Manlius ott maradt Carinust mulattatni, megtanítá a tánczosnőket az
indus bayadérek szemfényvesztő forgásaira, a sípos gyermekeknek dalokat
furulyált s leverselte Aeviust, pattogóbb hexameterű s elevenebb élű
distichonokat mondva minden új fogás ételnél, s minden felköszöntésnél.
Carinus egyetlen vacsora alatt százezer sestertiát ajándékozott a
mindenkitől irigyelt új kegyencznek, s midőn meghallá tőle, hogy a
teuton nők bizonyos szappan nemével halványítják hajfürtjeiket
borostyánkő-sárgára, megigérte Manliusnak, hogy kinevezi őt galliai
fővezérnek, hogy neki ily szőke hajt adó szappant küldhessen, mely akkor
a római előkelő világnál a bolondulásig divatban volt.
A tobzódás későig tartott. Ott künn ugyan még csak délután volt, de a ki
azt nem tudta, hogy a vacsora reggel vette kezdetét, azt hiheté, hogy
éjfél után az idő.
Carinus kitölté a földre az ivókürtben maradt bort, annak jeléül, hogy
valaki egészségeért iszik, s azzal Manliusnak nyújtá azt.
– A szép Glyceria egészségeért!
– És a tiedért Carinus, viszonza Manlius saját tülkét nyújtva vissza.
– Manlius! szólt Carinus lángba borult arczczal: tudod-e, hogy én
Glyceriának már egy férjét megölettem?
– Jól tevéd Carinus, csak így lehettem én második.
– De tudod-e, miért ölettem meg őt?
– Mert féltette nejét tőled. A bolond! Hát azért teremték az istenek a
napvilágot, hogy valaki elfoglalja azt, s másoknak ne adjon belőle?
Rablók, tolvajok, kik egy szép nőt kilopnak a világból, s azt kivánják,
hogy azt kivülök senkinek se legyen szabad szeretni.
– Manlius! Különösen járhatnál, ha szavadon fognálak. Tudnod kellene,
hogy én nődet lángolón szeretem.
– Az a te dolgod Carinus. Zár alatt nem tartom őt. Mindenki hozzá
férhet.
– Könnyű nagylelkűt játszanod. Elég zár ő önmagának. Míg egy intésem
elég arra, hogy százezer férfi remegjen előttem, minden hatalmam kevés,
hogy ez egy asszony szeressen.
– Pedig szeretni tud ez asszony! Hej tudom Carinus, hogy ha estenden
megnyilnak előttem ama csendes kapuk, miket te csak zárva szoktál látni,
örömest megcserélnéd velem trónodat, hogy annyi ideig bitoroljam azt
nevedben, a mennyi ideig te a vőlegényi thorust az én nevemben.
Carinus, mint a villanytól felrázott, ugrott fel helyéből.
– Hecatera! szavadon foglak. Te ülj trónomon, parancsolj nevemben
szolgáimmal, országaimmal, ölesd meg kegyenczeimet, forgasd fel Rómát s
üritsd ki kincstáraimat, és csak menyegzői kamrád kulcsát add nekem.
– Az alku áll, kezet reá. Adjatok irlapot és stylust. Halld, mit irok
Glyceriának és küld el lakába: «Szerelmem istennője! Ma nálad töltöm az
est és reggel közti órákat. Szivem vigasztalásodat óhajtja. Homlokomnak
fájdalmat okozott a cypruság, a te rózsakoszorúd oltsa el annak lángját.
Midőn az estcsillag, a szerelmesek fénye kigyullad, oltsd el mécseidet,
hogy ha köny talál szemeimben lenni, azt meg ne lásd, csak csókjaimat
érezd. Míg a hajnalcsillag ismét kisüt, nálad leszek és boldogságomban.
Epedő férjed Manlius Sinister.» – Küldd el egy szolgádtól e levelet, s
fogd e gyűrűt, az ajtónál ezt mutatva, be fogsz bocsáttatni, Glyceria
hölgyei elvezetnek odáig, a hol ő fog várni.
Carinus szomjú epedéssel leste Manliusnak minden szavát, ki hidegvérrel
nyújtá át neki a gyűrűt és levelet. Reszketett és szólni nem tudott. Egy
szolgának inte, hogy vigye Manlius iratát Glyceria lakába.
Az udvaronczok bámuló suttogással búttak össze.
– Minő boldog ember vagy te Manlius, suttogá Aevius az új kegyenczhez
hajolva. Miért nem birok én oly szerencsével mint te, hogy Glyceria
szerelmét birhassam, és oly hidegvérrel, mint te, hogy azt magamtól el
tudjam vetni.
A szolga nem sokára visszajött Glyceria levelével, melyet Manliusnak
hozott.
Manlius a császárnak nyujtá át azt.
