Mint Glyceria kémeitől előre megtudá, Manliust még aznap felkeresték
Carinus lictorai s meghívák a császárhoz.
Manlius nem várta el a hívást, előbb elment maga.
Egyszerű fegyveröltözete helyett, az akkori kéjenczektől viselt selyem
virágos bő tógát ölté magára, hajfürteit bekeneté illatos olajjal,
ujjaira gyürűket rakott, bokáit lábkösöntyűkkel köríté, s gyürűket
húzott meg lábujjaira is, mik a sandalok közől kivillogtak, s egész
arczát bepontozá apró veres pettyekkel, hogy épen oly szeplőverte módon
nézett ki, mint Carinus.
Így lépett be renyhe, elkényesült lejtéssel, fejét negédesen hordva
Carinus, atriumába, mely tele volt hozzá hasonlón öltözött
udvaronczokkal, kik irígykedve nézték körül az ifjú ritka pompájú
öltözékét, csupán azt nem foghatva fel, miért festé be arczát
szeplőkkel?
Manlius földig meghajtá magát Carinus előtt, mely köszöntési mód a persa
udvarokból származott Rómába. Még Aevius is kénytelen volt elismerni,
hogy oly hódolattal senki sem bírja magát meghajtani, mint Manlius.
Azután megfogva Carinus palástjának szegélyét, azt megcsókolá, azon
kegyeletteljes nemével a csóknak, minővel csak a legbuzgóbb zsidók
tudják csókolni a Thorát.
Carinus szigorúnak akart látszani.
– Már négy napja, hogy megérkeztél Rómába, s csak most jösz elém, szólt
szemrehányólag Manliusnak.
– Oh dicső Augustus, szólt Manlius utánozhatlan édességű hangon, tizszer
valék atriumodban, hogy izenetemet átadjam, miket Ázsiából hozék,
mindannyiszor megtudám, hogy istenektől irigyelt gyönyöreidet élvezed,
és én nem tartozom azon durva katonák sorába, kik ajtóstól rohannak be
fontosnak hitt izeneteikkel, s elrabolják soha vissza nem adható örömeid
perczét.
– Jó, te derék ember vagy, tehát mi hírt hozol Persiából?
– Nincs élet sehol oh Augustus, csak ott a hol te vagy. A föld minden
országa csak ellentétnek való Rómához. Nem untatlak a harczok unalmas
elmesélével. A harcz csak arra jó, hogy fogyjon a zúgolódó nép, miért
zavarnám én azzal kedélyedet?
– Helyesen Manlius. Beszélj egyébről.
– Szolgálatodra álljanak tapasztalásaim. Láttam a barbár földek
ritkaságait, s mindannyiszor te rád gondolék: Afrikában láttam oly
lovakat, miknek fényes bőre hosszú csíkokkal van berovátkolva, minőket
circusainkban egy császár sem mutogatott. Meghagytam az alexandriai
kormányzónak, hogy küldjön neked belőlök. India tengereiben egy csigát
fedeztek fel, mely magát vékony pókfonálnyi szálakon köti a sziklához. E
fonalakból ott kelméket készítenek, mik fényesebbek a sericumnál; ím
számodra egy velament hoztam ebből, minőt ott csak a fejedelmek
viselnek.
S ezzel egy pompás leplet nyujtá át Manlius a császárnak, melyet India
széleiről egykor azon gondolattal hozott el, hogy a Sophronia
menyasszonyi fátyola leend.
A császár elámult a rendkívül fényes kelme láttán.
– Manlius! én téged senátorrá nevezlek ki.
Az udvaronczok féltékenyen kezdének Manliusra nézni. A borbély, ki
leginkább féltette Carinus kegyét, nem ócsárolhatva a hozott velament,
Manlius arczán akará tölteni boszúját.
– Hol tettél szert e szeplőkre Manlius? úgy nézesz ki, mintha a legyek
bántak volna rútul ábrázatoddal.
– Barbár vagy Marcius. E szeplők festve vannak arczomon. Ez fenséges
divat, melyet a persa udvaroknál tanultam el.
– Szokás volna ott szeplőket viselni? kérdé Carinus, kinek arczát
Marcius szokta fehérre, pirosra kifesteni.
