Három hete volt már, hogy elhagytam Magyarhont, a harmadikban megláttam
Iz-Nikmid hegyeit.
Ugy jöttem ide, a hogy a mágus kivánta, szememben köny nélkül, szivemben
boldogság, szerelem, honvágy nélkül, pedig oly régen elhagytam magam
után ősi tűzhelyem, eljegyzett mátkámat s egyetlen hazámat; nem érzék
semmit, csak a nagyravágyást.
Előttem volt a rejtelmes föld, jártam az erdőkben, hol a legelső Istent
imádták, kinek neve volt Meithras, a legmagasabb hegytetőről meglátszott
a hat fehér falu, túl rajtok a sárguló puszta s a puszta szélében a
kisded város – Armazár.
Mint valami árnyékos liget, sötétzöld cyprus s hamvas olajfákból, mik
közül itt-ott mecsetek ragyogó kúpjai s fehér, nyulánk, oszlop-alaku
minarettek látszanak elő, tünt fel messziről a mozlem város; – a hozzá
vezető úton megrakott tevék ügettek csengettyűs fővel, távolabb a Pontus
kék hullámtükre fogta el a láthatárt, itt-ott egy-egy fehér vitorla tünt
fel rajta, mint szárnyra kelt halászmadár, a távolság miatt alig
észrevehető mozgással.
És alattam a meleg éghajlati fenyőerdők, miknek egyikét Madzsardágnak
nevezik, senki sem emlékszik rá, hogy miért? úgy szerettem volna tudni,
megsejteni, megérezni, melyik az a rengetegben?
Estefelé bevergődtem Armazarba. Csinos kis város, több örmény lakik
benne, mint mozlem, minden ház előtt szőlő, vagy borostyánlugas, udvarán
felfutó rózsabokrok és olajfák, a törökök háza kívül tarka színekkel van
festve, mik közül csak a zöld hiányzik, a próféta szine, mely csak a
templomok boltozatait illeti. Az örmények házai egyszerübben feketére,
vagy szürkére mázolva.
Az alkonyat óráiban legnagyobb sürgés-forgás volt az utczákon. Tevék,
megrakva málhákkal, öszvérek, szamarak, vizhordók, olajárusok, szemökig
beburkolt török nők, örmény és zsidó hölgyek, ordító és tánczoló
koldusok, dervisek, éneklő almék, falkánként száguldozó gazdátlan ebek
tolongtak alá s fel, mik közt néhol egy pár poroszló tört utat
ütlegekkel egy-egy palankinban hordozott tisztviselő számára.
Egyikében a legkeskenyebb utczáknak egy csoport koldust pillanték meg,
kiknek isteni tiszteletök, vagy tán alamizsnakérésök abból állott: hogy
szétterjesztett kezekkel sebesen forogtak magok körül, mint szoktuk
gyermekkorunkban, hogy aztán forogni lássuk magunk körül a világot.
E különös tánczczal egészen elfogták a keskeny utczát, az azon menők
egy-egy aspert, vagy pahrast vetettek oda nekik, ha menekülni akartak;
középett egy vén vakonszületett tánczolt, az előtt épen meg is kellett
magát mindenkinek hajtani, a vakokat keleten szenteknek tartják.
Elvártam míg tánczuknak vége lesz, hanem azután meg a földre guggolva,
valami éneket kezdtek, valami hármoniátlan bántó dudolást, s mikor azt
elvégezték, ismét felugráltak keringeni, és forogtak, keringtek, míg
újra ki nem fáradtak bele.
Végre bátorságot vevék magamnak egyikét a köztiszteletben álló
férfiaknak megszólítani.
Kiszemeltem magamnak a legrongyosabbat, s egész alázattal meghajtva
magamat előtte, egy piasztert tevék le ruhájára, s igen szerényen
felszólítám: hogy ha érkezése leend, utasítson el engem Ismael Asmai
lakására.
