Tudjuk jól, mit jelent nyelvünkön ez a szó: «fekete angyal»?
Ezt a gonosz földalatti rémet, ezt a minden jók ellenségét, a kitől az
Isten őrizzen meg bennünket.
Arra pedig nem gondoltunk, hogy lehetnek emberek, népek, egy egész
világrész lakói, kiknek joguk van az angyali szépséget így rajzolni
magukban: magas délczeg alak, fekete arcz, mely fénylik mint az aczél és
sima, mint a bársony; sötét, villámszóró szemek, izomtól dagadó karok;
gömbölyű vállak, miknek feketesége a hollókat megszégyeníti, és hozzá a
négy ragyogó szárny.
Tehát van egy egész világ, a hol az angyalokat a legtökéletesebb
feketéknek képzelhetik, föltéve, hogy ott is a szép hölgyekről veszik az
angyalok mintaképét.
Egy a mienknél sokkal boldogabb világrész az, Afrika, hol a szabó- és
czipész-mesterség egészen ismeretlen, hol a férjeket nem ejti kétségbe a
változó divat, a hölgyek minden piperéje egy sor piros gyöngy a sima
nyak körül s tarka tollakból, finom pálmarostból szőtt rojtöv a karcsú
derékon.
Hol minden gazda háziúr, minden férfi földesúr, minden leány férjhez
megy annak idejében.
Hol az édes anyaföld, mely nekünk már csak mostohánk, ingyen jó kedvéből
terem mindent, a hol a virág tövében, fa tetején kész kenyér terem, az
embernek csak a megsütésével van gondja, hol erdőszámra nő a kávé,
ananász és narancs, mint nálunk a kalendárium.
Hol a költő agyában, ha vers támad, metsz magának egy bambusznádat,
sípot csinál belőle, elfujja rajta kedvesének a nótát, nem küldi a
lapszerkesztőnek, hogy nyomtassák ki az ujságban.
Hol, ha panasza van egy embernek a másikra, elvégzi élő szóval és
ököllel, nem keres érte prókátort és törvényszéket.
Hol a bort, az édes mámor italait nem korcsmáros méri, rovásra; csak a
pálma oldalát kell megfúrni érte, az okos fa ad annyit, a mennyit
elégnek talál.
Ez egész boldog világrészben csupa fekete emberek laknak. Egyik jobban
megközelíti a tökéletességet a fekete színben, másik kevésbbé, de
mindnyájan megegyeznek abban, hogy a fehér szín nem is szín, hanem
betegség jele.
Hány, meg hány millió lehet e fekete lelkek száma, azt senki sem
mondhatja meg, mert a világrész belsejébe még senki sem hatolt; a
legjártasabb utazók alig voltak ötven-hatvan mértföldnyire a
tengerparttól; vasutak és gyorskocsik még itt tervben sem léteznek;
utazás csak a gólyák dolga.
És pedig ezek is emberek, miként mi. A kik örülnek és szomorkodnak:
amazt többet, emezt kevesebbet, mint mi; a kik tudnak szeretni és
gyűlölni, erősebben, mint mi; a kiknek szive lelke oly képes minden
nagyra és nemesre, mint a mienk, és a kikről még nem tudhatjuk, vajjon
egy késői időben nem ők lesznek-e a világ urai, mikor már minket saját
bűneink és gyöngeségünk lesöpört a föld szinéről?
Ha valaki egy tekintetet vet Afrika térképére, egy hosszú hegylánczot
fog látni annak közepén, mely egyik tengerparttól a másikig vonulva,
épen két részre osztja a világrészt.
A hegyláncz felső, északi oldalán városok vannak rajzolva, országok
határai szépen kifestve, folyamok kigyóznak alá, és tele van irva a tér
spanyol, arab, franczia és vad idegen hangzású nevekkel; a mi pedig a
déli oldalra esik, a tulsó rész, az egy fehér ürességet mutat, hol száz
mértföldnyi téren sem folyó, sem város, sem egy megnevezett hely nem
látható.
A legelső név, a mivel ez ismeretlen tér határán találkozunk: Gengira.
Lehet, hogy ez a név sem helyes, lehet, hogy azon földet, a kik rajta
élnek, egészen máskép nevezik, de mi fogadjuk el a meglevőt s mondjuk el
azt a keveset, a mit tudni lehet róla.
