Erre a kérdésre ránczba vonult a basa homloka, látszott rajta, hogy ez a
kérdés boszantja.
– Bizony fiam, Egerből rossz hír jött. Ismerted a kassai
kuruczparancsnokot, Petróczyt?
Ez Petneházynak testi-lelki barátja volt; azonban a török légkör annyira
hatott már az ifju lelkére, hogy jónak látta, némelykor nem tudni azt, a
mit tud.
– Nem ismerem, felelé közönyösen.
A basa gyanúsan nézett szemei közé; kávéját megkavargatá, egyet
szürcsölt belőle fogain át, s hosszú vártatva kimondá:
– Ez a hitszegő kutya átadta Kassát a római császárnak.
Petneházyt ez a hír nagyon megrendíté; alig birta elrejteni
fölindulását; hogy Petróczy, az elégületlenek legszívósbika, feladja a
rábízott Kassát, felső Magyarhon kulcsvárát, a protestáns felek első
védbástyáját: ez több mint árulás, ez árultatás! Most már bizonyos, hogy
Tököli el van fogva, hogy a török porta a magyarokat a milyen magasra
felemelte, olyan magasról ejtette le.
Petneházynak minden csepp eszére szüksége volt, hogy megzavarodását
eltitkolja; most már ugyancsak örült rajta, hogy eltagadta Petróczyvali
barátságát. Ő is elkezdte azt hűtelennek szidni a basa előtt. «Mit fog
majd erre Tököli mondani?»
A basa megveregeté fiatal vendége vállát bizalmasan s azt felelé rá:
– Ezt majd megkérdheted tőle nemsokára magad.
Petneházynak erre a válaszra olyasmi jutott eszébe, mintha Tököli ezóta
már a magas mennyekben lehetne s rövid nap alatt neki is utána kellene
menni. Mégis több magyarázatot akart hallani.
– Hogyan gondolod ezt, Abdurrahman?
– Úgy, hogy Tököli ezóta Sztambulban van és rövid időn téged is oda
foglak küldeni.
– (Értem, a fejemet. Gondolá erre magában a kuruczvezér.)
Késő este volt, midőn Petneházy odahagyta Abdi basát. Nyugtalansága nem
engedte szállására menni, mintha érezné, hogy ott legkönnyebben rátalál
minden veszedelem. – Egy hosszú mellvédes sáncz vezetett végig a vár
keleti oldalán, melynek egyik végét a hajdani királyi vadaskert zárta
el; a kuruczvezér ide jött ki fejét szellőztetni.
Innen a Dunára és a rákosi rónára lehete látni, jobbról a Csepel-sziget,
balról a Margit-sziget, átellenben a gödöllői halmok adtak
nyugvópontokat; Petneházy azt hánytavetette magában, vajjon a
Csepel-szigeten át, vagy a dunai molnárok segélyével Ó-Buda felől
lehetne-e biztosabban menekülni Hatvan felé. A dunántuli rész felé nem
tanácsos, mert még ott tele van kóbor török hadakkal minden vármegye s a
palotai és veszprémi agák portyázói hamar kézrekerítik az embert.
Csak az a kérdés, hogyan lehessen észrevétlenül eltünni a várból? Minden
kapu zárva, a külső kapukon kettőzött őrszemek járnak, minden
óranegyedben hallani tábori jelkiáltásaikat: «Jekhdür Allah!» (egy az
Isten!) Egy kis merészség és leleményes ész azonban könnyen segít; a
vadaskert ajtaja nyitva van, azon keresztül lehet menni, annak belső
fala nagy fügefákkal van bevonva, azoknak a rostélyzatán fel lehet
kapaszkodni a fal tetejére, a fal párkánya aztán lépcsőzetesen hanyatlik
egész az alvárosi sánczig, onnan pedig csak egy jó ugrás s az ember meg
van mentve.
Hogy a vadaskert ajtaja nyitva van, oh! azt Petneházy nagyon jól tudta,
mert hiszen a szép Telli most ott várakozik rá; ő szokta kedvese előtt e
kis ajtót nyitva hagyni, mikor mindenki aluszik a várban. Hanem ezúttal
nem volt szándéka Petneházynak a szép Telli ragyogó szemeiben vizsgálni
a csillagokat, sőt inkább nagyon örült annak, hogy az egész eget bevonta
valami bárányfelhő, s az éj kezdett bizalmas sötétté válni; a mint az
ismeretes ajtócskán belépett, gondja volt rá, hogy az ne nyikorogjon,
azután meg szép óvatosan lappangott végig a szőlő-rácsozatos fal
mellett, lépteire is vigyázva, hogy zajt ne üssön. Ha Tököli is így
megérezte volna egy nappal előre a bajt, most nem ülne a Jedikulában.
Mátyás király híres vadaskertje már akkor csak névszerint volt
vadaskert, őzek, vadkanok, aranyfáczánok kipusztultak abból, csak az
apró fehér tengeri nyul szaporodott el, az futkosott minden lépten
párosával Petneházy előtt, a kinek most nem sok gondja volt rájuk, sem
pedig arra, hogy a kioszk, melyben Telli vár rá, belül mind ilyen fehér
tengerinyul-prémmel van kiszőnyegezve, még az oldalai is.
Már elérte a fügefa-rácsozatot, midőn a kert belsejéből megcsendül egy
ismeretes dallam, egyike azon szép török gházeleknek, miket a shirászi
hölgyek olyan bűbájjal tudnak énekelni, hogy egész éjjel nem bír tőlük
aludni, a ki hallja. És Telli shirászi leány volt.
Erre a dalra szétrepült minden józan gondolat Petneházy fejéből,
elfeledte félelmeit, szökési tervét, Tökölit, Abdi basát, a Jedikulát és
a selyemzsinórt; visszafordult, félrenyomta a süvegét és bokrokon,
virágágyakon keresztül sietett a kioszk felé.
A leány meghallotta a léptek csörtetését és eléje futott, egy tövistelen
sárga rózsabokor alatt találkoztak össze; azt a csókot, azt az
ölelkezést ki tudná megszámlálni!
Tellinek nagy fekete szemei voltak, ezek még a sötét éjszakán át is
tudnak ragyogni; picziny, gömbölyű ajkai: ezekre is rá lehet ismerni,
bár milyen sötét az éj; de a miről még a kriptában is meg lehetne tudni,
hogy ő az, az göndör, rövid haja volt, melynek puha selymében dúlni
szerelmes újjakkal olyan gyönyör! Nem tudom, jutott-e eszébe
Petneházynak e perczben a sírbolt, a hol olyan sötét van.
– Olyan sokáig várattál magadra, feddé a leány; forró ölelése bizonyítá,
hogy a várakozás nehéz volt.
– Atyád tartóztatott vissza, Abdi basa.
– S te az apáért elfelejtetted a leányát. Beszéltetek háborúról, vezérek
cselszövényeiről, elveszett várakról, megbukott főurakról; ezek tégedet
érdekelnek nagyon, jobban mint Telli szerelme, Telli dalai, Telli
csókja.
Petneházynak nehéz is volt, meg könnyű is e vádra megfelelni. Csókkal
könnyű, szavakkal nehéz.
– Aggasztó hírek érkeztek atyádhoz. Magyar vezérek estek fogságba, mások
átpártoltak a labanczokhoz.
– Tudom, szólt Telli, nekem is mondta ezeket atyám. Még többet is
mondott, a mit neked csak holnap fog tudtul adni; a mit pedig én tőlem
még ma tudsz; mit adsz érte, ha megmondom?
– Magamat.
– Azzal ne tréfálj; mert ha el találom fogadni, nagyon nehéz sorsod
lesz, akkor nem lesz szabad tőlem eltávoznod soha, és akkor nem
várakoztathatod Tellit magadra fél éjszakán át.
– Jól van, neked ajándékozom.
– Tudod jól, hogy csak cserélsz. Még jobban is megtudod. Atyám a délesti
órákban, hogy rossz hirei jöttek, odahítt magához s azt kérdé tőlem, ha
akarok-e nőd lenni? Gondolhatod mit feleltem. Elmondá, hogy a kurucz
vezérekkel elégedetlen a díván, s rövid idő alatt nagy változások fognak
történni, s hogy egy emberre van szükség, a kiben a magas kapu
megbízhatik, a kinek vitézsége, hadvezéri ismerete bizonyos, és az senki
más, mint te vagy. Szuleiman basa nagyvezér kérdést tett atyámnál, hogy
kit ajánlana a magyarok közől Tököli helyére, s ő tégedet nevezett meg;
két nap mulva várja vissza a kinevezési fetvát. Látod, Telli mennyire
bízik benned; Telli elárulja neked, hogy három nap mulva nagy úr
leendesz, a nagyúr kegye által első embere Magyarországnak; ezt Abdi
basa el akarta titkolni előtted; elébb azt akarta, hogy légy férjem,
attól tartva, hogy ha magas polczodon fogsz állni, Tellit akkor
kicsinyleni fogod; de én nem félek ettől, s kezedbe adom titkodat; ha
szeretsz, csak szivemért szeretsz.
Petneházy szive megtölt mámorral. A miket Telli beszélt, azok részegítő
dolgok voltak; ki ne ittasult volna el beléjük?
– Abdi basa keresztyén szokás szerint akar bennünket összeesketni. Ma
este felhívatta a hamzsabégi lelkészt, két óráig tanultam tőle a
hiszekegyet és miatyánkot; meghallgatod-e?
Petneházy oda vette ölébe a leányt, ki ájtatosan összetéve kezeit, mondá
el előtte a hitformát és az Ur imáját egész a megkülönböztető végszókig:
«mert tied az ország!» a miről a reformátusok egymásra ismernek.
