Atya és férj ezalatt hiába keresték eltünt kedvesöket.
Kérdezősködniök csak titokban lehetett, mert nyilt védelem Sophronia
számára nem volt.
Mesembriust rég nem látták már Rómában, s mindenkit meglepett, midőn a
tekintélyes férfi ismét megjelent a forumon, elefántcsont-mankójára
támaszkodva, s minden lépés után megpihenve.
– Ah jó öreg, te oly ritkán láttatod magad Rómában, szólítá meg egy
illatos patricius piperkőcz. Mióta Próbus meghalt, írmagul sem látunk.
– Öreg vagyok már és beteges, jó Pompejanus. Lábaim alig mozognak, s rád
nem ismerek, ha nem szólsz, úgy elromlottak szemeim.
– De hát miért nem tudsz Rómában lakni?
– Látnád csak azokat a szép répákat, a miket kertemben termesztek, nem
hívnál Rómába. Nem érdekel már ily öreg embert más, mint
baraczkoltványai.
E perczben egy követ érkezett a capitoliumból s súgva mondá
Pompejanusnak:
– Carinus letette a bíbort testvére, Numerián javára.
Mesembrius néha oly jól hallott, hogy a suttogás sem kerülte el.
– Mit mondál? kiálta élénken. Carinus leköszönt, s Numerián lesz a
császár? Vivát! Vivát!
– Te ismered Numeriánt? Minő ember ő? kérdék aggodalmas arczczal az
udvaronczok.
– Minő ember? Egy hős, egy római, ki alatt újra fognak kezdődni Róma
arany évei, újra kisüt a dicsőség napja reánk. A dicső harczok, mikben
Róma a félvilággal küzdött; Numerián folytatni fogja azokat. Mi
mindnyájan ott leszünk. Oh, az ragyogó korszak lesz újra. Magam is lóra
ülök, s ott leszek, a hol minden becsületes embernek lennie kell, nem
vagyok én oly vén, hogy a csatában meg ne halhassak.
Az öreg lelkesülten, egészen magán kívül szónokolt, s többé nem
támaszkodék mankójára, s egy ismerősét, ki a Capitolium felől jött, száz
lépésnyiről megismerte. Quaterquartus volt az, az augur.
– A Capitoliumból jösz Quaterquartus? nos? nos? mi hír?
– Megjövendölém, mondá az augur nagy tekintélylyel. A tanács nem fogadá
el a lemondását, s kényszeríté a halhatatlan Carinust visszafogadni a
bíbort.
Mesembrius egyszerre mankójára dült.
– Jaj lábaim! oh a köszvény mind a két térdemben! Mit is beszéltem én
bolondos öreg? Én lóra ülni? bárcsak a zsölleszéken tudjak megülni.
Ilyen bolond az öreg ember. Hogy mennék én a harczba, mikor oly rosszul
látok, hogy az ellenséget meg nem tudom különböztetni a jó baráttól.
Nevessetek ki jó barátim, nevessétek ki az ilyen bolond öreg embert. Oh
lábaim… S nagy nyögve tovább vánszorgott ismét. Utjában összetalálkozék
Manliussal.
– Nem tudtál még ki semmit? kérdé Manlius.
– Holnap erővel betörök Carinushoz. És te?
– Én megyek fölkeresni Glyceriát.
– Megöld, mielőtt szóhoz engednéd jutni.
– Ne félj. Ha varázshatalommal birna is, meghal. Holnap Carinus
atriumában találkozunk. Kard legyen nálad is.
* * *
Manlius a pons sacerhez indult.
Triton szobra előtt ott ült a vén duena, ki a gyűrűt adta neki. A mint
Manliust meglátta, fölkelt és eléje ment.
– Nálad a gyűrű, uram? kérdé.
– Lássad.
– Akarsz követni?
– Azért jöttem.
– Négy nap óta várlak itt. Miért nem jöttél hamarább?
– Az öröm sohasem késő, monda keserűen Manlius s engedé magát vezettetni
kerteken, álutakon, fedett folyosókon keresztül, míg vezetőnője, egy kis
zöld aerugoval festett cypriai érczkaput kinyitva, egy egészen sötét
sikátoron át, kezen fogva, egy kerek oszlopos terembe vivé, mely világát
egyetlen, a tetőn levő kerek ablakról nyeré.
Itt a nő eltávozott, úrnőjét hívandó.
