(Történeti elbeszélés.)
Vedd fontolóra, magyar nemzet, e történetet, mit előtted most leirok.
Sokat vétettél önmagad ellen, sokat bünhődtél önmagad miatt.
Kerested a veszedelmet és megtaláltad; elhajítottad magadtól a jó
szerencsét és nem találtad meg többet.
Terhedre volt a nagy hatalom, a mit Mátyás király hagyott rád, alig
vártad, hogy azt apró darabokra feloszthasd; sok embernek jusson belőle,
senkié se legyen.
Mikor végveszedelmedre esküdt ellenség jött határodra, akkor belháborút
csináltál magadnak, abban vérzettél el.
Mikor eljött rád a válság napja, nem voltál rá készen; álmodból riaszta
fel a jajszó. Egy hatalmas nemzet, mint te, egy maroknyi haddal jelent
meg felkészült ellensége előtt; az ott elveszett, elhullott. Dicsőség
legyen szomorú sírjaikon! A kik túlélték őket, irígyelhették tőlük a
halál nyugodalmát.
A szabad magyar barbár parancsszónak tanult engedelmeskedni; adott
harácsot számlálatlan pénzben, csókolta kezét-lábát nagy urak
szolgáinak, nagyságos úrnak hivta, a ki ráütött.
Várait látta egyenkint ellenség kezére jutni, látta megjelenni tornyain
a félholdakat, tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia
kell.
Szép nagy országát elosztották két darabra; egyik tartozott a római
birodalomhoz, másik ozmán tartomány volt, a szép ősi czimer, a négy
ezüst folyóval kétfelé vala repesztve: egyik folyó ide szakadt, a másik
amoda; a magyarnak csak a köztük levő véres mező maradt.
Erős, hatalmas ellenség tette nyakára vaslábát, a kiket ő megragad,
három kézzel ragadja meg! (értve európai, ázsiai és afrikai hadait). És
minden egyes keze erősebb volt, mintsem kiszabadíthassa belőle magát egy
lánczra fűzött rab.
És ime a háromkezű óriás most kórágyon fekszik: beteg embert csináltak
belőle az idők, végtagjait bántják gonosz gyuladások, egy-egy
gyógyíthatlan részt el-elvágnak belőle bölcs orvosai, s tanácsot
tartanak élete fölött s vitatkoznak – hátralevő napjainak számán.
Te pedig, magyar nemzet, élsz, és lélekben, gondolatban egészebb vagy,
mint valaha voltál.
Haladsz csendesen, de biztos nyomon; – megszüntél önmagadat gyűlölni s
ez nagy nyereség; – tanultál hódítani erősebb fegyverekkel, mint vas és
tűz; – még azok is, a kik szeretni nem akarnak, tudnak becsülni.
Emeld fel szivedet.
Multad volt olyan, a milyet megérdemeltél, s jövendőd lesz olyan, a
milyet megérdemelsz.
Nézz bele a történetnek e lapjaiba s gondold meg azután: mi voltál? mi
vagy? s mi légy?
* * *
Ezerhatszáznyolczvanöt tavaszán épen száznegyvennégy éve volt annak,
hogy Magyarhon fővárosát, Budát, Szulejman császár elfoglalta. Azóta hat
ostromot kiállt, nyolczvan ozmán helytartó nevével ismerkedett meg s
azon dicsőségben részesült, hogy a török történetirók által az ozmán
birodalom városai között rang szerint tizediknek irassék. (Három első
volt a három szultáni székhely, Sztambul, Drinápoly és Brussa, azután a
három szent város, Mekka, Medina és Jeruzsálem, azután Kairó, a
hasonlíthatlan; majd Damaskus, a paradicsomként illatozó; Bagdad, az üdv
hazája; ez után következett Buda: az izlam védbástyája Európában, az
ozmán birodalom zárja és kulcsa).
A város külső alakja is inkább azt mutatja, hogy ez a török birodalom
végvára, mint azt, hogy Magyarország egykori fővárosa.
Az ötfelé osztott város részeit kősánczok és védpalánkok különzik el
egymástól, a zsidóváros szűk, szemetes utczái közt emelkedik a török
mecset, hosszú fehér minaretjével, a Dunaparton áll egy tömör
ágyustorony, melyből falazott sikátor visz fel a felvárosba; a
Mária-templom nyolczszögű tornyán kívül még hat mecset tornya tükrözi
magát vissza a Dunában, s a vársánczok apró tornyain mind aranyos
félholdak ragyognak. A várszögleti körönd (rondella) terét egy vastag
épület foglalja el, sárgára festett réztetővel, ez a hadiszertár,
pinczéiben a lőporkészlettel.