Nem valami pompás város az, a miről beszélünk; – egy nagy csoport
gunyhó, félgömb alakra tapasztva sárból, mint egy-egy fél tojáshéj,
mikben tizezer férfi és asszony s megfelelő számú gyermek, tehén és
kecske lakik; ez a birodalmi székhely. Egy simára faragott fa, melynek
bunkós végébe szemek, száj és orr vannak csinálva, ez az ősi bálvány.
Köröskörül beláthatlan szikomórengeteg, úttalan őserdők végtelenje: ez a
birodalom. Egyik oldalon végignyuló sziklás hegyek, másikon szélesen
elterülő folyam: ez a hitelesített határ. A mezőkön legelésző csordák s
az erdőket lakó vadak, tarka madarak: ez a státus gazdasága.
És itt boldog emberek laknak, a kiket nem üldöz a dicsvágy, nem aggódtat
a jövendő iránti félelem; élnek jó egészségben, töltik a napokat unalom
nélkül, egy lándzsa a vadászatra, egy kókuszdió, tele friss tejjel, egy
pipa ki nem alvó tűzzel, egy szelet sós szarvassült és egy szerető
asszony életük minden kincse; s mikor meghalnak, abban a hitben
szunnyadnak el, hogy a túlvilágon még szebb kókuszerdők vannak, s ott is
feltalálják a lándzsát, a friss tejet, a ki nem alvó pipát, a futó
szarvast és a szerető nőt, a ki ott örökké ifju marad. – A gengirai
király gunyhója semmivel sem nagyobb mint a többi; mert hiszen az ő
termete sem magasabb mint szomszédaié, több hust ő sem eszik, több
tejet, vagy pálma-mustot ő sem iszik mint más, hisz neki is csak egy
gyomra van, s a szarvast, melyet lakomára akar szerezni, csakúgy saját
kezével ejti el az erdőn, mint más, mert hiszen az büntetés volna reá
nézve, ha helyébe vinnék mások s megfosztanák ez örömétől. Pénzt nem
ismernek az országban, tehát ott nem fizetnek, nem csalnak meg senkit;
adósok, uzsorások, törvénybirák, enyim-tied fölött vitázó ügyfelek nem
léteznek, mind ezzel nem háborítják a király elméjét.
Ámde ő az egyetlen úr az országban, a kinek viselni szabad a
királytigris tarkafoltos bőrét, melyet önkezével ejte el, s a ki
feltűzheti hajába a két agami-tollat, midőn valamely szomszédnép
megtámadja boldog határait, s a mikor e két tollat feltűzve látják a
gengiraiak, nem kérdezik: hova megyünk? kire megyünk? hány ember az
ellenség? hanem mindenki veszi nyilait, dárdáit, sulyos kőbárdját s
követi a királyt s harczol vele a csatatéren, a míg ez azt nem mondja:
«elég».
A gengiraiak királya, nem tudom hányadik Tarud, meghalt.
Hulláját bebalzsamozták finom jószagú gyantákkal, s bepólálva kallott
pálmalevelekbe, eltették őt a kivájt sziklaoldalba, a hol külön fülkében
elrakva a nagyszámú Tarud-ősök aluszszák hosszú álmaikat s várják
egymást a napfényes mezőkre oda át.
Ezentúl már hiába fognak várni.
A meghalt Tarudnak egy fiutódja sem maradt. Hat legény fia mind
elveszett ő előtte. Egyet a sárga folyam nyelt el, másik
bölényvadászatban zúzta össze magát a sziklákon, harmadik a nagy
földrengéskor önként való áldozatból beleugrott az égő tűzhányó hegy
szádába, a többi három csatában esett el; mind dicsően haltak meg.
A gengiraiak nagy szomoruságban voltak e fölött: ki legyen már most a
nép vezére ezentul, ki viselje a két agami-tollat, ha ellenség üt a
határra, kihez forduljon a kinek panasza van, ki mutassa be a természet
zsengéit a nagy bálványnak aratás és szüret idején?
Ekkor előállt a nép legvénebb embere, egy magas, szálas öreg hazafi,
olyan fekete arczczal mint a korom, melyet igen szépen vett körül a
hófehér gyapot-haj, hófehér szakáll, meg szemöldök és szempillák is,
mintha ezüsttel lettek volna oda rajzolva; ez szólt a néphez
megnyugtatólag.
