A hold a láthatár egyik szélén, – másikon az esthajnal-csillag; középütt
a ködfehér tejút, – és szerte a szikrázó csillagok ezrei, – az éj
világosabb volt, mint néha éjszakon a nappal.
Az égi fények milliárdjai közül néha egy-egy csillag futott alá, fényes
tűzutat rajzolva fenn az ég boltozatán s alant a tenger síma tükrén.
Utitársam vallásos borzalommal mormolá mindannyiszor magában e szót:
Massallah!
Körül emberhangtalan volt az éj, a városból a temetőkerteken csoportozó
kutyák ugatása hallatszék; a mint a várostól távolabb s az erdőkhöz
közelebb jutottunk, helyet adva az aranyfarkasok üvöltéseinek.
Eleinte a hegyek tövében viruló pálmaligetek közt vezetett el útunk,
miknek alját gyümölcsös narancsfák, gránátalmabokrok s felfutó indájú,
dinnye alakú gyümölcsök lepték el, a fák leveleiről csepegett a hűvös
őszi harmat, a fényes szentjános-bogár késő lárvái mászkáltak itt-ott a
fűben. Én már a mágus drága-köveit véltem ott ragyogni.
Később, hogy mindig feljebb-feljebb mentünk, mind inkább vadulni kezdett
a tájék, a pálmák elmaradoztak, helyettök vastag iharfák jelentek meg,
mik közt néhol irtatlan bozótot képezett az iszalag s a vadszőlő lombos
venyigéje, az ágakon ugrált a czinczogó evet s szemeink közé nagy fehér
éji pillangók vetődtek elvakultan, a hold itt-ott csillámlott csak
keresztül a sűrű lombok között… Mindig feljebb mentünk, az erdők fái
mindig feketébbé tevék az éjet, végre tökéletes vaksötétségbe jutottunk,
s az a kellemes, mondhatni szívújító illat, mely bennünket körülvőn,
tudatá velünk, hogy fenyvesek közt járunk.
Mintegy negyedóráig haladva e magas szálfák közt, miknek lombjai oly
csendesen, oly rejtelmesen suhogtak az éjjeli szélben, egy nyilt tér
kezdett előttünk kifejleni, melynek közepén sűrű ezüst-zöld olajfák
közül egy épület tűnt ki, – egy templom falai.
Nem oly mintára épülve, mint a török mecsetek, alakja négyszegletű volt,
a moshéek fényes kúp-födele helyett egyszerű zsindelyes tetővel volt
födve s tornya nem hengeridomú, mint a minaretek, hanem négyszögű, mint
a keresztyének tornyai szoktak lenni, de a kereszt helyett félhold volt
rátűzve, egyetlen fényesség az egész épületen, a többi mind sötét, –
falak, tetőzet, ablakok. A természet maga is segített a próféta zöld
színével ellepni a templomot, a tetőt bevonta mohával, a falakat
mindenféle felfutó növények nőtték be, s a toronyablakokból a vad-jázmin
hosszú bokros ágai csüngtek alá, és minden repedésből, a téglák közeiből
apró kis zöld füvecskék, kövi rózsák bújtak elő, szorgalmasan iparkodva
eltakargatni az épület idegenszerű külsejét azon honban, hol a falakat
nem festik fehérre.
Ez az épület a frenkdzsámi, – az idegen templom.
Utitársam itt leszállt lováról, inte, hogy várjak s maga előre sietett s
nem sokára egyikén a templom nyilásainak eltűnt.
Percz múlva visszatért ismét s inte, hogy menjek közelebb.
A templom-ajtóban egy fehér alak állott; egy ősz férfi fehér palástban,
hófehér szakállal.
Ez volt Abkadilla Almahal.
Semmi külszíne rajta a pórlelkekre ható ámításnak, öltönyén semmi
cabbalistikus vonalok, semmi szemfényvesztés, – bűbájos öv, –
varázspálcza, – abracadabra táblák, – mindezek nélkül, egyedül
századokat élt lelke önerejével állott előttem a csodatevő vén, kit a
világ minden bűvészei nagymesterökül fogadtak el. Inkább hasonlított egy
philosophhoz a mórok idejéből, mint varázslóhoz.
Belépnem a templomba nem volt szabad, keresztyénnek tiltva van török
templom küszöbét átlépni.
Elfogultan, szinte remegve járultam a mágusok vénje elé. Magas, csaknem
öles alaknak látszott, a rásütő holdvilágban arcza oly fehérnek tetszék,
mint az alabastrom.
Átnyújtám a maaneét, a küldő nevét említve. Homlokához érteté azt,
komolyan végignézte tartalmát, azután rám szegezve tekintetét, monda:
«jer – kövess».
Ismael Asmai ez alatt szolgájával tüzet gyujtatott a szabadban s egy
leterített szőnyegre ledűlve, egykedvűen vevé csibukját s úgy látszott,
hogy nem tartja hivatásának velünk jőni.
Én egyedül követtem a mágust.
