentumok lettek-e? vagy visszamentek a varrógéphez, a
czukrász-asztalhoz, a kathedrához? vagy elmentek a vándor Thália
apostolainak? Hogy Signore Spirifanti indított-e pert szerződéstörés
miatt Ottó gróf ellen? s hogyan complanálta azt a jurium directora? azt
se mi nem tudtuk meg, se Ottó gróf soha.
Hasonló rögtöni elfeledtetéssel mult ki rá nézve Juliska kisasszony is.
Mert a művészi pályának hátrányai is vannak. Fentebb előadtuk az
előnyeit. Egy diadalmas művésznőnek minden szabad: nem kérdi a paptól,
se arra nem vár, a míg az országgyülés tárgyalni fogja a keserves
polgári házasságról nemakarva nyögő törvényjavaslatot; de egy bukott
művésznő el van kárhozva, annak még a pap sem adhat bűnbocsánatot. Egy
bukott «nőt» ismét kegyébe fogadhat a régi szerető, férj, jó barát; de
egy bukott «szinésznőt», a ki a szinpadon fiaskót csinált, lehetetlen
tovább szeretni. A szinpadi bukás egy befejezett válóper.
Juliska kisasszony megholt e lethális gixerrel Ottóra nézve. Nem maradt
neki belőle más, mint a (könyvnélkül is tudjuk már) – a fotografiája.
Vannak azonban halottak, a kik szeretnek egy jobb világban feltámadni.
Ottó gróf még aztán sok esztendőkig kapogatott leveleket a világ minden
metropolisaiból, a mik nem tartalmaztak egyebet, mint egy-egy nyomtatott
szinlapot. A darab czime mindig ugyanaz volt, a miben Juliska Pesten
öngyilkossá lett, csak a fellépő primadonna, kinek az első
vendégszereplése volt, ott, a hol, változott névszerint mindenütt.