A kurucz vezér összecsókolá a szép török leány imádságos ajkait; s
azontúl sem Ihánzáde bölcs jóslatai, sem társainak balesetei nem
jutottak eszébe, csak arra hallgatott, miket beszél előtte a szép Telli?
hogyan fog ő valódi magyar nő lenni, kit nem férje őriz, de erénye, ki
nem játékszere, de hitvestársa szerelmesének, és hogy mindez milyen
közel van…
Már hasadt a hajnal, mire Petneházy a vadaskertet ujra elhagyta.
Másnap reggel felkereste Ihánzádét Petneházy a könyvtár pinczeboltjában.
– Csodálkozol ugy-e, hogy még itt látsz?
– Szerelmetes fiam – én semmin sem csodálkozom; én azt mondtam, hogy ma
fogsz elszökni, nem tegnap.
– Pedig látod, sem ma nem szököm, sem holnap; hanem itt maradok.
– Ne úgy mondd, édes fiam! «Itt maradtam» ezt mondhatod. De az, hogy
«itt maradok», az a jövendők árnyékában van, s azokba te nem látsz.
Tudom nagyon jól, hogy miért maradtál itt? Tellivel találkoztál, vele
beszéltél, enyelegtél; tele vagy az ő szemeinek tüzével. Tellinek igen
szép, édes hangja van, azoktól nem hallod a szót, a mit egy fejed fölé
lehajló láthatatlan ajk, hozzád közel beszél; elfelejtesz miatta minden
veszélyt, bánatot, a mi tégedet és hazádat fenyeget. Igen jól van. Azért
a mi meg van írva, az meg van írva; de jusson eszedbe egyszer, majd
mikor erényeidnek, hős szivednek jutalmát várod és – nem kapod meg, hogy
ez büntetés rajtad, a miért egy időben az asszony miatt elfelejtéd a
férfit.
– Ne vádolj, imám; hallgasd meg elébb, a mit nekem Telli beszélt.
– Édes fiam; nekem abból nincs mit tanulnom, a mit te tudsz. Tartsd meg
magadnak. Nektek van egy hosszú hitformátok, melyben elmondjátok, hogy
miben hisztek: egy Istenben, szentháromságban, bűnbocsánatban,
örökéletben; pedig mindezekben összeséggel nem hisztek annyira, mint az
asszonyok szavában. Nálunk ez a hit nincsen. A muzulmán őrzi az asszonyt
s nem hisz a beszédének. Tegnap este, mielőtt Abdihoz mentél volna, a
basa háremében felkeresé leányát, Tellit, ki gyermekei közt első
kegyencze. Ez parancsol a többinek, még anyjának is, a ki különben egy
tudatlan shirászi rabnő; senki sem ügyel rá. A basa ölébe vonta
leánykáját s azt mondá neki, szép borzas haját még jobban felborzolva:
kedves leánykám, szemem fénye, holnap reggel férjednek fejét vétetem.
– Micsoda férjének? kiálta közbe Petneházy.
– Épen ezt kérdezte Telli is: «Micsoda férjemnek?» Abdi elnevette magát:
(háremében nevetni is szokott) kicsiny leánykám, lásd én jól tudom, hogy
te Petneházyval titokban megesküdtél, nejévé lettél; magától a rabnőtől
tudom, ki téged minden éjjel ki szokott bocsátani a háremből a vadaskert
felőli ajtón; te magad mondád el neki.
– Minden éjjel? kérdé szorongó szívvel Petneházy.
– Ne az jusson eszedbe, hogy «minden éjjel»; hanem az, hogy fejedről
beszél valaki.
– De az nem igaz; én hetenkint egyszer szoktam vele találkozni, egy
rövid órára, és lelkemre mondom, e találkozás oly tiszta volt, mint
mikor a napsugár és a harmat találkoznak.
– Az mindegy: a bölcs ezt nem kérdezi. Telli lesütötte szemeit, midőn
apja azt mondá, s nem tagadott semmit. Kedves leánykám, férjednek meg
kell halni. Telli azt kérdezé, miért? Mert áruló, felelt a basa. Mit
vétett? kérdé Telli. Még nem vétett, de majd véteni fog. Kár érte, mert
igen szép ember, mondá Telli; ne ölesd őt meg holnap; hadd éljen még egy
hétig. Sokat kérsz, mondá a basa, annyit nem adhatok; de ha még
gyönyörködni akarsz szép szemeiben, engedek egy napot és két éjszakát,
egy napig, két éjszakáig nem öletem meg; addig örüljetek egymásnak. A
dervis vállára ütött a bámulva hallgató Petneházynak. Kedves fiam, az
egyik éjszaka már letelt!
Petneházy felrezzent ámulatából.
– Ez mese. Álmodtad ezt, elámított valaki, a kitől hallád. Hiszen, ha
Abdi azt hivé, hogy Telli nőm, hogy bízta volna rá azt a titkot, hogy
engem meg akar öletni, azzal az engedélylyel, hogy engemet még azután
többször láthasson, velem beszélhessen? hisz azt csak képzelheté, hogy
egy szerető hölgy figyelmeztetni fogja kedvesét e veszélyre, mely feje
fölött függ, s azon lesz, hogy őt megszöktesse onnan, a hol fenyegetik.
– Pedig te előtted Telli nem árulá el e titkot, ugy-e bár? Egészen más
dologról beszéltetek. Dicsőségről, stambuli útról, kitűntetésekről,
aztán boldog szerelemről, vidám családi körről, a mikben a keresztyének
annyi költészetet találnak? Telli mosolygott, Telli szemei ragyogtak,
Telli boldog volt; tehette volna-e ezt, ha az igaz volna, hogy Abdi basa
két nap mulva le akarja Petneházyt fejeztetni? Tudna-e ily képtelenséget
összerímezni valaki? ugy-e bár?
– Ugy van. Ezt magyarázd meg.
– Szerelmes fiam: a süketnek éles szemeket adott az ég, hogy lássa, a
mit meghallani nem bir; a vaknak finom hallást, hogy pótolja szemeinek
látását; de te vak is vagy, süket is vagy; neked érezned kell; ütést
kell érezned, kemény ütést, hogy magadhoz térj. Legyen meg az is. Jöjj
el ma este, mikor a muezzim másodszor kiált a minareten, a
győzelemtérre, hol a csigaszökőkút van: ottan találsz a kút fala mellé
elrejtve egy gyaloghintót hordárok nélkül. Ott várj addig, míg én is
megérkezem: a többit majd megmondom akkor, vagy talán nem is mondom, de
meglátod magad.
Petneházy nem felelt, de arczából láthatá Ihánzáde hogy az ajánlatot
nincs kedve elfogadni.
– Te csak a muezzim harmadik kiáltása után vagy a vadaskert kioszkjába
rendelve, addig visszatérhetsz.
Petneházy meg volt lepetve:
– Honnan tudod ezt?
– Az idők kiszámítása, egyszerű összeadás és kivonás.
– Homályosan beszélsz.
– Annak, a ki nem gondolkozik, fölötte homályos az; – majd világosabban
fogsz érteni, ha látsz. Nem akarod megtudni e kérdés magyarázatát:
«minden éjjel»?
Petneházy fogva volt e szóval. Ihánzáde tudta, hogy a féltés foga
erősebben megragadja a férfit, mint az oroszláné.
– Jól van. El fogok menni.
– Addig is két dologra kérlek: egyik az, hogy ne menj haza, egész nap ne
légy szállásodon. Mikor az embert a veszély keresi, jó neki nem lenni
otthon; az úgy is addig keres, míg rád talál.
– Kedvedért ráállok.
– Másodszor arra kérlek, hogy meg ne kisértsd a várnak bármelyik kapuján
való kimenetelt, mert azt elhiheted nekem, hogy a parancs már ki van
adva: bármerre akarnál eltávozni, rögtön elfogjanak.
Petneházy vállat vont, mint a ki ezt sem hiszi.
– Én kisegítelek e kelepczéből, a miben lánczczal és selyem hálóval vagy
megfogva; de senkivel ne közöld titkodat. Hogy meggyőzzelek a veszély
jelenlétéről, egyre figyelmeztetlek. A míg hozzám jöttél, hátad mögött
egy édespiláf áruló török jött mindenütt, fenhangon kiabálva: «vegyetek
piláfot, édes piláfot!» erre te eddig nem figyeltél; majd vigyázz reá,
most itt áll az ajtóm előtt, s a mint kimégy, ismét utánad fog menni,
fejére teszi kosarát, vállára veszi háromlábu asztalát s kisér, kiabálva
mindenütt; a hol te megállsz, ő is megáll; ha valami házba bemégy, annak
az ajtaja előtt lerakja sátorfáját, s méri a nádmézes rizspogácsát a
jövő-menőknek. Ez a rád vigyázó kém. Egy átöltözött mutefellika, a ki
fejével felelős a tiedről, s ezért mindenütt nyomban követ. Ha pedig
egyszer valamelyik kapuhoz közelítenél, akkor ez a mutefellika egyszerre
meggyorsítaná lépteit, eléd kerülne, elhagyna nehány lépéssel s az őrház
előtt háromszor kiáltva: vegyetek édes piláfot! ez volna az, a kit az
őrszemnek le kell tartóztatni. Ha kimégy, majd tapasztalod, hogy igazat
mondtam. A süteményárus mindenütt kisérni fog. Meg sem intheted érte,
mert hiszen neki az a kenyérkeresete, hogy a várost járja, s arról nem
tehet, ha te is mind ott jársz, a hol ő. De ne is erőszakoskodjál vele,
hanem légy ravasz, mint ellenfeleid. Itt vannak mindenféle kitömött
állatok a régi Mátyás-gyüjteményből, a miktől a törökök irtóznak; ezek
közül egy kis fekete patkányt rejts el mentéd ujjába. Mikor le akarod a
kémet rázni nyakadról, fordulj oda hozzá s kérd, hogy engedjen a hátán
levő kosárból piláfot választanod; akkor csusztasd a sütemény közé a
kitömött patkányt. Azzal keress fel valami piaczot, a hol török nép van;
ott menj be a kapu alá; a kém a kapu előtt megálland, a nép körülfogja,
süteményét venni kezdi s megtalálja közte a patkányt. Arra mindenki
«varázslót, hitetlent» fog kiáltani, a mutefellikát megrohanják; te az
alatt, míg a kém felvilágosítja, hogy ő ki és mi, a zavarban nyomot
veszthetsz s a kitüzött helyre siethetsz, onnan aztán az én gondom téged
odább vinni.
