Budán, a császárfürdőhöz közel, fenn a hegytetőn, van egy régi török
mecset, egy pusztulásnak vált ódon kis kápolnaszerű épület, melynek
belsejébe vasrostélyon keresztül beláthatni. Benn egy török dervis
hamvai nyugszanak, ki akkor élt itt, mikor Buda tornyain még a félhold
ragyogott, s azalatt halt meg, és itt temetteték el az idegen földben.
Az ozman hatalom azóta mindig hátrább szorult, most alig áll még
legszegletében Európának s hajdani hirének, s az itt-ott elmaradozó
hősök és szentek sírjai mutatják még egykori hatalma kiterjedését, mint
tengerjárást az elhagyott kagylók.
De a nép nem feledé el a helyet, hol idegen földben egy-egy szente
nyugszik. Évről-évre megjelennek az ájtatos zarándokok távol
napkeletről, eljönnek imádkozni az elhagyott sírhoz, mely egykor
országuk határán belül esett, s most attól oly távol maradt.
A mecset őre egy vén ulema, neve Abu-Shirzad-Eddin, kit az élő nemzedék
közül senki fiatalabbnak nem ismert, mint minőnek most látszik, csupán
hozzávetőleg többnek kell lennie százötven évesnél.
Nem rég egy kilenczven éves agg nő halt meg Budán, már az oly vénnek
ismerte őt gyermekkorában, mint halála évében.
Feje egészen kopasz, borotvának nincs rajta többé mit keresni, de sürű
szakálla csaknem övéig ér s fényes fekete, mint a kőszén, vallásos
szokásnál fogva khenna- és indigópéppel festi azt olyszínüre minden
hetednapon.
Eredetét a hajdani magusoktól vette, e mystikus lényektől, kik minden
országban, minden égöv alatt megtarták rejtélyes hatalmukat; országok
dűltek, koronák hullottak, népek vesztek el, csak az ő bűbájos lételök
élt túl mindeneket, megirták a multat, olvasták a csillagzatokból a
jövendőt, meghosszabbíták az emberéletet rendes határain túl
kétszeresen, háromszorosan, bekisérték az élő-lelket a halálon túli élet
homályai közé; építének templomokat, bálványemlékeket, mik még
romjaikban is fenségesek; csodákat hoztak elő a művészetekben;
hajlékonynyá tevék az üveget, az ezüstöt égszínüre, az aranyat
rózsaszínüre változtatták; – leszálltak a természet legmélyebb titkaiba
s föl az istenség fenséges örök rejtelmeibe, – csak az ő titkaikat nem
fedezte föl senki. Még betüiket sincs a ki ismerné; – találnak olykor
köveket kalandos utazók, tele írva ismeretlen, szokatlan vonalokkal, a
világ minden tudósai nem birják leolvasni, mi van oda irva? azt hiszik:
a holdból esett ide az a kő, vagy az özönvíz előtti időknek, vagy tán
messzebb az emberi-nem teremtése előtt élt őslakók korának rideg
maradványa.
A magnetismus előttök rég ismeretes erő volt. Évezredekkel azelőtt, hogy
egy újabb nemzedék lángeszű fia azt ismét föltalálta, már ők be voltak
avatva az isteni erő titkaiba, jósálmokat mondatának elaltatott
idegkórosokkal, betegeket gyógyítottak ujjaik által, s kényszeríték a
koporsóból kivett halottat a galvanismus csoda hatalmával megmozdulni,
fölnyitni tört, homályos szemeit, s merev idegeit megrázkódtatni, s
elkékült arczán megjelenni a kárhozat kínvonaglásait.
E magnetikus erő fiuról-fiura szállt, az apa véréből átment a csodás
fluidum a gyermek ereibe, s hogy meg ne gyengüljön annak ereje, a
mágusnak csak osztályából való nőt volt szabad ismerni, úgy hogy később,
midőn az előre haladt idők szelleme meggyéríté azoknak számát s a kevés
fenmaradottat szétszórta a világ minden részeibe, némelyik már túl volt
élete századik évén, midőn megnősült s azután lettek gyermekei.
