«Panem et Circenses!» ez volt a római populus jelszava, valahányszor
éhezett, vagy unta magát.
S valóban jeles nép vala ez; a munkának prózai voltát nem ismeré soha, a
császárok ingyen osztották ki kenyerét, borát, olaját, miket
szolgatartományok adóban termesztének s a mi a circusok játékait illeti,
ezeknek nagyszerű látványaiban egyik császár a másikkal iparkodott
versenyezni. Valamennyit fölülmulá Carinus a securalis játékok
változatossága, s az őrültségig vitt pazar fénye által.
Egy napon az egész circus aranyporral volt behintve, hogy a nyargaló
paripák által felvert porfelleg csillámlott a napban s a Quiritesek
kiknek ruháit belepte, megaranyozva mentek haza.
Más napon mintegy varázsvessző-ütésre, erdőkkel volt beültetve a circus.
Egész nagy terebély tölgyfák, miket gyökerestől ástak ki a hegyekből,
felnőtt pálmák, miket Afrika partjairól hoztak el hajókon, nagy
edényekbe áttéve, lőnek elültetve az óriási tér közepébe; a bámuló nép,
mely az előtt egy aranyhomokkal beültetett sivatagot látott maga előtt,
most egy ősligetet jött azon a helyen bámulni, melynek árnya alatt dél
és kelet legritkább állatjai sereglettek, a gyönyörű girafftól az
idomtalan elefántig; egy valóságos paradicsom, melynek arany gyümölcsöt
termő fáin éneklő madár zeng, ágaira a tündöklő kigyó tekergőzik s
árnyában tollászkodik a vad páva és szelid strucz.
Mikor a nép jóllakott a bámulattal, akkor jöttek az ijászok,
lelövöldözték a pompás vadakat; azután kivágták az erdőt s a következő
nap egy tengert látott annak helyén a nép, melyen egész hajóhadak
viseltek egymással véres harczjátékot.
S egyszer, derék nyár közepén, mikor mindenki tikkadtan kereste az
árnyékot a nap fülledt heve ellen, a circusokba hívott nép az
ijedelemmel határos meglepetés közt látta maga előtt a telet.
A circus hóval volt befödve, miket Noricum és Hallia havasairól
szállítottak ide hajókon, szekereken s mikben száz czifra csörgős szán
vágtatott karéjban; a rómaiaktól azelőtt soha nem látott jármű. A circus
közepén magasra halmozott jéghegyek közt csodaalakú fókák feküdtek
hosszú agyaraikra támaszkodva, s egy kerek tó felszinén, melyen
köszörült üvegből volt utánozva a jégtükör, ügyes korcsolyások hasíták
vágtató karélyaikat. – A római fázva burkolá magát palliumába, feledve a
látvány alatt, hogy homlokán az izzadság csurog a nap hevétől, s míg a
korcsolyások hólabdákkal hajigáltak a nézők közé, a magas populus
gyönyörtől elragadtatva kiáltozá lelkesült éljeneit a császárnak, ki
népei mulatságáról ily szépen gondoskodék.
* * *
Keressük fel most Carinust saját palotájában. Kerüljük meg e roppant
épületet, mely széles kiterjedésű kertjeivel egy egész városrész helyét
foglalja el. Aranyozott kapuk vezetnek utczáknak nevezhető folyosóiba,
melyek márvány oszlopokon álló peristylben végződnek, a széles
atriumokban sürög-forog az udvari nép, urat játszó rabszolgák, s szolgát
játszó senatorok, kiknek Carinus pompatermeibe juthatását egy barna képű
thrák óriás szabályozza.
Boldogok, a kik odabenn lehetnek! Ah, ott nem a földön jár az ember, a
pompás ovál terem nem hagy idáig hatni sem időt, sem évszakot. Itt soha
sincs se tél, se nyár, se nappal, se éjjel. A teremnek nincs ablaka,
átlátszó függönyök mögül szüntelen égő lámpások terjesztenek benne
fényt, melynek örök derűje valami közép világ hold és napsugár között.
Benne minden évszakból ki van lopva a gyönyör, a nyárból a meleg, mit
földalatti csövek vezetnek oda, a télből a jég, a tavaszból a virág, az
őszből a gyümölcs. Carinus soha sem tudja, mikor virrad, mikor
alkonyodik? mikor esik, mikor havaz? nála örökké tart a gyönyör.