Petneházy csakhamar meggyőződött felőle, hogy Ihánzáde sok tekintetben
igazat mondott. A mint elhagyta a könyvtárt, mindjárt sarkában volt az
édespiláf-árus, s azontul kisérte utczáról utczára; azt is megkisérlé
vele, hogy mi fog történni, ha valamelyik kapuhoz közelít? a piláfárus
ott gyorsított léptekkel eléje került s az őrterem katonái mind
előjöttek a kiáltozásra, mintha ők akarnának legerősebben
czukorcsemegéket vásárlani; Petneházy aztán felkerült a bástyáknak, a
hol rajta kívül egy lélek sem járt. Arról már meggyőződött, hogy itt
ebben a várban fogoly. De azt nem birta megérteni, hogy Telli tudhatta
volna ezt már tegnap, és ne mondta volna meg neki.
Ebben az egyben mégis aligha nem csalódott a becsületes Ihánzáde. Aztán
mit is vétett ő, a miért egyszerre a legmagasabb kegy fokáról a
legmélyebb bünhődés padja alá essék? Elég-e Tököli kegyvesztése, a
protestáns vezérek elpártolása arra, hogy minden magyar és református
feje érett gyümölcscsé váljék a porta előtt?
Erre a kérdésre senki sem adott neki választ, pedig mögötte húsz
lépésnyire voltak azok a nyitott szájak, a mik megfelelhettek volna rá:
a bástyabörtönök alacsony ablakai, kettős vasrácsokkal, sűrű
sodronyhálóval elsötétítve, csak azokhoz kellett volna fordulnia, azok
majd elbeszélték volna, hogy lenn a dohos bástyafenéken most is száz meg
száz jó magyar keresztyén alatt rohad a nyirkos szalma, kiknek minden
vétkük abból áll, hogy népük szeretete kitünteté őket; a kik ott már
hosszú évek óta sorvadnak, a nélkül, hogy valaha megmondták volna nekik,
hogy miért? Néha egy-egy keresztyén udvartól jövő követ meglátogatta
őket, adott nekik alamizsnát, de panaszkodniok nem volt szabad; különben
őreik megverték őket. A sűrűen egymásután következő várkormányzó basák
nem is igen tudhatták, miért verette azokat bilincsbe a megelőző
parancsnok?
Hanem hát Petneházy e néma szájakra nem ügyelt, szive nagyon el volt
foglalva azon talány fejtegetésével, a minek neve asszonyi szív; a
börtönök pedig sokkal mélyebbek, hogy sem azokból lánczcsörrenés, epedő
sóhajtás felhangzanék.
A bástyán volt egy nagy terebély fűzfa, Petneházy az alá leült, a
piláf-árus nem messze tőle szintén lerakta sátorfáját. Petneházyt e
nyilt szemtelenség nagyon ingerlé; ha a nő iránti szerelme bátorsága
jobb részét el nem orozta volna, bizonyosan megdöngette volna az álczás
mutefellikát gubacsfejű buzogányával, a kinek ezen a magányos helyen
csakugyan nem volt semmi ürügye mézespitét árulni.
Azonban ez az egy gondolat nem hagyott nőni szivében semmi mást; e miatt
nem látta az ős Buda templomain meredő minarékat, nem vette észre az
utczakövek közt, miken végig gázolt, a püspökök és hadfiak síremlékeit,
miket a templomokból, a sírboltokból kihánytak és kövezetnek használtak
fel; csak Telli szemei felől kért magyarázatot a sorstól. – Azt is
elfelejtette, hogy egyék; naphosszant ácsorgott a bástyán, várva, hogy
este legyen; végre megszólítá a nyomában járó mutefellikát, hogy
engedjen süteményéből választani, s míg annak háti-kosarából válogatott,
a kitömött ürgét oda rejté a pogácsák közé. Azzal sietett a
György-térre; ott betért egy földalatti lebujba, hol méhsert árultak, a
mutefellika kívül maradt.
A csel sikerült, az őgyelgő népség rögtön észrevette a tisztátalan
állatot a sütemény között, s nagy lármát ütött a mutefellika ellen; a ki
azonban nem ijedt meg a zajtól, hanem elvetve kosarait, pisztolyt,
handsárt huzott elő, s halállal fenyegetett mindenkit, a ki hozzá
közelít. – Utoljára egy nagy kővel találták, arra összeesett; Petneházy
közbeveté magát, hogy agyon ne verjék, beczipelte a csárdába, ott
rábízta a csaplárosra, hogy vegye ápolása alá, s reggelig ki ne engedje
menni onnan. Adott neki érte egy pár régi denárt.
Azután megszabadulva kisérőjétől, egy pár sikátoron át nyomot vesztett s
a bekövetkező sötétség oltalma alatt eljutott oda, a hova Ihánzáde
rendelé, a csiga-szökőkúthoz.
Egy nagy, márványból faragott tengeri csigahéj alakja volt az, mely a
medenczét képezé; a csiga minden rovátkájába egy-egy tartomány czimere
volt domborul kivésve, mik Magyarországnak hódolnak, közöttük volt még
Ausztriáé is, a mi azt bizonyítá, hogy e szökőkutat Mátyás király Bécs
bevétele után emelteté. Hajdan gazdagon csorgott e nevezetes csigateknő
rovátkáin alá a víz, mit a budai hegyekből vezettek idáig égetett
cserépcsövek; most már megromlott a vízvezető s a gyér nedv cseppenkint
hull alá a czimerekről, mik nem tartoznak Magyarországhoz többé, mintha
siratná a gyönyörűséges multat s a szomorú jelent.
A csigakút mellett ott állt már a gyaloghintó, egy kisded, egyszerű
palankin, a minőkben a török világ idejében hordatták magukat a budai
delnők. Csak egy hordár volt mellette, az is a gyaloghintó első rudjai
között heverészett és kényére falatozott valami kenyeret és hagymát.
– Vársz valakire? kérdezé tőle Petneházy.
– Csak a muezzim második kiáltása után.
– Engedd meg, hogy én addig beülhessek a zsellyeszékedbe; én is akkorra
várok valakit.
A hordár elfogadta a neki nyujtott fél tallért és megengedte
Petneházynak, hogy addig üljön fedett hintajában. A kuruczvezér e helyen
legjobban elrejtve érezheté magát; hogy jutna eszükbe üldözőinek őt ott
keresgetni?
A várakozás ideje hosszú volt, Petneházy az alatt azt számlálgatá, hány
könyet sír le ezalatt a csiga Magyarország czimere fölött.
Végre elkiáltá magát a muezzim a győzelemmecset minaretjéről: Lailla il
allah! utána a többi tizenegy mecset toronyőre, míg az üvöltő hangok a
viziváros tornyai felé enyésztek el; ez jelenté körülbelül az éjfélt.
Petneházy kitekinte a hintóból. – Még nem érkezett meg, a kire vársz?
– Még nem, felelt a hordár.
– Az sem, a kire én várok.
– De az már megérkezett; felelt a hordár.
– Hol van?
– Én vagyok az, szólt közelebb lépve s Petneházy most már bámulva
ismerte fel benne Ihánzádét, ki nemcsak álköntöst viselt, de fehér
szakállát is levágta s a helyett feketét kötött fel. Petneházy
elgondolhatá, hogy ez mégis több mint tréfa, mikor egy imám saját
szakállát levágja, hogy idegent kössön fel. Itt szakáll és fej között
van választás.
– A kit várunk, nemsokára itt lesz; te addig, édes fiam, keresd meg a
hintóban azt a csomagot, melyben számodra álruhák vannak, s cseréld el
velük köntöseidet, hogy fel ne ismerjenek.
Petneházy szót fogadott, mint egy gyermek, a ki ujját elmetszette, az
orvosnak.
Valami kopott köntös volt az, a mit magára kellett vennie, nehéz a
zsírtól és foghagymaszagtól. Azonfelül Ihánzáde egy ollóval hosszú
fürteit is levagdalá, hogy a turbán alól ki ne csüngjenek.
Petneházy kábult volt, engedett mindent történni az öreg kedve szerint.
Alig voltak készen az átalakítással, midőn a várkastély felől egy szürke
palástba burkolt alakot láttak feléjük közelíteni; Ihánzáde megfogá
Petneházy kezét.
– Most jól megnézd, ki ez?
Sötét volt, az alak palástba burkolva, messze is volt még; de Petneházy
már a járásáról felismeré: – Ez Telli.
Ihánzáde megrántá kezét: – Ő az. Hallgass.
Az alak egyenesen a hintóhoz jött, ott megállt. A csillagfénynél jól
lehetett arczát látni. Valóban ő volt.
– Te vagy itt, Ibrahim? kérdezé. Petneházy a hangot is jól ismeré.
– Én vagyok, asszonyom.
– Tehát siessetek. Tudod már, hová?
– Tudom.
A delnő beült a gyaloghintóba. Petneházy még kérdezni akart valamit az
imámtól, de az inte neki, hogy hallgasson, s maga elől emelve fel a
hintó rudjait, Petneházyt hátra küldé.
A magyar ifju reszketett a leány miatt; hova viteti magát e leány ily
késő éjjel, egyedül, ez alvó utczákon keresztül? Buda főutczáján még
akkor szép tömött sorban álltak a házak, mint a királyok idejében, de a
sok ostrom után össze-vissza lyukgatva már; a falak megrepedezve, a
tetőzetek rongyosan, az ablakok hártyával beragasztva; több helyen
betömve szalmával; mostoha gyermek alakja, kinek gondnoka rabló!
