I.

Először is nagyon gazdag volt.

Ez már magában harminczhárom indok arra, hogy az ember mindent tudjon.

Azután gróf volt, – szép ember volt – és sok esze volt.

Most már megholt. – És már most igazán mindent tud.

Csakhogy nem nyert vele semmit; mert annak, a mit holta után tud, nem

veheti semmi hasznát.

De nem is vesztett vele semmit; mert a mit életében tudott, annak sem

vette semmi hasznát.

Régi rossz szokásunk nekünk lateinereknek (s nemcsak a magyar

lateinereknek, de a kerek föld minden tintafogyasztó népének), hogy ha

valami prototypont keresünk a megtestesült tudatlanság eszményképeül,

azt rendesen abban az osztályban fedezzük fel, a melynél – «az ember

kezdődik». Ettől a szokástól toto coelo el kell térnünk, midőn a gróf

Rengeteghy Ottó élettörténetét megirjuk, mert ez tudott mindent, a mi

csak megtanulható, és tanult mindent élete utolsó órájáig: beszélt hét

élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a latinon, a görögön

és sanskriton, s meg tudta magát értetni a japáni és chinai idioma

szerint, tudott értekezni a papua, sioux és ovasero fajokkal, remekül

hadarta a ladino zsidó jargont, sőt egyszer egy hires zsebmetszőtől

megtanulta a kochem nyelvet is, a min a tolvajok értekeznek egymás közt

s olyan jól tudta, hogy mi az Kochmor, Trararumgenger, Chassimathändler,

Bismuther, Schottenfäller, Linkwechsler? mint akármelyik Baldowerer

(orgazda). – A mi a szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve

egész a curiosumokig ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, –

építész, zenész, festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; –

gyakorolta a homœopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a

perkinismust és baunscheitismust; – kedvelte a csillagászatot, volt

saját csillagdája; azután botanicus volt, természettudós; járatos az

exoticus flora és fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi;

később nagy financier és nemzetgazdász, különösen bányász és

állat-acclimatáló; – szokás szerint geograph gyakorlat után, mint híres

utazó; – tekintély volt a spiritismusban és quasi médium; tanulmányozta

minden népek vallásait, a shamanismust, bramanismust, buddhismust,

mohammedanismust, a shi és sunna válfajaival, fetishismust, talmudismust

és christianismust; in thesi követte a jansenismust, in praxi a

mormonismust és a mellett, mint nemes úr, született törvényhozó volt és

született katona.

A mi a törvényhozást illeti, ezt fiatalabb éveiben nem igen

gyakorolhatá; mert akkor gondoskodva volt róla, hogy a Reichsgesetzblatt

készen hozza a törvényeket; s a polgártársaknak és méltsás főrendeknek a

törvényt nem hozni, csak elhordozni volt kötelességük; hanem a katonai

tanulmányok annál tágabb kiviteli térre találtak.

Gróf Rengeteghy Ottó az ötvenes években (t. i. nem a saját, hanem a

század ötvenes éveiben) a császári hadseregnél szolgált s előljárói és

tiszttársai által a legkitünőbb katonai tehetségek közé számíttatott.

Nemcsak az egész osztrák Dienstreglement-t hordta a kis ujjában; de

teljesen au fait volt az európai minden nagyhatalmak hadseregeinek

szervezésében; tudta, kinek melyik fegyvernemben van az előnye? mi

értéke van a porosz landwehrnek a háboruban? mire használható az orosz

opoltsenie? mi különbség van a schweiczi hadsereg és az angol riflemenek

között? használhatók-e még a török bashibozukok nyilt csatában? A

fegyverek tökéletesüléséről minden idevágó szakkönyvet áttanulmányozott;

heteket töltött a sohlai fegyvergyárban, s meglakta a bécsi ágyúöntődét.