A koldus elvevé a piasztert s miután elvevé, végignézett rajtam
megvetőleg s oly büszke tekintettel, melynek párjára nem emlékszem,
kiálta rám: «Allah szenim gyaur! verjen meg Allah! te hitetlen!» s azzal
homokot hinte ruhájának azon helyére, melyet piaszterem érintése
befertőztetett.
A többi koldusok iszonyattal és bámulással néztek rám, a vakot kivéve, a
ki folyvást tánczolt.
– Nakib-ül Al Esraf! – mondák néhányan reszkető hangon az általam
felszólított koldusra mutatva.
Megértettem. Az a koldus a próféta családjából való, azokat hívják
Nakib-ül-nek, ezeknek kötelességük senkinek semmi szolgálatot nem tenni,
legkevésbbé egy gyaurnak, a népnek pedig kötelessége őket tiszteletben
és jó húsban tartani.
Szerencsémre a koldusok egyike, a ki nem volt ilyen nagy családból való,
meghallva a Nakib-ül-hez intézett felszólításomat, egy másik piaszterért
ajánlkozék engem Ismael Asmai lakásáig elvezetni.
Utközben tudtomra adá a koldus, hogy az ő neve Müderris Alioglu, hogy az
ő ősapja egy idegen király vezére volt, de nevére nem emlékezik sem a
királynak, sem az ősapjának, valami baj miatt ide jött a király és
vezérei, de hogy honnan és miért? azt nem tudja bizonyosan, itt aztán
éltek egy darabig, azután meghaltak, de hogy hol laktak és hol vannak
eltemetve? azt nem tudja megmondani. Még nem rég volt egy őseiről maradt
pecsétes levele, valami idegen nyelven írva, nem ért már semmit sem a
kutyabőr, sem a pecsét, valami jött-ment gyaur tudós megvette tavaly –
nagy bolondul – kilencz piaszterért…
Megborzadva néztem rajta végig: milyen koldussá lett testben és
lélekben! Ősapja királynak volt vezére, és ő már nevére sem emlékszik
többé…
Azután mentünk hallgatagon a szűk kanyargós utczákon majd fel, majd alá,
míg végre egy temetőhöz értünk.
Ott van a város közepén, régi temető már, a beültetett czyprusok erdővé
nőttek benne, a sírkövek lóher-alakú fejeikkel, jobbra-balra dülöngve
hevertek a magasra megnőtt fű között. Hihetőleg senki sem emlékszik már
azokra, a kiket hajdan ide eltemettek.
A temető szegletében, egészen a sírkövek szomszédságában volt Ismael
Asmai lakása építve. – Faház, mint a többi, kívül kékre, pirosra és
sárgára festve. Nagy, széles ablakai finom fa-rácscsal bevonva, az eléje
ültetett szőlőtő sűrű venyige-fonadékkal takarta be az egész ház elejét,
a szőlő-levelek itt-ott vérpirosra voltak festve a késő őszi deres
éjszakáktól, a legmagasban még csüngött néhány érett rózsaszínű fürt,
mikért resteltek oda felmászni.
A koldus kezéről az előtornáczban egy szerecsen szolga kezére kerültem,
de a kinél a feketeszínű állatok között nyilván láttam emberiebb képű
bivalyokat. Hihetőleg Asmai, poéta létére, nem vehetett magának külömb
csizmatisztítót. Sehogy sem tudtam attól a gondolattól megmenekülni,
hogy tán ez az ember tévedésből gazdája csizmái helyett tulajdon képét
találta kisuvikszolni.
Ez menten lehúzta lábamról a sarukat, s lábaimat egy medenczébe egy
párszor belemártva, szép sárga papucsokat húzott rájok s úgy vezetett be
ura szobájába.
Egy nyolczszegletű teremben fogadott el Asmai Ismael, mely csupa
ablakból látszott állani. A terem kiáltó színű arabeskekkel volt
kifestve, a padlózat szőnyegekkel beterítve.
