Másnap a vén Mesembriusnak első gondja az volt, hogy leányát maga elé
hivatva, elkezde előtte Manliusról beszélni, dicsérve az ifjut érdemei
szerint.
A hölgy arcza égett e dicséretek alatt, s miután arcza ugyis elárulá,
őszinte örömmel vallá meg atyjának, hogy az ifju hőst régóta szereti.
Mesembrius öröme nem talált szavakat, összeölelé leányát, s örömkönyek
közt tevé őt az érkező Manlius keblére.
– Egyetlen áldásom reád, rebegé reszketeg hangon.
– Oh atyám, szólt Sophronia szomorúan. Ne mondd, hogy egyetlen áldásod.
Neked még másik leányod is van.
– Ezé egyetlen átkom. Siessetek mentül előbb egybekelni, s azután
menjetek innen messze, messze. El, hová innen még csak felleg sem jár.
Ez a föld oly terhes már a bűntől, hogy minduntalan rázkódik alatta,
mintha nem birná többé emelni. Menjetek el innen, nehogy együtt
vesszetek el a bélyegzettekkel. Csak azon perczet akarom még megérni,
midőn titeket boldogoknak tudlak, s a két tengeren túl, akkor aztán
jöhet akár a halál, akár Carinus.
Manlius még azon órában visszament Rómába házát elrendezendő, s a mint
menyegzőjére mindent rendbe hozott, ismét lovára ült s késő estve indult
vissza Mesembrius nyári lakába.
Már éjfélen túl volt az idő, az éj borongós, felleges, csak lépést
lehetett haladnia, midőn egy hídra felérve, egy mellékúton valami sötét
csoportot látott közeledni.
Egy csomó kóbor csőcselék látszott az lenni gyalog katonák által
közrefogva; a barbár harczok idején rendkivül elszaporodott a sok rabló
és naplopó, untalan dolgot adva a prætorianusoknak, Manlius ilyenekkel
vélt találkozni s nyugton köszönté a mellette elhaladó katonákat.
Csupán az látszott előtte feltünőnek, hogy a csapat végén egy magas női
alak lovagolt, hosszú fehér palást redőzött alá délczeg termetéről, ki a
mint meglátta, hogy Manlius megáll, ő is megállt, mintha valamit
gyanítna; ott álltak egy darabig egymásra nézve, azzal ismét
megfordultak s tovább mentek. Az arczokat nem lehete kivenni a sötétben.
Manlius megállt s hátranézett s magában tünődött, hogy ne nyargaljon-e
vissza, valamit kérdeni tőlök? maga sem tudta mit.
Nemsokára ismét örvendetesebb gondolatok foglalták el lelkét, s a mint a
kelő szürkület ezüst fátyolt húzott a Tiberisre, az ő lelke is kiderült
s vígan vágtatott a kedves táj felé.
Már kiveheté Mesembrius villája colossalis körrajzait, midőn az úton egy
pompás gyöngyházzal kirakott selyemfüggönyös lecticát láta szemközt
jőni, négy rúdjánál fogva két aranyszerszámos öszvérre kötözve, a
minőkben akkor csupán a legelőbbkelő hölgyek szoktak utazni. Két
rabszolga ment elül hátul az öszvérek mellett.
Annál nagyobb volt Manlius meglepetése, midőn e selyem függönyök közül
egy rút ripacsos férfi fejét látta kibukkanni, kiben azonnal Aeviusra
ismert, a leghaszontalanabb parasytra, a ki fél sestertiáért kész volt
az utolsó gladiatorra panegyrikont írni, s Carinus kedvencz agarának
törzsökfát készíte, mely azt Romulus és Rémus farkasától származtatá le
anyai ágon.
Manlius nem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék a panegyrista különös
helyzetén.
– Hát téged, Aevius, mióta hordat a császár lecticában, mint egy úri
kéjhölgyet?