Ha pedig a genie-corps tiszteivel jött össze, azokat épen kétségbeejté

ismeretei halmazával a haderődítés terén, s ha egyszer egy vén

fortificationalis főtisztet beszoríthatott a maga régimódi krepost

sánczai közé, azt úgy körülkerítette modern redanokkal, előretolható vas

helepolisokkal, úgy lebombázta gyujtó carcassokkal, úgy aláaknázta

pokoltalálmányu torpédokkal, hogy ez kénytelen volt neki tisztességes

föltételek alatt capitulálni. A generalstabra nézve pedig valóságos

félelem volt a jelenléte; – mert ha hozzá kezdett, nemcsak az eddig

követett hadviselési rendszerről tudott kimerítő előadást tartani, hanem

a még ezután követendőkről is: várharcz, lökrendszer (Stoss-System),

hegyiharcz, ágyucsata, éjjeli harcz (Camisade), oszlopos roham, szoroson

átvonulás, (debouche); azután hadsereg-fölállítás,

harczvonal-változtatás, központ-áttörés, mind oly ismeretes foglalkozás

volt előtte, hogy még a tábornokok sem mertek vele vitatkozni, nehogy

kisüljön, hogy többet tud, mint ők.

És aztán vívni is jól tudott s első lovas volt a hadseregnél. A

kardvívásnál volt egy veszedelmes alsó belső vágása, a mit századik sem

tudott elhárítani; párbajban mindig megvagdalta az ellenfeleit.

És végül – nagy szerencsével udvarolt a táborszernagy báró ** szép

leányának.

Mindenki meg volt felőle győződve, hogy Ottónak csak egy kis háborura

van szüksége, hogy fényes pályakört csináljon. Most huszárkapitány. Az

első choc fényes fegyverténye után őrnagyi rangra emelkedik. Akkor jön

egy erőszakolt kémszemlészet: a visszatérőt várja az alezredesi czím.

Azután egy ügyesen combinált s vakmerően kivitt megrohanás. Ez érdemeket

ád neki a dandárparancsnokságra. Végre egy döntő ütközet; hol az

oroszlánrész az ő dandárának s ép oly bátor, mint körültekintő

vezényletének jutand. Mindig feljebb! Ki tudja, hol végzi még? – A

Terézia-rendbe okvetlen belekeveredik.

A sors betölté ezt a kivánságot is. Napirendre került az

olasz-franczia-osztrák háboru. Gróf Rengeteghy Ottó előtt nyitva volt a

«turf», hol a dicsőség terem, a «róka» kijött a coverből.

Csak az a nagy baj volt rá nézve, hogy ezt a covert az olasz úgy

össze-vissza szeldelte öntöző csatornákkal, sövényekkel, hogy a

lovasságnak nagyon kevés hasznát lehetett venni a nyilt csatákban.

Ottónak az egész hadjárat végeig alig jutott egyéb feladat, mint

kémszemlészni, ellenséget fellármázni, cseltámadásokat tenni, élelmet,

szénát, szalmát szállíttatni, podgyászt fedezni. Alig jutott valamikor

annyira, hogy egy-egy puskagolyót halljon a levegőben fütyülni, azt is

futó ellenség küldte.

Egyszer aztán a bivouac tüzénél azt mondá tiszttársainak:

«Látjátok, az egész maleficzháboru alatt egyetlen egy tudományomnak

vettem hasznát, s azt az inasomtól tanultam; egy ostoba fiatal

ficzkótól, a kit János vitéznek csufolok s a ki olvasni sem tud. S ez a

tudomány abból áll, hogy az ember a hadjáratban a nyeregkápájában levő

két pisztolytok közül az egyikbe ne töltött pisztolyt tegyen, hanem

töltött szalámit. A balfelül levő pisztoly fölösleges, arra soha sem

kerülhet a sor. És igaza volt János vitéznek. Az egyik tokban most is

ott hever a revolverem kilövetlen, míg a másik tokban már a harmadik cső

szalámi járja s az engem nagyon sok halálveszélyből (érts éhenhalást)

kisegített».

A tiszttársak biztatták, hogy ezt a találmányát jelentse be a

hadügyminiszternél általánosan behozandó reform gyanánt.

Végre hozzájutott Rengeteghy Ottó gróf, hogy a nagy katonai rigorosumnál

is hivatalos legyen. A Solferinótól elkeresztelt ütközetnél svadronjával

egy ágyuüteg fedezésére lett kiküldve, mely ágyuütegnek egy szemközti

sövényzet mögül dolgozó ellenséges ágyutelep szolgált viszhangul.

Gonosz viszhang, melynek magja is van!

Gróf Rengeteghy Ottó először hallott életében ágyutekéket búgni feje

fölött. Csunya zene! Mikor megvillan az ágyu, akkor egy másodperczig húz

valami a levegőben, mintha sárkánytehén bőgne a borja után, s mikor

elcsap az ember füle mellett, azt mondja «hu!» s csak akkor ér oda az

ágyu dörgése: bumm!

