Ottó gróf háza egész természetrajzi muzeum lett hazaérkeztével, a mennyi
kitömött állatot hozott magával, miket saját kezével ejtett el; ehhez
járult még egy nagybecsű ethnographiai gyüjtemény is, melyet az általa
meglátogatott vad és szelid népek között összeválogatott.
Rengeteghy ugyan nem sietett ritkaságai gyüjteményének megérkezését
hirdetni a Pester Lloydban, egy pár tätowirozott indusfej lenyomatával
együtt, naponkint látható egy fertály bankóért (akkor ez volt a
legkisebb ezüstpénz); nem is mutogatta kitömött állatjait másnak, mint
épen csak jó barátjainak; azért mégis egy reggel azt látja, hogy
valamelyik ujságban egész tárczaczikk van irva az ő
ritkasággyüjteményéről: a czikk alá jegyezve «Bojtorján». Bizonyosan
álnév.
Már hogy szivároghatott ez odáig? Hogy kerülhetett ez ujságirók fülébe?
A casinóból?
Bizonyos, hogy a casino igen vegyes elemekből áll; de azoknak
időszerinti megjelenése a legczélszerübben van felosztva. Egy órakor
jönnek a táblabirák, a lateinernép, a prókátorok, tabuláris assessorok,
az irók; megebédelnek három óráig; akkor dolgukra mennek, háromtól ötig
üres a casino; – csak az olvasóteremben bujdokol egy elkeseredett genie,
a ki angol ujságot olvas, s a tekéző teremben gyakorolja magát
karambol-partieban a marqueurrel egy fiatal dandy, a kinek elfogyott a
pénze. Öt órakor jön a «társaság», a «high life», a sportsmanek; azok
ott diniroznak hétig; akkor mennek szinházba, circusba, estélyre; jönnek
helyökbe megint a tudósok, a táblabirák a prókátorok, a septemvirek;
azok ott tarokkoznak, whisteznek kilencz óráig; akkor hazamegy mind: tiz
óráig üres a casino; csak a kandalló-teremben aluszik a nyaktörő
pamlagon egy bien content rebellis s az előszobában várja amaz ismeretes
inas azzal az ismeretes kalucsnival és esernyővel azt az ismeretes öreg
urat, a ki utolsó szokta elhagyni a whistasztalt, s miután társai
lassankint hazaszállingóztak s egy ideig másod magával és két
mamlaszszal (Strohmann) játszott tovább, végre az utolsótól is
elhagyatva, még ott marad egy rubbert kijátszani – egyedül. – Tiz órakor
jön aztán ismét a societás, a haute volée, a páholy-közönség s ott mulat
éjfél után határozatlan dátumig. – E szerint soha sem keverednek össze.
– Hogy transpirálhatott ez mégis? – Hiszen a két év előtti frère et
cochon az irókkal már rég meghaladott álláspont. Az irók sem mentek
többet a jó társaság felé: ott nem lehetett czivakodni; az urnők sem
hivták őket többet: víz és olaj elvált. Dolmány, pityke, darutoll,
irótoll együtt ment ki a divatból. – Úgy kell lenni, hogy valaki a
társaságból encanaillirozta magát s beszélte el Ottó gróf ritkaságait
valami skriblifexnek. Sunt, qui se nequiter humiliant.
Ennek pedig az lett a következése, hogy már most az egész társaság
megtudta a ritkaságok létezését, s a hölgyek kiváncsisága is fel lett
ébresztve.
Ottó gróf ugyan garçon volt; a kinél rangjabeli hölgyeknek látogatást
tenni nem egészen conveniens dolog. A ki abban a hirben áll, hogy a
hölgyeket a földtekén körül hurczolja maga után! Ez azonban csak
előitélet, a minek a jegét megtörte gróf Zsombolyiné; általánosan
tisztelt, szép és szellemdús úrhölgy, a ki tudvágyának kielégítésére
első volt Ottó grófot elegáns oroszlánbarlangjában meglátogatni.
Zsombolyi grófnő özvegy volt, szép, okos és gazdag.
Ottó gróf a részletekig kimerítő magyarázatokba bocsátkozott muzeuma
tárgyainak ismertetése alkalmával a grófnő kedveért.
– Ez valóban fölöttébb érdekes, monda a grófnő, ki hamarább belefáradt a
hallgatásba, mint Ottó gróf a magyarázásba. – Ottó gróf kitünő festész
is volt; megmutogatta a grófnőnek szép vázlatait, kartonjait,
aquarelljeit, miket utaztában sajátkezüleg készített…
– Önnek az uti kalandjait valóban meg kellene örökítenie – egy szép
albumban. Irja le!
– Irja le!
Ha az a kitömött oroszlán ott az állványon egyszerre megelevenült volna,
nem szökött volna oly gyorsan Ottó gróf talpából a vér a feje tetejéig,
mint erre a szóra, hogy «irja le!»
