Míg Rómában gyönyör és iszonyat váltogatá egymást, a Numeriántól
vezetett hadak fárasztó út és viszály között elérkeztek Persia
határairól a Bosporushoz. Ott találta őket a futó Mesembrius, ki Rómából
menekülve egyenesen Numeriánt sietett fölkeresni.
E nemeslelkű cæsárral már akkor hetek óta nem lehete beszélni. Iszonyú
szemfájásokban feküdt és sátrát soha sem hagyta el. Mesembrius elmondá
az alvezéreknek panaszait, Carinus bűneit; az egyik alvezér, Diocletián
megigérte, hogy boszút fog érte állani, a másik, Aper, Numeriánra
hivatkozott és mosta kezeit.
– Tehát bocsássatok Numeriánhoz, ha én szólok vele, ő lesz az első, ki
testvére ellen kihúzza a kardot; sürgeté a senator.
– Nem beszélhetsz vele, szólt Aper, elállva Numerián sátora nyilását,
betegségében nem szabad kívülem senkinek hozzáférni. Általam küldi a
hadseregnek rendeleteit.
Mesembrius gyanúsan szaglálódék.
– Miért jön e sátorból oly erős ambra és pézsmaillat?
– Miért? szólt Aper elsápadva. Mi szükség ezt neked kérdened, senator?
– Azért, mert te hazudsz Aper, midőn azt állítod, hogy Numerián általad
parancsol.
Mit? mi az? kiáltának a két vitatkozó körül csoportosuló katonák.
– Az, hogy Numerián nem él! kiáltá fenhangon Mesembrius. Nem, nem! az
erős ambraillat, mely a sátorból terjed, csak arra való, hogy holt
szagát elrejtse s Aper már régen bolondít benneteket Numerián nevében
uralkodva.
A katonák erővel berontának Numerián sátorába, s úgy találták, hogy az
öreg helyesen itélt. Numerián rég halva, meggyilkolva feküdt a sátorban,
hullája már szétbomlásnak indult.
Apert a katonák rögtön lánczra verték e csalásért, s délután egy üres
trónt állítának fel a síkra, új császárt választandók.
Mesembrius sorra járta a legiókat, Diocletiánt ajánlva mindenütt, kit a
seregek erővel ültetének a trónra.
Azután előhozák Apert.
– Én nyiltan vádollak téged, szólt Mesembrius, hogy Numeriánt
meggyilkolád, bennünket Carinusnak elárulva.
– Mi pedig elitélünk, ordítá a sereg egyhangúlag.
– És én végrehajtom ez itéletet, szólt Diocletián, saját kezével szúrva
keresztül a néptől elítélt vezért.
Ez ingerült hangulat közepett érkezék Marcius a Manlius által iratott
parancscsal, s nem tudva semmit az előzményekről, átadá kineveztetését
Diocletiánnak.
– Micsoda ember ez? kérdé Diocletián Mesembriustól.
– Carinus borbélya.
Diolectián mosolyogva fordult a katonákhoz.
– Barátim! Carinus császár gondoskodott szakállainkról, egy borbélyt
küldött ide imperatori czímmel; kérlek benneteket, üljetek elé és
borotváltassátok meg magatokat. Te pedig barátom vigyázz, hogy katonáim
képét meg ne mesd, mert a hogy aztán ezek szoktak borotválni ezekkel a
nagy borotvákkal, imitt-amott marad belőled valami.
A katonák kaczagva vitték magukkal Marciust, s egész komolysággal
kényszeríték szakállaik erdejét irtani.
Alig egy óra mulva jön ismét Aevius a hadsereget leszállító parancscsal.
Ez már dühbe hozta a cæsart és az egész hadsereget. Ily nyiltan
megsérteni érdekeiket vakmerőség volt még a császártól is.
– Máglyára az izenettel és az izenethozóval! kiálta Diocletián, s a
poetát már föltevék a vészes farakásra, midőn az keservesen felsóhajta:
– Oh istenek! hát elevenen kell megérnem apotheosisomat?
