Itthon aztán Ottó gróf felvette azt a divatot, a mit akkor viseltek:
pitykés, zsinóros, szironyos, sujtásos, vitézkötéses, tollas, süveges,
sarkantyus divatot; télire fölment Pestre; akkor épen az volt a hangulat
az előkelő körökben, hogy a magyar irókat, költőket, tudósokat
csodálják. A finom estélyeken poéták deklamálták novelláikat, verseiket,
humoristák süstörögtették szellemi röppentyüiket, szaktudósok
commentálták exact tanulmányaik thesiseit, a grófnők és kisasszonyok
rajongtak e szellemi bajnokokért, s együtt játszottak velük tableaux
vivantsokat, concert spiritueleket és vigjátékokat. Egyszerre divat lett
irónak lenni: a költői czím ajánló levél volt a legmagasabb
társaságokba. Az akadémia s a Kisfaludy-társaság nagygyülésein a
hallgatóságot egy harmadrészben az aristocratia szépe java képezte, s
boldogok voltak az előkelő uraságok, kik magán a tribünön foglalhattak
helyet, díszmagyar-ruhákban, mint kebelbeli tudósok és irók.
Ottó gróf megirigylette a kitüntetett osztály állapotját.
Eljárt a szellemi estélyekre, rendes látogatója volt az akadémiai
gyüléseknek, – végig szenvedte a felolvasásokat, – megkeserítette a
casinóban a tiszteletbeli akadémiai tagok fekete kávéját tudományos
vitatkozásokkal, s rá jött arra a meggyőződésre, hogy többet ért ő a
litteraturához, mint ezek a poéták, tudós irók és mæcenások
valamennyien.
S mi kell hozzá, hogy túltegyen rajtuk? Csekélység. Irni jobbat, mint
ők.
Hiszen irónak lenni szép és könnyü.
Versirónak azért jobb, mert kevesebbet kell irni. A vers rövidebb munka.
– A vers is olyan, mint a huszár – mondá Ottó. Hogyan támad a huszár?
Először születik egy ember, azután születik egy ló; mikor az ember
rátalál a lóra, lesz belőle huszár. Így támad a vers is. Először
születik a gondolat, azután a rím; mikor a gondolat rátalál a rímre,
lesz belőle vers.
És megpróbálkozott vele.
Akkor azután úgy tapasztalá, hogy néha a ló le is dobja az embert s
nincs huszár.
Azért jobb a regényiró dolga mégis: az csak infanterista. (Nem kell neki
a pegazust puczolni.)
Ottó grófban minden megvolt, a mi egy irónál becses tulajdon. Sokat
olvasott: könyv nélkül tudott idézni eredeti szöveggel Horáczból,
Byronból, Hugo Victorból, Metastasióból, Göthéből; ismerte a
Frithiofssagát s Jevgen Anyegint eredetiben, a Sakontalat angol
fordításban, végig járta Homér Iliását az ősi incunabula nyomán, mely
szerint a sorok még bustrophædon modorban vannak irva, mint az
ökörszántás: a kezdet jobbról balra, a folytatás balról jobbra; – a
középkori irodalom curiosumaival egész naphosszant el tudott mulattatni
egész társaságot; tudott felvilágosítást adni a calotte irodalomról,
mindenféle nemzet ódon tréfaalakjairól, a baladinókról, a spanyol
perograllokról, az angol Jack Puddingokról, az olasz Maccákról,
Bambocciokról és Scaramuzziákról, a német Staberlékről; tudott helyesen
idézni az Epistolæ Obscurorum virorumból; gazdag tapasztalattal,
világismerettel rendelkezett; volt élénk fantáziája s tudott felhevülni;
– hanem mikor a tollat a kezébe vette s elkezdett valamit leirni: mire
készen lett vele, egy másik embert kellett segítségül hívnia, a ki
megmagyarázza neki, hogy mit irt? mert ő maga sem érti.
Pedig hiszen tudott sokat! A garnizon-életben gyakran bámulatra ragadta
a társaságot ügyes rébuszaival, sikerűlt palindromokkal, mik előlről
hátulról olvasva egyformán hangzanak; carmen maccaronicumokkal, mikhez
más adja a rímet, más a szöveget; anagrammákkal és chronostichonokkal;
miket még illuminatiók alkalmával transparent feliratnak is használtak s
ezek már csak elég mesterséges feladatok. A garnizonban nem csinálta azt
utána senki.
