27-én kezdtek el a nagy rondellán rést lőni. Előtte való nap jött át a
keresztyén táborba három hajó budai rácz nép, kiket a német krónikairó
«keresztyén magyarok»-nak nevez zárjel között, (ellenkezőleg a
mostaniakkal, kik a jó óhitű magyarokból szerbeket csináltak nagy
bölcsen); 23-án egy jancsár zászlótartó szökött át, ki felfedezte Gábor
barát előtt a két tűzakna irányát, melyet Petneházy ellen ástak az
ostromlottak; két ellenakna még azon éjjel megsemmisíté az elébbiek
hatását, a felfedezett földalatti folyosókban rövid viadal támadt, mely
a törökök veszteségével végződött.
29-én a Pest felőli futóárokban vívtak a brandenburgi segédhadak: e
napon Gábor tüzes golyói oly égést támasztottak a várban, melyet öt óra
hosszat nem birtak eloltani a törökök. A hadsereg nem nevezte már a
barátot máskép, mint «Tüzes Gábornak», ez a név maradt rajta a történet
lapjain is.
Augusztus 5-én már jókora rés volt lőve a nagy rondellán, ugyanakkor a
két kisebb körsáncz is halomba omlott; e napnak éjjelén a bajorok
támadást próbáltak a tört résen át, s sikerült egész a belső
sánczkarókig hatolniok, a hol az elfoglalt helyet meg is tartották és
rögtön eltorlaszolták; a csata folyama alatt azonban néhány vitéz
vezértiszt is elesett; a mint Petneházy másnap hallá, azok között volt
egy Funkensteini Funk lovag is. A becsület úgy hozta magával, hogy az
elesett hős temetésén jelen legyen. A holtakat a Gellérthegy alatti
temetőbe takaríták; Petneházy hajdúi adták nekik a végtisztelgést,
hármat lőve sírhalmaikba. Itt látta Petneházy saját szemeivel, hogy a
koporsó valóban a sírba szállt le, melyre fel volt írva: «Funkensteini
Funk lovag» meghalt aug. 5-én; ő maga veté az első göröngyöt a
koporsóra, nemes szivéből szánva a hőst, nem gondolva benne a
vetélytásra.
Ebben a perczben valaki vállára üt hátulról s a mint Petneházy
visszafordult, megdöbbenve látja ott állani megholtnak vélt
vetélytársát, ki gúnymosolylyal szóla hozzá:
– Ne hányja olyan jó kedvvel a földet arra a koporsóra, bajtárs uram;
nem én fekszem abban, hanem a bátyám; megboldogult Funkenstein Henrik. –
A keresztnevemet persze nem tudta ön.
– Annál jobb, viszonzá Petneházy, ha ön még él; Budavárát majd annál
hamarább beveszszük.
A következő napok szüntelen csatározásokban folytak le; majd a törökök
rohantak ki éjjel az ostromlók ví-árkaira s leöldösék az ott alvókat,
beszegezék ágyúikat, majd a keresztyének lopóztak a sötétben a szélső
védművekre s leronták az ellenfél sánczkaróit; közben egy-egy tűzakna
lobbanása rázta meg a harczolók lábai alatt a földet. A törökök tűzaknái
többnyire szerencsésebbek voltak; a keresztyének által fúrtak rendesen
visszafelé lobbantak el és saját népükben tettek siralmas károkat. A
harczban elesettek levágott fejeit azután a törökök a várfalakra tűzték
ki, az ostromlók viszonzásúl az ő halottaik fejeit tűzték fel lándzsákra
s a ví-árkokat szegték be e rettentő jelvényekkel. A levágott fők
mindkét részről egyre szaporodtak.
Különösen rosszul sikerültek a főrondella és a courtinafal ellen ásott
aknák; e pontokon több veszteség volt, legkevesebb eredménynyel. Mint
Gábor barát megjósolá: sokkal könnyebb munkájuk volt a bajoroknak, kik a
Duna felőli meredek oldalt vívták, az ellenség ágyúitól és tűzaknáitól
nem tarthatva.
Tizennegyedikén történt az első ostrom a rések ellen. Esti hét órakor
minden ostromágyút kilőttek egyszerre, s arra elhallgatott valamennyi.
Már csatarendben állt minden csapat, a spanyol önkéntesek és a hajdúk
kezdték is az ostromot, midőn egy, a császáriak által ellobbantott akna
oly szerencsétlenül csapott vissza, hogy kétszázötven embert eltemetett
saját seregeik közül. Az erre támadt zavarban sok jó vitéz ott hagyta az
életét; sebet kapott a bajor herczeg Bejár, az angol herczeg Zaimes és
Piccolomini; csak Petneházy maradt sértetlen; pedig alig állt száz
lépésnyire a boldogtalan tűzároktól. Elég baj volt rá nézve a
sikertelenség.
A túlsó oldalon következő éjjel a bajorok a kis rondellát s a hozzá
tartozó kettős kőkerítést elfoglalták, Funkensteinnak csak egy lépése
volt még hátra a várfalig; Petneházy még az első lépéstől is hátra volt
vetve. Lehetetlenséggel volt határos, hogy őt megelőzze ezen az oldalon.
És a mi oly hihetetlen volt, az másnap megtörtént. Délután Tüzes Gábor
barát bombái olyan szerencsével jártak, hogy egy közülök a nagy
rondellán levő lőportorony boltozatán keresztül törve, azt levegőbe
röpítette.
Szemtanúk azt irják a lobbanásról, hogy az ég elsötétült bele, mintha
rögtön éjszaka szállt volna a nap elé; süvöltő granátok, égő gerendák,
széttépett hullák repkedtek mérföldnyi távolban szerteszét; s a képtelen
erőszaktól a Duna hullámai túlcsaptak a pesti partra s elboríták
egyszerre az egész várost. Azt hitte mindenki, hogy a föld szakadt be!