A testi és lelki mértékletesség mesés hosszúságra nyujtja a rejtélyes
lények életkorát; a budai vén ulema, ez élő maradványa azon mythologiai
kornak, melynek patriarchái közt az irás szavaiként hétszáz évig élt
egy, már maga is a második századot éli. Napjai hallgató merengésben, a
természet titkainak és az apák hagyományainak vizsgálatában, éjei
világlátó álmodozásban telnek; eledele kenyér és víz, ruházata avatag
fehér szőrpalást, mely testét körülburkolja.
Ritkán jár emberek közé, de ha valakit kiváncsiság, vagy tanácskérés
hozzá vezet, ajtaját mindig nyitva találja. Abu-Shirzad-Eddin nem
zárkozik el senki elől, nem fél senkitől, nem örül senkinek és nem
boszankodik senkire.
* * *
Egy ifjú barátom, ki sok regényes viszontagság után, most egy félreeső
egyszerű faluban, mint közönséges földmívelő éli egyhangú napjait,
elfeledve a világtól s tán épen azért boldogan, – egy történetet beszélt
el nekem Abu-Shirzad-Eddinről, és azokról, kik vele összeköttetésben
vannak. A dolog ő vele magával történt. Saját szavait fogom idézni, úgy
a mint azokra emlékszem…
. . . . . . . .
1845-ben Berlinben jártam tanári előkészületek végett.
Ott az akademiákon valami rosicrucianus sectával ismerkedtem meg, kik
nyilt tanaikban «szabadkőmüvesek»-nek vallották magukat, titokban
azonban a természet legmélyebb titkaival: theosophiával,
rhabdomantiával, alchymiával, mesmerismussal, necromantiával stb.
foglalkoztak.
Akkori túlfeszített kedélyemet rendkívül magukhoz ragadták e csodás
rejtelmes tanok, úgy, hogy rövid idő alatt egyike lettem leghívebb,
legszorgalmasabb proselytáiknak.
Volt különösen egy közöttük, valami Rauber von Thalberg nevű, kit
röviden csak Raubergnek szoktak nevezni, ki az egylet legtekintélyesebb
tagjának tartatott.
Ez a rhabdomantiát meglehetős sikerrel űzte, bűvös vesszejével rejtett
érczbányákat s ásványos forrásokat fedezett fel, egyszer magam is tanuja
valék, midőn a vízirányosan fektetett mogyoróvessző egy helyen elkezdett
minden látható külbefolyás nélkül magától reszketni, – azon a helyen egy
gazdag ezüst bánya-érre találtak.
Később a vessző helyett fonálra akasztott kénesvassal tett próbát;
mondják, hogy azzal is többször sikerült neki; az ottani tudósok egész
könyveket irtak mellette és ellene.
Ez az ember különösen látszott engemet szeretni, azon erős hitért,
melylyel transscendentalis tanaik iránt viseltetém; több apró titkokkal
ismertetett meg, megajándékozott a rosicruciánusok titkos rendjelével,
melyről azok minden földön egymásra ismernek: négy rózsa keresztbe
állítva, közepette e betük: R ✝ C.
– Ez annak symboluma, – úgy mondá, – hogy Krisztus vére a keresztfán
rózsaszínüvé változott.
Megmagyarázta a titkos irás betüit, azokat a rejtelmes vonalokat, mik
Lapphonban négyszögű köveken találtatnak ember nem lakta hideg
sivatagokban, megholt nemzedékek legféltőbb titkai, a tudósok ezeket
«rúnák»-nak (Runen) nevezik, s alig ismerik nehánynak értelmét. Ezen
betükkel nem sorba, hanem alulról felfelé szokás irni.
– Csupán egy ember van, – mondá egykor Rauberg, – ki mindezen betük
titkos értelmét ismeri, egy vén mágus, ki e titkot örökségül kapta, s
csak örökségül fogja ismét halála után a legközelebbi tanítványának
hagyni, de a ki daczára annak, hogy több másfélszáz évesnél, alkalmasint
mindnyájunkat túl fog élni.
… A tanszak bevégeztével vissza kelle térnem Magyarhonba. Bucsút vevék
berlini ismerőseimtől, többek közt Raubergtől is. Kérdé tőlem, hogy hová
fogok utazni? Mondám neki, hogy Budára.
E szóra különös öröm derült fel a theosophista arczán.
– E városban lakik, – ugy mondá, – azon nevezetes bűvész, kit már
többször említettem, a mágusok utóda, Abu-Shirzad-Eddin, a rúnák
titkainak örököse.