És mégis mindezeknél mesterségesebb feladat egy közönséges emberi
gondolatot egyszerű szavakkal úgy irni le, hogy abból, a ki azt
elolvassa, ugyanazt értse meg, a mit az irója gondolt.
Rájött, hogy a prózairás még a versirásnál is nehezebb. A versirónak
könnyü. Leirja az első sort, annak az utolsó szavához keres egy
kadencziát: ha azt megtalálta, a rímhez keres egy másik gondolatot; – de
hogyan hajt ki a prózairónál az egyik gondolat czikkszárából a másik
gondolat levele?
Ez a titok! «Érteni az iráshoz» és «irni tudni» két egymástól oly messze
eső fogalom, mint «szerelmesnek lenni» és «szeretni».
Hiába! A természet mostoha volt iránta e tekintetben.
De a sors helyrehozta a természet mulasztását.
Jótékony műkedvelői előadások alkalmával tanult Ottó bámulni egy
rendkívüli hölgyet. Magyar báróné volt és lengyel grófnő. A férje,
Balduin báró volt a leghiresebb tarokkjátszó a kaszinóban.
(Megjegyzendő, hogy Ottó gróf is kitünő tarokkjátékos volt: csakhogy
azokon a napokon, a melyeken játszott, rendesen vesztett; a mely napokon
pedig nyert volna, azokon nem játszott.)
A grófnőt Fantissa név alatt ismerték a beavatott körökben, a minek az
volt az alapja, hogy a grófnő regényeket szokott irni – franczia
nyelven, s ez volt az irói álneve.
Azok a regények bámulatos unalmasak voltak. Nem történt azokban semmi.
Hanem épen az volt bennük az elismerésre méltó, hogy szerzőjük kötet
számra el tudott irni fennakadástalan, a nélkül, hogy egy gondolat
háborította volna irás közben.
Ottó grófnak eszébe jutott a mese a vak emberről, a kinek jó lábai
vannak s a sántáról, a ki jól lát s ketten végre kitesznek «egy»
emberszámot s egy este így szólt Fantissához:
– Grófnő, irjunk mi ketten egy regényt együtt. Én adom önnek a mesét, az
alakokat, a bonyolulatot, az eszméket: ön pedig kidolgozza azokat, s
mikor kész lesz, én lefordítom francziából magyarra s kiadjuk
mindkettőnk szerzői nevével a czímtáblán. Nem jó lesz?
Fantissának tetszett az ajánlat; talán az ajánló még jobban; s azontul a
hosszú téli estéken mindig együtt ült a két költői lélek a boudoirban és
irta a közös regényt. Ottó kidolgozta a vázlatot, Fantissa fogalmazta a
szöveget; – Balduin báró pedig tarokkozott a kaszinóban éjfél után két
óráig.
Egy este Balduin báró a szokottnál hamarább érkezett haza a
tarokkozásból, s még ott találta Ottó grófot a boudoirban, Fantissa
grófnőnél. Épen a végkatastrofán dolgoztak.
Balduin bárónak nagyon megtetszett a kész munka. Azt mondta Ottó
grófnak:
– Tudod mit, barátom? ha már a feleségemmel együtt irsz regényt, hát
vedd is el.
Másnap Ottó gróf elszökött Algirba: oroszlánt vadászni. Balduin báró
pedig elvált a feleségétől.
Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is.
Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd,
opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliánt ékszerét eladta s
utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött
Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta a smaragd
ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó gróf átmenekült Siamba:
szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána
vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Austráliába:
känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával
utána hajtatott Austráliába. Ottó gróf menekült Mexicoba: buffalót
vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel
Kamcsatkába: czethalat vadászni, Fantissa utána; végre Siberián
keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba; Fantissa
mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész
kifogyott, Fantissa chatouillából pedig mind az ötféle ékszer: akkor
Ottó gróf hazamenekült Budapestre; – Fantissa ide nem követte; hanem
elmaradt Szentpétervárott s lett belőle orosz herczegasszony.
Ottó grófnak nem maradt belőle más, csak a szép üldöző fotografiája.
Ottó gróf ebből az esetből megtanulta, hogy a regényiráshoz nagyon jól
tudhat az ember «in theoria»; de «in praxi» az első dolog az, hogy a
regényét saját maga írja; de maga ne játszszék benne!