Csak perczek mulva tértek az emberek magukhoz, s akkor látták, hogy a
nagy rondella mi szörnyen elpusztult egy pillanat alatt; a mellékfalak
húsz ölnyire le voltak döntve, kihányva alapjaikból; a sánczkarók
összezúzva, az árkok betemetve. – Ötszáz török veszett el e lobbanás
miatt; Tüzes Gábor maga egy csatát nyert a török ellen.
E viadal után a lotharingi herczeg rögtön felszólíttatá Abdi basát, hogy
adja fel a várat, mit úgy sem védhet meg többé. A török vezér azt üzente
vissza, hogy a mint az eddigi ostromok előtt nem szólíttatott fel a vár
feladására, úgy ezután se szólongassák, ő nem adja meg magát, nem is
kénytelen vele. Az a vár az ottomán birodalom kulcsa, azt elhagynia nem
is szabad. Bizonyosan tudja, hogy segítségére fognak jönni és
felszabadítják s a keresztyének hiába rontják meg magukat, mint ezelőtt
két évvel. Ő Mahomedre és a szultánra bízza magát, azok kisegítik.
Inkább ajánl cserébe más várat, Egert vagy Sz.-Fehérvárt, de ezt nem
adja.
E napon érkezett hire, hogy a nagyvezér ötvenezernyi sereggel átkelt
Eszéknél a hidon, az ostromlott várat felszabadítani. A várban ez este
nagy ágyúzás volt, s a törökök zászlókkal, énekelve jelentek meg a
bástyákon; jeléül, hogy ők is megtudták kémeik által a nagyvezér
közeledtét.
A fővezérek erre általános ostromot rendeltek, a huszárságot a nagyvezér
csapatai elé küldve, ki hír szerint már Székesfehérvár falai előtt állt.
Abdi basa vitézül védte magát, az ostrom vissza lőn verve; a
keresztyéneket oly hevesen támadták meg, hogy újra el kellett hagyniok
az elfoglalt pontokat. Másnap, harmadnap csend volt a vívó felek között,
negyednap visszaérkeztek a huszárok, jelentve, hogy a mi török seregek
Székesfehérvár alatt vannak, többnyire csak felültetett néphadból
állanak, mely a sokkal kisebb magyar sereggel sem birt megmérkőzni;
hoztak belőle mutatványul foglyokat; hanem hogy a hegyek felől közelg
sokkal nagyobb erővel maga a fővezér.
Másnap reggel jelent meg a török sereg egyik csapata Vörösvár felől. A
keresztyének előőrsei, kik aggodalom nélkül, elszórva tanyáztak ott,
hirtelen zavarba jöttek, s a magyar lovasság nélkül még nagyobb is lett
volna a veszély néhány levágott főnél, mit a rendetlen tatárhad
diadaljelül vitt magával. Délben tüntek fel a nagyvezér zászlói a budai
hegyek között; épen a bajor, magyar és császári hadak ellenében…
A nagyvezér megjelenésének hirére az ostromlók heve zsibbadni kezde; a
haditanácsban a vezérek egy része, azok közt Stahremberg, az ostrom
félbehagyását tanácsolák; hogy a császári sereg ennyi veszteség, ennyi
küzdelem után ismét vonuljon el szégyennel a töröktől el nem vívható vár
alól. A magyar vezérek és a két badeni herczeg leküzdték a megalázó
indítványt. Badeni Lajos elég merész volt szemükbe mondani, hogy nem a
vívók lanyhasága késlelteti ennyire a sikert, hanem az, hogy nincsen két
napra való tervük soha.
Már ekkor a keresztyén tábor tízezer gyalogot és kétezer lovast vesztett
fegyver, tűzaknák és betegségek miatt.
A lotharingi herczeg negyvenezer emberrel szemközt fordult a nagyvezérre
ágyúlövésnyi távolban állt egymás előtt a két sereg. Vívók és
ostromlottak várták a harczot, ettől függött a vár sorsa. A harcz
azonban nem következett be; mindkét vezér jónak tartotta álláspontját s
a másikat várta. Utoljára is, ha a török vezérnek volt mulatni való
ideje, a herczegnek nagyon volt. A halogatás nem az ő kárát szaporítá.
Azon éjjel a törökök tűzhajókkal kísérlék meg a Pestet Budával összekötő
híd elrombolását; de sikertelenül, mert az óbudai bátor molnárok
csónakaikkal a tűzdereglyék elé kerülve, azokat eleve elsülyesztették.
A nagyvezér ki akarta kerülni az elhatározó csatát, hanem e helyett
minden áron friss csapatokat akart bevezetni a várba. Másnap reggel egy
dandár, nyolczezer spahi és jancsárból álló, Budakeszin és Szent-Pál
völgyén keresztül a keresztyének jobb szárnyát megkerülte s a horvát
gyalogokat oly zavarba hozta, hogy azok saját ezredesüket is
összetaposták, midőn Dünewald vértesei és a Bercsényi huszárok
szembejöttek rájuk. Erre dühös csata támadt; a horvátok a magyarokkal
együtt visszafordultak a törökre, a lovasságot megszalaszták s a cserben
hagyott gyalogokat az utolsó emberig lekaszabolták. Kétezer török
hullott el, köztük két basa, nyolcz ágyú és zászlók maradtak a győztesek
kezében. Ez a harcz a Nagy-Svábhegyen történt, a hol most azok a szép
nyaralók vannak. Az elfoglalt zászlókat a víárkokban tüzték ki, hogy
láthassa Abdi basa a várból a törökök veszteségének tanújeleit A leölt
jancsárok mindegyikénél volt három kézi gránát és egy ásó. Valószínű,
hogy hirtelenében sánczot akartak verni a Svábhegyen s ott helyet
foglalni.
Tizenhetedikéig csak az ágyúk felelgettek egymásnak, az ellenség minden
oldalon pihent és várt; az nap a törökök egy tűzaknát lobbantottak fel,
de az csak saját maguknak tett kárt.
Abdi basa ezalatt megujult hévvel védte a várat, betömette a támadt
réseket, új sánczokat ásatott, hadait lelkesíté; míg az ostromlókat a
fölmentő sereg csatározásai elvonták és csüggeszték.
