Még egy volt hátra, egy nagy fekete márványoszlop, hanyatt döntve a
folyó füvek közé. – «Olvasd ezt is» – szólt a mágus. – Odatekinték.
Megsemmisülve rogytam össze a kő előtt, könyeimmel a mohot nedvesítve,
mely annak betűit benőtte.
… Mind itt vannak… Mind ide jöttek meghalni…
Ekkor oda lépett a mágus hozzám.
– Ím e köveket egykor fejedelmek viselték, világhódítók,
országreszkettetők, dicsőségesen, embervéren, fáradsággal szerezték
maguknak, ezeket cserélték koronáikért, és én összegyűjtém e földi
istenek oltárait, az egy élő Istennek oltáraul. – La illah, il Allah. –
Válaszsz közülök magadnak.
A borzalom elvette szavaimat, – hallgaték.
– Még e kő nem leend elég, az egy Isten gondoskodik oltáráról. Nagy
emberek jöttek ismét e hazába, kik fejeikkel a csillagok között, s
lábaikkal koronákon jártak, kik szereztek dicsőséget, neveiknek örök
életet. Ők is ide jöttek, itt fognak meghalni, mint a többiek mind;
sirköveikből megépül az egy Istennek oltára… Eredj te is, küzdj, nagy
leendsz, nevedet bámulandja a világ, aztán ide jössz majd te is. La
illah, il Allah! Az Isten hatalmas. Mások aranyból készítik oltárát, én
a legnagyobb emberek sirköveiből építek neki azt. Légy nagy ember…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
* * *
A hír- és gazdagságkereső ifjú visszajött elhagyott honába s most egy
félreeső egyszerű faluban mint közönséges földmívelő éli egyhangú
napjait.
(Iródott az 50-es években.)