Mátyás király palotája még áll, de a hatszori ostrom s a török
helytartók restsége miatt az is omladozik már. Itt csak a külső
bástyákra van gond. Az ős épület falai azon módon vannak, a hogy az
ágyúgolyók beléjük ütődtek: némely kapu félig el van már borítva a
koronkint legördült omladványtól, a domborművek megcsonkítva, néhol
pusztára leverve, a nagylevelű falfüvek közt látszik még néhol a
dicsőséges czimer: a gyűrűs holló; fölötte ott lengnek a basák lófarkas
zászlói.
Az első bejáratnál valamelyik a sok helytartó közül pompás tornáczot
kezdett építtetni keleti izlés szerint, a kit aztán időközben lefejeztek
s a megkezdett mű félbenmaradt, az ajtók és ablakok veres márvány rámái
még csak össze sincsenek a falakkal róva; úgy járnak rajtuk keresztül.
A legdicsőbb király pompás elfogadási terme most a csauszok őrszobájául
szolgál; a szép fresko-festmények, mik a fő erények alakjait ábrázolák:
a bölcseség, mérséklet, bátorság, hit, remény és erő jelképei, azokba
most szegek vannak verve, mikre a török katonák aggatják tarisznyáikat
és burnusaikat. Valamelyik ablak párkányára e név van késsel
felkarczolva: Izabella regina, a rajta ülő ozmanok papucsai nem
koptatták még le egészen.
Az innen nyiló terem a legnagyobb a várban, hossza 44, szélessége 18
lépés: az volt hajdan a trónterem. A padmalyra az égi állatkör jelképei
vannak festve, a háttérben a négy oszlopon nyugvó boltozatos mélyedés,
mely alatt a trón állt egykor.
E trónmélyedés kerek boltozatán van ultramarinnal festve az égbolt,
ezüst csillagaival abban az állásban, melyben volt Mátyás király
születése órájában; körüle e latin sorok irva:
«Aspice MatHIAE micuit quo tempore REGIS,
Natalis Coeli, qualis utroque fuit.»
Az átelleni mélyedés boltozatán hasonló égrajz más csillagállással; ez
Ulászló trónraléptének óráját jelezi. Mind a kettőt belepte már a füst
(itt sokat dohányoznak); alig látszik ki az eredeti szín, az apró
csillagocskákon s a mythologiai alakokon keresztül-kasul vannak irva a
koránból vett mondatok, arab betűkkel, pirosan vagy aranyozva, miket a
basák festettek oda.
Ez a terem a budai vezér nappali pipázó szobája; itt ül alacsony kerek
divánján a délutáni meleg órákban két vendégével, az egyik Ihánzáde
Mehemed, a jeruzsalemi főimám, a másik Petneházy Ferencz, fiatal
kuruczvezér.
Abdurrahman, vagy mint rövidített névvel szokták hívni, Abdi basa,
eredeti typusa a török fajnak; hosszukás, barna színű arcz, hosszú
fekete szakállal; nyugodt, hideg tekintetü szemek; szenvedélytelen sas
tekintet. Az imám, a dervisek egyszerű szőrköntösében, a II. Szulejman
által annyira üldözött török mystikus költők egyike, arcza csupa ráncz,
szemei mélyen beesve összenőtt szemöldei alatt, szakálla göndör, fehér,
melynek havát itt-amott egy-egy fényes fekete szál zavarja még meg. A
kuruczvezér könnyelmű, délczeg fiatal arcz és alak; Tököli után
divatozott rövid nyírott bajuszszal, mely barnapiros arczához olyan jól
illik; gesztenyeszín hajfürtei homlokon és két oldalt hármas üstökbe
csavarintva, a hogy a kuruczok akkoriban viselték – az allonge parókák
daczára, miket gonosz betegség hozott magával divatul Francziaországból,
a megkopaszitott fejek takarójául.
Ez a három férfi sajátságos mulatsággal van elfoglalva.
A kerevet előtti szőnyegen áll egy nagy üveggömb, valami fehér nedvvel
megtöltve. A gömbnek felül kis szűk nyilása van. Az imám térdelve áll a
gömb előtt s egy kezében tartott phiolából koronkint valami sárga, sűrű,
nyúlós nedvet csöppent az üveggömb nedve közé; a csepp egyszerre zöld
színt kap, aztán mentől jobban üllepszik a gömb feneke felé, annál több
színt vált, átmegy a kékbe, sötét-lilaszínbe, míg végre a feneket érve,
egészen pirossá válik s mint valami veres felhő marad ott libegve s e
közben mindenféle tüneményes alakzatokra oszlik szét, majd gomolygó
füstfelhőket képez, mikből soktornyu városok emelkednek ki, majd zavargó
atomokba zilad szét, mintha bomló hadseregek ütköznének meg egymással, s
a kuszált chaoszból apró vörös gömböcskék hullanak gyorsabban alá: tán
idő előtt elhullottak fejei? Majd meg szép zöld ligeteket képez,
sötétzöld erdőket, hajló pálmafákkal; keleti síkságot, tarka sátorokkal,
mint egy valóságos tábor. E tüneményes jelenetekből aztán jóslatokat
mondanak az azokhoz értők. II. Szulejmán szultánnak is ez volt
legkedvesebb foglalkozása; de a mióta Szilihdár aga lett a szeralyi
kegyencz, ki vannak tiltva a kabbalisták a szeralyból, mind a kik
jóslatokat mondanak. Pedig ezen az úton sok igazat meg lehetett mondani
a szultánnak; hanem az utóbbi évek óta jobb volt neki nem tudni, mit
hozhat a jövendő?