Augusztus 20-án, épen szent István napján, hirtelen egy csapat lovasság
rohanta meg a keresztyén tábort; lóhátra ültetett jancsárok voltak azok.
(Derék katona a kinek mindegy, ha ma gyalogságnak használták s holnap
lovasnak ültetik fel és úgy is verekszik.) Ugyanazon horvát ezredet
találták útjokban, mely néhány nap előtt a Nagy-Svábhegyen segített a
diadalhoz. Ezúttal keresztültörték magukat rajta; vágtatva rohantak a
tábort védő gátokig, ott leugráltak lovaikról, gyalog, fegyverrel
kezükben áttörtek a védsánczokon, s mielőtt a keresztyén tábor zavarából
magához térhetett volna, már benn voltak a Tabánban (így nevezte el a
török a hosszú külvárost), ott Heiszler vasas lovasai jöttek rájok
szemközt, azokkal is megütköztek, azokat is elverték maguk elől, s már
közel voltak a fehérvári kapuhoz, már jött Abdi basa segítségükre, midőn
Petneházy előrohant hajdúival s dühös viadalt kezde velük, mely azzal
végződött, hogy kétezerötszáz jancsár közül nem jutott több a várba
ötszáznál, annak is nagy része sebesülten.
Hanem ez mégis diadal volt: erkölcsi diadala a török katona önfeláldozó
merészségének a keresztyén hadvezetők fontoskodása felett. Mi
történhetett volna, ha ugyanekkor egy jancsárezred helyett az egész
török sereg rohan a miénkre! Szerencsénk volt a nagyvezér
tehetetlensége.
E siker örömére Abdi basa háromszor adatott sorlövést minden ágyújából s
négy új vörös zászlót tűzetett ki falaira: keresztyének boszujára.
Augusztus 22-én reggel ostromot színlettek a császáriak, melynek az volt
a czélja, hogy ezalatt a kastélyt, mely a vár felett uralgott,
véglegesen hatalmukba kerítsék. A terv sikerült; háromszáz harczos
felmászott a rommá lőtt torony magaslatára s onnan lehányta a törököt.
Az ozmanok háromszor kisérlék meg elverni onnan elleneiket, mindig
sikertelen, ekkor bevonultak a torony alsóbb emeleteibe és pinczéibe. A
pinczeablakokon át folytonosan tüzeltek kifelé, úgy, hogy a toronyban
levőknek lehetetlen volt segítségükre menni alulról, vagy akár azoknak
onnan visszatérni; s e mellett azon pokoli ötletük támadt, hogy az alsó
emeletekben kénkövet halmoztak fel s azt meggyújták. A felettük levő
ostromlóknak mind ott kellett fulladni. Azonban a terv meghiúsult azon,
hogy a torony boltozatain nem hatolt át a kénfüst, a helyett inkább
lefelé terjedt, s az ótalmazókat szorítá ki az üregeikből, másnap
egészen a keresztyének birtokában volt a kastélytorony; ágyúkat
vontattak fel rá s onnan gyönyörűen lőhették végig az egész várat.
Azon a napon az éjjeli vihar alkalmával Abdi basa egy törökké lett
magyart s egy szerecsent küldött ki a várból, levelekkel a nagyvezérhez.
A szerecsen jó úszó volt, a Dunán keresztül menekült s kétszer átúszta
azt, hogy a nagyvezérhez juthasson; de a másikat elfogták a huszárok a
Csepel csúcsánál. Meglelték nála a levelet, melybe ez volt irva:
«Lehetetlen tovább tartanom a várkastélyt, annak bukása pedig a várét is
maga után vonja. Kérek minél gyorsabb segélyt, különben vége az
ellenállásnak. Én nem mulasztottam el semmit. Én elkövettem mindent, a
mi hatalmamban állott. Engem nem érhet vád. Huszadikán alig háromszáz
ember érkezett be hozzám, huszonkettedikén közülök száz elhullott a
kastély ótalmában. Az ellenség minden törekvésem ellenére befészkelte
magát a kastélyba; kiket ellene küldöttem, azok nincsenek többé. –
Segélyt, gyors segélyt kérek a nagy Isten nevében.»[2]
Még ugyan megkisérlé a kastélyt másnap, harmadnap visszafoglalni; de
mindannyiszor sikertelen. A közelfekvő házakból puskatűzzel, granátokkal
pusztítá a torony omladékain levőket, kik ott el nem sánczolhatván
magukat, azokat ismét égő szurkos nyilakkal gyújták fel a törökök; ez a
pont három napig folytonos harcz színhelye volt, ember ember ellenében,
a holtakat félrelökték s jöttek helyükbe uj élők; alig volt húsz ölnyi
tér a viadalra.
Jól lehetett tudni, hogy itt az idő, a melyben a nagyvezérnek végső
csapást kell merészelni az ostromlók ellen, ha a várat fel akarja
szabadítani.
Augusztus 29-én hajnalhasadta előtt az északi hegyek felől alászállottak
a török hadcsapatok, 1000 spahi, 2000 jancsár és 15,000 tatár.
Ezerötszáz lovas hirtelen Óbudán termett, s az előőrsöket felriasztva, a
dunai köröndre vetette magát. Itt a czölöpzetek mögött és a dunai
sajkákon Apti vezérlete alatt a magyar hajdúk és német czéllövészek
csapatai álltak, azok visszaverték őket; arra a Rókushegynél épült nagy
ágyútelepet rohanták meg, hol Mercy és Heiszler tábornokok fogadták a
rohamot; a török elszántan harczolt; egy aga, ki már két halálos sebből
vérzett, még birt elég erővel Mercyt úgy sújtani vállon, hogy ez a
pánczélon keresztülható vágásba belehalt. De az is hasztalan volt, a
városba nem lehetett bejutniok; a vad roham vissza lett verve; a
szétbomlott hadtest egy része Pálffy Ferencz lovasezrede által a
Kis-Svábhegynek lőn szorítva; a rend felbomlott mind a két hadsereg
között. A Pálffy által üldözött spahik viszont a lotharingi herczeget
terelték maguk előtt, a fővezér közel volt hozzá, hogy foglyul essék,
midőn egyszerre Schöning a brandenburgiakkal segítségére jött. A két tűz
közé szorult dandár kétségbeesve küzdött elől hátul tóduló ellenségei
közepett; egy bőszült csapata hirtelen oldalt nyitva rést, egész a
császári herczeg főhadiszállásáig tört útat s ott hagyta magát
lekaszabolni veszett viadal közt. Abból a hadtestből, a mit hajnalban
elküldött a nagyvezér, még csak hírmondó sem tért vissza hozzá a
csatából.