Ott fekszik ágya párnáin, előtte terített asztal, körüle tányérnyaló
had, tánczosok, hetærák, eunuchok, énekesnők, papagájok és poeták.
Arcza egy minden élvben kifáradt ifjué, sápadt és nagy veres szeplőkkel
beszórva, vonásain a kimerültség lanyhasága szendereg, ajkain és állán
alig göndörül néhány szál korán kinőtt szakál és bajusz.
Két eunuch egymás után hord ételt az Augustus ajkaihoz, válogatott, sok
fejtörésbe került ételeket, a mikből egy-egy tál százezerekbe került, s
miknek csak rendkívülisége ingerli az inyt. Carinus kezét sem mozdítja
meg utánuk, finnyásan félre húzza szája szegletét s szemével int az
étekfogónak, hogy költse el maga a drága eledelt.
Másfelől ezalatt ideálszép rabnők emelnek aranyserlegeket ajkaihoz,
miket ő szintén érintetlenül hagy, végre egy phyrgiai hölgy szájába véve
a fűszeres cyprusi bort piros ajkairól kinálja Carinust az a nélkül is
részegítő itallal. Az új eszme új ingert ad a császár eltompult
érzékeinek, s keblére ragadva a nőt, annak korallajkaiból engedi magát
megitatni.
– Ezt a leányt feleségül veszem, szól ezzel egyik főszolgájához
fordulva.
– Tegnap vettél el egyet, uram, kinek apja proconsul.
– Attól ma elválok. Hát ennek ki az apja?
– Takács udvarodnál.
– Kinevezem őt proconsulnak.
– Ez lesz kilenczedik nőd négy hónap alatt.
Carinus maga mellé ülteté a leányt, s fejét ölébe hajtá. Mellette
tánczoltak, énekeltek, s előtte Aevius declamált, nem engedve magát
megzavarni sem táncz, sem ének által. Jambusai szemtelen hízelgéssel
magasztalák Carinusnak mindazon tulajdonait, melyekkel nem bírt,
rózsapiros arczát, bátor lelkét. Leirta hosszú részletességgel a
secularis játékokat s nem hagyott békét se Jupiternek, se Apollónak,
hogy Carinust náluknál magasabbra helyhezze.
– Oh, engem úgy nyom, úgy boszant valami, nem tudom, mi, nyöszörge
Carinus.
Két-három rabszolga ugrott egyszerre hozzá, vánkosait igazgaták,
hajszálait rendezék, öltönyét tágíták.
– Ejh, mégis nyom, mégis boszant.
– Tán Aevius jambusai nyomnak? kérdé Marcius, a császár borbélya.
– Meglehet; hagyd el Aevius.
A poeta alázatos tekintettel hajtá meg magát, száz annyi dühöt érezve a
borbély iránt, versei megszakasztása miatt.
– Mi bajom hát mégis? nyafogott boszusan Carinus. Találjátok ki már. Hát
én gondolkozzam helyettetek magamról? Valami ingerel, valami boszant,
szeretnék haragos lenni.
– Én kitaláltam, szólt a borbély, e néhány szál szakáll boszant tégedet,
oh Carinus, mely dicső arczodon élődik, felséges orrodat és ajkaidat
merészen nyugtalanítva. Vágasd ki azokat, sőt szakítasd ki. A te arczod
úgy is oly nőien szép, és mennyivel szebb leendne, ha a férfiasság e rút
jelei nem éktelenítnék.
– Igazad lehet Marcius, szólt az ifju, s ki hagyta tépni szakállát, s
annyira meg volt elégedve a borbélylyal, hogy a műtét végeztével
kinevezte őt præfectusnak.
E pillanatban zaj hallatszott az ajtó előtt. Többen az öreg Mesembrius
szavára ismertek, ki erővel bebocsáttatáshoz akart jutni Carinus elé.
Galga, az ajtónálló thrák óriás, visszatartóztatá az öreget s másnapra
utasítá, mert Carinus mostan alszik.
– Már tizedszer vagyok itten, zajgott az öreg. Egyszer azt mondod,
alszik, másszor ebédel, harmadszor fürdik, negyedszer nincs ideje. Én
beszélni akarok vele.