– A nagy Tarud megtért őseihez s átadta lelkét a nagy szellemnek
Honhánnak, s nem hagyott maga után fiat, a ki férfi-arczot viselne. De
nem maradt-e neki leánya, a ki férfi-szivet visel? Nem maradt-e meg a
délczeg Szennahámi, a kinek szemei úgy ragyognak, miként bölcsesége, és
termete oly karcsú, a milyen erős? Nem láttátok-e őt lovon ülve, a mint
a bölényt üldözé? Nem ült-e oly jól a ménen, miként egy férfi, kezei nem
hajíták-e a kelevézt oly biztosan, miként egy férfi kezei? Nem felelt-e
meg apja távollétében a niám-niám ellenség ravasz küldötteinek nagy
bölcseséggel? Nem hangzik-e ki szózata ezer férfié közől? Bizony mondom
néktek, hogy Szennahámi nem hiába ölte meg saját kezével a
királytigrist, mely a gulyába tört; hanem érdemes rá, hogy annak bőrét
viselhesse; s a midőn a gyors röptű agamit nyillal keresztül lőtte a
levegőben, bebizonyítá, hogy annak ragyogó tollai megilletik homlokát.
A nép öregei helybenhagyák az ősz beszédét, mert elismerék Szennahámi
bölcseségét, s a nép ifjai paizsaikat döngetve kiálták helyeslésüket,
mert ők oda voltak Szennahámi szép szemei miatt.
Azzal felkeresték Szennahámit apja sátorában, vállaira övezék a
tigris-bőrt, hajába tüzék a két agami-tollat, s megcsókolák kezeit,
annak jeléül, hogy ezentul ő lesz a nép uralkodója.
Szennahámi szép délczeg hajadon volt, egész teste oly fényes és fekete,
mint az atlasz, izmai domboruak, tagjai finomak, karcsúk, mégis
idegesek. A fekete bársonybőr átlátszó rostjai alól az arcz
rózsapirossága tündökölt elő, mint izzó tűz a sötét hamu alól, nagy,
tiszta szemei ragyogtak, mint a gyémánt, s telt, édes ajkairól úgy
hangzott le a szó, mint az édes vizű patak folyása. Mindenki elismeré
azt, hogy a gengirai népnek sem bölcsebb, sem vitézebb, de
szeretetreméltóbb királya bizonyosan nem volt soha.
Azonban nem soká tartott az öröm. Volt egy gonosz ellensége Gengirának,
melylyel örökös viszálykodásba vala keveredve, s ezek voltak a hosszú
farkú niám-niámok.
Ez egy csodálatos emberfaj, melyről sokan azt tartják, hogy egész létele
csak mese, ámbár több európai utazó azt bizonyítja, hogy Afrika
belsejében a hegyek között él egy rendkívüli népfaj, melynél férfiaknak,
asszonyoknak hosszú állatfarkuk van, mely, mint a majmoknál,
felkunkorodik hátul, s hogy e farkas emberek fajuk leggonoszabb
ellenségei, vad, szelidíthetlen nép, mely ellenségeit megeszi. Fejök
egész alkotása, előrenyomott állkapczáik, tömpe orruk, beszorult
szemeik, ritka, egymásba csukódó fogaik inkább hasonlókká teszik őket a
két lábon járó fenevadakhoz, mint emberekhez.
Ez a niám-niám faj maguk a feketék között is utálatos és félelmes, ezek
nem laknak házban, hanem az erdőkben, mint a többi vadak, nem tartanak
adott szóra, nem lehet velök békét kötni, nem emlékeznek a vereségre,
csak az állati ösztön vezeti őket, mint a hyenákat, farkasokat.
E niám-niám faj a mint meghallá, hogy az öreg Tarud király meghalt, és
utána nem maradt férfiivadék, hanem leányágra szállt a kard s kopja, új
erővel támadt a gengirai népre, s átúszva s sárga folyamon, vad, éjszaki
üvöltözésével tudtára adá a gunyhók jámbor népének, hogy újra
meglátogatta a kókusz-erdőket, s tüzeket rakott a szép virágos kávéfák
között.
A hű alattvalóknak nem kellett felhivás, az első zajra
összecsoportosultak Gengira körül, elhozták kőfejszéiket,
körül-szigonyos halborda lándzsáikat, előkerültek a vasfából faragott
éles pallosok, a csonttörő fürész-csákány és a gyors röptű nyilak éles
kavicscsal hegyükön.