Délre vége volt a harcznak.
Délután egy órakor csengő tábori zenével vonult át a hídon Scherfenberg
rég várt segélyhada, Piccolomini vezénylete alatt; a nagyvezér látta ezt
jól a hegytetőről, s elvonult onnan érdi táborába.
Pár nap mulva még ezerkétszáz svéd is érkezett meg távol hazájából, az
ostromban részt venni; – a keresztyén had hatezerkétszáz emberrel
szaporodott; a török felmentő sereg hátrább vonult. – Budavár sorsa el
volt döntve.
Szeptember másodikán, délután három órakor hat ágyúlövés a Gellérthegyen
jelenté, hogy az eldöntő ostrom percze jelen van. A várban akkor
énekelték a halálba menő hősök szuráját a koránból. Abdurrahman tudta,
hogy az ő ősz fejének s a budai félholdnak ez az utolsó napja.
Még egyszer kikülde levéllel egy hírnököt a nagyvezérhez, melyben
szemére veté, hogy a várban levő asszonyok több kárt tesznek az ostromló
ellenségben, mint ő az egész hadsereggel: de ezt a követet is elfogták;
a nagyvezér nem hallotta meg a szemrehányást, segítségre úgy sem jött
volna.
A jeladásra a Kis-Svábhegy tűztelepei tizenhat ágyuval kezdték
szétrombolni a rést elzáró czölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola
vezetése mellett nesztelen, észrevétlenül közeledett a várfalakhoz, a
futóárkokban meglapulva.
A mint a tört rés közelébe értek, hirtelen megrohanták azt s tömegestül
vetették magukat a védelmezőkre. A török nagyon jól harczolt; egy
lábnyomnyi tért sem engedett át, nem hogy ingyen, de drága vérért sem;
míg egy része a faltörés aljában harczolt, kard kard ellen, addig a
többi égő granátokat és kanóczos lőporzsákot hajigált le az ostromlók
legsűrűbb tömegei közé.
Hasonló dühös ellenállás fogadta a várkastély felől támadó bajorokat;
ezeket kétszer verték vissza a várkastélyba, s már halva volt ott a
vezér Piccolomini, itt Tattenbach gróf és Zacco őrnagy; már csüggedni
kezde az ostromlók erélye; midőn a harczi zaj közül diadalordítás töri
magát keresztül s a vívók a közép körönd romjain látják lobogni a
keresztyén zászlót, Magyarhon védasszonya képével. A ki azt a zászlót
oda tűzte, az volt Petneházy, s a kik ott harczoltak mellette, azok
voltak a magyar hajduk, kiket kereszttel és karddal kezében lelkesített
a köztük járó Gábor barát.
Abdurrahman basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni, látta
emelkedni mindig közelebb, mindig magasabban azt a zászlót, melynek
először kelle az ő bástyája szélébe furódni. Czéllövészei hiába
irányozák feléje tölcséres fegyvereik csövét, a kézijakat, annak az egy
embernek ott nem lehet elesni, nem lehet ellenállani. Istennél a
kegyelem!
Kétségbeesett dühvel harczolnak spahik, jancsárok, szerácsiak,
hajdukkal, granátosokkal, összekeveredve személyes viadalban; nincs
segítség, egyedül az Úristennél.
A lobogtatott zászló egyre közelebb jő, most Petneházy egyszerre
felugrik egy bajtárs vállára és arról átszökve a bástya párkányára,
merész kézzel tűzi ki reá a zászlót.
– Verjétek őt le onnan! ordít Abdurrahman; de ha nem szólna is,
rohannának rá vitézei. Annak a zászlónak nem szabad ott lobogni; annak,
a ki azt oda tüzte, nem szabad a napot látni többé.
Petneházy jól tudja védelmezni veszedelmes helyét; kettő, három véres
fővel bukik le a rátódulók közül, midőn egy fa tetejéről, mely a sánczon
nőtt, egy kurd vitéz oly ügyesen hajítja felé a pányvát, hogy az a küzdő
vitéz nyakára hurkolódik, s a következő pillanatban lerántva lábáról,
ott függ a fa ágán: legdicsőbb pillanatában győzelmének a
leggyalázatosabb halálnak kitéve.
Abdurrahman már örömében ordít; de a magyar vitézt e gonosz perczben sem
hagyá el lélekjelenléte; hirtelen megragadá baljával a nyakára hurkolt
kötelet, s kardjával ketté szelé azt s ismét talpon állt a földön; –
abban a perczben értek oda hajdui is és kiszabadíták az ellenség
kezéből.[3]
Abdurrahman ezt látva, széthasítá köntösét és sarkantyuba kapva lovát,
elnyargalt a körönd előli térről; a várkastély felé futtában szemközt
találkozik szilihdárjával, a ki kérdezé tőle, hova fut.
– Istennél a segedelem! felelt neki a basa; a napok beteljesülnek, mi
nem vagyunk itt többé urak! eredj vissza, rakj tüzet lakásomban s küldd
szét az eunuchokat, hogy gyujtsanak fel sorban minden házat, s a futó
tűzárkok kanóczait gyujtsák meg. A tubafa alatt találkozunk.
Az a tubafa pedig már a paradicsomban van.
Innen vágtatott a bécsi kapu felé, hogy legalább ne Petneházy és az ál
Ihánzáde szemeláttára essék el.