Szivem sebesebben vert, a mint e rendkívüli lényt magam előtt láttam
járulni; ki nemzedékeket látott születni és meghalni, új csillagokat
tűnni fel az égen, régieket elenyészni, ki tán látta a czédrust sarjazni
a Sion tetején, mely most terebélyes fává növekedett s emlékezik oly
népek történeteire, kiknek neve is el van már feledve; ki tán egyenlően
látja a jövendőt, a mit senki sem sejt, és a multat, mire senki sem
emlékszik, ki olvas a csillagokból s az emberek szivéből, ki ismeri az
Istent, nem féli a halált, s a ki sorsomat képes leend egy éj alatt
megfordítani, oly hatalmas, oly bölcs és olyan vén!
Csendes hallgatással haladtunk egymás nyomában az erdők sötétében, nagy
fekete bogarak dongtak bennünket olykor körül, láthatlan keringéssel, a
sűrű berekből az aranyfarkas szemei ragyogtak elő zölden, veresen, mint
páros phosphor-csillagok. Én már a mágus smaragdjait és rubinjait véltem
ott ragyogni.
Éjfél után lehetett, midőn egy hegytetőre felértünk, a nyilt, világos
térről szét lehetett látni a messze tájékra, alant feküdtek a csendes
falvak, a legutolsó lámpavilág is kialudt már; a tenger felett libegett
bűvösbájosan a teli hold, a gönczölcsillag egyet fordúlt az égen, s vele
a többi csillagzatok mind, csak a kis gönczöl végcsillaga, a Rukkabah, a
poláris csillag maradt egy helyen változatlanul.
Soha sem láttam annyi meteort lefutni, mint ezen az éjszakán.
November 13-ikának éje volt. A csillagászok ezt csillaghullás
éjszakájának hívják, a törököknél akkor van a Ramadán 18-dik napja, a
Thóra öt könyve ez napon szállt alá az égből.
A keresztyén, ha csillagot lát lefutni, azt kérdi, ki hal meg? a
musulmán, ha csillagot lát lefutni, imát mond, s azt hiszi, hogy a mit
akkor kért, teljesülni fog. Abkadilla Almahal, úgy látszék, nem osztá
sem a keresztyének, sem a törökök babonáit; hidegen tekinte rám, a mint
megálltam mellette a sűrűen hulló égitesteket bámulva.
– Ismered őket talán? – kérdezé tőlem.
– Nagyon jól, – felelém, – ezek égő vasdarabok, mik a lég villanyától
meggyulladva, a föld vonzerejétől alá ragadtatnak.
– Tudod-e, miért hullanak ezek mind nyugatról keletre?
Nem tudtam rá felelni, a válaszszal azonban ő is adós maradt.
A hegytetőről ismét egy völgybe mentünk alá, a lombok összeborultak
felettünk, az út elsötétült, az ég csillagai helyett újra a sakálok
szemei világítottak körülöttünk. A fenyőfák évről-évre lehullott levelei
puha párnául boríták a földet, a melyen jártunk; a szél, melynek rohama
elől a hegytetőn a fákba kellett kapaszkodnunk, itt már csak a fák
sudarai közt zúgott, mentül alább szálltunk, annál tompábban,
enyészetesebben, míg végre a völgy mély torkolatában csak a távol erdők
bömbölő zúgását lehete hallanunk.
Mire a völgy mélyébe leszálltunk, megvirradt. A fák lombjain át a kelő
nap tűzszinű sugárai törtek itt-amott keresztül.
Sűrű, elvadult berek volt, a hova jutottunk. A szentjánoskenyér és a
Krisztus tövisfája járhatlanná tevék e helyet szúrós galyaikkal még a
vadállatoknak is. De a mágus jól látszék tudni a járást s a
tövisrengetegen keresztül nem sokára egy nyilt térre értünk.
Három hegy lába ért itten össze, csak e hegyeken keresztül lehetett ide
jutni.
Egy óriási czédrus-fenyő tövében valami omladék látszott, fehér, fekete
és vörös kövekből, nagy gránit, bazalt és márvány darabok, össze-vissza
töredezve s benőve sárga és zöld kőmohoktól; a vad repkény összevissza
kúszott a rendetlenül heverő köveken.
Itt megállt a mágus, e kövekre mutatott és szólt: – Jőjj ide és láss.
Nyugtalanul siettem oda, szerettem volna már a czélnál lenni, képzetem
vágyott látni a legnagyobb kincseket, miket egykor királyok, világhódító
hadvezérek szereztek maguknak, s miket ezentúl enyimeknek fogok
nevezhetni s untattak e feltartóztató kisértések.
Odaléptem; látszott az összehordott kövek alakjáról, hogy azok sirkövek
voltak.
– Olvass! – szólt a mágus, ismét a kövekre mutatva.
Lehajoltam a legelsőhöz; fekete nyolczszögű bazalt volt az, minden
szögletén összetöredezve. A kő egyik oldalán e név volt olvasható:
«HANNIBAL».
Összeborzadék.
A világhódító, az országreszkettető sirköve ez, ki annyi dicsőség után
ide jött ez idegen földre, meghalni önkezei által, minden jutalma e
meztelen kő, mely már nem is őrzi sirját…
– Olvass tovább! – mondá a mágus.
Túl e köveken egy kék márvány obeliszk eltört darabja hevert,
meglátszottak rajta a ráfaragott római sasok, a bevésett trophæumok,
eltördelve, megcsorbítva. A diadaljelek alá e név volt bevésve:
«SCIPIO ASIATICVS».
Azután törések és csorbák, – alább ismét nehány szó:
«INGENTI GLORIA».