Manlius körültekinte. Egészen mást képzelt ő magának egy római delnő
teremében. Jaspis oszlopokat, keleti virágokkal befutva, szökőkutat
rózsavízből, frivol szerelmi jelenetek képeit, buja kenőcsök illatától
átfült légkört, bíbor nyugágyakat, ezüst tükröket. Mindezek helyett egy
hideg, magasztos, templomszerű teremben látta magát, melynek falain
hősök és csaták nagyszerű képei díszlettek, a közepén nem volt más, mint
egy vén kopasz férfi márvány mellszobra. – Talán nem is Glyceria lakik
itten? gondolá magában, midőn háta mögött nevét hallá kimondatni.
Megfordult. Egy magas, halavány nő állt előtte, egyszerű hófehér
ruhában, melynek redői egész nyakáig s kezefejéig fedezték termetét. Ez
nem a szerelmi kalandok pongyolája. Ámde ez arcz még kevésbbé volt
szerelemre hívó. Szomorú, csüggeteg, emésztő bánat minden vonásain, mely
rozsdája a szépségnek.
Manlius megismeré benne Glyceriát. Vére lázongva tódult agyába, keze
kardmarkolatát szorítá. De nem akarta őt így megölni, azt hivé, ez is
csak egy fogása a csábnak, melynek kitanulásában e nők nagy mesterek. Ha
egy kéjenczet kell meghódítani, annak a gratiákkal öltöztetik fel
magukat, s ha egy hőst, annak Minervával: minden férfinak külön
jelleméhez alkalmaztatják ruhájokat, lelköket, még arczuk vonásait is,
úgy, hogy mindenki másformának ismeri őket. Nem ölheté meg őt ily
szomorúan, be akarta várni azon pillanatot, midőn szerelméről fog
szólani, hogy a legelső epedő mosolyért szívébe üthesse kardját.
A hölgy fejét mélyen lehajtva megállt három lépésnyi távolban
Manliustól, s alig hallhatóan rebegé:
– Későn jövél. Nagyon későn.
Manlius elfojtott dühvel felelt.
– Hát a szerelem olyan gyümölcs, mely elérik, ha sokáig áll?
Glyceria ijedt szemekkel tekint Manliusra.
– Mi lelt, hogy előttem szerelemről beszélsz?
– S nem azért hivatál-e engem, hogy boldogságról, örömekről, édes kéjről
suttogjunk egymásnak?
– Valaha örültem volna e szavaidnak, most irtózat állja el valómat,
midőn így szólasz hozzám.
– Nem vagy-e meggyőződve arról, hogy szépséged annyira elvarázsló, hogy
a ki meglát, elfeled minden asszonyt, a kit azelőtt látott? monda
Manlius és a kard félig kinn volt már hüvelyéből.
Glyceria, mint ki átláthatlan sötétségbe néz, tekinte Manlius arczára, s
elborzadva kérdé:
– Még azt is, ki e perczben halva fekszik?
Manlius összerezdült, lélekzete elállt, arcza sápadt lett, mint a föld.
Sophronia nevét akarta kimondani, s az nem bírt kijőni ajkán, hátra
tántorodott s kezeivel egy oszlopnak támaszkodék.
Glyceria közelebb lépett hozzá, merev tekintetével Manlius arczát
vizsgálva, mint ki a lélekben olvas.
– Manlius Sinister! szólt csendes, nyugodt hangon. Nekem álomlátásaim
megmondák, hogy te engemet meg fogsz ölni, s jól tudom, hogy chlamisod
alatt rejtve tartott kardod markolatját szorítod. Nem fog az nekem
fájni. Fájni fog egyedül az, hogy nőd gyilkosának engemet hiszesz.
Manlius felsóhajta, s egész termete megrázkódott a titkos borzalomtól;
oly hangon, mely mintha a föld alól jőne, kérdezé:
– Mint ölték meg? vadállatok szaggatták szélylyel? vagy égő lángoknak
adták át gyönge termetét? Beszélj hetæra. Mondd el nekem hosszan,
világosan, mint kínzák halálra. Hallani akarom azt.
– Nem vitték őt kínpadra, hanem Carinus orgiáiba.
– Ah! ordíta Manlius éktelen dühében s eltakarta arczát. Majd ismét
elvevé róla kezeit s nyugodtan mondá: Folytasd, ne hagyj ki semmit. A
becstelenséget jelenetről jelenetre rajzold előttem, mint gázolták a
sárba az én oltárképeimet? Mondd el.