A fegyverzet készen volt mindig.
A kisebb fiuk, kiknek még nehéz volt a kőbalta és bivalybőrrel fedett
szalmapaizs, parittyáikat vevék elő, mikkel a sebes madarat leütik
röptében, s sima kövecseket kerestek a folyók partjain azokhoz.
Lőszer is volt tehát elég.
A gengirai nép nem volt a legerősebb a többi fajok között, mégis a
győzhetlen nevet viselte, mert a hadi tudományokban fensőbbsége volt a
szomszédai felett.
Ügyes hajítók, lövők voltak, értettek a pányvavetéshez, melylyel a
csapat közepéből ki tudták rántani a csapat vezérét, megfutamodni az
erősebb előtt, s a vigyázatlan kergetőre hirtelen visszacsapni;
hasoncsúszva megkerülni az ellen táborát annak szemeláttára,
észrevétlenül s két oldalról csapni reá, hegytorkolatokba csalni, s ott
kövekkel agyonzúzni; szilaj bölények szarvára égő nádkévéket kötve,
azokat az ellen táborára bocsátani; s egyéb leleményeiben az ős eredeti
hadviselésnek kifogyhatlanok voltak; az által birták magukat ellenségeik
közepett fentartani.
A betört ellenség zajára ők is meggyujták a harczi tüzeket Gengira alatt
s mezítlen melleikre festének veres napokat, a hadviselés jeléül, s a
lobogó tűz körül eljárták a fegyvertánczot, vad harczi dalaikat rivalva.
Azután a két legöregebb férfi elment a hatalmas szellem, a Puma
barlangjához, melynek nyilása nagy fehér kővel volt lezárva, abban a
barlangban tarták a sulyos veresrézpallost, a mit maga Puma ajándékozott
a legelső királynak, ismeretlen jegyeket irva mind a két lapjára. Ez
volt az egyetlen ércz-fegyver az országban, és ezt mindig maga a király
viselte a hadban, harcz után visszatették azt a barlangba, egy nagy
faggyuval tele tömlőbe. Abból nagy veszély támadna, ha e szent kard
ellenség kezére jutna.
Ime azonban, a mint a vének kinyitják a faggyus tömlőt, a kardot nem
találták benne. Eltünt az onnan, senki sem tudta hová?
Jajgatva futottak le a vének a nép közé s kiáltozták: elveszett a Puma
kardja!
Minden férfi, minden asszony, egész Gengira népéből sikoltozva borult a
földre: elveszett a Puma kardja.
Csak Szennahámi nem rettent meg.
«Ha elveszett, meg kell találni: Keressétek föld felett és föld alatt!»
Ekkor a kiállított őrök egy vén niám-niámot vezettek a királynő elé, a
ki azt állítá, hogy ő a nagy Hok-tah király követe, ki őt a
gengiraiakhoz küldé.
A vén követ egyike volt a legrútabb állatoknak, a mik valaha emberhez
hasonlítottak. Fején nem volt már semmi haj, sima volt és fekete mint
egy serpenyőfenék; szemöldökei megnőttek, előreállva szálankint, mint
egy vén kandur-macskáé, egész bőre olyan ránczos, mint a legjobb
kordován; piczi benyomott orra alatt hosszú széles száj vonult el,
melynek felső fogsora egészen hiányzott már, s e miatt az alsó fogak
kifelé agyarkodtak, mint a buldog kutyánál. Egész termete sovány volt és
reszketős, hosszú farka, e rut váljegye fajának, a földön huzódott
utána.
Hok-tah király kiválasztá a legnyomorúbbat követnek, a kiért nem kár, ha
ott vesz.
A niám-niám öreg szava undok nyávogás volt inkább, mint emberi beszéd.
– Gengir népek. Ne keressétek ti Puma kardját sem a földön, sem a föld
alatt, mert azt Puma elvevé tőletek, minthogy ti asszonyt választottatok
királylyá, és átadta azt az én királyom öcscsének, Kirráknak, hogy ő
legyen a ti királytok, mert a kard férfi kezébe való.
A gengiraiak még jobban megrémültek e szavakra. Szörnyű elfogódás lepett
meg minden szivet. A bátorság eltávozott tőlük e hírre.
Csak Szennahámi szivét nem hagyta el a nyugalom.