Maga Asmai egy kecskeszőr párnán ült, előtte egy különös faragványú
asztalon, porczellán tálra halmozott gyümölcsök, füge, ananász, szőlő és
gránátalma, mellette egy hosszú nyaku ezüst palaczk, meg egy igen lapos
csésze, melyből sörbethet ivott, lábainál füstölt az argyla, melyből
rózsavizen keresztül szívta a részegítő opiumillatot. Háta mögött három
bayadere állt, leleplezett arczczal, kettő nakarát, a harmadik mandolint
tartott kezében. Ez a harmadik volt köztük a legszebb.
Beléptemkor kivevé szájából a költő az argyla borostyánkő csutoráját,
melynek szára kigyózva vonult át a kék üvegű rózsavizes kelyhen s a
szokott phlegmatikus «saalem» után inte, hogy üljek le egy vele
átellenben levő hímzett párnára.
Alig szedtem magam alá lábaimat, midőn a szerecsen egy asztalt helyzett
elém, hasonlóul megrakva gyümölcscsel, sörbethkorsóval s illatos
perzsadohánynyal megtöltött argylával, számomra azonban nem tett mákonyt
bele.
Ez alatt időm volt kelet legnagyobb költőjét szemügyre vehetni.
Fiatal embernek kellett még lennie, arczán még nem volt ráncz, hanem
annál fagyasztóbb volt rajta a merev halotti sápadtság, mit az opium, az
idegesség, a gyönyörök és a költői lélek egyesült erővel idéztek föl
reá; fekete szakálla, mely kereken fogta körül arczát, még feltünőbbé
tevé e sápadtságot, melyet semmi indulat-változat, sem mosoly, sem
gyönyör, sem a harag pírja el nem riaszta onnan.
Egyik könyökét a vánkosra letett bársonyba kötött könyvre nyugtatá. Nagy
arany betükkel volt e könyv sarkára írva:
«Gulisztán» (Rózsakert). Sadinak, a Shiraszi költőnek örök édességű
versei azok, miket kelet költői egyedüli például választának maguknak.
Ezek arabul vannak irva, ama classikus nyelvén a keleti litteraturának,
mely százféle néven tudja nevezni az «oroszlánt», s ezer nevet bir a
«kard» számára.
Így feküdt hanyatt Ismael Asmai, könyökével a könyvre támaszkodva. Szép
metszésű fekete szemeivel mereven bámult maga elé; mentül többször
érinté szájához az opiumot, arcza annál halaványabb lett, szemei annál
merőbb, fénytelenebb kifejezést nyertek. Végre kihullott kezéből az
argyla borostyánköve, feje hátra hanyatlott karjára, az opium
gyönyörélvezetes álma utolérte. Oly borzasztó az ilyen álmodó tekintete,
minden izma reszket és szemei mereven ki vannak nyitva, míg vonalmai a
legédesebb kéj alatt látszanak remegni.
A mint a költő hátradőlt, egyike a bayadereknek előlépett, könnyű
légszerű lebbenéssel s nehányat szökellve, miközben selyem öltönyei
suhogtak, a nakara dobjára ütve, Asmainak egyik dalát kezdte elénekelni.
A bayadere piros, telt arczu leány volt, buja termetének minden hajlása
kitűnt a vékony selyem kaftán alól, körmei rózsaszínüre voltak festve s
szemöldei megaranyozva.
A dal, melyet énekelt, Asmai egyik balladája, tárgya Zuleicha, Putifár
nejének szerelme a zsidó Jusseffhez, azzal a kis eltéréssel a héber
traditiótól: hogy itt József és Zuleicha boldog szerelmesek, mindaddig,
míg Zuleichát a szerelemféltés kínjai nem kényszeríték ama jelenést
előidézni a kezében maradt köpönyeggel, mely mint az irás mondja, azon
boldogtalan következést húzta maga után, hogy József tömlöczbe záratott,
de a honnan ismét kiszabadult s Putifár holta után ő és Zuleicha ismét
boldog szerelmesek lőnek, mint ezt már az irás nem mondja.