Petneházy először vett részt e mysteriumokban. Mint református és
akadémiákon utazott ember, nem tartotta az egészet egyébnek mulatságos
vegykémleti tréfánál, s ezt a meggyőződést nem is igen iparkodott
titokban tartani. Neki sok szabad volt, mert vitéz kurucz létére
szerették a török urak; sőt tán Abdi basa még azt is feltette róla, hogy
egykor vejévé teheti. A fiatal ember nagyon szerelmes volt Abdi basa
egyetlen leányába, Tellibe; a basa tudta ezt és nem bánta nagyon: vitéz
és eszes ember előtt fényes út van nyitva.
Ihánzáde jósló figyelemmel nézte az üveggömb nedvében terjengő bűvészi
alakulásokat s beszélt belőlük Abdi basának egész komolysággal.
– Látod ezt a sárga kört, Abdi? ez itt Buda várának a sáncza; köröskörül
kék reczés felhők tódulnak feléje minden oldalról; ezek a keresztyének
seregei. Ostromra jőnek.
– De a sárga körön nem bírnak keresztültörni.
– Hétszer visszaveretnek! de most nézz oda, egy vörös vonal támad, mint
egy hosszú kigyó a kék felhő között; az behatol a sárga körbe.
– De a feje ott szakad, s maga visszazsugorodik.
– Most ismét egyesül a fejével s keresztültör, az egész kör lángvörössé
válik: a gyöngyök mind lefelé szállnak, felfelé egy sem. Meglátod Abdi,
hogy az idén elveszíted Buda várát és nem menekül meg belőle senki, s te
fogsz lenni az utolsó basa Budán.
Abdi basának egy vonása sem rándult meg e szóra.
– De el fogok esni vitézül?
Ihánzáde összevont szemölddel nézett az üveggömbbe:
– Az a czikázó csillag, mely legtovább ellenkezik a vörös felhő
gomolyagában, te vagy. Lassan mulik el; azután egy világos kék csepp
hull sebesen a fenekére; az te voltál. – Abdi fejével bólintott
csendesen: helyeselte a magyarázatot.
Petneházynak nagyon mosolyoghatnék volt azon, hogy két komoly,
tekintélyes állásu férfiú ilyen gyermekjáték felől olyan komolyan
beszél. Megszólítá Ihánzádét:
– Hát én hol vagyok ott, imám? nézz utánam, ha megtalálsz.
A dervis száraz, reszketeg ujával odamutatott az üvegre.
– Te vagy ott annak a vörös kigyónak a feje: első fogsz lenni, a ki a
budai sánczokra mászik s a magyar zászlót kitűzi rájuk.
Ekkor a kigyónak a feje másodszor is elszakadt s czikázva hullt alá a
bűv-csoportozatból. Ihánzáde hirtelen megrázta az üveggömböt, arra egy
szürkés köd lepte el az egészet, melyben nem látszott meg többé semmi
alakzat.
– Ha Allah úgy rendelte, legyen úgy, szólt Abdi megindulás nélkül.
– Úgy fog lenni, monda rá Ihánzáde s azzal felvette az üveggömböt,
köpenye alá rejté s a papucsait előkeresve a kerevet mögül, eltávozott.
Petneházy nem állhatta meg, hogy nagyot ne nevessen, mikor egyedül
maradt Abdival.
– Mehemed apó egy kissé eszelős.
– Az eszelősökön Isten lelke van, fiam, felelt rá Abdi; azokban idegen
szellem lakik, a kit nem jó megcsúfolni.
– Tán csak nem hiszed, a miket itt jósolt?
Abdi sokára felelt rá valamit.
– Valóban, Érsekujvár elvesztét is megjövendölé és a Bécs alatti
vereséget; megjósolta egy évvel előbb Ibrahim szultán trónról leestét.
Sztambulban, a hol az emberek napfényben fürdenek, rémül tőle minden
főúr; azért is kellett neki onnan eljönni ide és Budát nem szabad
elhagynia.