– Azt nem tevék. Egy római hölgy, ki meg akará őt menteni, ruhát
cserélve vele börtönében, midőn e terve meghiusult, egy gyilkot rejte
nőd övébe, s ő, mielőtt férfi keze érinthette volna, megölte magát.
Manlius szeméből kicsordult a köny. A kard kihullott kezéből.
– Égnek minden istenei, áldjátok meg e nőt azon gyilokért! – Nem tudod
ki volt az?
– Nem akarja, hogy ismerd.
Manlius szabadon lélekzett, mint ki egy rémálomból szabadult meg.
– Köszönöm e hírt, köszönöm.
Valami oly borzasztó volt e köszönetben.
– De a veszélynek nem itt van a vége, szólt Glyceria; Carinus, kinek
halvány arczára fecscsent a martyrnő vére, félájultan esett nyugágyára
vissza, s reszkető lelkén e gondolat vonaglott keresztül: ha egy nő meg
tudott halni így, azon nő apja, vagy férje mint fog tudni – ölni! –
Senki sem ismeré Sophroniát, de atyám ittléte Rómában felötlött, s bár ő
nyiltan nem tudakozódék leánya felől, gyanítni kezdik, hogy a megölt az
ő leánya volt. Ezért holnap mindketten Carinushoz fogtok hivatni, s ő
kérdeni fogja tőletek: nem ismertek-e rá egy holt testre, mely a
keresztyének börtöneiben meggyilkolva találtatott, s nődet fogják elétek
mutatni. – Légy kemény szívű, Manlius, azon pillanatban, köny ne lássék
szemeidben, midőn e holttestet meglátod, mondjad, hogy nem ismered,
csinálj közönyös arczot, mert ha elárulod magad, fejedet vesztéd.
– Én? közönyös arczot csináljak, szólt maga elé bámulva Manlius, és ne
ismerjek rá, midőn holtan előttem fekszik? azt mondjam, nem láttam őt
soha?!
– Vagy azt hiszed, élve hagyhat Carinus egy férjt, kinek neje miatta
halt meg?
– Igazat mondál, szólt keserűen az eques. Manlius megtanul tettetni!
És kaczagott rémségesen.
Glyceria térdre hajolt előtte s szép keblét eléje tárva, szabad sóhajjal
rebegé:
– És most… vedd kardodat s kezdd rajtam…
Manlius mosolygott.
– Hát álmaid azt jósolák, hogy én meg foglak ölni? Hm. Te szép nő vagy
Glyceria. Valóban bájos alak. Igaz, mit rólad mondanak, hogy Carinus
tégedet imád nagyon?
– Még jobban gyűlölöm én őt. Miért kérded ezt?
– Lásd, mert én szeretném tudni, boldogítád-e valaha kegyeddel Carinust?
– Egy mosolylyal sem soha.
– Pedig ő odaadná magát a napot azon éjszakáért, melyet te adtál neki.
– Ha én adok neki éjt, a Styxre! az örök éjszaka lesz! kiálta Glyceria
felmagasulva, lángoló orczával.
Manlius odalépett hozzá, s megfogá kezét a nőnek.
– Lásd, álmaid hazudtak, én nem öllek meg téged Glyceria. Nem öllek meg,
nem; én nőül foglak venni.
Glyceria ijedten rántotta vissza kezét.
– Manlius, ez gúny és keserűbb a halálnál.
– Nem, – csak szerelem. Én szeretlek.
– Manlius, ne így ölj meg, ne így. Inkább éles karddal.
– Én szeretlek. Ha szerettem testvéredet, az ő vonásait látom most
arczodon, s ha üldöz a fájdalom, hogy elveszítém őt, hozzád kell
menekülnöm, hogy megvígasztalj. Én nem hiszek rólad semmit, a mit a
világ mond, én leveszem rólad multadat, s azzá foglak tenni, a mi
testvéred volt. Visszaviszlek atyádhoz, s megáldatlak vele a testvéredre
mondott áldással. Neked adok mindent, a mi az övé volt, az ő egyszerű
ruháit fogod viselni, még az ő nevét is rád ruházom, s nevezni foglak az
én Sophroniámnak.
Glyceria reszketve ragadá ki magát Manlius karjai közől, ki őt gyengéden
voná keblére, s dobogó kebellel, lángoló arczczal futott el onnan, a
nélkül, hogy egy szót tudna válaszolni a kábító szavakra.
Manlius utána nézett s keserűen mondá magában a nő eltávozta után:
– Hát nem tudunk-e tettetni is?