Csodálkozva mondám neki, hogy én, bár régóta lakom Budapesten, e
szerinte nagyhirű embernek most hallom először hirét.
– Nem csinál nagy zajt maga körül, de annál ismeretesebb a beavatottak
előtt; sectáink szoros összeköttetésben vannak egymással, ő mi előttünk
Mobed (mester) Adamas név alatt ismeretes, míg az én nevemet Herbad
(tanítvány) Athanielnek szokás előtte említeni.
Kértem Rauberget, hogy ismertessen meg ez emberrel.
– Az nem nehéz, – felelé, leirva az utczát, melyben lakik, – ajtajára e
betük vannak irva: D… O… C… A köznép ezt a szót véli belőle leolvasni:
hogy «Doctor», pedig ez azt a három betüt jelenti, melyet a hold alkot
felváltva az égen; D mikor újul, O, mikor megtelik, s C, mikor elfogy. E
symbolumok jelentése talányul van feladva azon tanítványoknak, kik a
giawrok osztályából akarnak felvétetni. Ha tehát meg akarsz ismerkedni
ez emberrel, keresd fel, mondd el neki, hogy kitaláltad symbolumai
értelmét. A három betű ezt jelenti: Deus… Omnipotens… Creator… Ő mutatni
fogja ujja mozgatásával, hogy nem jól találtad ki a jeleket, de erről
rád ismerend, hogy a rosicruciánus sectához tartozol, kik ezen értelmet
adtuk amaz égre irt runáknak. Ő szerinte annak más bűbájos jelentősége
van. Azontúl szivesen látand mindenkor; ha szükséged lesz rá, segítend
rajtad, meggyógyít minden betegségből, ha kell, még a szerelemből is, de
tanítani nem fog semmire, csodákat tesz kedvedért, de azokat meg nem
magyarázza.
. . . . . . . .
Haza érkezve, legelső gondom volt a mágust fölkeresni, – rövid kutatás
után rá akadtam a házra, melynek ajtajára a három rejtélyes betű volt
felirva, s a legelső bűvészet, mit velem a mágus elkövetett, az lőn,
hogy azontúl nem birtam tőle megválni. Egyikében a mellette való
lakoknak fogadtam magamnak szállást, lemondtam a professori cathedráról,
melyre meg voltam híva, s éjeket, napokat tölték a mysteriosus lény
közelében, ki, ha csuda nem lett volna is előttem, mint másfélszázados
tapasztalás és tudomány birtokosa, mindenesetre imponáló tekintély
leendett.
Mikor a magyar kormány hadsereget kezde toborzani, én is honvédnek
állottam; mielőtt a legelső csatába indulánk, elmentem Adamas mesterhez,
kit a bölcsek nyelvén Abu-Shirzad-Eddinnek neveznek, mert ott még a
nevet is érdem után osztják. Közhonvéd ruha volt akkor rajtam, de
képzetemben már tábornoki öltönyt láttam magamon, érdemrendekkel
diszítetten.
Talán meglátta arczomon gondolataimat, mert e szavakkal fogadott: «a
mire gondoltál most, teljesülni fog, de neked nem használand semmit».
Elbucsúzásom előtt egy abraxas követ adott kezembe.
Ez egy nagy fekete achat, piros carniol erekkel tarkázva, melyre
mindennemű állat és emberi tagok voltak kifaragva, a legcsodásabb
összerakással.
Az abraxasnak ez a symbolikus értelme van a bűvész előtt:
Hét aeon van, miknek fogalma a megmérhetlenség, időben, térben és
hatalomban.
E hét aeon segélyével teremté Isten a világot.
A héber traditio hét napnak nevezi az aeonokat, mik alatt Jehova, Adonai
Zebaoth, a kimondhatatlan nevű Isten a világot alkotá, a hatodikon
teremté az embert, a hetediken megnyugovék. A zend mythologia hozzá
teszi: a hetediken teremté Meithras az ember fölötti lényeket, azon
erőket, mik a természet királya fölött állanak, indulatokat,
szenvedélyeket, szerencsét és halált.
E hét aeon szétoszlik hétszázhetven angyalra, és e hétszázhetven angyal
neve «abraxas».
Az abraxas kőre faragott alakok mindegyike egy aeont képvisel, s azoknak
egyessége az abraxasbálvány, mely úr minden teremtett dolgok fölött, s
melynek szolgája tűz, víz, elemek és az ember, s mi az ember után és az
ember fölé teremteték, szolgál neki az indulat, szenvedély, szerencse és
halál.
