Egyedül volt egy külön börtönbe zárva Sophronia. A napsugár csak egy kis
kerek ablakon hatolt le hozzá, s a mint a térdeplő hölgy fejére sütött,
a megdicsőülés gloriája látszott a körül sugározni.
Tagjait hófehér öltöny fedé, oly tiszta, mint fényes lelke. Arczán
túlvilági nyugalom ült, melyben csak az elhatározottság kifejezése volt
emberi.
A börtön ajtaja felnyilt, s belépett rajta egy magas, délczeg női alak,
aranytól nehéz erszényt adva a börtönőrnek, ki nyitva hagyá utána az
ajtót.
Az érkezett hölgy nehéz selyem himationba volt burkolva, melyet
gyémántos fibulák kötének össze vállain, gazdag hajfürteit ragyogó
anadém köríté fejközepén, s az arról lefüggő fényes aranyfátyol
finomsága daczára sem engedé keresztüllátszani elfedett arcza vonásait.
Köpenyredőinek elrendezése tanusítá izlése nemességét s a szegleteit
aláhuzó nehéz gyöngyök előkelő rangját.
Sophronia föltekinte a selyemsuhogásra; egy hölgyet látva maga előtt,
meglepetve kérdezé:
– Mit kívánsz tőlem, római nő?
A hölgy fölemelé anadémja fátyolát s egy arczot láttatott, minővel az
istenasszonyokat szokták festeni, homlokán méltóság, ajkaiban kellem,
arczai gödröcskéin a titkolózó csáb és szemei sötétében az a mély
kifejezhetlen gondolat, melybe az indulatok minden rejtélyei
burkolóznak, ingerlő igézet minden vonásban s tiltó szomorúság,
csodálatos játékai a borúnak és napfénynek, miket az égen szivárványnak,
az emberarczon szenvedélynek hívnak.
Sophronia az első tekintetre hátra rezzent ez arcz elől, de rögtön
mosolyogva nyujtá felé kezét, nyájasan rebegve: Testvérem, Glyceria.
– Ne nyujtsd kezed, szólt szomorú hangon a hölgy. Ne ölelj meg. Az első
percz, melyben megpillantál, visszariaszta tőlem. Te iszonyodol ez
arcztól – és igazad lehet. Négy éve annak, hogy nem láttuk egymást, négy
év alatt annyi átkot hallhattál rám mondatni, s oly tiszteletreméltó
ajkakról, hogy nem ok nélkül döbbentél vissza tőlem, midőn arczom
megismeréd.
– Én nem szüntelek meg szeretni soha.
– Örömest hiszem, de ne szóljunk arról. Téged új hited ellenségedet is
szeretni tanít, engem a sors mindenkiről lemondani tanított, a kiket
szerettem. De jól van így, most nincs idő panaszra. Titokban előre
megtudám, hogy a holnapi circus mulatságait keresztyén martyrok
kínhalálával fogják bevégezni.
– Történjék meg, a mit Isten akar, szólt Sophronia keblén összetéve
kezeit.
– Az égre! nem történik az meg. Kétszer akartalak megmenteni, mind
kétszer elkéstem vele; most jobbkor jövék. Cseréld el ruháidat az
enyéimmel, vedd fel fátyolom, termeted az enyimhez hasonló, senki sem
fogja a cserét észrevenni. Künn megbízott rabszolgám vár reád
fölnyergelt lovakkal, egy óra mulva atyád és kedvesed karjai közt
leendsz.
Glyceria fájdalomteljesen hunyta be szemeit, egy könyet törve szét
szempilláival, mintha mondta volna: «az én atyám, az én kedvesem».
– És te? kérdé Sophronia.
– Én itt maradok helyetted.
– És a holnapi circus játékai?
– Velem lesznek befejezve.
– Soha! monda Sophronia magas versenyzéssel.
– Miért ne úgy? Téged szeretnek azok, a kik gyülölnek engem s kiknek egy
szánó mosolyáért évek kínjait venném fel magamra. Ha kettőnk közül
egynek veszni kell, miért vesznél el te, kiért kétségbeesnének ők; miért
ne inkább én, kinek halálát megáldanák? Te egy boldog éltet tartasz meg
másoknak, én egy keserűt vetek el magamtól.
Sophronia mind két kezével megfogá testvére kezeit s tiszta szemeivel
annak mély bánatú könnyes szemeibe nézett.
– Te voltál azon nő, ki elfogatásom éjjelén lovadat ajánlottad
megmenekülésemre.
– Miért hozod fel ezt?
– Emlékezel rá, mi válaszoltam akkor?
– Azt mondád, hogy keresztyénnek nem szabad a veszély elől megfutni.