– Térj vissza uradhoz, szólt a vén követnek; én az éjjel elmegyek a nagy
szellemhez, Pumához és tanácsot fogok tőle kérni; majd a mit ő felelni
fog, holnap tudatom veled, ha visszajösz.
A vén követ eltávozott, Szennahámi pedig bement a Puma barlangjába s ott
lefeküdve arczczal a kőre, reggelig tanácskozott a nagy szellemmel.
Reggel előjövén, egybehivta népe vezéreit, mind a legtekekintélyesebb
férfiakat és így szólt hozzájuk:
– Az éjjel megjelent előttem a nagy szellem és ezt a választ adá: nem
Puma vette el a szent kardot mi tőlünk és adta azt Kirráknak, hanem a
gengirai nép vezérei közől egy, a ki maga akart király lenni s boszúból
lopta el a kardot és adta azt az ellenségnek.
Az elszörnyedés zúgása hangzott az egybegyűltek között.
– Hogy pedig megtudhassam azt, ki volt a szentségtörő tolvaj? azt
parancsolá nekem Puma: vegyem e dárdát és hajítsam azt fel a levegőbe. A
ki a kardot ellopá, a dárda hegye annak szemében fog megállani…
Szennahámi megcsóválta feje fölött a kopját s abban a perczben egy a
vezérek közől ijedten takará el szemeit kezével…
– Te voltál a tolvaj, Morhu! kiálta rá mutatva Szennahámi. Az ember
ajkai fehérek lettek és térdei remegtek.
A többi vezérek dühödt ordítással rohantak rá s leteperve a földre
megkötözék őt szijakkal, erősen, hogy mozdulni nem tudott.
Az átkozott! kiáltának. A szent ereklyénket az ellenségnek adja.
Tanácsot ültek, hogy minő halál nemével öljék meg őt.
Egyik tűzbe akarta őt vettetni, másik elevenen eltemetni, harmadik
darabokra széthasogattatni; végre a bűnös tulajdon édes apja azt az
itéletet mondá vétkező fiára: «Ássák be őt megkötözve a fehér hangyák
fészkébe, hogy a föld legutáltabb férgei egyék meg, a még náluknál is
utálatosabbat, s ne egyszer, hanem ezerszer érezze a halál gyötrelmeit.»
– Hallottad, Morhu, az itéletet, a mit az atyád mondott reád, szólt a
bűnöshöz Szennahámi. Megérdemletted azt. És most én feloldozom
kötelékeidet és azt mondom, hogy szabad vagy. Kegyelmet adok neked…
– Mit cselekszel! kiáltának rá a nép főnökei. Elbocsátod a kigyót, mely
megharapott.
– Legyetek nyugton, szólt a királyné. A kegyelmet nyert pártütőből lesz
a leghívebb barát. Többet ér az elkövetett bűnt jóvá tenni, mint érte
megbünhődni. Morhu! te elloptad Puma kardját, eladtad az ellenségnek,
most eredj és hozd vissza…
Morhu magánkívül rohant Szennahámi lábaihoz és könyekkel áztatva azokat,
esküvék, hogy visszahozza neki az elorzott kardot, és ha vissza nem
hozná, ne engedje neki a nagy szellem a más világot más alakban látni,
mint egy futó nyúl alakjában, melyet minden állat üldöz.
A vének fejöket csóválták és kétkedtek benne, ha Szennahámi helyesen
cselekedett-e?
Kirrák herczeg azonban, a niám-niám király testvére, jól sejté azt, hogy
a gengiraiak majd megkisértik elorzott ereklyéjük visszaszerzését, e
miatt azt tevé Puma kardjával, hogy vékony szijakkal a kezéhez kötözte
azt, hogy még mikor alszik, se ejtse ki kezéből.
Még azon este, midőn a hold feljött a tűzhányó hegy mögül, beezüstözve
annak örökké füstölgő ormait, a niám-niám őrök hirül hozák Kirráknak,
hogy táboruk közelében a zöld folyam partján egy délczeg paripa
legelész: bizonyosan a gengirektől szabadult el, a kik ez állatokat
emberviselésre és harczra tanítják.
Kirrák is sokszor hallá már hirüket e mesés állatoknak, mik együtt
laknak az emberrel, fel engedik őt ülni hátukra, s kormányozni engedik
magukat vékony szijak által. Mint szeretett volna ő is ilyen
csodaállatot birni.