– Légy könyörülő Manlius, és ne nevess ki, én a legszerencsétlenebb
poéta vagyok a világon, a mióta a pegazus a Hypocrene fenekét berúgta;
képzeld, jó alkalom kinálkozott halhatatlanságom öregbítésére. Tegnap
délután meghallom, hogy Carinus parancsából egy csoport emberimádó
sectariust fognak meglepni Tiber-parti gyülekező helyükön; azonnal lovat
béreltem ki, egy épen nekem való áldott paripát; ily dicső eseményt nem
lehete elszalajtanom, hogy azt az utókor számára lyrám hatalma által meg
ne örökítsem. Ott ölés, keresztre feszítés, szurokba mártás s más egyéb,
költők számára megbecsülhetlen dolgok fogtak volna történni, s ime
lássad mi történik velem. Az úton összehoznak Egyptom istenei egy
átkozott szeretetreméltó asszonyi kakodaemonnal, ki ebben a portatilis
mennyországban vitette magát. Az asszony elébb kicsalta titkomat, azután
lecsalt a lovamról, junói perfidiával meginvitált engem fellegfogó
Ixiont, hogy üljek mellé a vehiculumba, s míg én egyik felől
felkapaszkodtam, addig ő a másik felől leszállt róla, s felugrott az én
paripámra, úgy ült rajta mint egy amazon-királyné s miután orrom alá
nevetvén, azon tanácsot adta, hogy ha poeta vagyok, rendelkezzem a
pegazussal, elnyargalt az általam kijelölt úton, s engemet itt hagyott
ezen, még a fövényóránál is unalmasabb eszközében az időmérésnek, s míg
ő bizonyosan szerencsésen eljutott a spectaculum helyére, én ezzel a két
öszvérrel és két szamárral úgy eltévedtem, hogy most kénytelen vagyok
visszafordulni Rómába.
Manlius lélekzet fojtva hallgatta a parasyt fecsegését.
– Ki volt ez a nő? kérdé tompa hangon.
– Hát nem ismered lecticáját Manlius? Ah te bizonyára nagyon ujoncz
lehetsz Rómában, hogy e lecticát sem ismered, és nagyon messziről
jöhettél, a hol ilyesmiről nem beszélnek, gelidis Scythiæ ab oris; ez a
képzelhetetlen és leirhatatlan Glyceria vehiculuma, s a ki engemet
rászedett, senki sem volt más, mint az istennővé magasztalt Circe maga,
a kit mindenki imád, velem és Carinussal együtt, s a ki mindenkit úgy
kinoz, a ki imádóit örökké bornyúkká, bivalyokká változtatja, velem és
Carinussal együtt.
Manlius nem hallá már a poeta végszavait. A mint ez Glyceria nevét
kimondá, mintha a fúriák korbácsával vágtak volna lelkére, megvagdalá
lovát, és hanyatthomlok rohanva nyargalt Mesembrius udvarára.
Az öreg mosolyogva jött elé ajtajáig s nem vette észre a lovag arczán a
düh, félelem és kétségbeesés vonásait.
– Itthon van-e leányod? kérdé Manlius, reszketve minden izeiben, s hogy
az öreg rögtön nem felelt rá, nyugtalanul ismétlé a kérdést: hol van
leányod, Mesembrius?
Az öreg titkolózva voná félre az ifjut, ki türelmetlenül várt feleletére
s fülébe súgva mondá:
– Megvallom neked, de tégy úgy mintha nem tudnál felőle, ő a
keresztyének gyülekezeteit szokta látogatni. Most is odament és még nem
tért vissza.
Manlius reszketve emelé két öklét az égre s lélekrázó hangon ordítá:
– Oh úgy átok az égre, mely alatt ez megtörténhetett!
Mesembrius megdöbbenve lépett hátra, s idegenülten kérdé Manliustól: «mi
lelt?»
Manlius elvadultan ragadá meg az agg kezét.
– Leányodat elrabolták!
Az öreg halványan, merev szemekkel esett vissza székébe s elakadt szóval
rebegé: «Glyceria!»
– Jól mondád, ő rabolta el. És én őrült, találkozám velök és e szemek
nem látták meg a sötétben, és e nyomorult szív nem érezte meg, hogy őt
viszik néhány lépésnyire tőlem! oh! ne legyen rám gondotok Istenek
többé. Ha megtörténhetett az, hogy szerető szeme láttára halálra vihette
testvér a testvért, mi a ti uralkodástok akkor, Jupiter, Ormuzd, Zeüs,
Zebaoth, és ti többi választott királyai a sorsnak? Ördögök urai a
földnek s rossz omen a sors! De én se legyek jobb! Te vén ember, szedd
össze átkaid, kezdd el korán reggel s ne hagyd el napestig. Én addig
tenni fogok. A Dirák segítsenek!
Az öreg mint egy szélütött, merevségben hebegé:
– Leányom… Oh leányom…
Manlius összeszorítá ajkait; szemeit elfutotta a vér.
– Leányod?… Az egyiket megboszulom, a másikat megölöm!… Ate veled, Ate
velem!
Ezzel lovára veté magát s vágtatva nyargalt Rómába vissza, se jobbra se
balra nem nézve.