A győzelem-téren (török elnevezés!) találkozott a recsinbtár agával és a
tüzérparancsnokkal.
– Vissza! vissza! csak a dicsőség még a miénk, az élet nem többé!
Azzal mind a hárman visszalovagoltak a bécsi kapuig; ott, a hogy a
keresztyén vértesek tódultak elő a résen, leugráltak lovaikról, azokat
ott leszúrták s meztelen karddal kezeikben, gyalog rohantak az ostromlók
közé; néhány percz mulva vége volt mind a háromnak, a győztesek
Abdurrahman testén keresztül rohantak a városba.
Már akkor itt általános volt a futás, Petneházy diadalával szétbomlott a
török védelmi rend; elől, hátul meg voltak támadva; minden utczán
szemközt jövő csapatok fogadták a futókat, itt térden állva esdtek
kegyelemért, a mit nem kaptak meg; amott kétségbeesetten harczoltak
utolsó emberig s e viadal közepett egyszerre elkezdtek a felgyujtott
házak égni, a miknek utolsó szobáiban még harczoltak az utolsó
pillanatért.
Legtovább tartott a tusa a várkastélyban; ott kétezer férfi, asszony és
gyermek, a jancsáragával és a főmuftival egy kerek toronyba elzárkózva,
végső kétségbeeséssel védte magát, melyet a bajorok túlnyomó ereje nem
bírt leküzdeni. Végre a vezérherczeg, hogy a harcznak végét vesse,
kegyelmet adott nekik, s nem engedte őket bántani. A jancsáraga a bajor
herczeg lábaihoz borulva, kebléből egy szelenczét vont elő s neki
nyujtá, az tele volt Abdi basa utolsó gyémántjaival, miket a török vezér
a harcz előtt dolmányáról letépett, elszórt, és miket az előrelátó aga
bölcs volt felszedni, hogy életét megváltsa rajtuk.
Az alvezér életét a Zerini ezrednek egyik magyar közvitéze menté meg.
A várba vonult zsidók a végveszély alatt a vízvezető alagútján
menekültek le a Dunára, azt remélve, hogy az általános zavarban ott
hirtelen kincseikkel hajókra rakodhatnak s sikerül megmenekülniök.
Azonban épen ez vált veszedelmükre, mert ott a kegyetlen tolpatsok
kezeibe kerülének, kik őket nőstől, gyermekestűl nyomorúan lemészárolák
s kincseikben prédát ütének. Jobban jártak azok, kik benn a várban
maradva, a zsinagógában és egy pinczeboltban elrejtőzének, s a
győzelmesek kegyelmébe ajánlák magukat; azoknak élete meghagyatott,
mivelhogy németül tudtak beszélni – ezer tallér váltságdíjért. Elfogóik
brandenburgiak voltak.
Ekkor mutatott a napóra Mátyás király templomának falán ötöt.
Két óráig tartott a véres szomorújáték.
S annak bizonyságául, hogy valóban vége van, földrengető ropogással sült
el az Abdi által utczahosszat ásatott futóakna, mely romba dönté még a
mit az ostrom épen hagyott is: Budavára nem volt más, mint egy romhalom,
égő üszökkel fedve és vérrel befestve.
S a ki ezt a megrendítő tragédiát a tétényi halmokról a legnagyobb
léleknyugalommal nézte – az a török nagyvezér volt. A török hadsereg
láttára esett el az ozman birodalom kulcsvára, büszkesége: Buda.
Petneházy pedig az első volt annak falain a végostrom alatt, s vágytársa
az utolsók között volt, kiknek a körtorony vitézei legtovább
ellenálltak.
Petneházy másnap reggel Gábor barát kiséretében összejárta Budavár
romjait. Alig talált már rá az ismerős helyekre; fel volt dulva minden.
A vadaskert fái ki voltak vágva és feltüzelve, a regényes kioszknak s a
rózsalugasoknak helyök sem látszott már. Csak egy kettétört kőlap
emlékezteté még valamire, a mit a sánczmunkák közben félig eltakartak
földdel. Annyit megtudott alakja felől, hogy az török halott sírköve, s
annyit el tudott olvasni az arab betűkből, hogy azon a kövön Abdi basa
egyetlen leányának, Tellinek neve van bevésve. Szinte jól esett azután,
hogy a sárga házat, melyben őt legutoljára látta és meggyűlölte, nem
találta sehol; azt úgy szétrombolák a tűzgolyók, hogy fel nem lehetett
ismerni a romhalmaz közől.
A szerzetes némán megszorítá az ifju kezét; tán kitalálta gondolatjait?
A halott szerető emléke nehéz!
A mint a füstölgő romok közől ismét alászálltak, szemközt találkozának
Heiszlerrel; a tábornok soha sem szerette Petneházyt nagyon, annál
kevésbbé a barátot; bántotta az, hogy a magyarnak miért van vitézsége –
és esze? Mint Petneházy később megtudá, Funkensteinnak sógora is volt; a
mi elég ok a haragra a tegnapi hőstett után.
– Ne is menjen ezredes úr a főhadiszállásra, szólt hozzá szárazon,
parancsot hozok önnek a főherczegtől; az egri basák Pest ellen jönnek,
már Hatvanig értek és ott elsánczolják magukat; onnan ki kell őket
ugratnunk, mielőtt várat csinálnának belőle. Vegye ön át Pesten levő
huszárezredét s induljon velem még ez órában, én az Aspremont vasasokat
vezénylem. Tüzes Gábor úr pedig menjen a főherczeghez s várja ott
további rendeletét.
Gábor barát azt sugá Petneházynak: őrizd magad ettől az embertől, a ki
mindenkit úrnak nevez. Tudtomra a magyar eddig csak az Istent és
fejedelmét hívta uramnak, és ha másnak mondta, gunyolódott vele.
Azzal elváltak.
Petneházy átment Pestre és egy óra múlva csatlakozott Heiszlerhez
huszárezredével, mely saját nevét viselte. Felötlött előtte, hogy ilyen
hadi vállalathoz nem visznek ágyukat; de nem kérdezősködhetett, mert
tudta a szokást, hogy felsőbb rangú tiszt az alsóbb fokunak ilyen
kérdésre helyt nem áll.