– Csak az előkelőknél. Ez megkülönböztető jelük az országnagyoknak a
köznéptől. Hanem persze, hogy ezt felfoghatni nemesebb ízlés kell, mint
a tied Marcius, tudni kell azt, hogy e foltok miért és mennyivel teszik
szebbé az arczot. Az üres, unalmas síma kép, mint a tied, melyre ha az
ember néz, nem lát rajta egyebet, mint fehéret és pirosat, az a
plebejusok szépsége; Apolló szeplős arczot visel.
Manlius jól tudta, hogy Carinus szereti magát Apollónak neveztetni.
Az udvaronczok szörnyűködtek e vakmerő állításon.
– Én újra azt mondom, hogy Apolló arcza szeplős. Mert Apolló képe a nap,
és a nap maga nincsen-e foltokkal tele? Az ég maga nincsen-e
csillagokkal behintve, és a csillagok nem az ég szeplői-e? valamint a
szeplők csillagzatok az arczon? Azért Marcius, e fejedelmi izlést rajtam
ne ócsárold.
Carinus inte Marciusnak, hogy törülje le arczáról a festéket.
– Isteni arcz! kiálta Manlius elragadtatva, oh szentségtörők, kik a
szeplőket elrejték arczodon, miket a graciák keze tulzott gonddal
helyzett el rajtuk. Jertek barátaim, ez arcz legyen mintája a mienknek.
És az udvaroncz nép rögtön sorba ült Marcius elé, arczát szeplőkkel
festetve be, épen úgy mint Carinusé volt.
E percztől úri divat lett Rómában szeplőket rakni az arczra.
– Manlius! monda a császár. Én téged Róma præfectjének nevezlek ki.
Valamennyi császári kegyencz ki volt ütve a nyeregből Manlius által.
Aevius kétségbe volt esve.
– Mihez hasonlítsam ezentul a császárt verseimben? miután a rózsa és
liliom megszünt szépség lenni.
– Hasonlítsd őt a fejedelmi párduczhoz; tanácslá neki Manlius. S a poeta
meg volt vele elégedve.
E pillanatban érkezék Mesembrius. Az atriumban hallá, hogy Manlius már
benn van, s sietett utánna.
Az ajtóban meglátta vejét és megdöbbent láttára.
– Hát Manlius ez a histrio? kérdé magában, végignézve annak hosszú
selyem tógáján s szeplőkkel festett arczán. – Voltál Glyceriánál? kérdé
tőle lassu hangon.
– Igen, viszonzá Manlius.
– Megölted őt?
– Nem.
– Akkor értem átváltozásodat. Eddig csak hernyóból lett a pillangó, te
oroszlánból lettél azzá. Sajnállak.
S ezzel méltóságteljesen lépett az öreg senátor az Augustus elé, s
mankójára támaszkodva megállt előtte.
– Carinus Augustus. Panaszra jöttem hozzád, vagy ha jobban tetszik
neked, kegyelemkérésre. Egyetlen lányom volt…
– Van másik is, szakítá félbe Aevius.
– Én azt mondom, csak egy volt. Szememnek fénye, öregségemnek gyámola.
Elcsábulva idegen hitre, e leányt a tiltott agapén elfogták társaival
együtt. Én hit dolgairól veled vitázni nem akarok, Carinus, hanem reád
bízom, hogy egy ősz ember kérését, ki Róma szolgálatában aggott meg,
meghallgasd, s egyetlen gyermekét visszaadd.
Carinus lusta méltósággal emelkedék fel lectisterniumáról s valamit
súgott eunuchjának. Azzal Mesembriushoz fordult.
– Senator, mi nem tudók, hogy leányod is a fogoly sectariusok között
legyen; ha tudtuk volna, rég kiszolgáltatók neked. Leányod szép volt,
miként mondád.
– Nem mondtam, uram.
– Úgy értettem. Aggodalommal kell mondanom, hogy egy szép leány e
társaságból börtönében a mult éjjel meggyilkolta magát.
– Az nem az én leányom volt, Sophronia nem feledheté el ősz apját, ki
miatta kétségbe fogna esni.
– Tekintsd meg a holt testet, senator, s ha az nem leányod és a mit
óhajtok, hogy ne legyen, akkor fel hagyom őt általad kerestetni és
hazavitetni.
