VI.

Sophronia zokogva borult testvére nyakába. Egy elvonuló érzelemrohamban

végig vonult lelke előtt az élet boldogságának ragyogó álomképe, látta

maga előtt a hízelgő édes apát, ki őt annyiszor nevezte szemei fényének,

ki oly aggódva őrzé még a szellőtől is, és a szerető ifjut, kinek tiszta

szerelme hosszú éveit igérte a jövő boldogságnak. A hölgy szivének ereje

megtört a gyötrő kép alatt, s erőtlenül rogyott testvére keblére, ki

bátor, elkeserült arczczal tartá őt karjai között, mint egy mythologiai

harczias istennő egy más Isten országába tartozó angyalrokonát.

– Siess el innen, szólt a nő, bő himationját testvére vállaira kötve s

arany bálteusát derekára kapcsolva. Bátran mehetsz, hová szolgám vezetni

fog. A cserét senki sem veendi észre, a circus zajos tömkelegében

legkevésbbé.

– Nem. Nem fogadhatom el tőled ez áldozatot; kiálta fel Sophronia

önszive ellen küzdve. Isten tiltja azt.

– A te Istened a szeretet Istene, szólt Glyceria elsötétült arczczal; ha

e szeretetért meg nem mented magad, én esküszöm neked, hogy e nap

borzalmak epochája leend a világra nézve. Én ismerem mindazon átkokat,

miktől a sötétség lényei megborzadnak, miknek kimondására megrendül a

kemény föld és égő üstökösök nyargalnak végig az égen, egymásba veszítve

a föld népeit s sárga döghalált lehelve az élők arczaira. Ha te

megáldozod magadat Istenednek, én megáldozom Rómát az enyimeknek, és

megátkozom azt úgy, hogy a századok csak rongyait fogják megtalálni

királyi biborának!

A halavány hölgy reszketett sötétebb arczú testvérének karjai közt.

Ez nyugodtan erősíté meg testvére hajzatán a fejéről levett anadémot, s

a fátyolt annak arczára vonta.

– Így, most mentve vagy. Ha kérdeni fogják, ki mentett meg? mondjad,

hogy nem ismeréd. Nem akarom, hogy valakinek szive fájhasson miattam.

Hallgasd el nevem.

Sophronia zokogva karolá át testvérét, kinek kebléről nem birt

leszakadni, Glyceria sietteté őt.

– Menj, siess, ne csókolj meg, nem jó engemet csókolnod. Fátum van az én

ajkaimhoz kötve.

És Sophronia mégis megcsókolta őt s azon pillanatban belépett Aevius a

magával hozott testőrökkel.

– El vagyunk árulva! kiálta Glyceria, testével fedezve testvérét, s vad

dühvel kiálta Aeviusra. Ki külde e helyre, nyomorú sycophant? Eltévedél;

ez börtön, nem bacchanál.

– Ez arany kalitka, melyben egy galamb helyett kettőt találok.

– Rakd verseidbe ízetlen tréfáidat, de ne közöld velem, eredj tova.

– Ha velem akarsz jőni, szivesen; de engem az Augustus küldött ide.

Glyceria sietve sugá testvére fülébe:

– El ne áruld, hogy testvérem vagy, mert akkor atyád is veszve van.

S azzal a katonákhoz fordult.

– Vakmerők! Ismertek engem? Én vagyok a rettenetes Glyceria, ki tűzesőt

hozok reátok, mikor táboroztok, ki megárasztom előttetek a folyamokat, s

telet bocsátok nyár közepén hadsoraitokra, hogy elhaltok miatta, mint az

őszi légy. Nem emlékeztek-e már Triviusra? kit haragomban szarvassá

változtaték, s csak akkor adtam vissza emberi alakját, midőn az ebek

által széttépetett; láttátok palotám előtt azokat a testszin kő

karyatidákat, melyek kapuim homlokzatát tartják, mikről úgy tetszik

minden azon menőnek, mintha szemeikkel folyvást utána néznének, azok

ellenem lázadt rabszolganők voltak, kiket egy leheletemmel kővé

változtaték. Akarjátok-e, hogy e falakhoz, mint kőszobrokat állítsalak?

vagy vadállatokká tegyelek, kik holnap a circusban egymást össze fogják

marni? Melyitek meri fölemelni kezét? melyitek mer utamba állani?

A katonák babonás félelemmel álltak félre a delnő útjából, csak Aevius

lépett eléje.

– Mennyei szépségű asszony; fölösleges dolog lenne e fiukat barmokká

változtatnod, de bár változtathatnád kővé az én szivemet, hogy ne érezne

irántad. Most pedig engedd meg, hogy e keresztyén hölgyet az Augustus

szine elé vezessem, ki máskor téged is szivesen lát, de most épen őt

akarja látni. Ha netalán szeretetreméltó boszúdat árva hajfürteimen

méltóztatnál tölteni, az ellen nincs felsőbb parancsom. Fejem és szivem

szolgálatodra áll, de kezeimmel Carinus parancsolt, hogy a leányt

vigyem.

Glyceria hevesen súgá elhalványult testvérének:

– Most már nagyobb irtózat vár reád, mint a halál. De légy erős. Azon

balteus alá, melylyel körülöveztelek, egy éles tőr van elrejtve… római

nő vagy, nem kell többet mondanom.

Azzal megszorítva Sophronia kezét, s Aeviust egy tekintetre sem méltatva

többé, hirtelen elsietett az utat nyitó katonák sorai között.

Novellák · 第 18 / 112 题