Másnap szép rendben megérkeztek Hatvan alá; annak már akkor hevenyészett
sánczai voltak, miknek szegletén a basa lófarkas holdja villogott.
Heiszler ott azt az utasítást adta Petneházynak, hogy a török hadsereg
által összeterelt gulyát hajtassa el a város alól – fényes nappal.
A feladat a nevetségig lehetetlennek látszott; de Petneházy nem mondta
rá, hogy lehetetlen. Hogy ne legyen senkinek kifogása személyes
bátorsága ellen, kiválasztott ötven vitézt huszárai közül, s ő maga
élükre állva, bátran belovagolt velük egész a török sánczok aljáig, a
hol a gulya tanyázott.
Egy pár szakállas golyó elbúgott fejük felett, de kárt nem tett bennük;
később sűrűen tüzeltek rájuk öreg puskákkal: Petneházy erre megritkítá a
csapat hadsorát s sebesen neki nyargalt a gulyának; az őrtálló kurdok
elszaladtak, ott hagyták a teheneket, a huszárok pedig kiszakítottak
belőlük egy pár száz darabot s elkezdték hirtelen terelni maguk előtt.
A városban levő törökök elébb cselvetésnek hitték ezt a mozdulatot s nem
jöttek ellene, most azonban maga az egri basa és alvezérei hatszáz
spahival iramodtak a huszárok után, hogy ezt a csufot ne engedjék
megtörténni.
Heiszler jól láthatta, hogy Petneházy milyen veszélyben forog; de azért
nem mozdult meg helyéből. Ha elesik, azt lehet róla mondani: elvette
vakmerő bolondságának díját; ha megmenekül, csak a parancs szerint
cselekedett.
Azonban Petneházy nem gondolt a megmenekülésre, hanem a mint látta, hogy
a török azonnal utóléri, hirtelen megállítá katonáit, s visszafordult
maroknyi népével az üldöző ellenségre; annak egy része tovább rohant a
nyargaló gulya után, más része akkor toppant meg, midőn a huszárok
közéjük vágtak.
– Kiki a maga kezére dolgozzék! – kiálta Petneházy s azzal ő maga
egyenesen neki rohant az egri basának, s a mint az szép ezüstös
pánczélba volt öltözve, úgy taszította keresztül kopjája vasával, hogy
annak a hegye a nyeregkápában állt meg. Ugyanakkor egy másik huszár a
török alvezérnek egy akkora darabot levágott a koponyájából, a mennyi
annak épen elég volt arra, hogy a nélkül ne élhessen. Erre zavarba jött
a törökség, rémület szállta meg vezérei elestén; lassankint egyes
huszárok, dragonyosok száguldoztak társaik segítségére, a csata
általános lett, a zavar még általánosabb. Mire kitisztultak belőle,
kétszázötven török hevert a csatatéren; köztük a vezérek, nyolczvan
foglyul esett; a többi meg sem állt Egerig, ott hagyta Hatvant és a
gulyát, s a vezéri nagypecsétet, mit Petneházy diadala tanujeléül vitt
Budára a herczegi vezérnek, az meg a császárnak küldte.[4]
Midőn innen visszatérve, Pesten találkozott Gábor baráttal, ez örvendve
szorítá őt keblére.
– Elveszett embernek hittelek! Már most ne tégy többet egy esztendeig;
mert nem fog javadra szolgálni; eredj Komáromba menyasszonyodhoz; vidd
oltárhoz, aztán ősi kastélyodba haza s iparkodjál boldog ember lenni. Ha
szükségük lesz rád, hivatni fognak; ha utjokban lészsz, eltesznek láb
alól. A császár grófnak nevezett ki s ezt nem szeretik azok, kik a hátad
mögött maradtak.
Azonban Petneházy nem fogadta meg öreg Mentora jó tanácsát. Elragadta a
hír, a dicsszomj; a helyett, hogy véres babéraival sietett volna
Borbálához, kinek kezét a legdicsőségesebb uton érdemelte meg: hazája
visszavívott fővárosának ormára tüzött zászló által, jobbnak találta a
főhadiszálláson megjelenni. Ott sok mosolygó arcz fogadta, többek között
Funkensteiné is, ki tréfálózva mondá neki:
– Bizonyára most már olyan nagy emberré lettél, hogy nem is kellene
olyan közrangú leány keze után vágyódnod, mint Borbála; ha Bécsbe
fölmégy, tuczatszámra találod a herczegasszonyokat, kik erővel nőül
akarnak hozzád menni.
– Már csak hagyd te nekem azt, a kit megszolgáltam s ne igen nevezgesd
előttem Borbálának, mert az csak nekem Borbála, neked nem.
– Jól van, jól, azért ne légy olyan fennyen; nem a te érdemed, hogy a
hol te jártál, ott kevesebb volt a fal és a férfi, mint a hol nekem
kellett verekednem.
Ebből tüzes vita kerekedett volna, ha a vitéz urak közbe nem vetik
magukat, mire azután a két lovagnak kezet kellett nyujtani és kibékülni,
s minthogy Petneházy másnapra a herczegtől szabadságidőt kért Komáromba
utazhatni arájához, Funkenstein azt indítványozá, hogy ezt egy
bucsúlakomának kell megelőzni; a minthogy azután estve elkezdvén a nemes
urak, egész kivilágos kivirradtig ittak és jó kedvben voltak; utoljára
Funkenstein franczia borokat hozatott elő és azokból kényszeríté
Petneházyt inni, a kinek a pezsgőnedv nagyon tetszett.
Reggel, a hajnali trombitaszónál azután elkisérék jó barátai Petneházyt
egész a török fürdőkig, ott bucsút vevének tőle s engedék utjára menni
Komárom felé.