– De ha te mindent elhiszesz, a mit ez mondott, akkor azt kell tenned,
hogy engemet rögtön lefejeztess, mint a ki szerinte első lennék Budavár
falain.
Abdi basa nyugodt arczczal viszonzá reá:
– Isten kezét senki se előzze meg. Ha te lészsz az első, te lészsz; ha
más lesz, más lesz; azért a mi meg van írva, ki nem lesz törülve.
– De ha most engem lánczra veretnél, ugy-e bár, nem lenne semmi Mehemed
jóslatából?
– Beteljesülne az mégis. Én pedig egy hajad szálát sem görbíttetem meg,
hanem olylyá tartalak, mint édes fiamat, a kire rábízom a fejem őrzését,
mikor alszom.
Petneházy forrón szorítá meg az eléje nyujtott kezet s föltette magában,
hogy rögtön utána megy a dervisnek; számon kérendő tőle, honnan veszi e
képtelen jóslatokat, a mik olyan messze vannak a teljesülés
lehetőségétől, mint az ég a földtől.
Petneházynak nem volt tovább maradása Abdi basánál; nyugtalan, izgékony
kedélye sietteté Ihánzáde felkeresésére, kinek a Szent-György téren levő
templomban volt lakása; ez a szép, márványkővel kirakott templom egy
része ugyanis török mecsetté volt alakítva, másik része pedig
elfalaztatván, fegyvertárnak használtatott; a sekrestyében volt az imám
lakása.
Petneházy sokszor ment már e templom udvarán és hosszú folyosóin
keresztül, de soha sem tetszett neki oly felötlőnek, hogy a fülkékbe
faragott martyroknak le vannak verve a fejeik. A bolond török még az
arkangyal lábai alatt heverő sárkánynak is letördelte a fejét, mintha az
is valami szent állatjuk volna a keresztyéneknek. Petneházynak máskor
nem jutott eszébe, hogy felsóhajtson, mikor az eléktelenített
bolthajtások alatt végigment.
Az imám nem volt szállásán, hanem a csausz, ki a fegyvertárra őrködött,
mondá Petneházynak, hogy előre meghagyta neki, ha majd a fiatal
keresztyén bég jőni fog és kérdezősködik utána, küldjék hozzá a
könyvtárba.
Tehát már azt is előre tudta, hogy Petneházy őt keresni fogja.
A kurucz hadnagy ment utána a könyvtárba.
Mátyás király világhírű könyvtára volt az: egykor a palota főtermében,
melyet faragott tornáczokon kellett körüljárni; fehér eres kék
márványból voltak a falai; karzatait aranyozott oroszlánok emelték;
hanem abban a teremben nem maradhattak a könyvek; egyrészt azért, mivel
minden jövő-menő követ, tolmács és alkalmatlankodó idegen folyvást lopta
a javát; a kurd őrök egy pár ezüst pénzért a legbecsesebb kéziratokat el
engedték czepelni; de nagyobb baja volt a könyvtárnak az, hogy a mint
egy ágyugolyó valaha a réztetőt behorpasztotta, azon lassankint
keresztül ázott a padmalja s a könyvekre csorgott az eső, úgy, hogy mire
észrevették, csupa penész és gomba volt valamennyi. Akkor aztán, hogy a
maradékot megmentsék, kiszedték szép fehérre festett, aranyozott
szekrényeikből, lehordták az alatta levő pinczébe, ott halomra hányták s
ha jöttek kiváncsi német tudósok megnézni Mátyás király könyvtárát, oda
vezették le őket; a kik is aztán örültek, hogy mentől hamarább
kiszabadulhattak onnan. Néha pecsétet is ütöttek az ajtóra, mikor valami
babonás várparancsnok elhitette magával, hogy abban lakik a keresztyének
minden bölcsesége, a mihez, ha egyszer hozzáférhetnek, megint
visszafoglalják Budavárát.
Mikor Ihánzádét a mysticusok üldözése napjaiban Budára száműzték, az lőn
rábízva, hogy szedje rendbe Mátyás király könyvtárát, s a mi
Törökországot érdeklő iratokra talál, azokat válogassa külön s küldje
fel Sztambulba. Azt hitték, hogy e munkába majd belehal. Azonban már
akkor a negyvenezer kötetből álló könyvtár alig állt négyszáz
foliansból, az imám régen elvégezte a reábizott munkát s sürgette
hazabocsátását; azonban otthon szintoly régen el volt felőle határozva,
hogy soha se lássa meg többé az «édes vizek palotáit».
Petneházyt egy őrt álló jancsár bebocsátá a vasajtón, mely a pincze
bejáratát őrzé, s onnan harmincz lépcsőn levezeté egy alacsony
bolthajtásos terembe, melynek dohos szagát dohányfüsttel iparkodott
elverni a benne dolgozó imám.