Petneházynak soha sem jutott még eszébe, hogy ezek a házak milyen rútak,
milyen nem laknivalók!
Végre egy emeletes ház elé értek a félreeső Abdallah-téren; annak a
háznak a földszinti szobái lóistállókká voltak alakítva, az emeletében
pedig Ozman bég lakott, a mutefellikák agája, egy fiatal afrikai, kivel
nem egyszer ült együtt Petneházy egy palaczk tiltott nedv mellett, s
olyankor sokat eltréfálgattak szép asszonyokról, a kik olyan kedvencz
tárgyai az ifjak beszélgetéseinek. Oh e tárgyban Ozmán bég tapasztalt
vitéz volt!
A ház emeletének két ablaka ki volt világítva és sárga függönyökkel
bevonva, jeléül, hogy ott még ébren vannak.
A gyaloghintó e ház kapuja előtt állt meg. A delnő hirtelen könnyedén
kiszökött a hintóból, a kaput felnyitá egy nála levő kulcscsal s maga
után ismét bezárta.
Petneházy nem kérdezett semmit, meg sem mozdult helyéből, ott állt a
gyaloghintó rudjai közt, – melyen saját maga hozta a jól ismert kéjencz
lakáig szive szerelmesét.
Nem sokára élénk kaczagás, vidám enyelgő beszéd hangzott a kivilágított
szobákból; Petneházy jól felismerheté azokban Ozmán bég és Telli
hangját. Azután mandolinjáték keveredett az enyelgő hangok közé, s a
kuruczvezér hallá azt a mézédes dalt, Hafiznak azt a szép dalát, mely
lelkét annyiszor ábrándos álmokba ringatá, melynek minden hangjához
egy-egy szépen álmodott rege volt kötve emlékében.
Azután félbeszakadt a dal, a vidám nevetés; Petneházy látott a sárga
függönyökön páros árnyékokat megjelenni, mik karöltve járnak, fejeikkel
egymáshoz hajolnak, karjaikat egymás válla körül fonják.
– Megöljem-e ezt a némbert? kérdé fagyosan reszkető hangon Ihánzádétól.
– Dehogy öld meg; szólt csendesen, térdeire könyökölve az öreg. Még most
keveset tudsz felőle, mert még most gyűlőlöd. Többet kell megtudnod,
hogy megvesd, elfelejtsd, hogy rá ne gondolj többet; várd el a muezzim
harmadik kiáltását, addig nem oly nagy az idő. Mindenekfelett azonban
arra gondolj, hogy Budavára kapui rád vannak zárva s első gondod most,
hogy a kapukon kívül légy; a mire bizonynyal mondom, itt az alkalom.
Petneházy erre lázas dühvel ezt mondá az imámnak:
– Ha olyan öreg volnék is, mint te vagy, ha olyan hideg volnék is, mint
ez a kő itt lábam alatt, mégis meg kellene ölnöm szeretőmet, ha azt más
karjai közt találom.
– Jól van, hát öld meg, hanem annyit tégy meg a kedvemért, ne öld meg
most, hanem majd egy óra mulva. Veled van zsebórád.
Petneházy elővonta oldalzsebéből a türkizzel kirakott gömbölyded
zsebórát, minőt főurak nagy fényűzés gyanánt hordoztak s a kivilágított
ablakok derűjénél megnézte, hányat mutat? éjfél után egy óra volt.
– Jól van; éjfélután két óráig tudok tűrni; de azután hiába szólsz
többet, meghal ő, és meghalok én. Nem kellett volna velem ezt tudatnod.
Most már gyűlölöm az életet, gyűlölöm magamat, gyűlölöm az egész
világot.
– Ezt tudtam én előre; hanem azt is tudom, hogy egy óra mulva azt fogod
mondani: most már megvetem az életet és magamat, és az egész világot; és
hidd el kedves fiam, ilyen emberek azok, a kik elsők szoktak lenni
ostromlott várak falain.
A dal újra megcsendült, kétszer is abbamaradva, – mintha csók szakította
volna félbe; azután kialudtak a lámpák a szobában, a kapu újra kinyilt,
s Telli gyorsan suhant ki rajta, hirtelen, mint kit lopáson kaptak,
elbujva a gyaloghintó függönyei közé; onnan susogott ki az imámhoz:
«tudod már hová?»
A két férfi felemelte a palankint s az imám ment ismét elől.
Lekerültek a bécsi kapunak, egész bátran lehaladtak az őrházig; ott az
őrszem megállította őket: «kik vagytok?»
Telli kinyujtá kezét a függönyök közül, melyen Abdurrahman talizmán
gyűrűje ragyogott, az őr-basi a fáklyavilágnál megvizsgálta azt,
ráismert s nem kérdezé a bennlevő nevét; sokszor történhetett már ez
eset.
A vastag kaput kinyiták előttük, félig elfordítva nyikorgó sarkaiban; a
palankin hordárjai kimenekültek a várból. Petneházy nem volt senki
foglya többé. Szeretője által menekült meg, de azért most még inkább meg
akarta azt ölni.
A vár alatt végig haladva, innen a malmos palánk felé tartottak, annak a
tulsó partján állt, hol most a Horváth-kert terül, egy erősen
körülfalazott majorlak, kapuja és falai hegyes szegekkel kiverve; maga a
ház teteje rongyos, a vakolat körül lehullt róla. Ebben a házban lakott
egyedül a vén zsugori Sejtán bég: egy mohamedánná lett zsidó, közel
hatvan esztendős már, rút, fertelmes arczú majom, gazdag, de piszkos,
hat lépésnyire nem lehetett mellette megállani.
Ennek a kapuja előtt tették le a palankint. Telli kiszállt a hordszékből
és egy kavicsot véve fel a földről, azzal a zárt lak egyik vastáblás
ablakát meghajítá. Erre a vastábla közepén egy kis kerek lyuk nyilt meg,
s azon kiszólt Sejtán bég ismeretes hangja: «Ki van alant?»
– Én vagyok itt, felelt rá Telli. Én, a shekerbuli.
Ez a szó keresztül nyilallott Petneházy szivén. Ezt a nevet ő adta
szerelmesének, egy boldog önfeledés pillanatában, ő szokta így nevezni:
shekerbuli (czukorfalat).
A vén Sejtán nyájasan dörmögve jött le e szóra kapujáig, lánczra kötötte
az ugató kutyákat, lekapcsolta a vasrudakat belülről, mikkel a kapu el
volt rekesztve, kinyitotta a zárakat s akkora rést nyitva, a mekkorán
Telli befért, kezét nyujtá elé s bevonta a házba. Vasrudak és lakatok
újra csörömpöltek utána.
Petneházy az ámulattól nem birt magához térni; nem szólt az imámnak
semmit. Csak állt ott elmerevülten, eszméinek nem bírva ura lenni.
Nehány percz mulva a majorlak belsejéből kihangzott a mandolin-pengés, s
az ismeretes szerelmi dal, mire az ifju oly jól emlékezett.
– Mit jelent ez? kérdezé el-elfuladó lélekzettel.
– Mit jelent? riadt rá Ihánzáde kemény, dorgáló hangon. Ez azt jelenti,
hogy nyomorult bolond vagy; ki egy mindennapi rabnőt angyalként imádsz,
ki egy háremhölgy miatt elfelejted hitedet, hazádat és eljegyzett
mátkádat, ki téged mindennap megsirat.
Petneházy megdöbbenve tekinte az öregre, e hang nem az volt, melyen az
imám szokott vele beszélni. Azt hivé, valaki más áll előtte.
– Te vagy az. Ihánzáde?
– Helyén a kérdés! Én nem vagyok Ihánzáde, hanem Gábriel Péter barát;
sok év óta Ihánzáde rabszolgája, annak holta után alakmása, ki téged
gyermekkorod óta ismer, karjain hordozott, mikor még eszed nem jött meg
s újra karjára vesz, midőn nem tudod eszednek hasznát venni.
Petneházy szemeit elborítá a köny: erőtlenül borult az agg férfi keblére
és sírt, mint egy gyermek.
– Most már érted a talányt. Tudod mit jelent Abdi szava: «minden éjjel».
Tudod, hogy kire pazarlád szived szerelmét? Ilyen a török háremek
leánya. Megcsal, midőn vőlegénye vagy, egy ifjuért, a kit szintén
szeret, s megcsal egy vén emberért, a kit utál, de a ki gazdagabb, mint
te. Ugy-e szép dolog török férjnek lenni?
Petneházy szégyenlette, hogy sírt; letörlé könyeit.
– Akarod-e megölni?
Petneházy nevetett.
– Azt nem, de küldeni fogok neki egy erszény aranyat; – mert látom, hogy
adósa vagyok, s nem akarok az maradni. Most siessünk tova. Fojt a levegő
Budavár körül.
A barát, kinek török nevével többé nem lesz találkozásunk, azt tanácslá
Petneházynak, hogy menjen előre a Gellérthegy felé, a hol Mihály püspök
sírköve az útfélre vetve áll; neki még maradnia kell mintegy félóráig.
Addig valami végezni valója van.
Petneházy szót fogadott, a láz gyötrötte azon ház közelében, a hol oly
mélyen megaláztatott, mélyen, mert szivét érte a gyalázat. A barát
egyedül maradt.
Azalatt a Sejtán házában folyt a dal, a dobverés, a csengetyűs nakara
zörgése kihangzott az utczára. Telli a tánczhoz is értett, mint akármely
utczai bayadér. A háremben úgy nevelték.
Hanem az mégis szívtelenség volt tőle, hogy szeretője előtt
elhallgathatta, a mit atyjától megtudott, hogy annak csak egy napja van
még élni.
A fukar ajtaján ismét zörögtek a lakatok és vasrudak; ő maga nyitotta
azt ki Telli előtt, ő maga zárta be utána.
