Sophronia visszaborzadva állt meg Carinus tereme ajtajánál.
A látvány, mely szemei elé tárult, a börtönök kínműhelyénél s az
oroszlánok barlangjainál iszonytatóbb volt tekintetének.
Részeg rabszolgák daloltak, a földön henteregve, s poharat koczczantva
részeg senatorokkal, kik belekeverték magukat laticlavusaikba; ott
lehete látni a kifestett arczú férfiakat, asszonyruhákba öltöztetve, s
hárfa mellett orczátlan dythirambokat énekelve, fejeiken a női anadém
tetejébe a csúffá tett cserkoszorú, a polgárerény egyszerű dísze
körítve; az ország első tisztviselői, consulok, præfectek, tribunok,
satyroknak és faunoknak vetkőzve, s undok taglejtéssel karéjban
tánczolva átlátszó leplekbe öltözött örömleányokkal, kiknek arczán,
szemeiben utálatos tüze égett az állati szenvedélynek, s ez ördögi karéj
közepett ott feküdt Carinus, bíbor palástjának önmaga legnagyobb
gyalázata. Arczán bor és érzéki vágyak, és az orgiák jelenetei által fel
volt szítva az ellankadt szenvedély, hajfürteiről illatos kenet
csepegett alá.
Sophronia megrázkódék e látvány előtt, mely bárhová tekintett, mindenütt
ugyanazon alakokat tünteté elé, s először életében feledte el Isten
nevét, ki mindenütt legközelebb van, a hol a veszély a legnagyobb. De ki
gondolhatna Isten jelenlétére ott, hol az ördög számára van felállítva
az oltár?
A keresztyén nő remegő szorongással nyult arany balteusa elé, mintegy
önkénytelen ösztönből, a nélkül, hogy testvére intése eszébe jutna. De a
mint a tőr markolata kezébe akadt, visszatért lélekereje egyszerre;
rögtön a bátor, az elhatározott római hölgy lett ismét belőle, s a
nélkül, hogy vezettetné magát, merészen a tánczolók karéjába lépett s
felmagasultan, délczegen megállt Carinus előtt.
– Te vagy az, ki magát Rómában Augustusnak nevezi? kérdé tőle végtelen
megvetéssel.
Carinus mosolyogva kelt föl fektéből s inte a zajgóknak, hogy
hallgassanak.
– Mióta jelent e szó «Augustus» római nyelven «undort» és «gyalázatot»?
folytatá Sophronia, vakmerő szemeket vetve Carinusra. Mi átkozott sors
külde Rómába téged, hogy összegyűjts magad körül mindent, a mi rút,
mindent, a mi átkos, s uralkodni tanítsd a bűnt, mely isteneid
templomából származott le hozzád? Nem érzed lábaid alatt a föld
reszketését, nem hallod az ég dörgését odafenn? közelgő barbárok
millióinak ordítása nem ver fel álmaidból, hogy megtudd, miként nem úr,
csak por vagy a földön, mely Isten egy lehelletére összeomlik s nem lesz
jobb azon földnél, melybe eltemetik?
Carinus Aeviushoz fordulva mondá:
– Páphiára mondom, nem csaltál meg. Ez különös nő. Így, így, szép leány;
dühöngj, légy haragos, az átkozódás úgy emeli szépségedet; mentül jobban
átkozódol, szerelmem annál jobban ég.
– Égni fogsz egykor örök lángok közt! Feletted láthatlan biró él, ki
jegyzi szived gondolatjait s a haragnak napján a mily nevető arczokat
látsz magad körül most, oly kínosakat fogsz látni és magad sem leendesz
más.
– A Pantheonra! Ez alak még hiányzik az istennők sorából. Aevius hozz
nekem szobrászt. Templomot építsetek, s ez istennő szobrát állítsátok
bele s legyen annak neve: «Venus bellatrix».
Egy, az udvarhoz tartozó művész rögtön előfurakodott, stylust és
viaszlapot ragadva, s Sophronia szemérmes borzalommal vevé észre, hogy
míg dorgáló szavait Aevius rögtön versekké idomítja, a szobrász
magasztos termete mozdulatait iparkodik lelopni.
Rögtön elhallgatott a nő, egy szót sem szólt többé s arczán egy vonást
sem mozdíta meg.
– Siess műveddel Sextus, ha Venus bellatrix alakját akarod lerajzolni,
monda Carinus a szobrásznak. Egy óra mulva ez alak «Venus victa» lesz. S
azzal, mint az éhes kigyó, közelebb simúlt a leányhoz, szemeit annak
arczára függesztve.
Az állt, mint egy szobor, hidegen.
– Nos, miért nem dühöngsz már? Légy haragos. Ez százszorozza a kéjt, a
mit szivem érez, szidj, átkozz, káromolj, én ölelni, csókolni foglak, s
megőrülni a gyönyör miatt.
A hölgy hallgatott és arcza hideg maradt.
– Ah, te hideg arczoddal akarsz meghűteni? Észrevevéd, hogy szégyened
pírja, haragod lángolása gyönyörködtetett, s most úgy akarsz tenni,
mintha egyszerre eltünt volna arczodról szemérem és harag, hogy
élvezetem legédesebb gyönyörét elrabold. Rabszolgák, tépjétek le
öltönyeit!
Sophronia szótlanul kirántá balteusa alól a gyilkot s merészen
széttekinte.
Carinus megdöbbenve maradt azon helyzetben, melyben e váratlan mozdulat
meglepé. Mindenki mintegy lebűvölve állt meg, csak Aevius találta fel
magát. Lappangva közelebb lépe, síma, leopárdi mosolylyal a hölgyhöz.
– Szép leány, ne feledd, hogy te keresztyén vagy. Istened szigorúan
bünteti azt, ki a halál kapuit erőszakkal nyitja meg maga előtt, s mást
megölni, vagy magadat, egyenlő bűn vallásod szerint, kötelességed pedig
eltűrni, a mit Istened reád mért, legyen az kínhalál, vagy egy órai
gyönyör Carinus karjai közt. Ne feledd, hogy te keresztyén vagy, s
előtted annyi keresztyén hölgy vevé már fel e nemét a martyriumnak.
Sophronia kezében reszketett a fölemelt tőr.
Aevius még egy lépést tőn felé.
– Jusson eszedbe, hogy keresztyén nő vagy, monda, ravaszúl nézve a tőr
után, hogy azt egy merész szökéssel kiragadja a nő kezéből.
– De római nő is vagyok! kiálta Sophronia, eszébe jutva testvére szavai,
s mint a villám, oly sebesen döfte önszivébe a gyilkot.
Biztos kézzel döfött. Markolatig hatott az szivébe. A római hölgy előtt
előbbvaló volt a becsület, mint az üdv.
Egy percz alatt összerogyott és meghalt, utolsó mozdulatával
öltönyredőit igazítva, hogy holtában se árulják el bájait szentségtelen
tekintetnek.