Diocletián elneveté magát az ötleten, s levétette a poétát a máglyáról,
beérve azzal, hogy a szégyenfurcán keresztül bujtassa, s visszabocsátá
őt Rómába, nyilt hadizenetével Carinus ellen.
* * *
A vihar indulóban volt már, csak villámait tartogatta még.
Rómában széltére beszélték, hogy a keleti hadsereg már az Isterhez
érkezett, halálos boszúval eltelve Carinus ellen, csak Carinus termeiben
nem beszéltek róla. Ott folyvást tartott a vigalom, s ha egyszer-másszor
valaki feltalálta említeni Diocletián közeledtét, azt gúnyosan
kinevették.
– Kicsoda e paraszt? monda Manlius. Ki hallotta hírét Róma patriciusai
között? Ki ismerte apját? Anyját az igaz, hogy nagyon is sokan ismerék.
Rabszolganő volt Anulinus senator házában. Anulinusnak joga van őt
visszakövetelni, mint birtoka gyümölcsét.
Az udvaronczok kaczagtak az ötleten.
– Néked ismerned kell őt Manlius…
– Soha sem láttam. Én mindig ott szoktam járni, a hol baj volt, s
Diocletiánt ott nem láttam soha. Hiréből ismerem, hogy mindig az
utócsapatokat szokta vezetni, ha előre mentünk, s az előcsapatot, ha
hátráltunk.
Dörgő hahota fogadta Manlius szavait.
– Hát hadserege milyen? kérdezék tőle.
– Jó, engedelmes hadsereg. Csak három imperátorát ölte meg. A mi azonban
bátorságát illeti, az páratlan, mert a Tigris partjáról úgy tért vissza,
hogy ellenséget sem látott. Ha azt mondom, hogy magam legnagyobb hős
voltam közöttük, elképzelhetitek, milyen lehet a többi?
– Hát diadaljelentéseitek?
– Két harmadrésze költemény. Ha győztünk is néha, seregünk száma tette,
hanem most úgy hiszem, a betegség és szökések nagyon meggyérítették azt
is. (E tányérnyaló nép semmit sem hallott oly örömest, mint ha a
katonákat rágalmazták.)
Kedvökért Manlius rágalmazta még magát is.
Midőn azonban már Moesiába ért Diocletián, Carinus hadvezérei komolyan
sürgették őt hadi készületekre s Carinus összegyűjté hadait az európai
provinciákból.
Egyszerre híre futamodott, hogy Carinus maga fogja vezérelni a sereget.
Lehete őt látni a hadgyakorlatokon, a seregek szemléin. Manlius mindig
oldala mellett, untalan sarkantyúzva annak majd hiuságát, majd
féltékenységét, hogy triumphusát ne engedje vezéreinek s harcza sorsát
ne bízza azok lelkiismeretére.
A győztes hadvezér új ellenség! szokta mondani Manlius; s a császár
saját személyében mutatá be hadai fővezérét a felállított hadaknak,
fehér lován ülve, arany pánczélban, bíbor és violaszín köntös és
palástban.
Az elindulás előtti napon sorra járták a vezérek a templomokat,
mindenütt áldozat volt, még az egyptomi istenek oltárain is. Manlius
maga segíté a barmokat befogni a haruspexeknek, s felöltöztetni a flamen
dialist skarlat köpenyébe.
A nép ünnepélyes ihlettel lesé az augurok jóslatát.
Quaterquartus kiterjeszté karjait s mély hangon mondá behunyt szemekkel:
– E harcz fogja letörni Róma ellenségét!
(Azt nem mondá a jó ember, hogy kit tart Róma ellenségének?
Diocletiánt-e, vagy pedig Carinust?)
Végre Cybele templomához ért a császári díszmenet. A nyitott porticusban
siketítő dob és trombitazaj közt tánczoltak a megdühödött papnék,
késekkel szurdalva testöket s tajtékot verő ajkakkal ordítva ismeretlen
szavakat, s forogva, míg szédülten nem rogytak le a földre.