Petneházy mintegy 50 huszárt vitt magával kiséretül, még mindig
megeshető levén, hogy valahol száguldozó tatár csapatokkal találkozzék
Komáromig; azoknak hadnagyával bizalmas beszélgetésbe elegyedett az
uton. Egyszer, Vörösvár táján elkezd panaszkodni, hogy iszonyú hőséget
érez, a hadnagy pedig azt állítá, hogy igen is hűs szél lengedez.
Petneházy apródonkint leveté mentéjét, dolmányát, egy ingre maradt,
mégis kiállhatatlan hőségről panaszkodott; az izzadtság csorgott le
halántékairól.
Kevés idő mulva azt mondá a hadnagynak, hogy a feje majd szétszakad. A
hadnagy azt hivé, hogy ez az éjszakai mámortól van, s tanácsolá neki,
hogy ha Vörösvárra beérnek, feküdjék le és pihenje ki magát.
Petneházy erre sebesen előre lovagolt, a hadnagynak úgy tetszék, mintha
a vezér le akarna esni lováról. Utána kiáltott, arra Petneházy megállt
és bevárta.
Arcza egészen ki volt kelve alakjából, szemei beesve és ajkai elkékülve.
– Bálint, monda a hadnagynak, én meg vagyok mérgezve; de visszamegyek és
megölöm azt, a ki megölt!
Azzal tüzesen sarkantyuba kapta paripáját, és elkezdett vágtatni
visszafelé Budának.
Huszárjai nem érték utól, oly bőszült nyargalást követett el, s
elmaradoztak utána. Egyszer azután azt látták, hogy letér az útról, ki a
sík mezőnek, mint a ki már eszméletét veszté s nem tudja kormányozni a
lovat. A paripa nyargalt, szökelt árkon, bokron keresztül, néhol oly
közel jött az ezredes kisérőihez, hogy azok láthaták annak feldult
arczát, szederjes homlokát, égő szemeit, s hallhaták, mily szörnyen
átkozza gyilkosát, vértől habzó szájjal; rettentő tünemény, egy méregtől
megőrült dalia, kit bőszült lova ragad berken és avaron keresztül!
El nem birták fogni, mindaddig, míg a halálra nyargalt ló össze nem
roskadt, s lovagjával együtt a földre rogyott; mire odaértek, Petneházy
meg volt halva.
Ki gyilkolta meg? azt ki keresné már most – százhetvennégy esztendő
mulva? A jó öreg Cserey, ki e vele egykorú történetet ekként elbeszéli,
azt veti utána: «Ha magyar vagy és sokáig akarsz élni: okos ne légy,
vitéz ne légy, és pénzed se legyen sok».[5]
Budavár eleste gyásznap volt a török birodalomra nézve. A szultán
felriadva könnyelmű vadászataiból s bucsújáratot rendelt az egész
országra. Mekkában a próféta sírjából előhozták a koporsót, ezüst
ravatalra tették, melléje a csatában elesett emirek és hősök csontjaival
megrakott 25 koporsót, hogy Allah lássa meg és elégelje meg a
pusztulást. A bucsújárók seregei minden pénteken hétszer járják körül e
ravatalokat, zene és kürtszó nélkül, egyedül emberi jajszónak szabad
hallatszani.
A bőjt utolsó napján húsz mérföldig menő bucsújárat rendeztessék; elől
egy nagy szekrényt vigyenek tört kardok-, nyilakkal és csatában elhullt
hősök csontmaradványaival; azt hatszáz zsákba öltözött katona kisérje,
mezítláb, hajadon fővel.
Azután jőjjön 3000 spahi gyalog, fekete turbánnal, tépett és vérrel
bemocskolt ruhákban, hátát tevefarkkal verve.
Utánuk hatezer dervis, övig mezetlen, testébe késeket és nyilakat
szurkálva, hogy a vér szertefecskendezzék róluk.
Azután hozzák a próféta szekrényét; mely mellett háromszáz basa járdal
kivont karddal, s a ki szemeit a szekrényhez fel meri emelni, annak
fejét leütik.
Minden mérföldnél egy keresztyén rabszolgát és egy zsidót levágnak s
vérében ott hagyják az úton meghalni.
Harmincz előkelő vezér, fejét zsidó- és szamárvérbe mártott kendőkkel
bekötve, egyik keze övéhez hátrakötve, másikban kard helyett tevefark, a
mit maga után vonszoljon a sárban.
Kövesse őket 7000 jancsár, fegyver helyett pálczával kezében; hátul
jőjjön a nagyvezér, sánta szamár hátán, kezében nádszál, azzal fejét
verve, kiáltozza: «offát, millei, zaffai!»
Végül ismét keringő dervisek jőjjenek, testeiket felhasogatva; s egy
szekrényből a legapróbb rézpénzt szórják el az út mentében. Minden
mérföldnél megálljon az egész menet, felordítva: Allah buffai! Allah
mitrei Kresztinnai. (Allah verje meg a keresztyéneket.)[6]
Allah azonban nem hallá meg a bucsújárók szavait.
Buda nem jutott többé török kézre.
Kicsinyben mult pedig. Az elfoglalt várat német őrséggel rakták meg, s a
véráztatta falak között, miken Petneházy volt az első, Funkenstein lett
a térparancsnok.
Kitüntetésnek szép volt, de helyzetnek nem igen kellemes. Egy feldult
romhalmaz között, mérföldnyire elpusztított, kizsarolt vidék közepett a
nemes úr rendkívül unta magát. Kérte nehányszor, hogy tegyék onnan át
máshová, de a főherczegek azt viszonzák, hogy jó neki ottan.
Időközben megtudta azt is, hogy Borbála Petneházy halála után felvette a
fátyolt. A gazdag menyasszonyt tehát végkép elveszté. Pedig az ostrom
után részére jutott osztalék a zsákmányból már fogyatékán járt s azok a
zsidók, a kiknek tartozott, történetesen Bécsben és Prágában laktak, nem
voltak a budai vízvezetőnél véghez ment mészárlás között.
Az alvezér háreméből két fiatal török leányt tartott meg magának, az
egyik tizennégy, a másik tizenkét éves volt; az utóbbit Fatiniczának
hítták.