A dal sok költészettel van kidolgozva, a szerelmet és szerelemféltést
tárgyazó helyek valódi inspiratióval és szenvedélylyel vannak felfogva,
kevésbbé emelkedettek azok, hol az álomlátások jelenetei vannak.
Ez a kritikai phlegma csak későbben lepett meg a dal felől, azon
pillanatban alig birtam egyébről eszmélni, mint az előttem éneklő és
tánczoló bayaderről, kinek minden arczvonása, minden mozdulata áthatva
látszott lenni azon szenvedélytől, mit a költő a dalba lehellt; a
szenvedélyesebb rohamoknál vadul verte a feje fölé emelt nakarát, a
csengetyűk bele zengtek forró énekébe, szemei szikráztak és piros arcza
szinte megcsattant a rózsás hőségtől.
A költő arcza kéjtől látszott remegni az ének alatt, szemei
mozdulatlanok voltak és merevek.
Ének végeztével a felhevült Alme szédítő forgással tánczolva maga körül,
végre kifáradtan oda rogyott a költő lábaihoz, megragadta annak
viaszfehér kezét, s ajkaihoz szorítva, ott maradt rajta csüngve; – a
költő arcza reszketett, szemei a semmiségbe bámultak.
Ekkor a másik bayadere lépett elő, fiatal halavány gyermek, szende
fordulással nehány kört vágva a szőnyegen, egy dalt kezde elénekelni,
csengő, szelid hangon; a dal egy boldog nő éneke, kit férje bálványoz,
benne Shirin a legszebb, a legjobb, a legboldogabb nő és férje: Chosru
király, vannak megörökítve.
Dalát végezve az Alme, ismét nehányat fordult lábujjhegyen, s leült
szeliden Ismael Asmai lábaihoz, annak másik kezét szorítva ajkához.
Az most lecsukta szemeit s az opiumi kéj után a legmélyebb, félhalott
álomba merült el.
Ekkor lépett elő a harmadik Alme. Ég, minő alak volt ez!
Karcsú, lenge, ideges, – elhagyok minden hasonlítást, csufság volna őt
fűhöz-fához hasonlítani; még angyalt nem láttam, de ha látni fogok, nem
kivánom, hogy másforma legyen. Szemeivel megölt és megelevenített,
ihletett és kábított, ajkain, homlokán elveszett az ember lelke.
S mikor kis finom kezeivel elkezdé a mandolin hurjait megszólaltatni, s
ajkait énekre nyitotta, az ember szivét érzé tánczolni, a hangok
mindegyike keresztül-kasul járta lelkét.
Asmai legszebb dalát éneklé az Alme, két csillag szerelmét egymáshoz, a
hajnal és az esthajnal-csillagét, kik egymást szüntelen keresik s
egymással soha sem jöhetnek össze.
A mi csak fokozat van indulatokban: gyöngédség, epedés, andalgás, kéj s
annak előérzete, szerelmi düh, kétségbeesés, s mind ez egy csillag
mennyei sphærájába fölemelve s egy túlvilági szépségű hölgy ajkairól
lezengve…
Megesküvém, hogy soha sem hallottam e dalnál szebbet életemben.
Gyöngéden, enyészetesen, reszketve elhaló hangon végzé énekét a
bayadere, a másik két leány zokogott, én elragadtatva érzém magamat,
csak Asmai aludt az opiumtól mélyen.
Ha holt lett volna, tán fölébredett a dalra.
A bayadere kezéből kihullott a mandolin, karjait keblén keresztbe veté,
lesütött szempillái alatt a gyönyör könyei ragyogtak, átszellemülten,
alig érintve lábaival a földet, nehányat fordult, úgy látszék, mintha a
lég maga forgatná, repülő fátyola glóriát alkotott feje körül, még egy
fordulás, suhogó ruhája hozzám talált érni, szemei találkoztak
tekintetemmel, – hirtelen elfordítám arczomat, hogy ne lássak rá többet,
s azon perczben lábaim elé érzém őt hullani s érzém megragadott kezemen
a forró, kisértő, megbolondító csókot.