– Neked szól ez, olvasd.
Carinus remegő kezekkel göngyölé fel az irattekercset s káprázó
szemekkel olvasott:
– «Manlius! soraid reszketnek kezemben. Ezer érzelem forr szivemen
keresztül, aggodalom, vágy, szent irtózat és őrült szerelem. Bűbáj alatt
szenvedek. Óhajtom, hogy ne jőjj, de ha jösz, nem tudom magamat védeni
ellened. Erőt és vágyat érzek magamban, rám szakasztani az egész
világot, de egy lehelletedre elvész minden erőm, nyomorult nő vagyok, a
ki szeret, és szerelmében eszét veszíti. Oh maradj el! – Glyceria.»
– Ez azt jelenti, hogy «jőjj», mondá Manlius hanyagul vetve magát
félkönyökre fekhelyén.
Carinus lecticáját parancsolá elé, melybe szolgái beemelték.
– Ezt még senki sem tevé, suttogá irigyen a borbély, hogy menyasszonyát
elcsábítsa másnak.
– Te addig Róma ura légy, szólt Carinus Manliusnak. Hivasd nevem
aláiróját, a mit parancsolsz, azt én parancsolom. Uralkodjál országomon.
– Mennyországomban te.
A szolgák vállaikra emelék az arany lecticát, behúzták bíbor függönyeit,
s eltávoztak a császárral.
Az udvaronczok reszketve állottak alázatos arczokkal Manlius körül, kit
császári őrült szeszély egy órára a világ urává tett.
Manlius végighevert a császári lectisternium párnáin, kiszemelte az
udvaronczok közől azt, a ki legjobban reszketett tekintete előtt, s maga
elé inté.
Marcius volt az, a borbély; kegy által præfectus prætorio.
– Te a prætori seregek vezére vagy? kérdé tőle Manlius.
– Igen is, felséges császár, hebegé az ájtatos szemforgatással.
Manlius nevetett.
– Tehát csakugyan császárnak nézesz engem. Ha császár volnék, most
lenyakaztatnálak, a miért arczomat kigúnyolád; nevezz jóbarátodnak. Én
ismerem érdemeidet.
– Oh uram!
– Jól ismerem, és megjutalmazom. Te hozzá vagy szokva a vérbocsátáshoz
és így jó katonának kell lenned; ügyesen rendezed a hajfürtöket, a mi
hadvezéri tehetségedre mutat, s nyugodt vérrel tudod az arczból kiszedni
a szőröket, a mi részrehajlatlanságod és szigorúságod tanusítja. A
keleti hadsereg vezéreivel Numeriánnal és Diocletiánnal nem vagyok
megelégedve; téged kinevezlek e hadseregek cæsárjává. Azonnal indulsz
Thracziába. Becsületes defraudator! írd az okirat alá nevünket.
Marcius szédelgett a ráhalmozott kegytől.
Az udvaronczok szemre-főre néztek, elgondolva, hogy ha Manlius így kezdi
jutalmazni azokat, a kik gúnyolták, hova teendi még azokat, a kik
mosolyogtak reá?!
A kinevezési okirat elkészült. A titkár aláirta a császár nevét, s
Marcius magáról sokattartó képpel rögtön eltávozott vele.
Aevius irigy fanyalgással sompolygott Manlius mellé. Ez észrevette a
törleszkedést és magához inté a vatest.
– Te Marcius helyébe præfectus prætorio leendesz, s négyezer talentumot
osztasz ki e derék hadsereg között, melynek egyedüli hivatása
személyünket őrizni. E végett, hogy őket állandóul gazdagon
jutalmazhassuk, leszállítjuk a külső hadsereg számát. Minek nekünk
idegen országokat őriztetni legióinkkal? s római aranyat költeni római
vasra? S alkalmat adni külső vezéreknek, hogy ellenünk lázadjanak? Egy
óra mulva parancsunkkal elindulsz Thraciába, hírül adva Numeriánnak és
Diocletiánnak, hogy seregeik felét bocsássák el, a rájuk költött
összeget ti költsétek el, nemes barátaim… Irjad szavaimat, becsületes
defraudator!
Manlius beszédét kitörő éljenzés követte. Az udvaronczok oda rohantak
hozzá s felragadva őt vállaikra, zenehang és ordítozás mellett hordozák
körül a teremben. A részegség dühe őrültséggé volt már fokozva, nem
lehete többé megkülönböztetni senatort és histriót egymástól, a teremben
összekeveredtek tánczosok és hetærák, szolgák és bacchansnők, a
tömlőkből kiöntötték a bort a földre, s a mécseket a borba fojták, s az
utálatos szörnyképet elfödé a vak sötétség.