A háremben növekedett gyermeknél egy dolog volt erősen kifejlődve: a
cselszövény. Fiatalsága daczára olyan jól értett ahhoz, mint a szerály
akármelyik kegyencz rabnője.
Midőn látta, hogy urának pénze elfogyott, adott neki jó tanácsot, hogyan
szerezhetne azt megint sokat s Funkenstein – követte a tanácsot.
Ezen időben Gábor barát Győrben lakott, s ugyanott volt főparancsnok
Piszterczky ezredes, derék becsületes lengyel, kivel esténként együtt
szoktak sakkozni.
Egy este Gábor barát ilyen különös dolgot regélt el az ezredesnek:
A napokban egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt
szolgaságban, észrevevé, hogy egy parasztnak öltözött férfi érkezik már
másodízben a basához, ki vele elzárkózva, órahosszat elbeszélget. A
fogoly kiváncsi lett, s a kályhán át, a hol fűteni szokott, kihallgatá a
párbeszédet. Arról volt szó, hogy a budai várat ismét visszajátszák a
török kezére; kétezer arany az árulás díja. Mi neve az árulónak, azt meg
nem tudhatá, de annyit hallott, hogy két török rabnő van nála. A foglyot
másnap kicserélték török foglyokért s az rögtön sietett Gábor barátot
értesíteni az árulásról. A veszély nagy. A basa előpénzt is adott már az
árulásért s tanakodott vele a módszerek iránt; Budán pedig most az egész
helyőrség alig megy kétezerre, s minden gyanu nélkül van az is.
Az ezredes rögtön sietett a tanuval Budára s tudatá a főparancsnokkal a
hallottakat. Annak nem levén egyéb eligazodási jegye a két rabnőnél,
minthogy ezek Funkensteinnál voltak, őt hivatá s kérdezé tőle, hogy
talán rabnőinek váltsága végett irt a fehérvári basának?
Funkenstein azonban megérzé az illatot, s mindennemű levelezést tagadott
a basával.
Ekkor a rabnőket fogták vallatóra, s Fatinicza kivallá a küldött budai
paraszt nevét; arra annak a fiát vették elő, az pedig kimondá, hogy
apját már másodszor küldé Funkenstein Fehérvárra. E kettős tanusággal
szemben nem védheté magát a lovag, térdre esett és kivalla mindent.
Azzal mentette magát, hogy ő csak a pénzt akarta megkapni a basától s
azután a várat nem játszani át a kezére. Könyörgött, hogy kegyelmezzenek
életének.
– Micsoda excellentiádnak egy maroknyi vér?
– De micsoda te neked kétezer aranyért annyi ezer emberéletet és egy
országot eladni!
Pár nap mulva kézrekerült a paraszt is; a vízikapunál akart bemenni, ott
elfogták. Tagadta, hogy nála levelek volnának; míg levetkőztették s
meglelték azokat a harisnyákban. (A német krónikairó magyar pórnak
állítja ezt, magyar pór pedig soha sem viselt harisnyát, azt tudjuk.)
Erre kétszáz bottal jutalmazták meg hazugságáért; végre Funkensteinnal
együtt kínvallatás alá vetették, de a hüvelykszorító alatt sem vallott
többet egyik is, mint hogy a törököt akarták csupán kétezer aranyig
megfejni.
Halálra itélték mind a kettőt.
Az itéletet az akkori idők irálya szerinti fordításban közlöm németből:
«Minekutána most uralkodó cs. kir. felsége I. Leopoldus az annyiszor
ostromlott, annyi ember, vér- és költségbe került Buda várát a török
hadsereg szemeláttára Isten segedelme és győzelmes fegyverei által
recuperálta; minden császári hadiszolgálatban levőknek azon kellene
lenniök, hogy annak conserválása és defendálása, nem pedig ismét török
járom alá juttatása felől törjék fejüket, mindezt nem tekintve
Funkensteini Funk Konrád főhadnagy az érdemes Salm-regementből, annyira
megfeledkezék tartozó kötelességéről, hűségéről s keresztyén
származásáról, hogy titokban a fehérvári basához külde egy parasztot s
levélben offertumot tett neki, hogy a várat ujra kezébe szolgáltatja,
csak egy pár száz embert küldjön is oda, mire a basa örömmel
nyilatkozék, nem nehány százat, de nehány ezeret is küldeni. Ámbátor
nevezett főhadnagy azt állítja, hogy ő nem akarta a várat elárulni,
csupán az ellenségtől pénzt kicsikarni; mindazonáltal császári
secretumokat tudatott vele, úgymint: hol lehet a várba legkönnyebben
feljutni s hogy a nagy körönd felől besegíti őt seregeivel etc. Ezért a
basa a vezérnek irt is népek végett, s az utolsó, a parasztnál lelt
irásában jelenti, hogy népség és pénz már készen állanak, s ezek szerint
a vár, a benlevőkkel egyben, az egész keresztyénség legnagyobb kárára és
rémületére a legvégső veszélyben forgott, ennélfogva az ő vallomásai és
levelei után a kirendelt haditörvényszék azt judikálta: hogy ő a
császári vér- és haditörvény szerint crimen læsæ majestatis és
perduellionist követett el; ezért megérdemlett büntetésül s másoknak is
elijesztő exemplum gyanánt feje levágattassék, teste négyfelé szelessék,
négy része négy utczára kiszegeztessék, szive kiszakíttassék s a
szájához veressék s mindez a törvények értelmében.* Itéltetett Budán,
ápril 8-án 1687., mely itélet dito 9-én végre is hajtatott.
Még csak az sincs utána mondva: «Isten legyen kegyelmes nyomoru
lelkének».
… Petneházy halála nem maradt boszulatlan.
* * *
Azóta sok víz és – sok vér lefolyt Buda alatt; a hatalmas török
nemzetről úgy beszél a világ, mint egy nagy tüneményről, mely volt és
mulni indul; a szegény, sokszor elfelejtett magyarról pedig úgy, mint
egy becsületében halhatatlan népről, mely megvan és meglesz…