Otto kezdte azt a sajátságos változást tapasztalni magán, a miről

Plonplon herczeg lett historiai nevezetességgé Sebastopolnál.

S mikor meglátta az első halottat iszonyún szétzúzott testtel lebukni a

földre, akkor egyszerre úgy tetszék neki, mintha elsötétült volna előtte

a világ. – Ez az ágyuláz.

– Mi ez? mondá magában. Csak nem félek tán? olyan nincs! Aztán elhitette

magával, hogy csak a gyomrának van baja. Nagyot húzott a pálinkás

kulacsából. És aztán valahányszor egyet szólt az ágyu, mindannyiszor azt

érzé, mintha a gyomra is szivvé változott volna s az is verne;

ugyanannyit ivott rá.

Attól a sok curaçaotól aztán még különösebben érezte magát.

– Nagyon édes ez a curaçao! mondá kiköpve undorral az utolsó kortyot.

– Talán az enyim jobb lesz, mondá neki János vitéz, odanyújtva a

kulacsát.

Ottó nagyot húzott belőle. Hát az meg mint a pokolbeli tűz ment le a

torkán.

– Mi van ebben a pálinkában? kérdezé prüszkölve az ostoba huszártól.

A balga ficzkó mosolyogva sodorintá meg a bajszát.

– Hát hogy erősebb legyen, egy garas ára választóvizet töltettem bele a

patikában.

– Huh, hogy az ördög vigye el kendet! – választóvizet itatott meg velem!

szitkozódék Ottó kapitány s most már azt képzelé, hogy az keresztül

rágja a beleit! Egy darab krétát kellene rá megenni hirtelen. A kréta

neutralizálja a választóvizet. Csak egy infanterista-ezred jönne

közelebb; azoknál mindig van kréta, azzal meszelik be a kabátjukon a

foltot. Van ugyan ide hátul egy zászlóalj; de azok horvátok, fekete

szíjuk van, nem tartanak krétát. S most Ottónak minden gondolatja a

gyomrából jött; annak kréta kellett; az meg nem volt.

Végre jön a dandárnoktól a parancs, hogy a huszársvadrony menjen rohamra

az ellenséges ágyuüteget helyéből kivetni.

Legalább vége a kínos helyzetnek: egy helyben ülni és hagyni magára

ágyuztatni; – a trombita rohamra harsog: indulj! előre! Ottó is

sarkantyuba kapja a paripáját s nem gondol többé se választóvizre, se

krétára; hanem vágtat ventre à terre; por előtte, por utána.

Hát a mint rohan az ellenséges üteg felé, azon veszi észre, hogy az

sincsen egyedül; a rejtő sövényfal mögül előbukkan egyszerre egy nagy

csapat lovas chasseur s szemközt robog a csörtető huszárokra.

Ottó három embert látott maga felé rohanni: három marczona, barnapofáju

alakot, ördögi hegyes kecskeszakállal, kuglhupf nagyságú vállrózsákkal a

vállaikon; mind a három egyenesen ő neki tartott.

De három egyszerre! Három egy ellen! Mit csinál az ember ilyenkor? Erről

az esetről nem szól sem a Dienstreglement, sem a Code du duel, ezt nem

pertractálja sem Julius Cæsar de Bello Gallico; sem III. Napoleon de

Cæsare Julio, erről hallgat a «Handbuch eines wahren Soldaten», ezt

mellőzi Fadejew «Die Taktik im Kleinen und Grossen». Ezt a hadtudomány a

sajtóhibák közé sorolja.

Pedig hát megtörténik ez. Ottó azt látta, hogy nemcsak az a három, de az

egész chasseur-zászlóalj mind ő ellene rohan.

Ily kritikus pillanatban csak a gyors elhatározás segít. Souwarow, Nagy

Frigyes, XII. Károly kell ide! Mikor már harmincz lépésre van az

ellenfél tömege, a kardot a szíjra ereszteni, a revolvert kikapni a

pisztolytokból, a hat csövet egymásután kilőni: az hat emberhalál; aztán

a kilőtt pisztolyt odavágni a hetedik fejéhez, s azzal újra marokra

kapni a kardot!

Úgy tett.