A leány kaftánja alatt egy erszényt rejtegetett: a fukar Sejtán bőkezű a
bayadérek irányában. Midőn a gyaloghintóhoz ért, sietséges hangon mondá
az öregnek: «hol van társad? hívd gyorsan: a harmadik kiáltás előtt a
vadaskert alatt kell lennem».
Az öreg tudta azt jól: Petneházy volt akkorra odarendelve.
– Társam nincs itt, nem is jő elő hamar – viszonzá, – az imént három
tolumbadsi ment erre részegen, azok belékötöttek, összeveszett velük, az
őrjárat aztán mind valamennyit bevitte a gömbölyü toronyba, onnan
reggelig ki nem eresztik őket.
Az oldaliszk nagyon megijedt e szóra.
– Mit tegyünk? Nem lehetne-e itt valakit találni, a ki helyette a
palankinhoz állna?
– Ha sokáig keresgélünk, legfelebb tolvajokra akadhatunk, a kik
bennünket kifosztanak. Nekem ugyan semmim sincsen, de neked…
– Hogyan jussak így be a várba vissza? nőruhában feltűnök; mindent
kitudnak.
– Tanácslok valamit, a hintó ülése alatt van egy csomagba kötve
férfiruha; gazdája ott feledte; azt vedd magadra, így visszamehetsz a
várba, ha a basa gyűrűjét mutatod; azt hiszik, valami megbizott oglánja
vagy, odáig majd én elkisérlek.
– De hol öltözzem fel itt az utczán?
– Hát eredj be a palankinba, ott senki sem lát meg.
Telli úgy tett; bement a palankinba és átöltözött. Nem is gyanítá, hogy
azok Petneházy ruhái, a miket fölvesz. Mikor készen volt, az erszényt
övébe rejté s ismét kilépett a palankinból.
Körülnézett: az öreg nem volt sehol. Kereste, suttogva hívta; nem felelt
senki; egyedül volt az egész sötét utczában. Azalatt, míg átöltözött, a
barát úgy eltünt a hintó mellől, hogy léptei hangját sem hallhatá.
Látva, hogy magára van hagyva, elkezde futni a vár felé; azt hivé,
valaki fut utána, pedig csak a viszhang volt az, a mit a magas várfalak
adnak. Elfulladva ért a várkapuig; mutatá az őrnek Abdi gyűrűjét; ha az
őr kevésbé álmos, meg kellett volna ismernie remegéséből a nőt; így
szabadon hagyá a kapun bejőni.
Az ismerős utczákon már visszatért az odaliszk bátorsága; itt többé nem
rabolhatják ki; minden utczaszegleten katona állt, s az őrjáratok ellen
megvédte Abdi gyűrűje. Sietett a vadaskert felé. A muezzim épen akkor
kiáltott harmadikat, a midőn az alacsony kertajtón belépett.
Hátranézett: nem jő tán épen e perczben Petneházy? vagy már talán itt is
van? Ő türelmetlen szokott lenni. Mint a kik igazán szeretnek. Milyen
kár érte, hogy már holnap meghal. Olyan szép ifju és meg kell neki
halni!…
De minek mondaná ezt meg neki? minek rontaná el vele a mai napot? Hadd
legyen még reggelig öröm, szerelem és mámor. Reggel úgy is ketté
szakítja azt Abdi basa.
… Abdi basa azonban mást gondolt. A mint a piláf-árus történetét hírül
vette, rögtön átlátta, hogy Petneházyt sokáig szem elől elbocsátani
veszedelmes. Az ember ravasz, vagy legalább ravasz tanácsadói vannak;
jobb lesz vele gyorsabban elbánni.
Azt tudta, hisz kegyes elnézése volt rajta, hogy Telli a vadaskert
kioszkjában fog összejönni vélt férjével. Attól is tarthatott, hogy a nő
elárulja férje előtt a veszélyt, mely feje fölött függ. Rosszúl ismerte
leányát. Azért ezuttal megparancsolá Telli anyjának, hogy ma este
leányát sehova se bocsássa; két mutefellikát pedig kiküldött a
vadaskertbe, hogy rejtőzzenek el a kioszk ajtajánál, s a mint az éjjel
egy fiatal férfi magyar köntösben az ajtón be akar menni, azt rögtön
ragadják meg s vágják le a fejét.
Tellinek könnyen sikerült anyja tilalmát áthágni, ki nem volt előtte
egyéb, mint egy megvénült rabnő, ajándékokkal, édes itallal épen úgy
megvesztegethető, mint a többi. Ő az éjjel is kiment szokott kalandjai
után, mik Abdi basa előtt mind Petneházy rovására mentek. A muezzim két
kiáltása között pedig nem Petneházyé voltak a gyönyör órái.
A két mutefellika unhatta magát erősen a vadaskertben, rájuk levén
parancsolva, hogy sem állóhelyükből megmozdulniok, sem egymással
beszélgetniök nem szabad.
Mikor a muezzin harmadik kiáltása elhangzott, akkor hallatszott a
kertajtó halk nyikorgása s utána közeledő léptek a kigyózó út porondján.
A két mutefellika jól figyelt arra.
Néhány percz múlva a kioszkig érkezett a kire vártak. Egy karcsu ifjú
magyar öltözetben. Arczát a sötétség miatt nem lehetett felismerni; – és
nem is volt arra szükség.
A mint az ifjú alak a kioszk ajtaja felé nyult, hogy a kulcsot a zárba
belétegye, egyszerre előugrott két felől a két mutefellika, egyik
hirtelen hátraszoritotta az áldozat két karját, a másik épen olyan
gyorsan lenyomta fejét, arczczal a föld felé, és egy handzsárvillanás
alatt a fő hajfürtjeinél fogva a zsoldos kezeiben maradt. A holttestet
félretevék a bokrok közé, a levágott főt beletették az érte küldött
bársony erszénybe s korán reggel felvivék azt Abdi basához, ki épen
akkor kapott Belgrádból, a fekete nagyvezértől egy megdöbbentő izenetet,
mely tudatá vele, hogy az úgynevezett Ihánzádé Mehemet dervis nem egyéb,
mint Gabriel Péter gyaur szerzetes, régi rabszolgája, a volt imámnak, ki
míg Sztambulból száműzetése helyére Budára utaznék, egy kis faluhelyen
meghalt; a rabszolga, egyedüli kisérője, felvette ura köntösét, titkos
iratait, s most nem egyébért tartózkodik Budán, mint hogy a vár gyöngéit
kitanulva, arról a keresztyén tábornak tudomást adjon, s a kurucz
vezéreket, a kik még a portához hívek maradtak, elcsábítgassa. Vigyázzon
Petneházyra, s a kémet akasztassa fel.
Abdi basa övébe dugá a levelet s asztalára helyezé a bársony erszényt a
levágott fővel.
– Már vigyáztam reá; mondá, a levél szavaira felelve. Ez nem árul el
senkit.
Azzal kifizetett a két mutefellikának kétszáz dinárt, megdicséré őket, s
rájuk bízá, hogy most meg menjenek el az imám szállására, s a mint
megkapják, minden szó nélkül vágják el a fejét.
Egy óra mulva jelenté a basa teskeredsije, hogy a mutefellikák
visszatértek; az imámot nem találják sehol, hanem iróasztalán leltek egy
levelet, az Abdi basának szól; tudja meg, mi van benne.
Abdi basa felszakgatá a levél zsinórjait s ezt olvasá belőle:
«Abdurrahman! Sem engem, sem Petneházyt többé ne keress; majd megtalálsz
bennünket, a midőn nem óhajtanád. Mire e levelet olvasod, mi mind a
ketten a keresztyén táborban vagyunk. – Barátod Ihánzádé Mehemed.»
– De Petneházy nincs ott… suttogá Abdi, megdöbbenve a levél tartalmán és
sietett az asztalhoz, melyen a poronddal töltött erszényben a levágott
fő állt, s felnyitva azt, kivette belőle a főt. – Telli feje volt az,
szép borzas göndör fürteivel, – melyekkel úgy szeretett játszani a basa.
Abdi felordított dühében és fájdalmában. Majd a levágott fő ajkait,
szemeit csókolá, majd átkokat szórt a barát és a kurucz hadnagy ellen;
hasztalan, a lecsukott szemek és ajkak csókra fel nem nyilnak többé, s a
menekülteket török átok utól nem éri ott, a hol vannak.
A basa véráldozatokkal gyógyítá fájdalmát; a két mutefellika, ki e rossz
szolgálatot tevé, bámulhatott, midőn a jutalomnyerés után egy órával a
vesztőkaróhoz hurczolák őket; az egész háremőrség fejével lakolt; Telli
anyját zsákba kötötték, kigyók és patkányok közé, úgy hajíták a Dunába;
hanem mindez hiába volt már; a kedvencz leány meghalt elárult kedvese
helyett, s azt nem köté Budához egyéb többé, mint a megtorlás áloműző
vágya.
* * *
Reszkettek-e Budavárnak falai, romlásuk előérzetében? hajladozott-e a
lófarkas zászló a palota ormán szélcsendes időben? nem égtek-e az
aranyozott betűk a szerály ajtai fölött, valahányszor a szultán
keresztül ment rajtuk? nem recscsent-e mindig egyet a trón, midőn
fellépett rá? közeleg a végveszély Budavára ellen!
Junius 3-án jött át a keresztyén sereg előcsapata a Dunán Esztergom
alatt; azon szent hadsereg, melynek küldetése volt Budát, ezt a legszebb
gyöngyöt kitörni az ozmán urak koronájából.
Kilenczvenkétezer és hatszázra ment a harczosok száma; a milyennel a
török az ideig nem mérkőzött még Európában. Ezek között volt huszezer
magyar, s a birodalmi seregen kívül az egész keresztyén világ minden
nemzetének önkéntesei, kik ez új keresztesháborúra Magyarország földére
sereglettek. Spanyol grandok, Escalona és Vexas herczegek, Valero
marquis, gróf Zuniga; brit dánok, franczia lovagok egyesíték zászlóikat,
egy ügyért, egy lélekkel küzdve.