Ez a traditio az abraxas kőről.
Akkori exaltált kedélyem mellett én mindezt komolyan hittem.
Midőn a mágus a bűbálványnyal megajándékozott, azt mondá:
– Saját sorsod ellen mindenkor megőriz, – de az idegen fatum ellen nincs
hatalma.
Akkor nem értém szavai értelmét, később rájöttem, hogy igaza volt.
A had folytán szüntelen magammal viselém a mágus ajándékát, jártam
vészek, viharok között, soha sem ártott semmi, álltam golyózápor között,
soha sem talált egy is, háromszor elfogyott a zászlóalj, melynek
zászlója alá esküvém, mikor harmadszor kiegészíték, én már akkor
parancsnoka voltam.
– Milyen nagy szerencséje van! – mondák társaim irigykedve. Nem gyaníták
a mit én hittem: hogy a szerencsét hatalmamban van kényszeríteni, hogy a
halál nekem szegődött szolgám.
Ilyen eset gyakran fordul elő a katonák életében. Egy-egy ember tíz
csatát kiáll bátran, győzelmesen, a legnagyobb veszélynek homlokegyenest
nekimegy, szeme közé nevet a halálnak, s visszajő baj nélkül; a másik
remegve áll ki, reszket, ha a meghalásra gondol, s a legelső golyó,
melyet kilőnek, őt találja.
Mintha a halál kerülné azt, a ki őt megveti s csak azokat keresné, a kik
tisztelettel viseltetnek iránta.
Még egy holdforgás, még egy csatakör, és én ezredes lettem.
A jövő hónapban már tábornoknak hittem magamat.
Abban a hónapban lerakta a sereg a fegyvert.
Igaza volt az ulemának: az abraxaskő csak saját sorsom ellen védett, az
idegen fátumot nem volt ereje elfordítani.
Sok bolyongás után eljutottam Komáromig. Utitársaimat, kik velem együtt
indultak, mind érte valami baj, csak engem semmi. Bemenekültem a várba.
Két hét mulva az is capitulált, én mint az őrséghez tartozó tiszt,
szabadon bocsáttatám.
Igaza volt az ulemának: a mit gondoltam, beteljesült, de nekem nem
használt semmit.
Egy éve volt, hogy utoljára láttam. Budára visszaérkezve, első gondom
volt őt ujra felkeresni.
Ott állt előttem ismét örök nyugalmu képével, úgy tekinte rám, mint az
alchymista valamely bevégzett experimentumára.
Elmondám neki, hogy ki akarok menni Törökországba, utasítson ottani
ismerőseihez.
– Te elégedetlen vagy a nappal itt, ott is ugyanaz süt; – szólt a bölcs.
– De nem ugyanazon földre! – viszonzám.
– A föld jó mindenütt, ád kenyeret, ád sírt akárhol…
– De nem dicsőséget!… Miért maradjak itt?
– Szánts, vess, végy nőt, szerezz pénzt, nevelj gyermekeket.
– Egyre sem való vagyok többé. Lelkem nem hagy nyugodnom, sokkal
magasabban álltam, mint hogy azt valaha el tudnám feledni; vágyakat
érzek magamban, emésztő, álomrabló vágyakat, határozatlan, születetlen,
vajudó eszméket, mik az őrültséghez hasonlatosak, szeretnék gazdag
lenni, roppant kincsekkel birni, úr lenni, a minő még nincsen, vagy nagy
hatalmas hadvezér, kiről egy-egy földrész remegve beszéljen, bűvész,
emberfölötti lények fejedelme, vagy akármi, akármi, akármi! csak
közönséges mindennapi ember nem, még boldog ember sem.
Abu-Shirzad-Eddin, a mióta ifjusága elmult, soha sem nevetett, és az
nagy régen volt. – Én láttam őt mosolyogni. – Mint a polusi nap sápadt,
hideg fénye, vonult végig emberfölötti komolyságú arczán valami elmuló
indulat változata, azután palástjába burkolózva, ujját szájára téve,
néhányszor végiglépdelé szobáját, majd hozzám lépett, édes nyugodt
tekintetével sokáig nézett rám, oly nehéznek, oly nyomasztónak érzém
magamon e bűbájos tekintetet, de nem birtam azt kikerülni.