Közelíte hozzá, s látta, hogy a délczeg állat nem fut el, midőn őt
meglátja, miként más vad, hanem nyugodtan legelész a fűben. Néhány
szolgájának parancsot adott, hogy kerítsék meg azt és fogják el neki.
A paripa észre vette a csúszva közeledőket, s hirtelen odább futott.
Kirrák maga is üldözni kezdé, de a mén csak játszott vele. Megállt,
közelre várta, megint elkerült előle, mig messze elcsalá a táborból.
Kirrák most könyörgésre fordította a dolgot. Beszélni kezdett a lónak
okosan.
– Édes testvérem, rokonom. Állj meg egy kicsinyt. Igen szépen kérlek,
engedj a hátadra felülni. Látod, én királyfi vagyok; milyen nagy
méltóság lesz az reád nézve, ha én ülhetek a hátadon. Nálam van a Puma
kardja, ha én azzal a te hátadról vághatom a gengir fejeket, az igen
szép fog lenni. Én igen szépen bánok veled; meg nem ütlek soha, és
akármilyen a húsod, nem eszem meg.
A paripa úgy látszott, hogy hajlék a szép szóra, mert most már közel
engedte jönni Kirrákot.
– Fogsz-e engem odavinni, a hova én akarom? kérdé tőle Kirrák hizelegve.
– Viszlek, a hova nem akarod! kiáltá ekkor nagy bámulatára a ló, azaz,
hogy nem is annyira a ló, mint a ravasz Morhu, ki mind ez ideig a ló
hasa alatt fülelt, kezével és lábával annak sörényébe és farkába
kapaszkodva s szüntelen úgy forgatva a lovat, hogy Kirrák őt meg ne
láthassa.
Most egyszerre felpattant a ló hátára; a bámuló Kirrák azt vette észre,
mintha valami fekete kigyó repülne végig a levegőben, mely az ő nyaka
körül tekerődzik s lerántja a földre. A szőr-pányva volt az, melyet
Morhu ráfojtott Kirrák nyakára s azzal vágtatott paripájával a mezőkön
keresztül. Kirrák még sokáig küzdött, szökdelt, kapálózott a kötélen, a
mint a paripa árkon-bokron keresztül ragadta; végre egy folyamon
hurczolta át Morhu, melyben végkép megfult a szörnyeteg.
Másnap megjelent Morhu a királynő és a vének előtt, s letette a királynő
lábai elé Puma vörösréz bárdját, melyhez még akkor is hozzá volt kötözve
Kirrák levágott jobb keze.
– Minthogy kezéből nem adta ki, elhoztam kezével együtt.
A vének, a vezérek fejeiket hajtogatták e tettre és azt mondák, hogy
Szennahámi bizony mindnyájuknál bölcsebb.
Másnap pontosan megjelent Hok-tah vén fogatlan követe Szennaháminál és
követelé a választ.
– Nézd, mondá neki a királynő, Puma vissza adá nekem az éjjel a kardot;
látod azt kezemben. A nagy szellem megutálta az örökös vérontást, mely a
két nép között annyi idő óta foly. Azt akarja, hogy annak vége legyen.
Azt mondá Puma: a niám-niám nép királya és a gengir nép királynője
jőjjenek össze egyedül Jenjemen-tó szigetén, és ha vitájuk van
egymással, harczoljanak meg egyedül. A két harczos nép pedig e viadalban
részt ne vegyen, hanem fegyvereiket mindkét részről csónakokba rakva,
hordják át a Jenjemen-sziget barlangjába, s nézzék fegyvertelenül a
harczot. A melyik nép uralkodója pedig győzni fog, az nyerje vissza
fegyvereit, a másik veszítse el azt, és legyen amannak rabszolgája. Ezt
mondá nekem a Puma.
Szennahámi rögtön éjszaka megindult két ezer harczos férfival az
ellenséget fölkeresni. A niám-niámok lehettek három ezeren Morhu
állítása szerint.
Reggelre a Jenjemen-tó partjára érve, ott találta ellenségeit. Azok a tó
tulsó partján voltak megtelepedve, látni lehetett, mint kapaszkodnak a
hajlongó pálmafákra, épen mint a majmok. Ha valaki üldözte őket, olyan
sebesen fel tudott futni az egész sereg a fákra, mint a legügyesebb
vadállatok, s onnan nyilazott alá ellenségére.