A félablak nem adott annyi világot kivülről, hogy a mécset nélkülözni
lehetett volna; nappal is ott égett az Ihánzáde asztalán, ki az ifjú
kuruczot látta jönni, s megkínálta, hogy üljön le kerevetére, meghagyva
a jancsárnak, hogy a míg együtt vannak, senkit se bocsásson be hozzájuk.
Mikor egyedül maradtak, Petneházy szemrehányásokat kezde tenni az
imámnak.
– Tudod-e azt kedves barátom, hogy te engemet a mai hókuszpókuszoddal a
legbolondabb galibába hoztál? Én nem hiszem a jóslatodat, te magad sem
hiszed; de hitelt ad neki Abdi; s ha most ő nem szeretne engemet annyira
személyesen, könnyen megérhetném tőle azt a tréfát, hogy a fejemet a
tenyerembe téteti.
Az imám keserű gúnynyal tekinte a könnyűvérű ifjura.
– S bizonyos vagy-e a felől, hogy Abdi basa azért, a miért olyan nagyon
szeret, egy este nem adja ki a parancsot, hogy másnap reggelre lemessék
a fejedet, ha eszébe jut tőled félni? Oh én sokkal kedvesebb fejeket is
láttam már a földön végig gördülni, a miknek homlokát az előtt egy
órával a szultánok csókolták.
– No annyival inkább veszedelmes helyzetbe hoztál bolondos jóslatoddal.
Én itt most a miatt szüntelen az életemmel játszom.
– Nem fogsz vele játszani, ne félj.
– Hogyan nem?
– Mert el fogsz szökni Budáról három nap alatt, s nem jösz vissza
másképen, mint a hogy mondám: «fegyverrel a bástyarésen».
– Hogy én három nap alatt elhagyom Budát? Azt nem éred meg, jó imám.
Először is már egyszer kurucz vagyok s hozzátok vagyok kötve, itt kell
győznöm, innen várok minden jót szegény népemre; – másodszor meg –
szerelmes vagyok az őrülésig.
– A mi a csillagokban van írva! – szólt Ihánzáde ihletett arczczal.
– Ne állj nekem elő csillagokkal, imám; én kálvinista vagyok: a mit
hiszek, azt erősen hiszem, hanem azután erős dolog is velem valamit
elhitetni. Előttem az auspiciumok, constellatiok, horoskop felállítása,
szellemidézés mind szemfényvesztő mesterség; jó megcsalni vele a
köznépet meg a nagyurakat, de felvilágosodott ember arra nem ad semmit.
Én pedig, tudd meg, hogy Wittenbergában jártam akadémiákon; azért én
bizony a török jövendöléseiteket sem hiszem, akár az abadir mondta is
azokat neked, akár a takimi vekai-ból olvastad, akár elhagytad magad
temettetni félholtan s ismét felásatni, hogy azalatt a más világon a
prófétával beszélj. A jövendőkbe nem láthat be emberi lélek, mert az a
teremtő titka.
Ihánzáde figyelmesen hallgatá a fiatal protestáns szavait s néha
helyeslőleg inte rá fejével.
– Igazad van, fiam. Az abadir, a magától iró nád, a takimi vekai: mind
szemfényvesztés, a csillagokban nincsen semmi irva; az eltemetett dervis
álomitalt vesz be, attól lesz tetszhalott; a kettős látás nem egyéb,
mint két embernek összebeszélése, hogy ha a kérdező mondatát ez vagy
amaz igével végzi, amannak mit kell rá felelni; mikor a pergamentre
hintett fekete porzó a kérdező szavára egyszerre elkezd betűkké
alakulni, s feleletté válik, az nem egyéb, mint vaspor, mit egy rejtett
mágneshegy a pergamen alatt járva, emberi akarat után alakít.
– Tehát csak játék.