Gyorsan markába kapta a pisztolytokból kirántott gyilkos csövet;

rászegezte azt a legelső kecskeszakállas ficzkóra, mire az átkozott

kecskeszakállas elkezdett pokoli módon nevetni, a két bajusza a két

füléig szaladt a röhögéstől: Ottó rémülve tapasztalá, hogy fegyvere nem

akar elsülni; nem ám, mert a szalámi volt a kezében, azzal czélzott az

ellenségre; azt azután, hogy csak nem sült el, odavágta az ellenség

fejéhez: arra azután se nem látta, se nem hallotta, hogy mi történik?

verekedtek, káromkodtak körülötte; a lovát három ló közé odaszorították,

egy negyedik ló hátulról kapaszkodott fel rá; a csákóját a fejébe

verték, a lova zabláját másfelé vonták; elől-hátul a gallérjába

kapaszkodtak; mentekötőjénél fogva rángatták, a félkengyelét

leszakították, a prémjét összevagdalták, a jobb fülébe magyarul

káromkodtak, a balfülébe francziául; egy darabig a chasseurök czepelték,

a merre nem volt szándéka menni, azután megint a huszárok vették körül s

czibálták erővel másfelé; míg végre visszatévedt az elébbi állomására s

a mint körültekintett, úgy érezte magát, mint a kit a víz fenekéről

húztak ki.

Még akkor sem tudta, hogy mi történt vele?

Hogy az általa vezetett roham kudarczot vallott, azt láthatta abból,

hogy az osztrák ágyuüteget visszavonták elfoglalt állásából.

– De mi az ördög lelt tégedet, mondá neki a tüzérkapitány mérgesen, hogy

még csak nem is védelmezted magadat, ki olyan jól tudsz vivni? Ha az a

tudatlan János vitéz ott nincs, s huszárosan ki nem vág, már el voltál

fogva a francziáktól.

Ottó aztán megköszönte a jó szolgálatot János vitéznek, a ki ugyan nem

tudott semmit azokból, a mik a hadi tudományt képezik, de verekedni: azt

tudott. – Ottó megajándékozta az órájával.

– Csak már a szalámit el ne dobta volna! dörmögé a goromba hadfi.

Koplalhatunk két nap!

Mint tudjuk, e jóslata János vitéznek nagyon is teljesült: a hol a

győzelem elvész, ott a profunt is el szokott veszni. A hadsereg kenyere

és husa a győztes ellenfél martalékául jutott, s a pimasz francziák az

osztrák profuntokkal még kugliztak a mezőn, azt mondva, hogy ez csak

arra jó. S az emlékezetes ütközet után sokáig fenmaradt a bécsi bonmot:

hogy az olaszországi hadjárat azért veszett el, mert a hadsereg marhái

mind a táborkarnál voltak összpontosítva. (Hony soit qui mal y pense.)

A mint késő estére valahol pihenőt lehetett tartani, azt mondta Ottó

János vitéznek: – «János. Nekem szörnyen marja valami a hátamat, nézzen

bele, mi az?»

– Kettő közül az egyik, mondá János vitéz; hanem aztán megigazítá magát,

mikor a bekecs és az atilla gallérja alá tekintett. Tyhű! vitéz kapitány

uram! hiszen meg van sebesítve: az a bolond franczia ide bökött a

karddal a hátába. Csupa vér minden.

– Hagyjon kend neki békét! förmedt rá Ottó kapitány s megtiltá neki,

hogy a kapott sebről beszéljen valakinek.

Pedig hiszen hát az nem szégyen, hátulról kapni sebet lovassági

csatában, ha az embert körülfogják, de csak mégis restelli az ember.

Hanem a hideg éjszaka meghozta a seblázt s Ottónak, akarva nem akarva,

le kellett szállni a lóról, hogy a tábori kórházba vitesse magát.

Ott betették egy osztályba, a mi a «hasonfekvők» számára rendeztetett.

Ez nem gunyolódni való dolog: ez nagyon komoly intézmény. Vannak igen

veszedelmes megsebesülések, a mikkel nem lehet hanyatt feküdni. Az ember

négy eset közül háromnál belehal, s ha kigyógyul, kinevetik vele.

Humoristico-lethalis kóresetek.