Mesembrius előtt oly aggasztónak látszék e kegy, hogy elfeledé azt
megköszönni.
Az eunuch visszajött, két szolga ravatalra fektetve hozott utána egy
holttestet, hosszú palásttal letakartan.
Aevius felvoná a leplet a halottról.
Mesembrius szivéhez kapott. A vér fejébe futott egyszerre. Szava
elakadt. Mozdulni nem birt; úgy állt néhány perczig, azzal a fájdalom
kitörő ordításával rogyott a holttestre:
– Leányom. Én édes leányom.
– Tehát ő tőle kell félni, suttogá Carinus.
Mesembrius fuldokolva ölelte át a kedves szép halottat. A halál
visszaadta arczának nyugalmát, azt a túlvilági megdicsőülést, mely már
éltében sajátja volt, minden úgy volt rajta: mintha csak aludnék, s hivó
szóra várna, hogy újra ébredjen.
– Oh édes szép leányom, zokogott az ősz ember, miért kelle engemet
itthagynod? Ha halni vágytál, mért nem jelentél meg álmomban, hogy én is
veled mentem volna? Mit szeressek én e világon többé, a hol te nem vagy?
Hová éljek én, reves kiszáradt fa, melynek virágos ága le van tépve?…
Nincs egy szavad, nincs egy mosolyod számomra többé? Egykor oly
beszédes, oly víg kedvű voltál, oh miért kelle megőszülni nekem?
Az apa nem gondolt sem császárral, sem udvaronczokkal, szabad folyást
engedett könyeinek s arczát holt leánya szemfödőjébe rejté.
Egyszer azonban mégis észre kezdé venni, hogy ő csak egyedül sír itt s
széttekinte, homályosan gondolva arra, hogy itt kell lenni még
valakinek, ki Sophronia maneseinek könyekkel tartozik.
Ott állt Manlius. Hideg, részvétlen arczczal beszélgetett Carinushoz.
Semmi vonása sem volt arczán a fájdalomnak.
Mesembrius felháborodva ragadá meg az ifju kezét.
– Hát neked nincs könyed, midőn menyasszonyod előtted meggyilkolva
fekszik?
Carinus gyanút fogva egyszerre Manliusra tekinte, az udvaronczok titkos
kárörömmel fordultak felé.
– Az én menyasszonyom? kérdé Manlius álmélva. Csalatkozol, öreg
Mesembrius.
– Hát a furiák vették-e el eszedet, hogy ne emlékezzél rá, miszerint
csak három nap előtt kérted meg leányom kezét, s én neked is igértem
azt.
– Leányodét igen, viszonza megzavarhatlan nyugalommal Manlius. De nem
ezét, hanem Glyceriáét.
– Átok rád! ordíta fel Mesembrius lelke legkeserűbb dühével, s nem
tekintve se a császár jelenlétét, se holt leányát, se a feje felett
forgó veszélyt, félőrülten elrohant a teremből.
De épen ez őrültség rohama menté meg.
– Eredj utána Galga! kiálta Carinus. Fogjátok el. Ez embernek el kell
választani fejét kezeitől.
Galga utána futott a senatornak. Az eunuchok elvivék a holttestet.
Manlius egy cziterát vett kezébe s egy kellemes arab melódiát vert el
rajta Carinus mulattatására.
Mesembrius azonban keresztül tört a palotán. A szolgák serege ijedve
tért ki háborult arcza elől, s engedte neki a palota kapuját elérni.
Dühöngő szavai rögtön népet gyüjtének mellé, s mire Galga lóra kapva
nyomába ért a prætorianus osztálylyal, már egész turma nőtt körüle.
A thrák óriás a zajgó nép közé vágtatott, egyik kezét kinyujtá lováról,
hogy azzal Mesembrius ősz fejét megfogva, kardjával leszelje nyakáról,
midőn az ősz római öregségétől nem várt erővel úgy sujtá főbe nehéz
mankójával az óriást, hogy az bezúzott homlokkal esett le lováról, s
azzal felszökve annak lovára, neki vezeté a dühödt népet a fegyveres
cohorsnak, s azt egy percz alatt szétveré. Mire újabb erő érkezett a
tumultust lecsillapítani, Mesembrius akkorra eltünt és sehol sem lőn
többé található.