E pillanatban eszembe jutottak Abu-Shirzad-Eddin utolsó szavai, mikkel
elbocsátott: «ki az igért köveket birni akarja, annak szivében
boldogság, szerelem, honvágy, az emberi lélek más gyarló indulatai meg
nem fogamzanak soha, egyedül a nagyravágyás, egyedül a dicsőség, e
fénylő, de nem melegítő csillag!»
Reszkető vonaglással húzám ki kezemet a bayaderéi közül, s odább húztam
magamat tőle, hogy ne érjek hozzá.
Reggelig ott feküdt a leány lábaimnál, egész éjjel zokogott, és én egész
éjjel nem birtam szememet lehúnyni, arcza és csábító alakja mindig
előttem lebegett, csak kezemet kelle kinyujtanom, hogy őt keblemre
vonjam, – és én meg sem csókoltam őt.
Reggel kisírt és lesütött szemekkel távozott el az Alme, a másik kettő
is elsuhant, nem sokára lehetett hallani az utczán dalaikat, mindig
távolabb, mindig elhalóbban. Asmai még akkor is aludt.
Másnap ismét másik három bayadere jött hozzá látogatni, akkor megtudtam
azon viszonyt, mely a költőt e különös lényekhez köti. Ők tulajdonkép
finomított kiadása azon osztálynak, mely nálunk az utczákon az ujságokat
árulja. Asmai verseket készít, de azokat nem adja el
divatlap-szerkesztőknek, hanem rábízza e kellemes némberekre, azok
utczáról utczára éneklik a dalokat, a hallgatóktól beszedik érte a
fizetést, este elmennek a költőhöz a verseiért kapott díjt vele
megosztani, mi közben még más gyöngédebb kegyosztalékban is részesítik s
reggel ismét tovább viszik az új dalt, gondoskodva egyúttal a költő
életéről, örömeiről és halhatatlanságáról.
Bizonyomra ott jobb dolga van a költőnek, mint minálunk.
. . . . . . . .
Harmadnap átadám Asmainak Abu-Shirzad-Eddin maaneejét, a küldő nevét
említve hozzá.
A költő homlokához érinté a küldeményt, tisztelete jeléül, azután az
átlátszó hólyagborítékon keresztül elkezdé annak tartalmát figyelmesen
vizsgálni, megnézegeté sorba a halmozott virágleveleket,
bogárszárnyakat, csigákat és kövecskéket, s mintha mindegyikről valami
rám vonatkozót olvasna le, föl-föltekinte rám a maaneeről sötét, beesett
szemeivel, s mikor az utolsót is megnézte, intett a szerecsennek, mit az
megértve, asztalt terített előnkbe, felrakott rá tyúkot, halat,
rizskását s más mindenféle eledelt, mik előttem nem ismeretesek, vajjal,
fűszerrel és czukorral túlterhelve, azután kezeinket egy medenczében
megmosva és megtörülgetve, mindenikünknek egy-egy fehér elefántcsont
kanalat adott a kezébe, a többi evőeszközöket ujjaink pótolták;
legutolsó eledelünk dióval töltött paprika volt mézes tejben kifőzve;
evés után a szerecsen újra megmosdatott, megtörülgetett bennünket, tett
elébünk zöldre főtt kávét czukor nélkül, egy-egy csibukot illesztett
mindnyájunk szájába: – hallgatva ültünk ott, alkonyodni kezde.
A mint leszállt az est, a legközelebbi minaretben elkezde énekelni a
muezzim, – ez eleven harangja a mohamedánoknak, – szomorú, egyhangú esti
dala hosszasan hangzott el a város fölött; Asmai Mekka felé fordítva
arczát, imádkozott, azután fölkelt, letevé pipáját, kardot kötött fel s
inte, hogy én is hasonlót tegyek.
Künn az ajtóban a szerecsen várt bennünket két felnyergelt paripával,
szép fehér arab ménló volt mind a kettő. Percz múlva útban voltunk az
erdős hegyek felé. A fekete szolga egy csengetyűs szamáron ügetett
utánunk.