Abban a szobában, a hová Ottót vitték, feküdtek még öten; mind előkelő

tisztek. Mind nagyon veszélyesen megsebesülve az érem tulsó oldalán. S

az ilyen sebek kegyetlenül kinzók. Ámde a kinok közepett is legfőbb

gondja az volt a sebesültnek, hogy társai előtt igazolja azt a

körülményt, miképen kaphatott olyan sebet, a melylyel nem lehet hanyatt

feküdni? Az első azt állítá, hogy abban a perczben kapta a golyót, a

mikor visszafordult a katonáihoz, hogy lelkesítse őket a rohamra. A

másikat Suwarow hirhedett positurájában találta ez a nemesis; a

harmadikat egy háta mögött eldurrant shrappnel golyója csufolta meg

eként; a negyedik esküdött rá, hogy a francziák bumeranggal lőnek: ez

hottentotta találmány; a löveg fele utján visszafordul, szemközt czéloz

s hátul talál. Az ötödik végre parancsolá elhinni, hogy ő a sebet par

repercussion kapta, épen úgy, a hogy Moreau tábornagy vesztette el a

lábait Drezdánál, egy visszapattanó golyó által.

Ottó rémülten hallá a legutóbbi patiens szavait. Arra a tábornokra

ismert a hangokból, a kinek van egy Aureliája, a kinek ő szokott

udvarolni.

Az imádott hölgy azt fogadta lovagjának, hogy ha megsebesül a csatában,

oda siet hozzá őt ápolni.

Már pedig most bizonyos, hogy idejön, mikor a papája is meg van

sebesülve. Ez szép találkozás lesz; a helyett, hogy «borulj a keblemre!»

– «borulj a hátamra!»

Négy nap alatt a hat közül csak ketten maradtak a kórodában. A többit

elvitte a megnevezhetlen seb. Gondoskodva lett róluk, hogy ne legyenek

tréfa tárgyai, ha meggyógyulnak.

Csak a tábornok indult javulásnak: a mi annál rosszabb volt Ottóra

nézve; mert azontul aztán a tábornok éjjel-nappal tartotta egyetlen

hallgatóját a lefolyt hadjárat tudományos elemezésével, bebizonyítva

előtte, hogy minden győzelem csupa merő hibák elkövetése által lett

előidézve. A legnagyobb hibát Napoleon követte el Magentánál, a mikor

minden taktika ellenére a tartalék-hadait tolta előre. De még ennél is

nagyobb hibát követett el Solferinónál, a mikor balszárnyát

meggyöngítve, egész erejét az osztrák központ áttörésére fordítá. Hanem

a legnagyobb hibát követte el Benedek, a miért a jobb szárnyon

győzelmesen előre szaladt; neki nem kellett volna győzni: akkor Napoleon

előnyomuló centrumát két tűz közé foghatta volna. Hibázott az osztrák

fővezér is, a miért napi parancsban meg nem tiltotta a katonáknak, hogy

a pipát a tölténytartóban viseljék, ez demoralizálta a hadsereget;

hibázott a hadügyminiszterium, a miért az infanteria köpönyegére két

oldalt egy-egy gombot nem varratott, hogy maschirozás alatt a két

szárnyát fel lehessen akasztani, ez gátolta a gyors haladást; hibázott a

szél, a miért szemközt fútt s hibázott maga a nap, a miért két órával

hamarább kelt fel, mint az osztrák hadműveletek megkezdettek s elősegíté

a francziákat, hogy a támadást ők kezdjék meg. Mindenki hibázott, csak

mi ketten nem!

Dehogy szólt volna bele Ottó. Nem tudott már a hadászatból semmit.

Csak azon imádkozott magában: vajha Aureliát ide ne hozná a gyermeki

szeretet.

Már pedig a katonának nem jó imádkozni, az tudva van.

Mikor a sebek már épen hegedőben voltak, s a mikor a betegnek annyira

meg kell tartani a hasmánt nyugvást, hogy nagyobb bizonyosság kedvéért

oda kötik az ágyhoz, akkor érkezett meg Milanóból a tábornok családja,

közte Aurelia kisasszony. A két sebesült hős természetesen csak háttal

fordulva beszélhetett velük, a mi a helyzet regényességéből sokat

levont.

Aurelia kisasszony nem birta elfojtani a nevetését.

Hat hét alatt Ottó tökéletesen kigyógyult a sebéből is, a tábornokból

is, a kisasszonyából is: nem tartott meg belőle egyebet a

fotografiájánál. A mint a béke meg lett kötve, kvietált, hazament

Luka-Nényébe, vagy hová? S otthon olvasá az ujságból, hogy Aurelia

papája is kegyelmesen nyugdíjaztatott. A haditudományok rá nézve

lomtárba kerültek. Azt is eltagadta, hogy valaha katona volt.