– Legyen neked a te kivánságod szerint, – monda hosszú, vizsgáló,
mágneses iszonyattal eltöltő tekintete után. – Eredj Törökországba. Túl
a Pontuson van egy tartomány, hajdan Nikomediának nevezték, később e
névből lett Iz-Nikmid, még mikor én gyermek voltam, úgy hítták, most meg
csak Izmidnek nevezik.
Nyolcz hegyből áll e kis tartomány kiterjedése, mik közül a legszélső a
tengerbe nyúlik. Mind a nyolcz hegy erdőkkel van fedve, sötét
fenyvesekkel, mikben itt-ott fehér oltárkövek vannak elszórva, körülnőve
vad erdei venyigéktől; ezek voltak a parsok legelső istenének oltárai,
kinek neve volt Meithras, mielőtt Ormuzd és Ariman megoszták egymás közt
a világot.
De nem ezen kövekről akarok neked beszélni.
A középső hegy ormára felállva, hat csiflikat (falu) látandsz magad
előtt fehérleni az erdők között, s a falvakon túl egy homokos, itt-ott
pálmákkal benőtt pusztát, az a Darszán puszta, e puszta szélében áll
Armazar város.
E városba bemégy s ha találkozol koldussal, vagy bayadérrel, tudakozni
fogod tőle Ismael-Asmai lakását, az egyetlen, a legnagyobb költőét.
Mert csak a koldusok és az utczai tánczosnők ismerik és látogatják őtet.
Három napot nála töltesz, három napig kérdezni sem fogja: miért jöttél?
még neved után sem fog tudakozódni, harmad napra kezébe adod e maaneet
(egy átlátszó hólyag, virágmagvakkal, színes kövekkel és bogarakkal
tele) s nevemet említed mellette.
Azontúl szólanod sem kell többet, tudni fogja, hogy mit akarsz.
Este, mikor a muezzim éneke elhangzott, az utolsó mosdás után el fog
vezetni a városon kivül, hol messzünnen egy sötétlő fenyőerdő látszik
meg a hegyoldalban.
Azon erdő neve: Madzsar Dág – Magyar erdő.
A környék lakói már nem emlékeznek rá, hogy miért nevezik ez erdőt így?
Az erdő mélyéből egy mecset félholdas minaretje látszik elő, a népség
frenk dzsaminak nevezi e helyet, mi annyit tesz: «idegen templom».
E templom egyik rejtekében lakik Abkadilla-Almahal.
Ez a mágusok vénje, ki mindnyájunkat látott gyermekül felserdülni, ki a
kerek föld minden országait látásból ismeri s beszél minden élő és nem
élő népek nyelvén.
Abkadilla-Almahalnak eme másik maaneemet fogod előmutatni, nevemet
említed, és ő tudni fogja, mit kivánsz.
Napfelköltekor elvezetend a fenyves mélyibe, ott egy rejtekhelyen,
melyet csak az avatottak ismernek, egy halom drágaköveket fog neked
mutatni.
– Drágaköveket? – kérdém fojtott lélekzettel.
– Egykor királyok viselték e köveket, világhódítók, országreszkettetők,
most a mágusok vénje őrzi azokat elrejtve emberek szemei elöl. Neked meg
fogja azokat mutatni és rád bizandja, hogy válaszsz közülök.
– És valóban nagybecsű kövek azok? – kérdém, elkábult képzetemben alig
érve utól a mágus igéreteit.
– A mivel a dicsőség, a hír jutalmazva volt. A mit a nagyok, a
világhódítók fáradsággal szereztek maguknak, – a mikért királyok
cserélték be a koronáikat; – e kövek azok.
– S enyim leend, a melyiket választom?
– Ha kelleni fog.
– Fogja-e azt engedni a mágus?
– Neki nincs szüksége rá. Azonban el ne felejtsd: hogy e kövekkel csak
azokat jutalmazza a sors, kik a nagyravágyáson kívül szivökből minden
indulatot kizárnak, kiknek agyában boldogság, szerelem, honvágy s az
emberi lélek egyéb gyarló kivánsága meg nem fogamzott soha, – egyedül a
dicsőség, e fénylő, de nem melegítő csillag; kiknek szemébe köny nem jön
soha, sem öröm, sem fájdalom könye.
. . . . . . . .
Másnap útban voltam Törökország felé.