No! És? Ha az az oroszlán megelevenülne, Ottó gróf nyulna a puskája után
s meglőné azt újra. Hát ha az a minden oroszlánnál rettenetesebb
fenevad, az «irjunk le valamit» ismét felelevenedik: azt is meglövi
újra.
– Ha a grófnő elfogadja az albumom dedikatióját, hát meg lesz az irva.
A grófnő hamisan mosolyogva mondá:
– Hanem aztán ezúttal invita Minerva!
De iszen jövőre kimarad mindenféle Minerva a játékból!
Ottó gróf meg szokta az igéretét tartani.
Azaz, hogy distingváljunk jól.
Nem mondta azt Ottó gróf, hogy «majd megirom én», hanem csak azt, hogy
«meg lesz irva».
Volt neki tömérdek uti jegyzete, igen érdekes dolgok.
Hanem hát hús, zöldség, zsiradék, liszt, só, füszer, tojás még nem ebéd.
Mit csinál az ember, ha otthon akar étkezni?
Legelőször is szakácsot fogad.
Úgy van. Szakács dolga a főzés.
Ilyen irodalmi szakács volt Bojtorján.
Bojtorjánhoz pedig csak egy akkora kis embert kellett küldeni Ottó
grófnak, mint a kis ujja, már az ott volt nála. S ha egyszer ott volt,
az övé volt egészen, neki volt testálva: majorátussá téve,
elidegeníthetetlen, elveszthetetlen tulajdonául birói árverésen rajta
hagyva. Ettől csak az ásó-kapa választja el valaha.
Ez tudta még csak Ottó grófnak a vállalat fontosságát felfoghatóvá
tenni. Ha egy ilyen pompás könyv a közönség elé kerül, gyönyörű
metszetekkel és színnyomatokkal, pompás kötésben: ez minden salonban
polgárjogot (pardon! mágnásjogot) nyer; a gróf meg fogja azt küldeni
különös díszkötésben az európai fejedelmek feleségeinek, a braziliai
császárnénak, az indiai kormányzónak, az orosz czárnénak, a japáni
taikunnak. S arra Viktoria királyné, Augusta királyné, Eugenia császárné
rögtön mind magyar nyelvmestert rendel magának, hogy a szöveget
olvashassa; e lendület hirére a magyar hölgyek is rögtön elkezdenek
tanulni magyarul. Az európai sensatió oly nagy lesz, hogy Schmerling
megszeppen, s visszahúzza a februári pátenst; mennyi érdemrend fog
özönleni a pompás könyvért annak szerzőjére! azt győzze viselni! Végre
még a magyar tudományos akadémia is megválasztja tiszteletbeli tagnak.
Meglássa!
Ottó gróf el volt ragadtatva e prospectus által.
Rögtön átadta összes uti jegyzeteit Bojtorjánnak, hogy tekintse azokat
keresztül.
Ez uti jegyzetek mindenféle nyelven voltak irva, a szerint, a mely
országban egyik-másik használatban volt: az algiriak francziául, a
keletindiaiak angolul, a mexicoiak spanyolul, az oroszok németül.
Bojtorján belenézegetett a jegyzetekbe: – nézegetett beléjök fél szemmel
is, mintha perspectivába nézne, egészen kinyitott szemmel is, összevont
szemöldökkel is, s végre azt mondá felőlük, hogy nem lehet ezeken
elmenni.
Nem ám. Mert ő nem tudott egyikén se e pogány nyelveknek; még németül
se: ő volt az az ujdondász, a ki kifuttatta az amerikai hajót «Stapel»
nevű kikötőből; s a ki Jung czečhen-ekből «ifju dorbézolókat» csinált, s
a ki az olasz opera-társaságnál megénekeltette a «Staggionét». Nem
tudott ő, csak magyarul. Hanem az igaz, hogy magyarul úgy tudott írni,
mint a csergedező patak.
– Nem úgy csináljuk mi azt, gróf úr; hanem a gróf úrnak igen jó előadása
van, mikor úgy élőszóval beszél. Hiszen ha úgy irna, a hogy beszél! A
gróf elmondja nekem egyszerűen a történteket egyszer-egyszer, thea
mellett, ebédnél, szivarozás közben; majd én aztán megmutatom, hogy mit
tudok abból csinálni! Természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje
alatt.
Ottó grófnak ez így még jobban tetszett. Legalább a jegyzetei nem
kerülnek profánus kezekbe. Megköszönte a szivességet Bojtorjánnak s
gyöngéd czélzást ejtett el generosus honorariumokra.
Ez a szó fölöttébb érzékenyen talált Bojtorján becsvágyának mimosa
levelei közé.