Galga nagy küzdés közt kituszkolá az öreget az átriumból, két-három
rabszolgának kelle belé kapaszkodnia, hogy az ajtón kitolhassák.
Carinus meg volt elégedve Galgával.
– Te, ki oly jól meg tudod őrizni ajtómat, megérdemled, hogy Róma
cancellariusává tegyelek.
– Hát én semmit sem érdemlek uram? kérdé Aevius megijedve, hogy ő
kimarad a kegyosztogatásból.
– Neked Aevius, templomot építtetek, hol minden költő legelső zsengéit a
te oltárodra teendi le.
– Köszönöm, oh Augustus, a templomot és a zsengéket, miket kezdő poéták
irnak, de hát a Tusculanum?
– Azt jól tudod, mily föltét alatt igértem.
– Ha Glyceriát, e földi istennőt, ékesen szólásom erejével, nyelvem
mézével, s költészetem varázslatával ráveszem, hogy tégedet kegyeiben
részesítsen. Nem elhozám-e őt te hozzád?
– Elhoztad, de mit használt az nekem? ez a csábító phantom, miután bájai
láthatásával az őrültségig fokozta vágyaimat, titkaimat kicsalta, akkor
egyszerre kinevetett, eltaszított magától és elhagyott, és én azóta
százszor inkább óhajtom őt birni.
– Nem volt-e hatalmadban erővel itt marasztani a hálóba került dæmont?
– Kérdezd rabszolgáimtól, mit tett velök? midőn azt parancsolám nekik,
hogy tartóztassák fel ez átkozott bűvésznőt, egy serleget kapott fel,
melyben bor volt, valami idegen varázsszót morgott felette, s azzal
rögtön láng és füst csapott ki a kehelyből. Ezzel ijesztő arczczal
fordulva a szolgák felé, csattogó hangon kiálta rájok: «a ki le nem
fekszik arczára, és meg mer mozdulni, rögtön sertéssé változtatom!» E
ficzkók azonnal mind arczra borultak, s a merész bűvésznő fejeikre hágva
lépdelt az ajtóig, a hol ajtónállómnak úgy elvette szeme világát, hogy
három napig nem látott egyebet sötétségnél. De, oh Aevius, miért
kényszerítsz te engem, hogy ennyit beszéljek? miért fárasztod
gondolataimat s rablod nyelvemnek nyugalmát?
Aevius gondolá, hogy az ő nyelve nem oly drága s szónokolt.
– Dicső Carinus! Nem méltó azon hölgy reád, csak megvetésedre méltó.
Sokkal becsesebb kincset fedezék én fel számodra, ki mellett Glyceria
kavics a gyémánthoz, futócsillag a naphoz, közönséges bor a nectárhoz,
szegfű az ambrosiához.
– Ki lenne az?
– Ez hajadon, míg amaz már özvegy. Ez a szerelmet még nem is szerette,
míg amaz már gyűlölni is tanulta, s szépsége több csodát tett, mint tett
amazé. Egy keresztyén szűz az, ki nem rég elfogatva, parancsodra többi
társaival együtt az oroszlánok közé záratott, és ime lássad, a kiéhezett
fenevadak megszelidültek e hajadon tekintetétől, s hódolattal simultak
annak lábaihoz, kezeit nyalogatva. Én magam láttam, oh Augustus, és
bámulék rajta. A spoliarium őre ekkor kihozatá a leányt az oroszlánok
közül s átadá őt a legvadabb illyr legionariusok élvezetének. És ime
lássad, mit tett? Egy óra mulva mindazon katonák térden állva láttatának
körülte, a mint bűbájos beszédét hallgatva, ihlett buzgalommal lesték
ajkai mozdulásit s kezeit könyeikkel nedvesíték és midőn a tribunok el
akarták ragadni a leányt, hogy másoknak adják át, ellenük szegültek s az
utolsó emberig le hagyták magukat aprítani érte.
Carinus érdekelten emelkedék fel ágyáról, szemeiben szokatlan tűz kezde
villogni. Eltaszítá magától legeslegújabb feleségét s Aeviusnak inte.
– Hozasd elém ezt a leányt.
A poéta törte magát a parancscsal s futott a börtönök felé a császár
pecsétgyűrűjével.