Társzekerek, ágyúk beláthatlan sora követte a fényes hadsereget; a
roppant ostromszekerek halmaza fogalmat ad a hadkészületekről, melylyel
e nevezetes táborozás megindult.
Tizenkét öreg ágyú, réslövő, gördült nehéz hengereken előre; tíz ökör
birta húzni mindegyiket; ötven kisebb faltörő ágyú, harminczöt más
tízfontos golyókat lövő; harminczhat csatakígyó; nyolczvan csataágyú
rézből; a többi vas volt mind; tizenkét kő-vető haubicz, tizenkét
mozsár, két mázsás bombákat hajító; nyolcz olyan, mely három mázsás
bombákra volt számítva, nyolcz pedig négy mázsányi lövegeket hajított;
kisebb bombákat hajító üstöt hoztak tizenkettőt. Ezekhez kétezer
gyújtógolyó volt felhalmozva, hatezer gránát, tízezer harminczfontos,
hatvanezer húszfontos, harminczezer tízfontos faltörő golyó,
harminczhatezer csataágyúkba való, négyezer lánczos golyó, nyolczezer
háromfontos szakállas gömb, tizenkétezer kartács: töltött bombák, két,
három, négy mázsásak tizenháromezer, kisebb fajta ötezer; kézből
hajítani való gránát nyolczvannégyezer; görögtűz ötven mázsára való,
kétezer nyolczszáz mázsa ólomgalacsin a muskétákhoz; huszonnégyezer ásó
és csákány tűzaknák vágásához, kétszázezer homokzsák az ostromsánczok
készítéséhez, kétezer darab sánczkaró, falszorító lánczok, kapukat
berontó petárdák, ötszáz ostromhágcsó, ugyanannyi tűzdárda, akkor még
legújabb találmány, a törökök sohasem kóstolták még; ötszáz keresztvasas
kasza; ötvenezer csatacsillag; kétszázezer vashorog, kétezer
szurokkoszorú, öt mázsa terpentin, húsz mázsa olaj, gyujtószerekül,
kétszáz mázsa salétrom, ugyanannyi kén; – egy egész pokol kiállítására
elegendő készlet.
Hát a szultán mit csinált?
Őseinek nagy győzelmeit olvastatá fel magának a háremben.
Konstantinápoly elfoglalását Mohammed által, a csaldiráni ütközet
leirását Szelim alatt, Rhodus meghódítását, Belgrád elestét, s midőn
őseinek nagy tetteire vére felhevült: akkor előparancsolá lovait,
szolákjait, csokodárjait; megfuvatta a trombitákat, talpra állított
hatvanezer gyalogot, tízezer lovast, és megindult velük – vadászni.
Szüntelen vadászott; ez volt egyetlen nagyravágyása.
Vadász-kisérete egész hadsereg volt, vadászata egész utazás,
hajtóvadászatai valódi csaták, a csataldsei vadászaton csak ember
elesett harmincz; képzelhetni ebből a vadak számát.
Egyszer havas tél derekán egész udvarával rendre hajtotta a kirkkilcsei,
aidósi és karinabadi erdőket; a kényelmes basa urak, háremnöveltek
fáztak nagyon, utoljára könyörögtek neki, hogy menjenek már haza
Adrinápolyba. Akkor meg aztán egy lovaglásban hazavitte őket, húsz óráig
le nem szállt a lóról, sem ő, sem kisérői, fele az úton lehullott a
fáradságtól. Ebben a vadászatban csak tizenkétezer embernek fagyott el
keze-lába.
A magával hordott Dülbendagaszi jegyezte napról-napra, minő hőstetteket
követett el a padisah e vadászatok alkalmával. Ezek foglalták el a török
birodalom történetének lapjait. Voltak udvari költők, a kik versekben is
megénekelték, ha a szultán nyolczvan lépésnyiről eltalálta a vadat
nyilával.
A hajtóvadászatok kerületébe néha medvéken és farkasokon kívül bujdokló
zsiványok is kerültek, azokat azután a vadászat végével különös
gyönyörüségül szokták a szultán előtt karóba húzni; ez volt a
legnemesebb vad.
Egy ilyen mulatság bele került néha «egy egyiptomi kincs»-be. A képletes
keleti nyelv ezzel a kifejezéssel nevez meg hatszázezer aranyra menő
összeget. A hadsereg pedig félév óta nem kapott zsoldot és kenyeret.
Mohammed nem gondolt semmire a vadászaton kívül. A népmonda azt tartá
felőle, hogy valaha a trónról letaszított Szelim átkozta őt meg azzal,
hogy soha nyugta ne legyen, mindig lovon üljön, s még se legyen belőle
semmi dicsősége. Az átoknak csodafoganattal kellett birni, mert Mohammed
később sérvet kapott, s fájdalmat okozott neki a lovonülés, mégis
kénytelen volt vadászni s újra vadászni, mialatt a nemesebb vadak
egyenkint estek el a keresztyének csapásai alatt.
Mikor az ozman birodalom minden oszlopa összeomlással fenyegetett, a
szultán nem tett egyebet, mint vadászott. Hónapokat eltöltött Larissza
környékén haszontalan olcsó vérontással; míg a harczmezőn egyik kudarcz
a másikat érte. Mintha nem mint uralkodót, de még csak mint muzulmánt
sem érdekelné a török birodalom sorsa. Ott az erdők között kellett őt
felkeresni a külhatalmasságok követeinek, ott töltötte az időt
csillagjósaival, a kik a legvastagabb nemével a szemfényvesztésnek
mulattaták kevéssel megelégedő lelkét.
Egy ilyen vadászat alkalmával egy livornói kalóz majd elfogta a szultánt
kisérőivel együtt; a tengerparton vadászva meglátták a török urak a
közeledő tengeri rablót s dereglyékre kapva, rárohantak; ez azonban
visszaverte őket s két napig ott maradt a part előtt, gunyolva a nagy
Szolimán utódát, ki három világrészen uralkodott volna.
A Khazne kezelői beszedék a régi jó ezüst nyolczasokat, s a helyett
eláraszták a fővárosokat értéktelen tartalmú pénzzel, mely miatt
Sztambul, Brussa és Smyrna folytonos lázongásban forrott. A szultán
azért csak vadászott.
A tartományokban a nép fellázadt az adószedők ellen a rendkívüli adó
miatt (avarif) s megkövezte a kiküldött kadikat, muftikat és a jancsárok
ezredeseit; a kik a népből panaszra akartak menni a szultán elé, azokat
a kajmakámok börtönre vettették, felakasztották, mint a drinápolyi
öregasszonyt, a Dsombaskizit, ki a szertelen ujonczozás ellen ment
panaszt tenni; a szerencsétlen raják magok öldösték le saját
gyermekeiket, hogy gályaszolgáknak ne vigyék őket; a kik merészebbek
voltak, elszöktek a katonaság elől békés falvaikból, s megnépesíték az
erdőket rablócsapatokkal; a szultán rájuk is vadászott. A kizsarolt nép
parlagon hagyta földjeit, éhség, drágaság nyomorgatta az országot, egész
puszták szántatlan, vetetlen maradtak. A szultán az üres ugarokon annál
könnyebben vadászott.
Legjobb vezérei, legjobb státusférfiai elhaltak, elhullottak; irigység,
vetélytársi cselszövény megbuktatá, száműzé őket, s kalandorokat,
jött-menteket ültettek helyükbe, közzsákmány volt a kincstár, senki sem
gondolt a holnapi napra, nem az adósságokra, miket a jövő évnek kell
fizetni. A szultán vadászott.
Szegény szövetségesek, magyarországi alattvalók jöttek bizodalmas
könyörgéssel a nagyúr köntöséhez folyamodni. A szultán kiajái, tolmácsai
elárulták, kiszolgáltatták őket néhány erszény pénzért, mit maguk
eltettek, elveték maguktól azt a drága kincset, a mi egy emberéletben
egyszer kinálkozik csak magától, kétszer soha: egy nemzet szövetkező
bizodalmát, rokonszenvét. A török porta hivatalnokaitól elárult magyar
nemesek veszte óta nem volt a magyarnak senkit oly nagyon gyűlölni oka,
mint kegyelmes védurát, a szultánt! – Pedig hisz ez nem tett egyebet,
mint vadászott.
Azon a téren, hol ő könnyelmű kiséretével, hiú mulatsággal űzé a
napokat, hajdan nagy szellemek végzetes tusákat küzdöttek jó és balsors
fordulóra. A pharsalusi mezők, a Cynocephale martai, Ossa és Olymp
havasai, mind férfilelkesítő emlékek viselői. Ott tölté Mardonius,
Xerxes alvezére is egykor a telet, ott tanyázott Scipio a pharsalusi
csata előtt; ott hajtá le Pompejus vesztett csata után balsorstól meg
nem alázott nemes fejét; ott tört meg a persa uralom hatalma, s ott érte
végét a római szabad köztársaság. Vérrel megszentelt föld, sóhajokkal
terhelt levegő az ottan; – Mohammed nem tudott róluk semmit; a hősök
hamvai fölött, a halhatatlan árnyakon keresztül, ő gyáva vadakat
üldözött.
Ilyen uralkodója volt Törökországnak, a midőn Európa legnemesebb népei
szövetkeztek, hogy Magyarország fővárosát, az egykor oly fényes, aztán
oly szomorú Budát, másfél százados rablánczaiból kiszabadítsák.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mielőtt a történet folyamát kisérnők, lássuk, mi történt Petneházyval és
öreg védnökével, a baráttal?