– Hová gondol a gróf? Hogy fogadnék én el ily munkálatért a gróftól
honorariumot? Ez nekem nem munka: ez élvezet. A komisz kiadóktól, a
vérszopóktól elveszem a honorariumot; azok rablók! de a grófnak, örülök,
hogy szolgálatára lehetek minden díjazás nélkül.
És azontúl egy álló esztendeig minden nap szolgálatára állt Ottó grófnak
Bojtorján reggel, délben, este; vele reggelizett, vele ebédelt, vele
theázott; az ő borait itta, az ő szivarjait szítta; ha utazott, kisérte
az ő költségén; szinházba az ő páholyába járt; hintóját fiakkernek
használta; ha vadászni ment, együtt ment vele s a mi nyulat, őzet,
fáczánt a gróf vadásza lőtt, abban szépen megosztozott vele. Ebéd után
együtt pikétezett a gróffal, s játszott vele gavallérosan: kimondta a
leskártolt lapokat, négyszer osztatott a gróffal egymásután, hatvanast
csinált hátsó-kézből, kétszer számította a «last»; rendesen ő nyert; ha
pedig vesztett, akkor történetesen nem volt nála pénz, s minthogy a
kártyaadósságokat becsületbeli kötelesség még aznap megfizetni:
annálfogva másnap már nem fizette meg.
A gróf tűrte tőle mindezt martyr nyugalommal, mert a kezében volt a
nyaka. Bojtorján irta az albumát.
S a mit irt, az olvasható volt. Bojtorján maga gondoskodott nyomdászról
is, s magára vállalta, hogy megalkuszik vele; mert a nyomdászok nagy
zsiványok, megcsalják a grófot!
Szerzett a grófnak fametszőt is. Az is genialis ember volt: a derék
Riedl; csakhogy mindennap úgy kellett kiváltani a korcsmából, s mikor a
gróf magához hivatta, egyúttal kénytelen volt neki kabátot is küldeni,
mert a művész garderobját rendesen holmi bizalmatlan saracenusok tarták
igényper alatt. Színnyomót is szerzett Bojtorján Ottó grófnak; az meg
elszökött az előlegezett pénzzel, s az elzálogosított kőlapokat úgy
kellett a zsibárustól dupla áron visszavásárolni. Még könyvkötőt is
hozott neki, s csak egy hajszálon mult, hogy egy bőrgyárt nem
állíttatott fel vele, a mi a czímtáblákhoz szükséges maroquint
előteremtse.
Hanem a mű pompásan haladt előre, az már igaz.
A mint egy-egy ív kikerült a nyomdából, futott Bojtorján az
«Aushängebogen»-nal Ottó grófhoz; Ottó gróf pedig vitte az íveket
egyenkint Zsombolyi grófnőhöz.
Bojtorján mind jobban haladt előre. Volt egy bátyja, azt becsinálta a
grófhoz kasznárnak; volt egy öcscse, azt becsinálta hozzá fiskálisnak;
volt a grófnak egy pár eladó lova, azt megvette tőle; soha se látta a
gróf az árát.
Ottó gróf pedig egyre hordta a nyomdai íveket egyenkint a szellemdús
grófnőhöz, a szép Melaniehoz.
Ez pedig a legrosszabb methodus. Egy könyvet meg egy asszonyt soha sem
kell ívenkint tanulmányozni; mert az ember elveszti az olvasmányban az
élvezetet s csak a sajtóhibákat találja meg.
A szép Melanie minden ívnél talált egy eszmezavaró sajtóhibát a műben; s
Ottó gróf minden látogatásánál talált egy disgusztáló sajtóhibát a szép
grófnéban. Ívenkint lapozva a kedélyét, rájött, hogy indokolatlan
szeszélyei vannak; – hogy migraineje, vapeurjei idején félelmes a
környezetére nézve; – hogy szeret kaczérkodni; – hogy vetélytársnéit
csípősen meg tudja szólni; – hogy szépítő-szereket használ; – hogy
türelmetlen; és hogy annak az irányában, a ki belé szerelmes,
véghetetlenül melancholico-cholericus véralkatot árul el.
Végre elkészült az utazási album.
Valóban pompás volt, nagyszerű volt. Szöveg, papir, metszetek,
színnyomatok, bekötés: kifogáson felül.
Mikor a fejedelmi burkolatú díszpéldányt odavitte Ottó gróf Melanie
grófnőhöz: ez volt az a pillanat, mely a kölcsönös nyilatkozatokra
legindikáltabb.
– Grófnő, mond Ottó gróf, átnyújtva a díszpéldányt Melanie grófnőnek, én
önnek adott szavamat beváltottam. Ön a dedikácziót elfogadta.
Melanie grófnő fanyalgó egykedvűséggel pörgeté végig az aranyszélű
lapokat ujjai között s azt mondá:
– Valami idegen érzik rajta!