Egyszerre ez összhangtalan lárma közül egy bántó, félelemgerjesztő
sikoltás kezde kiemelkedni; oly velőkig ható, lélekrendítő hang, hogy
mindenki megrezzenve tekinte oda.
Egy magas hölgyalak állt a templomajtóban, hosszú fehér palástja fejétől
fogva fedé; melyet hátra szegve, két kezével tartott.
– Jaj neked Róma! Jaj neked római nép, jaj néked Róma császára!
A nő kilépett a porticusra s a mint hideg, tébolyodott szemeit
kimereszté a sokaságra, Carinus elborzadva ragadta meg Manlius kezét.
– Ez Glyceria.
Manlius is összeborzadt előle.
Az őrült nő látnoki arczczal állt meg a templom lépcsőzetén.
– Jaj azoknak, a kik Róma földén születtek. Az unokáknak, kik apáik
bűneért lakolnak, s az apáknak, kikre unokáik átka száll le. Oh Róma!
eljönnek egedre az ártó csillagok, és alattad megrendül a föld. Itthon
lesz falaid közt minden iszonyat és távol minden béke. Gázolni fog
rajtad minden ellenség, idegen népek fogják mutogatni elvett
vexillumaidat, s könyörögni fogsz az életért barbár ellenségnek és
legnagyobb ellenségeid benned fognak lakni, ten uralkodóid! Megrészegül
a föld a kiomlott vértől s tüzet fog okádni városaitokra! megbűzhödik a
lég a mondott átkoktól s döghalált lehel rád, veszendő emberfaj! A kit a
harcz megkimélt, az éhség emészti meg, s a kit a tenger kivetett, a föld
nyeli el! Oh Róma, népek királynéja, népek árvája fogsz lenni egykor,
széthullasz, elenyészel, mint a tengerbe bukott csillag, nem marad más
utánad, mint bűneid emléke és az a fű, mely palotáid felett fog teremni;
még isteneid is eltünnek templomaidból, hogy ne legyen kihez imádkoznod,
midőn kétségbe fogsz esni.
Egy tribun lehajolt a dühöngő hölgy kezét megcsókolni s félelmes
áhítattal kérdé:
– Mi jóslatot mondasz látnoknő Carinus harczára?
Glyceria meghallá a kérdést s sötéten tekinte a harczosokra.
– Ne féljetek! Rontsatok össze, állítsátok szembe testvért testvérrel,
akármelyik győz, Róma vesztett. Ha Carinus győz, az kiirtja Róma felét,
ha Diocletián győz, a másik felét, és mindkét fele megérdemelte azt.
Menj küzdeni bolond, őrjöngő nép, ontsd egymás vérét, veszd el magadat,
halj meg kínlódva, s ne légy eltemetve, s midőn az őszi ködbe lelked
kilehelled, eszedbe jusson, hogy el lész feledve, új férj karán lásd
nődet házadat leégve, rabságra hurczolva gyermekeid, s tudd, hogy nincs
más világ, a mely jutalmat adjon. Menj! halj meg elátkozva és
kétségbeesve!
A nő irtózatos rángások között rogyott össze a templom lépcsőin,
kiterjesztett kezével még akkor is szórva az átkot a római népre, midőn
ajkai már elhaltak alatta.
– Vond vissza átkodat! kiálta a flamen dialis, oda szökve hozzá s
megragadva kezét.
A nő végerőfeszítéssel fölemelkedék, szemeit vadul körülforgatá, s még
egyszer összeszedve szive minden keserűségét, fölemelé mind a két kezét
feje fölé, s azzal karjait kettőt kiterjesztve a nép fölött, felkiálta:
– Lelkem maradjon reátok!
Azzal élet nélkül esett hátra, nyitva maradt szemeivel még holtan is
Manliusra nézve.