– És még sem játék; a meztelen igazmondás olyan utálatos alak, a mit
meghajigálnak sárral, de ha beburkolják a jóslatok titkos fénykörébe,
bejárata van a császárok és padisák palotáiba is. Mikor a becsületes
emberek, az igaz férfiak, mindnyájan száműzettek a szerályból, vagy az
eunuchok parancsára éjszaka megfojtattak, hogy a nagyoknak, a
hatalmasoknak ne legyen többé a ki igazat mondjon, a ki a szultán kezét
megfogja, midőn az saját országai vesztére felemeli, akkor nem volt más
eszköze az igazságnak, hogy szavát hallassa, mint a hazugság palástját
venni fel magára. Ki mondhatta volna meg Ibrahim szultánnak, hogy mik
történnek egész országában? a ki szerálya belsejében, nyusztprémmel
kivert szobákban ezerötszáz rabnő énekétől, bortól és ámbra-füsttől
ittasan hevert, s mikor kiment a városba, az utczákon embernek nem volt
szabad látszani sehol. De a Mehlewi mégis odaveté magát lova lábaihoz s
beszélt hozzá; és nem bántották, mert őrült. S ha a két Khaszéki
szultána közül valamelyik, tán a Szadzsabaghli (a felkötött hajú), vagy
a kegyencz rabnők, a Shekerpara, vagy a Shekerbuli (czukorfalat,
czukorlabda) unták magukat s játékul, mulatságból bebocsáták a vén
dervist, ki az abadirból rejtélyes jóslatokat tud nekik mondani, akkor a
szultán is odajött, ő is mondatott magának jövendőt. S a szemfényvesztő
olyankor nem saját hasznáért beszélt, hanem a közromlás miatt. Ez úton
sok veszély elhárult az ozmán birodalom felül; sok rossz ember végit
érte; a jósok, a verseket író bohóczok sok kegyenczet megbuktattak,
kiknek a diván-tanács minden gyűlölete még csak fejfájást sem okozott. A
szultán egykori kegyencze, a szilihdár aga, végre meg akará törni e
rejtélyes befolyást, mely egyedül volt rá nézve veszedelmes. A költőket,
kiknek csípős verseit a szerályban oly örömest olvasák, száműzeté
Sztambulból; a jósokat a Jedikulába vettette; a kitünőbbeket megfojtatá
s a rabnőknek nem volt szabad többé a jóslatokkal foglalkozni. A
szultánnak azt mondták, hogy ez csak játék, mely hozzá nem illik, mert
csak gyermekeknek és tudatlanoknak való. A siketlelkű bohóczok
felvilágosodásról beszéltek a bölcsek ellenében. Mi elmentünk
számüzetésünk helyeire; a kegyenczek nem hallják jóslatainkat többé. De
hallják, a mi azoknál rettenetesebb: a jóslatok beteljesültét! Elveszett
Érsekujvár, elveszett Esztergom; mit mi Dsigerdilennek neveztünk,
keresztyének szivét átjárónak, az most ránk nézve lett dsigerdilen;
elvették tőlünk Váczot; tavaly megostromolták Budát s a basa a
védvívásban lelte halálát. Ezt meghallják Sztambulban is, s valahányszor
egy ilyen rémhírt hallanak, utána mondják: ezt megjósolá Ihánzáde
Mehemed! s mindannyiszor egy kegyencznek a feje aláhull, mindaddig, míg
egy van, a ki Ihánzáde és a padisah szive között áll.
– Ebből annyi kiderül, hogy a jövendőmondás nálatok szép és üdvös
intézmény, de még az nem, hogy igaz dolog-e s legkevésbé az, hogy minek
keversz te engemet bele, mikor én nem vagyok a szultánodnak se
kegyencze, se fővezére.
Ihánzáde hagyta beszélni a tüzeskedő ifjut, nem vágott szavaiba.
– Édes fiam, ha az ember csak azt tudná, a mit szemeivel lát, akkor a
kutyánál valamivel alávalóbb állat volna, mert az megérzi a földrengést
előre és elfut világgá. Az embernek ilyen ösztöne nincs, de van helyette
esze. A ki ötven évig a magas kapu udvarában élt, ki tolmács volt sok
ideig a divánnál, s Európa minden hatalmasságánál levő főurakkal,
tudósokkal ismeretséget kötött, a ki tudja, hol és mi végre, ki ellen és
mi mellett kötnek szövetséget: annál sem hazugság, sem csudatétel, ha
évekkel előre biztosan meg tudja mondani, minő országos változások
fognak történni a világon? Nem kell álomlátás hozzá, hogy tudjam, mi
történik Sztambulban és Edrenében. A szultán történetirója Abdi, nem
jegyzé-e fel napról-napra azon eseményeket, a miknek kimaradhatlan
gyermeke a jövendő? Ha egy terhes nőt látsz, nem megtudod-e jósolni,
hogy gyermeket fog szülni, s ha apja szerecsen volt, nem megmondhatod-e
előre, hogy gyermeke mulát lesz? Ilyen terhes anya az idő és a
születendő jövőnek épen ilyen fekete apja van. Az ozmán birodalom belől
régóta rohad már és ellene régóta szilárdul össze egy ellenséges hatalom
a világ minden keresztyéneiből; ízről-ízre fogják rólunk letépni a
hatalom karjait, miket dicsőbb elődök növesztének a törzsre. De ez
javunkra válik. A szerencse, a gazdagság, a fényűzés elpuhított
bennünket; mindenki csak saját gyönyörűségére gondol; kell, hogy nagy
csapások érjenek, hogy saját kapuinkon dörömböljön az ellenség vaskeze:
hogy felébredjünk az átkozott álomból, melybe a kéj, a mámor sülyeszte
mindenkit; mert míg egy kéjpalota van az édesvizek mellett, addig nincs
gyógyulás az ozmanlik számára; de majd ha a padisah ismét rászorul arra,
hogy azon a tevebőrön üljön, melyen Omár khán aludt a pusztában, akkor
ismét új nap fog sütni Törökországra.