Petneházy nagyon fiatal korában egy kassai főnemes leányába volt
szerelmes, Kanizsay Borbálába. A nemes úr birtokai a Dunán túl feküdtek,
a legnagyobb hadjárás útjában, ő maga gyöngén belekeverve a Zrinyi-féle
ügybe; úgy, hogy okai voltak arra, hogy egy időre Kassára vonuljon
félre, a mi kívül esett a török-járáson s a császári biztosoknak sem
volt akkor kezük ügyében, s a honnan utoljára is üldöztetés esetére
könnyebb volt akár Lengyelországba, akár Erdélybe átmenekülni.
Ilyenforma helyzetben sok főura volt akkor Magyarországnak, a ki birtoka
jövedelmét évekig nem húzhatta, s azalatt távol menhelyen élt, s csak az
akkori magyar világ, melyben tisztesség volt szegény embernek lenni, az
általános olcsóság és a tárt szívű vendégszeretet, és egymáson segítni
vágyás tevék lehetővé, hogy az ilyen földönfutók nem vesztek el
nyomorban.
Petneházy maga sem volt gazdag ember s az ő birtokai is hasonló
veszedelmes égalj alatt feküdtek, mely a legegészségesebb embert is meg
tudta ölni, minden betegség nélkül.
Azonban fiatal ember előtt fényes pálya volt ekkor nyitva: a harczmező;
Petneházy úgy vált el Borbálától, mint a ki hírt, nevet és vagyont
szerezni indul, a mit hű kedvesével majdan megoszszon.
A hír, név és vagyon meg is termett; hanem az utóbbi ott maradt a török
kezei között; a dalia egy teherhordó rongyos gunyájában szökve jött ki
Budáról, nem maradt mit megoszszon régi kedvesével egyebe, mint a hír és
név; mert az, mit szerelemnek hívnak, már akkor igen sok felé el volt
osztva, török háremek festett szemöldökü virágai között.
Azonban megmaradt még a jó kard, s egy olyan kardot nagyra fognak
becsülni a császári táborban is. Petneházynak csak meg kell nevezni
magát a legelső tábornok előtt, kinek őrszemeivel összetalálkozik, hogy
ismét azon a polczon álljon, a melyet másutt elhagyott.
Nem is csalatkozott: a lotharingi herczeg örömmel fogadta a
hozzámenekülőket, s hosszasan értekezve velük a budai vár
védeszközeiről, Petneházyt a magyar könnyű lovasság ezredes kapitányává
nevezte ki. Gabriel barátot pedig megbízta, hogy menjen vele előre
Komárom várába, s ott a mérnökkar főnökét, báró Mansfeldet, értesítse
mindazokról, miket a budai vár erődítéseiről körülményesen kitanult; –
azalatt Petneházy a megyékből oda érkező lovasbandériumokat fogja
szervezni, minthogy Komárom környékén túl alig találna a lovasság
számára elegendő szénakészletet.
Az áttért kuruczhadnagynak nagy meglepetésére szolgált, hogy eddigelé
mindenütt oly szíves fogadtatásban részesült; s ezt a kellemes érzést
fokozta azon férfias bizalom, melylyel Mansfeld báró legelső
találkozásukkor megtisztelé. A derék német úr igen józan, emelkedett
nézetekkel bírt, s értett más egyébhez is, nemcsak a hadmérnökséghez:
belevegyültek a politikába is; Mansfeld lovagias őszinteséggel bevallá,
hogy biz abból semmi jó sem származott eddig, hogy a magyar és német
nemzetiségek örökös küzdelemben tartattak egymással, és hogy ennek
bizonyára nem a két derék nemzet az oka, mert ha rájuk hagynák, ők egy
óra alatt kiegyenlítenék egy század versenygéseit; hanem néhány fondor
diplomata, kiknek önérdeke, nagyravágyása és gyülölete képessé tevé a
magyart, hogy innen a földről a holdba meneküljön. (Igy fejezé ki
elmésen a török uralomhoz pártolást). Hanem, hogy mind máskép lesz az
ezután; csak egyszer Buda magyarhon fővárosának neveztessék!
A bizalmas beszélgetés után ott marasztá Petneházyt és Gabrielt magánál
ebéden a báró. Azalatt bemutatá őket családjának, átvezetve mindkettőt
neje szobáiba.
Midőn Mansfeld Petneházyt a báróné elé vezette, a fiatal vezér egészen
zavarba jött; e hölgy arcza annyira hasonlított Kanizsayné arczához; bár
az akkori franczia divatos viselet nem egyezett is az elébbi ős magyar
főkötő és prémes mente emlékeivel. Nem merte ráfogni, hogy ő az, míg a
hölgy meg nem szólítá magyarul:
– Petneházy régi ismerős. Sokszor járt hozzánk boldogult férjem idejében
Kassán.
Tehát Kanizsay meghalt, az asszony visszatért birtokába s a legelső
ezredeshez, ki megkérte, hozzá ment. Igaza volt; pártfogóra volt
szüksége. Petneházy nagyot sóhajtott; hát a leányból mi lett?
Mansfeldné észrevevé a fürkésző tekintetből, hogy kit keres? megelőzé:
– Barbara itt van.
Tehát Barbara és nem Borbála többé.
E perczben a mellékszobából vidám beszélgetés közeledő hangjai vonák
magukra Petneházy figyelmét. Ezek Borbála hangjai voltak; oh! de fájt,
nagyon fájt azokat mégis így hallani. – Idegen nyelven beszélt – idegen
férfival.
Megnyilt az ajtó, a hölgy és egy fiatal katonatiszt beléptek rajta. A
kisasszony szép hajfürtei, mik egykor oly szerényen voltak a gyöngyös
párta körül csavarva, most bóbitás toronynyá fodrosultak fején, repkedő
szalagokkal fellobogózva, s a hófehér kebelnek, mit egykor a szemérmes
vállfüző gyöngysorai oly szűzen takartak, most a kivágott derék titkait
csábítva árulgatá. Mikor Magyarországon e divatot először meglátták,
megdöbbentek rajta, nem gyönyörködtek benne!
A lányka udvariasan meghajtá magát illendő távolból Petneházy előtt.
– Ah, Herr von Petneházy!
A kuruczvezér, ki másként képzelte egykori ujratalálkozásukat, le volt
hűtve. A világ nagyot változott, a mióta odakinn járt. Hanem hiszen
igaza van mindenkinek: ő csaknem törökké lett; török sorban csatázott,
török lányért hevült, miért ne történhessen hasonló egy leánynyal, ki
német családba, német környezetbe jutott. Hanem az mégis szomorú dolog,
hogy a magyar olyan könnyen hajlott valaha ide és amoda!
A hölgygyel jött fiatal tisztet Funkensteini Funk lovag néven mutaták be
Petneházynak. A bizalmasság, melyet a család irányában tanúsított,
éreztethette Petneházyval, hogy ez több, mint puszta látogató a háznál.
Jaj bizony, mikor valaki sokáig üresen hagyja a székét, mire eszébe jut
visszatérni, elfoglalva találja azt.
Petneházynak nagyon rosszul esett ez a találkozás. A lovag ügyesebb
udvarló, finomabb beszélő volt, mint ő, kiben a török basákkali
érintkezés csak a nyers daczot erősítette meg; a török odaliszkok sem
tanították finom udvarlásra.
A mellett a társalgás németül folyt, a mit ő csak törve beszélt. Már ez
hivatása volt a magyarnak, hogy ha vendég, a gazdája kedvéért, – ha
gazda, a vendégeért beszéljen annak a nyelvén.
Ebéd alatt Petneházy több mérget evett, mint sültet. Mentől tovább nézte
Borbálát, annál szebbnek kezdte találni, s mentől tovább nézte a
lovagot, annál jobban megerősödött abban, hogy ezt az embert neki meg
kell ölni, vagy ez öli meg őt.
Borbála egyenlően nyájas volt mindkettőjükhöz. Jó nevelésű leánykáknak
nem volt szabad akkor sem észrevétetni, hogy két férfi közől melyiket
tüntetik ki jobban.
Ebéd után Mansfeldné férjének négy szem között megsúgta, mi viszony volt
közöttük és Petneházy között első férje életében, s egyúttal azt is,
hogy Petneházy igen szép vagyonnal bir s mint áttért vezér bizonyosan az
udvarnál is nagy kegyben fog állani. – Ezért más szemmel kell reá nézni.
Mansfeld egyenes lelkű, becsületes katonaember volt, kinek apró
cselszövények soha sem forogtak fejében. Azt igérte nejének, hogy majd
elintézi ő azt a dolgot. Azt látta, hogy a két ifjú egész együttléte
alatt folyvást kihívó pillanatokkal méregeti egymást, s bizonyos volt
felőle, hogy mikor a hölgyek el akarnak távozni a teremből, annál a
szokásos szertartásnál, hogy ki nyujtsa Borbálának a karját? s melyikét
fogadja el a leány? a két vitéz között bizonyosan kitör a versengés. Ezt
meg akarta előzni.
Midőn a hölgyek távozásra készültek, ő maga vette karjára nejét és
mostohaleányát s a két ifjunak azt parancsolá, hogy maradjanak hátra.
Gabriel azalatt egy pillanatra sem hagyta el Petneházyt, attól tartva,
nehogy valami balgaságot kövessen el ismert heves természeténél fogva.