A mint Szennahámi megpillantá a niám-niámokat, bátran kiállt a tó
partjára, gömbölyű paizsával fedve karcsú testét s átkiálta hozzájuk
erős hangos szóval:
– Ellenség férfiai. Ime az elveszett kardot visszaadá nekem Puma. A nagy
szellem nem haragszik ránk. A nagy szellem azt mondá nekem az éjjel,
hogy ő ma itéletet akar tenni a gengir és niám-niám népek között: ki
legyen a másik ura? Igy soha sem lesz a harcznak vége. Ti megöltök
belőlünk ezeret, mi is megölünk belőletek ezeret, holnap ti új sereget
hoztok, mi is új sereget hozunk, s újra kezdődik a vérontás. Puma nem
akarja azt. Puma nem akarja, hogy a beszélő faj elfogyjon a földről. Ki
fogja őt énekelve magasztalni, ki fog az ő oltárai előtt tűzet gyujtani,
ki fog az ő emlékére képeket faragni a fákból, ha az emberek
elpusztulnak? Azt mondá nekem a Puma: Álljon meg a két sereg a
Jenjemen-tó két partján és tegye ölébe kezeit csöndesen. Minden fegyvert
rakjanak le a tó közepén levő szigetre mind a két sereg férfiai. És
akkor lépjen azon szigetre a niám-niám nép királya és a gengir nép
királynője egyedül, és harczoljanak meg ott népeik szeme láttára. A
melyik győzni fog, annak a népe legyen a fegyverek ura, a másik annak
szolgája. Ha Hok-tah király bátor férfi, feleljen!
E szavakra roppant ordítás keletkezett a tulsó partról, a niám-niámok
örömükben bukfenczeket hánytak s vad riadallal tánczolták körül
királyukat, a ki fél fejjel mindnyájánál magasabb volt, és egy egész
fejjel rútabb; míg a gengiraiak elszomorodva borultak királynőjük
lábaihoz, a ki oly szép volt, de mégis csak asszony, a ki gyönge az ily
viadalhoz. – El kell veszni a gengir népnek.
Mind a két sereg azonnal tutajokat készített bambuszderekakból s azokra
lerakva fegyvereit, átszállítá a szigetre, ott pedig egy nagy barlangba
leraktak minden fegyvert.
Mikor ez megtörtént, Hok-tah király kiállt a tulsó partra s megcsóvált
parittyájából egy követ hajíta át, kiáltva:
– Készen vagyok, hát te asszony?
A kő süvöltve jött a levegőben, de Szennahámi feltartá azt paizsával;
akkor ő vette elő a tegzét s nyilat téve az íjhúrra, visszakiálta
ellenére:
– Én is készen, hát te férfi?
A nyíl nagyot füttyentett s az ellenkirály paizsa közepében állt meg,
hegyét keresztülfurva a bivalybőrön.
Akkor a két vezér a tutajra lépett egyedül s átevezett a tó középén levő
szigetre.
Egy puszta homoksziget volt az, körülnőve magas náddal, liliomos
virágokkal, mikben a lángszínű gém rakja magas, hegyes fészkét, de a
közepén volt egy emelkedettebb domb, ide jött a két bajvívó fél, a
honnan mind két sereg rájuk láthatott.
Hok-tah király volt első a dombon, s elfoglalta a fegyverek barlangjába
vezető nyilást.
Nagy, hat láb magas szörnyeteg volt, bozontos gyapjas fejjel, fél arcza
valami zsiros festékkel egészen vörösre festve, a másik fele
világoskékre, szintugy az egész termete, bal keze, bal lába kék, a jobb
piros. Fején egy lenyúzott bölénybika fejbőre, a hátranyuló két görbe
szarvval. Fegyverzete is iszonyú, három szigonyos dárda, a mi ha testbe
talál, ki nem lehet többé húzni, övébe félmázsás kőbalta van dugva, míg
derekáról emberkoponya lóg alá csavart guzskötélen, melylyel iszonyú
ütéseket szokott osztani a harczban.
Átellenében Szennahámi szép, délczeg alakja olyan karcsú, olyan sima,
karjai gömbölyűk, kezei, lábai, piczinyek, minden szeretetreméltó és
semmi sem rémületes rajta.
Oh bizonyára a niám-niám népnek elég oka volt kaczagni, és a gengir
népnek elég oka sírni, a midőn őket igy szembeállni látta.