Az öreg dervis egészen tűzbe jött e szavakra; épen ilyen szavakért
húzták karóba azelőtt egy héttel Mohamed Lárit a Valideh khan előtti
téren. A szultán lóhátról nézte a kivégzést s hallotta, mit beszélt
hozzá a rajongó.
– Édes fiam, folytatá az imám, Bécs felszabadulása óta nekünk nincs
maradásunk Magyarországon többé. A háromkezü birodalom most nem három
karral támad, hanem három karral védi magát. A karok még erősek, de a
fő, de a szív rossz, erőtlen. A hadsereg virága nem harczol, hanem
Sztambulban lázong; vezéreket, ulemákat emelget és buktat: ki hogy
fizet. A főpapok versenyeznek a basákkal a fényűzésben, a rabnőkkel való
mulatásban, a nép zsarolásában; – maga a mufti, sheik Vani, megy rossz
példával elő. Egyszer, midőn arról prédikált a népnek, hogy a korán
szerint kárhozatba jutnak azok, a kik igazságtalanul szerzett vagyonból
rabnőket, nyalánkságokat vesznek, megkérdém tőle: hát te magad nem
igazságtalanul szerzett vagyonból vásárolsz-e? Nevetve felelt rá a
mufti: az nem úgy van; én ha rabnőt vásárlok, hitelbe veszem; tehát
azzal a pénzzel még tartozom, a min vettem, csak később szerzem azt meg;
tehát az irás szavai ellen semmikép sem vétek. Hát maga a szultán, a
birodalom feje? egy olyan fő, melyben nincs gondolat. Egész életét
vadászatban tölti; egész hadseregek indulnak ki vele dámvadakat,
medvéket hajtani, s estenden Abdinak azt kell jegyezni, hány vadkant és
szarvast ejtett el a szultán saját kezével? Ez üres, lélektelen hajhát
félbeszakítja néha egy ünnepély, mindenféle oktalan alkalomra; például:
ha a Validehnek egy tulipánja kinyílt, ezt meg kell ünnepelni egész
Sztambulnak. Ilyen eseményekből áll most az ozmán birodalom története,
mit Abdi az utókor számára megír. Nyujtsd mosdótálamat, Abdi! a szultán
megmossa kezét szappannal. Ird fel a történetkönyvbe, hogy én megmostam
kezemet szappannal. Ilyen nagy dolgok vannak ez évben fölírva
Törökország történetében. Egy napon kérdezé a szultán Abdit: mi van ma
beirva a naplóba? Valóban, szólt a történetiró, mai nap semmi sem
történt. Erre Mohammed felkapott egy dsiridet s hozzáhajítá, hogy a
dsirid hegye végighasította Abdi vállát. No már most van mit beirnod a
naplóba: történt valami. És ugyanazon napon történt az, hogy az ozmán
hadat kétszer megverték, tengeren és szárazon.
Petneházy gondolá magában: ez ugyancsak malecontentus egy vén török,
aligha valami ivadéka magyar nem volt.
– Hanem hát lásd, kegyes imám, én nekem semmi bajom a te bajoddal, nekem
a szultánod nem szultánom, én nem akarok Sztambulban divántanácsnok
lenni, sem szandsák-főnök a tartományokban; én nem verekszem Törökország
jóvoltáért, hanem harczolok a magam hazájáért, s minthogy ti is épen az
ellen harczoltok, a ki ellen én, így találkozunk egymás oldala mellett,
de sohasem egymással szemközt. A basák, kik fegyverszövetségeseink, nem
kedves emberek: de legalább őszinték a gorombaságig; a mit meg lehet
fogni, azt elveszik, de a láthatatlanokhoz nem nyulnak; s azért, a mit
hiszek, vagy nem hiszek, nem visznek gályákra.
Ihánzáde e szókra felállt vánkosáról, és egy vasládát felnyitva, abban
egy csomó penészes iratot mutatott Petneházynak.