– Azóta sok alakban láttam a halált és azt mondom ujra. Ha Isten akarata
az, hogy vérhalálom által dicsőíttessék meg neve, teljesüljön az, én
gyönyörrel veszem fel a martyr-koszorut, mely az Idvezítő homlokát
köríté, s áldani fogom a kezet, mely megnyitja előttem az égi üdv
kapuját. Oh a halál nem kín azoknak, kiknek öröme a halál után kezdődik.
– De azok, kiket itt hagysz?…
– Ők meglátandnak túl a síron.
– Hová őket a kétségbeesés fogja űzni. Oh hallgass rám Sopronia. Te
érted most két lény imádkozik, a ki mindkettő engemet átkoz. Ha ez
irtózatos halált fölveszed, a túlvilágon sem fogsz találkozni velök,
mert az élet borzalmai a Hadesig üldözendik őket; oh engedj meghalni,
engedj elfeledve lenni engem, senkitől meg nem siratva, meg nem áldva,
vissza nem óhajtva; érje egy napon két boldogság ősz apádat, egy, a te
élted, más, az én halálom.
– Nem ily keserű szívnek való a halál, oh Glyceria.
– Hiszed, hogy nem tudok nyugodtan szemébe nézni annak?
– Nem boldogultan. A halál új világ annak, a ki lát, örök sötétség
annak, a ki nem hisz.
– Legyen e sötétség rajtam. Engem csak egy élet terhe nyom, nem óhajtok
újra élni, akarok elmúlva, elfeledve lenni, akarok pihenni látogatlan
sírban, elhagyva ezt a fényes semmit, melyben csak a fájdalom való. Te
élj és örülj sokáig.
– Oh Glyceria! miért kelle ily sötétté válni a te arczodnak?
– Ugy-e? valaha nem volt különbség kettőnk között. Lelkem oly fényes,
arczom oly derült volt, miként tied; oly hasonlók voltunk egymáshoz még
lélekben is, hogy atyánk is alig tudott bennünket megkülönböztetni
egymástól. Még szerelmünknek tárgya is ugyanaz volt; s egymás előtt nem
titkolók azt, s megegyeztünk benne, hogy ha ő választani fog, a másik
boldogan lemond.
– Bár választott volna téged, most boldogok lehetnénk mind a ketten.
– Fátum van én velem, oh testvér! Az istenek nem úgy akarták. Titkos
kezek odafenn vadítják el az ember sorsát, s uszítják az életen
keresztül; ki hát az, a ki lelkeikről számol? A férj, kihez nőül menék,
egy nyomorúlt libertin volt, ki akkor jött, midőn Manliustól
mellőztetém, s egy rejtélyes iratot mutatva, mely atyánk ellen
bizonyított, elárulva, hogy ő részese volt a Carinus elleni
összeesküvésnek, kényszeríte, hogy nőül menjek hozzá.
– És atyám téged ezért megátkozott.
– Ne húzza vissza átkát soha. Teljesült az. E gyáva szolga elveszté
fejét, mert a császár engem meglátott. E percztől fogva egész életem
harcz volt, melynek fegyverei hízelgés és csáb. Atyámat kelle védni
minden pillanatban. A hány ember itt lélekzik, az neki ellensége mind!
Gyűlöli a császár, mert nem hízelg neki, gyűlölik az udvaronczok, mert
becsületes, gyűlöli a nép, mert gazdag, gyűlöli minden bűnös, mert itt
az erény összeesküvésnek tartatik a vétek ellen. Egész Rómát kelle
meghódítanom, a császártól a plebejusig, hogy az ő ősz hajszálait
megőrizzem. Ott voltam Carinus orgiáiban, hagytam tapsolni magamnak az
amphitheatrumban a népsöpredéktől, s hízelgni a silány udvaronczok
által, s hányszor téptem össze Mesembrius halálitéletét kihízelegve,
kierőszakolva azt, kémek, demagogok, senatorok, liktorok és maga Carinus
kezéből.
– És atyám ezért átkozott meg téged.
– Igaza volt. Ez megvetésreméltó tett volt egy római patricius
leányától. Oh ne tudja ezt meg soha, mert ha megtudná, hogy ily áron él,
megölné magát.
– Te megtudád azt is, hogy hittársaim rejteke el van árulva, s azért
siettél oda előre?
– Két nappal elébb tudtára adtam Manliusnak, de ő útált házamba lépni.
Most nincs többé egyéb mód menekülésedre, és a sors legjobban lesz
kielégítve így. A ki megérdemlé, s óhajtja is, hogy meghaljon, meghal, s
a kik örülni fognak az életnek, és azt megérdemlik, boldogok lesznek.
Így lesz az jó. Térj vissza atyádhoz és kedvesedhez Sophronia, s
menjetek azután messze, messze innen.