– Enyim a fegyverek barlangja, asszony! kiálta recsegő hangon Hok-tah a
barlang elé állva, s midőn Szennahámi bátran közelíte felé, megcsóválta
kopjáját a légben és rája hajította. A kopja oly biztosan repült, hogy
épen Szennahámi szívén kellett volna keresztül rohannia és olyan erővel,
hogy ha érczpaizst is tartott volna maga elé, azon is keresztül tört
volna.
De Szennahámi ügyesen hajolt félre a dárda elől s elhagyta azt maga
mellett suhanni. A második kelevézzel fejének czélzott az óriás; a
királynő félre bukott előle s a kopja csak az agami tollak hegyeit üté
meg; a harmadik kopja is jött zúgva hirtelen, azt pedig félrecsapta
rézkardja élével.
Hok-tah dühödt volt, hogy hajításait oly ügyesen ki tudta kerülni ez
asszony. Férfi paizsát tartotta volna azok elé s halál fiává lesz; ez
pedig félrehajolt előlök, mint valami betanított kigyó, s most hirtelen
ő rántja elő hajító dárdáit s sebesen egymásután hajítja mind a hármat
ellenfelére, ki gömbölyű paizsával kettőt fel fog belőlük, de a mint a
másodiknál tomporait fedetlenül hagyja, a harmadik egyszerre a czombján
furódik keresztül.
Hok-tah bőszült ordítással, a minő a meglőtt vizilóé, rohant sebesült
dühében Szennahámira; a rettentő kőbárd pörgött kezében, a hova lecsap
vele, még a szálfa is elgörbül.
Szennahámi nem várta be az irtóztató támadást, hanem elkezdett futni
ellenfele elől, nyomában mindenütt az óriás veszett ordítással, egy
kezében a kőfejszét emelve, a másikban a koponyát csóválva a hosszú
kötélen.
A niám-niámok diadaltól ordítottak és kaczagtak és czigány kereket
hánytak a parton; míg a gengir táborban sóhajtás sem volt hallható.
Már oly közel érte Hok-tah Szennahámit, hogy a halálfejjel
hozzásujthatott, de azon perczben hirtelen sebesen félreugrott előle a
királyné, s a mint az idomtalan óriás vigyázatlanul elrohant mellette,
úgy vágott hozzá, hogy Hok-tah bal kezét, a melylyel a koponyát
csóválta, vállban lecsapta, a meglódult nehéz koponya a ráhurkolt karral
együtt nagyot repült a viz színéig a népek bámulatára.
Ah, most a gengiraiakon volt a sor kaczagni.
Hok-tah király elveszté kékre festett karját, a szörnyeteg ordítva
bukott térdére, s még térdenállva iparkodott közelebb csúszni
Szennahámihoz s fél kezével a kőbárdot végső erővel lesujtani rá.
Szennahámi hagyta őt közelebb jönni. Egészen bevárta, míg egy lépésnyire
ért hozzá. Itt a szörny egyszerre felugrott, s hozzásujta a királynéhoz.
Szennahámi nem tért ki a csapás elől, felfogta azt kardja élével, s
megragadva vas erejű kicsiny kezével Hok-tah üstökét, hanyatt rántá őt a
földre.
A szörny kezéből kihullott a kőfejsze; még egy felkapott éles kavicscsal
ütött győztes ellenfeléhez, s midőn a nő lábát érzé torkán, egyszerre
beleharapott abba dühösen, mérgesen, mint egy veszni tért eb, azzal
nagyot nyögve fordult egyet, arczczal a föld felé, hogy ne lássa annak a
széles pallosnak utolsó villanását.
A Puma kardja egyet villant, egyet csendült, s Hok-tah feje messze
gördült le a dombról.
Szennahámi büszke diadallal tevé lábát a vért okádó tetemre.
– Nagy voltál, kicsiny lettél.
A niám-niám nép bódultan futott el, ezt látva és soha többet a gengir
nép folyóit meg nem úszta.
A gengir nép most is szabad.
Szennahámi ott nyugszik a szabad földben, melynek boldogságát éltével
váltá meg.
Hetedik napra a harcz után, azon harapás miatt, mit a leölt szörnyeteg
halálos dühében ejte lábán, meghalt népeért, hazájáért és az áldást adó
nagy szellemért.