– Itt vannak Mátyás királytok s a budai kormányzó basák irattárának
legtitkosabb okmányai. Olyan levelek, a mikről, ha kibeszéled, hogy
szemeiddel egy pillantást vetettél beléjük, az elég lesz arra, hogy a
magad fejét és az enyémet elveszítsd; de meg kell látnod őket, hogy
megtudd, mit jelent rátok magyarokra nézve a basákkal való szövetség. Im
itt ez összekötött könyvben vannak foglalva a Mátyás király és Dsem
herczeg közötti alkudozások. Ez volt az alkalom, hogy a magyar a török
nemzettel egy kalap alá kerüljön, mint van egy részben most. A boritékra
Mátyás kezével látod felirva e sorokat (minő erőteljes vonások!): «A ki
ellenségével szövetkezik, saját testébe veri a kést». Emitt vannak Kara
Mustafa levelezései egy római birodalombeli nagy államférfiuval; csak az
aláhúzott vörös sorokat lásd, a mik ezen kezdődnek: «Legyen a magyar a
czethal gyomrában, de egy helyen: s nem fogja semmi megemészthetni; de
oszszátok kétfelé s tegyétek két külön paradicsomba, és el fog veszni!»
Sok volt ott még megirva, mik új dolgok voltak az avatlanok előtt, de
miket Petneházy csak vállvonva hallgatott.
– Mind tudom én ezeket, Mehemed; én sohasem reméltem semmi jót a török
barátságból, de tudod, van egy elv, a mi néha dühödt ellenfeleket is egy
sátor alá hoz; ezt így hívják, hogy «idem nolle» (ugyanazt nem akarni).
Ez tart bennünket itt; ha az betölt, akkor következik a határozottabb
jelszó. Akkor különválunk, de addig maradunk. Látod, nem vagyok kevésbbé
őszinte, mint te vagy. Titkaimat mondom ki, a mikre nagyon jó ez az
ölnyi vastag boltozat itt.
– És ha ezeket a titkokat már tudnák az ozmán főurak is? ha jól tudnák
azt, hogy a magyar nem harczol a római császár seregében levő magyarok
ellen, sem azok ő ellene; hogy a magyar segédcsapatok, a honnan csak
lehet, elkésnek a csatából, miben a török fogyasztja magát!…
– Azt mondanók rá: nem igaz, fényes példák igazolják az ellenkezőt s
helyén maradna mindenki.
– Egy bizonyos napig.
– Az itéletnapig.
– Azt mondtad, hogy őszinte vagy; azt mondtad, hogy kálvinista vagy;
egyik sem vagy! van egy jel, melyre mindnyájan meg fogtok futamodni a
török táborból. Midőn vezértek, a mindnyájatoknál eszesebb és merészebb
Tököli, utoljára hadnagyait összehívá, nem azzal vált-e el tőletek: «a
török holdja fogyóban van, félő, hogy veszteségeinek okát bennünk
találandja, én közéjük megyek bűnbak gyanánt, de ti vigyázzatok arra, ha
hirét halljátok, hogy engemet valahol elfogtak: akkor mindenkinek ott
jobb, a hol a bőre nem ázik». Nem ezt mondta-e Tököli?
Petneházy bámulva intett fejével igent. Valóban így volt.
– No tehát, tudd meg, hogy Tökölit négy nap előtt elfogatá a nagyváradi
basa s fogva küldé Istambulba, te pedig el fogsz szökni Budáról még ez
éjjel.
Petneházy könnyű vérét nagyon megzavarta ez az utolsó hír. Szeretett
volna benne kétkedni, lehetetlennek találni, hogy Tököli Imrét, kit maga
a szultán tett királylyá, magyarok fejedelmévé, most egy török
szeraszkier elfogja és lánczokba veresse; azonban jól tudá, hogy
Ihánzáde a szüntelen kóborló mehlevi dervisek útján mindenről, a mi a
török birodalom határai között történik, jól szokott értesülve lenni, és
utoljára – a török rendszer mellett ez sem volt lehetetlen, kivált
miután a szeraszkier Sátán Ibrahim s a nagyvezér Fekete Ibrahim Tökölit
személyesen, a magyarokat pedig általában gyűlölték.
Azonban, hogy e felől bizonyosabbá legyen, visszament Abdihoz, kire
félórát várakoznia kellett, míg a fürdőből kijő; azalatt szóbeszédbe
elegyedett az előszobában ácsorgó csausz tisztekkel, s szóba hozta, ha
nem kapott-e a basa Nagyváradról valami izenetet? Azok közül egyik azt
felelte, hogy onnan nem, hanem Egerből. Rossz kedve volt-e, vagy jó az
izenetvétel után? Bizony nagyon rossz.
A kijövő basa azonban most is szokott atyai nyájasságával fogadá
Petneházyt, mint szokták szives atyák fogadni leányuk bevallott
szerelmesét, a kiben ők is meg vannak nyugodva. Behívta magához
alvószobájába és szokás szerint kávét s pipát adott neki.
Petneházy többször megkísérté, hogy Tökölire vigye a beszédet, de a vén
török vezérből e tárgy felől nem lehete választ kicsalni. Úgy tett,
mintha ő tudna erről legkevesebbet s segített ő is találgatni ifjú
vendégének.