Néhány percz mulva a báró is visszatért. Nyilt arczával lépett a két
fiatal közé s mindkettőt kézen fogva mondá nekik:
– Kedves bajtársaim! Ti mind a ketten egy betegségben szenvedtek s
szemeitek tekintetéből kitalálhatja az ember, hogy miben? Ti egy leányba
vagytok szerelmesek, s mind a ketten jogot tartotok hozzá. Petneházy a
leány megholt atyjától kérte meg Barbara kezét, Funkenstein pedig tőlem,
ki az elébbi igéretről semmit sem tudtam. Derék lovagoknak békességes
rendes időkben bizony alig marad más választásuk ilyen esetben, mint
kardhoz nyulni s egynek a kettő közől elhagyni a szép világot; mert maga
jószántából bizony az én időmben sem mondott le igaz lovag menyasszonya
kezéről, senki jogáért. Mostani időkben azonban, midőn egy dicső
hadjárat elején állunk, nem volna istenes dolog, hogy két derék, jó
keresztyén vitéz, kiknek karja sereget számít a hitetlenek ellenében,
egymás vérét fogyaszsza asszonyos kérdésben. Azért én, mint Barbara
gyámja, mint nektek jó barátotok és mint parancsoló vezértek, a mondó
vagyok: hogy e percztől kezdve egyitek se szóljon Barbarával, mindaddig,
míg Buda várában török úr parancsol; akkor pedig azé legyen a lány, a ki
kettőtök közül elébb lesz az ostromlott várfokon. Tetszik az itélet? Ha
tetszik, adjatok rá kezet.
Petneházy első volt, ki kezét nyujtá Mansfeldnek. Ragyogó orczával tevé
azt. Az ilyen mondás volt neki kedvére.
– Ráállok, vezérem. S most már úgy segéljen Isten, a hogy nem engedem
másnak ezt a dicsőséget.
Durczásabb képpel nyujtá kezét Funk lovag, vállat vonva.
– Én ezt sem bánom; de – szólt halk dörmögéssel, – elébb el tudtam volna
én ezt tenni láb alól; azután is következhetett volna a török.
Petneházy egészen felvidulva hagyta el a báró lakását Gabriellel.
– No páterem! – mondá neki könnyű szívvel, – most szeretném már, ha még
Ihánzáde volnál, hogy gyönyörködhetnél jóslatodban; mert azt én
beteljesítem.
Az öreg barát jószívűen felelt rá:
– Én pedig segíteni fogom beteljesültét!
* * *
Érzik már a halálszag Abdi basa palotájában! Közelget a kezdetnek a
vége. Egy láthatatlan kéz vonul végig Magyarország térein s letörli
onnan a török hatalmat, mint avatag irást, melyet nem érdemes olvasni az
utókornak.
Pedig milyen mélyen hitték azt bevésni, midőn a nemzet szivéig bevágták
a betüket! száznegyvenhét esztendeig voltak rajtunk, volt idejük nevüket
megörökíteni. Gazdagok, hatalmasok voltak, azt tehették, a mi nekik
tetszett, építhettek, ronthattak, megölhették, rabságra vihették, a ki
ellenük szólt, övék volt az ország! Mi maradt meg belőlük? A rossz
emlékezet. – Tüzet hoztak reánk, megolvadtunk-e benne? Vérünkből tengert
csináltak, belefulladtunk-e? Nem örlötte-e meg a belső féreg a nagy
ozmán birodalmat, melynek birtokában úgy volt elátkozva a kis magyar
nemzet, mint a mumia szájába tett búzaszem. Azt pedig tudjuk, hogy
kikel, és kalászt hoz ezredév mulva is.
A nagyvezérek sűrű változása jelenté, hogy az ozman hatalom válságai
egymást érik. Hogy akar fennállni egy ország, melyben nem nevelik a
legelső erényt, a hazafiúi becsületérzést? Minden főúr, ki a kormány
élén állott, csak saját kincstárára gondolt, csak palotái ragyogásáról,
háremei gyönyöréről álmodozott. A nagyobbakról vettek példát a
kicsinyebbek, a diván uraitól lefelé mindenkinek csak magához hajlott a
keze, a roppant hadseregeket fizetni nem volt pénz, azok éheztek,
zúgtak; de azért a dsengelkői mellett egyik tündérpalota a másik után
emelkedett s csalárd bizományosok elorzott milliókkal szökdöstek a
határokon túl; s ha valaki panaszkodott, ha a nép siralmát a divánig
merte vinni, azt lázadónak nevezték és úgy bántak vele. Így aztán
széthullott lassankint a hatalom-alkotta épület; kedvetlen hadseregek
futni tanultak megvetett ellenségek előtt, és összedugott kézzel nézték,
hogy dűl le egyik oszlop a másik után?
Vén ember már Abdurrahman basa, közel megvan hetven éves; látott már
mindent a világon, a mit látni szép és kedves; élvezte, használta az
életet; – vitéz volt, dicső nevet szerzett: minek élne már tovább? Ő is
látja jól a közelgő zivatart, ő is tudja jól, hogy annak nem fog
ellenállhatni; de hiszen már hetven éves. Jelen volt Kandia ostromában
is, akkor mint a jancsárok főagája, résztvett ama dicsteljes harczokban.
Ilyen emlékekkel ki ne kivánna meghalni? Háremének örömei között csak
leányának mosolygása volt már, a mi érdekelte: az pedig már nem
mosolyog.
Egyik rossz hír hozója a másikat éri nyomban palotája küszöbénél; ő
azokat mind nyugodt arczczal hallgatja ki és nem mond rá egyebet, mint
«dicsőség annak, a ki soha nem változik!»
Van abban is valami szép, a hogy egy öreg katona szemközt megy a veszély
ellen, melyet őrjöngő kormányférfiak könnyelműen érleltek magasra; a
hogy meghal egy zászlóért, melynek nincsenek hívei többé, csupán
zsoldosai; a hogy eltemetkezik egy vár romjai alá, melyről császára
megfeledkezék.
Midőn hirűl hozták Abdurrahmannak, hogy a keresztyén hadsereg egyenesen
Budának tart, míg a nagyvezér Belgrádba vonult vissza: Abdi összegyüjté
háremét, kincseit, drága paripáit s átküldé azokat a Csepel szigetbe.
Tudta, hogy soha sem fogja azokat látni többet. Három nap mulva
Batthyány Ádám a könnyű lovassággal elfoglalta a szigetet; a vezéri
hárem és kincsek prédára jutottak; a harczosok sisakkal mérték az
elfoglalt aranyat, ezüstöt és koczkát vetettek a régi gazdájukat nem
sirató szépségek birtoka felett. Azt irják, hogy a zsákmányul esett
kincs kétszázezer forintra ment. Mikor Abdi basa ily tetemes összeget
kihajított a vár falán, akkor neki nagyon jól kellett tudni a végzetet,
mely rá és a vele levőkre azon vár falain belől várakozik.
Pestet és Ó-Budát nem is védelmezé, minden fegyveres csapatját magához
vonta Budára. Tizenhatezren voltak, azoknak legnagyobb része jancsár. A
várat nem lakta akkor magyar nép; a törökkel csak egy nemzet kötötte még
össze sorsát, a zsidók; azok Pestről és Budáról kincseikkel együtt mind
ide takarodtak. A zsidóknak mindig fatumok volt: a prófétákat meg nem
hallgatni, az idők jelenségeit meg nem érteni. Abdi basa kitűzette a vár
négy falára a vörös zászlókat; jeléül, hogy készen áll a harczra.
A körülfekvő hegyeket elfoglalták az egyesült seregek, a hegyoldalokban
felállították a nehéz lövegeket; roppant lovassági csapatok foglalták el
a síkokat és mellékútakat; az erdők között mindenütt sátrak s lobogók
látszottak.
A magyar hadsereg, a lotharingi herczeg Károly hadtestével a bécsi kapu
előtti magaslatokat foglalta el, Miksa bajor választó-fejedelem seregei
a Gellért- és várhegy közötti tért, a német birodalmi hadak a
vízivárost.
A magyar seregek vezérei voltak: Eszterházy János, Miklós és Zsigmond,
Pálffy János, Miklós és Károly, Batthyány Ádám, Draskovics Miklós,
Nádasdy Tamás és Petneházy.
Petneházyt saját kértére Károly herczeg a gyalog hajdúság vezérévé
nevezte ki; örömest is engedték neki ezt a helyet: tudják azt régen,
hogy a convertita a legtüzesebb ostromló.
Gábor barát nagyra becsült férfiú lett a vezérek előtt; egy tudományos
készültségű ember, mint ő, sokat ér az ostromló hadseregre nézve, mert
úgy le tudta rajzolni a vár védműveit, hogy azon minden közkatona
eligazodhatott volna; megmutatta, hol leggyöngébbek a védfalak, hol
legkönnyebben hozzájárulható a sáncz? minő akadályokra találhatnak, ha
az első erődítményeket elfoglalák?
Előadásából az derült ki, hogy a legkönnyebben megtámadható része a
várnak a Duna felőli meredek, melynek védművei el vannak hanyagolva, s a
hol az ágyúk nem sok kárt tehetnek, tűzaknáktól épen nem lehet tartani,
leggonoszabb hely pedig a vérmező felőli nagy körfalak (rondella),
melyet a többi várszegletek ágyúkereszttüze véd, s melynek előtere
nagyon alkalmas tűzaknák készítésére. E felett van a lőporos torony is,
melyről sokszor mondá Abdi basa, hogy ha már az ellenség a sánczon
volna, kanóczot vetne bele s magával együtt a légbe röpítené. Ez tehát
átkozott pont lesz az ostromlókra nézve.
Petneházyt épen nem lepte meg, midőn a haditanács után azt a rendeletet
vevé, hogy hajdúival a nagy rondella ostromát fogja vezetni. Valamint az
sem, midőn megtudta, hogy vetélytársa Funkenstein a bajor
segédcsapatokhoz tétetett át, kik a víz felől fognak ostromolni. Kezdett
már fatalista lenni s bízni a jóslatokban. «Ne búsulj, én is ott
leszek!» biztatá őt Gábor barát; a mivel sok volt mondva, mert a
tüzérség fővezére, Gonzales Antal, a ráczhegy felőli ütegek vezetését a
leleményes eszű barátra bizta, kiben az első találkozás után olyan
ismeretgazdagságot fedezett fel, a minőt csak egy hosszú élet és
meghalni nem akaró boszúvágy tanulmányai adhatnak egy férfiúnak.