A terem tetején volt csupán egy kerek ablak, mely friss léget bocsáta
be. Midőn az utolsó mécset is feldönték, a kicsapongó bűnhad rémülten
vevé észre, hogy most feje fölött ez ablak világít! Mintha rémes
lobogással maga az ég gyúlladt volna meg, hogy ijesztő lángjaival
levilágítson a pokolba.
Az orgia undok zaja elnémult egyszerre, s a felszakított ajtón egy őr
rohant be, rémhangon ordítva:
– Meneküljetek, Róma ég!
A kerek ablakon át úgy világított a vereslő ég fénye a bűnön kapott rút
pokol-arczokba, mint az itéletnap lángja.
* * *
Carinus a gyűrűt mutatva, bevezetteték Glyceria termeibe.
A palota csendes volt már, és sötét. Carinus érzé, hogy a sötét
folyosókon suhogó ruhák röppennek el mellette, gyöngéd kezek adják
kézről kézre, s halk suttogással vezetik néma szőnyegeken keresztül,
végre egy kéz jut kezébe, melynek villanyos szorítására vére fellángol,
s egy ismert hang, de eddig előtte ismeretlen édességgel rebegi:
– Manlius! eljövél?
Glyceria volt az, az oly kegyetlenül megcsalt Glyceria.
– Vártalak, de szeretném, ha el nem jöttél volna, suttogá a hölgy. Érzed
kezemet remegni kezedben? A szerelemtől van az, és a félelemtől. A
szerelem elvevé eszemet. Lelkem raboddá lett édes szavadtól; – a mit
egész életemen át egy gondolatban egyesíték, a miért vágytam, de a mit
birni nem mertem soha, a mit álmodtam mindig, nem reméltem soha: téged
ölellek… Nem birok magammal. E nap, ez óra nem volna az, melyben a
szerelemről szabad beszélnünk, de te szóltál róla s lehet-e annak az
órát válogatni, a ki szeret, hogy a szerelmi kérdésre válaszoljon?
Carinus meglopá a szerelmes hölgy hízelgő szenvedélyét.
– De oh Manlius. Én reszketek, ha te csak gúnyolni jöttél volna engem,
ha te csak játékodat űznéd velem, hogy szivem legmélyebb titkait
kicsalva, azokért engem kikaczagj. Nem. Nem teheted te azt. Ez egyetlen
érzelmet, mit tisztán hoztam ki életem örvényeiből, nem vetheted a
porba. Gyűlölhetsz-e azért, mert szeretlek? s ha gyűlölsz, nem
megöletnél-e inkább, mint hogy kigúnyolj?
Carinus felelet helyett keblére ölelte a nőt, s forró csókjaival halmozá
el annak arczát és ajkait.
Glyceria édes csalódással engedé magát átkarolni, s a boldog ölelésben
már alig hallatszék a szomorúbb sejtelem tiltó szava reszkető szivében,
midőn Carinus arcza az övéhez érve, egyszerre megérzé, hogy az arcznak
nincs szakálla.
Mint a villám czikázott végig a legijesztőbb gondolat Glyceria lelkén.
– Hah! Ki vagy te? Te nem vagy Manlius. Átok reád! Te Carinus vagy!
S azzal a kétségbeesés erejével kiszakítva magát Carinus karjai közül, a
terem utolsó végébe futott, ágya fülkéjének függönyei közé menekülve s
azoknak nehéz redőit magára rántá, zsinórait hirtelen összekötve.
– Meg nem menekülsz tőlem, kiáltá Carinus szenvedélye dühével rohanva az
összehúzott függönyöknek s azokat hevesen iparkodék letépni és a
zsinórok csomóit fogaival harapva oldozá.
De Glyceriának elég volt e néhány percz, füstölője parázsánál egy
naphtával telt edényt meggyújtani, s midőn Carinusnak sikerült a
függönyöket szétszakítani, azon perczben szétönté a hölgy a naphtát, s
míg a röpülő láng a függönyöket, a könnyű gyapotlepleket egy pillanatban
felgyújtá, ő maga lángoktól körülnyalt ágyára szökött fel, s ott állva,
mint egy rettenetes vészalak kiáltá a megrémült császárnak:
– Jer tehát!
A szoba egy percz alatt lángba volt borulva. Carinus, mint a mennybe
lopódzott ördög, kit onnét lehajítottak, futott a harapódzó tűz elől,
míg Glyceria kanóczot ragadva, őrülten rohant teremből terembe,
gyújtogató szikrákat szórt szét mindenütt, s kiszórva milliókat érő
ruháit főterme közepébe, azokat ott meggyújtá.
Néhány percz mulva lángba volt borulva egész palotája és egy óra alatt
lángözön lobogott Rómán.
Carinust ájultan hozták vissza palotájába szolgái.
Glyceria azon éjjel Cybele templomába menekült.