Minő csodás tüneménye volt az egy időben a kornak, hogy a való
diadalmaskodott a költészeten, a kereszt egyszerű tanai a ragyogó
mythologián.
A költők vallása, az ábrándos ligetek, a virágos partok, a napsugáros
sziget-világok választott istenei, e művészszellem ihletében
tengerhabból született, virágillattól fogamzott, csillagokká örökült
meleg eszményi alakok, édes szerelmi kalandok által az emberiséggel
rokonná szövődve, mint enyésznek el az érzékimádat ölelő karjai közül,
egy szavára egy hatalmasabb lénynek, ki ül elérhetlen magasban s mégis
mindenkihez oly közel, kit látni senki, érezni mindenki tud, ki egy és
egyedűl Istene a csillagnak úgy, mint a mezők liliomának.
Mint hidegültek el lassankint az olymp isteneinek oltárai, mint fogytak
el a rózsakoszorúk aranyos oszlopzataikról, mint tűnt el a nép illatos
csarnokaik alól, hogy a szabad napsugáros ég alatt egy láthatlan valóság
igéit hallgassa.
Ez az ég, ez a napsugáros ég volt a titkok titka! Az éjszakai ég
csillagezreivel volt a mythologia, a nappali ég az oszthatlan való hite.
Nem látni mélyét és magasát, csak jóltevő melegét érezni annak s a
végtelen kék derűben egy örök remény beszél a szivnek, hogy ez égen túl
van egy másik, egy jobb világ, melynek csak árnyéka ez itt alant, s
mentől sötétebb itt az árny, annál fényesebb ott a való.
Ez volt az eszme, mely győzött, a föld megszünt börtön lenni, a halál
nem volt fájdalom s a császárok nem voltak mindenhatók.
Augusztus idejében azt mondá egy költő: «ha Róma üldöz, hová futsz
előle? bárhová menekülj, Róma kezében vagy!» Az új hit menhelyet
mutatott minden üldözöttnek, s hiába foglalta el az egész ismert világot
Róma, maradt egy másik ismeretlen, tele titkos örömökkel azoknak, a kik
itt alant szenvednek, – s mentül sötétebb itt az árny, annál fényesb ott
a való.
E hitnek, mely a könyeket törlé le a szenvedők arczáról, győzni kellett;
nemsokára egyesült benne üldözött és üldöző, mert ez vigaszt nyujta
annak, ki igaztalanul szenved, s bocsánatot annak, ki igaztalanul
cselekszik.
A császárok üldözése csak növelte, nem fogyasztá az új hit követőit:
nyilt téreken, Róma közepén léptek fel a szentlélek választottai, a
mindenható igét hirdetve, s a máglyákon, a circusok vadai közt sem
vonták azt vissza, s azon eleven fáklyák, kiket szurokba mártva, a
császári kertek kivilágítására meggyújtottak, a lángok között is
beszélték, hogy a mi fájdalom itt, az amott mind üdv és gyönyör.
Hasztalan gyilkolták őket, a megöltek vére pecsét volt tanaikon, mely
azokat hitelesíté, s a ki martyrokat csinál, az halhatatlan ellenségeket
szerez magának.
Carinus császár azonban egy új nemét találta ki a martyriumnak.
Haláltól, kínoktól vissza nem rettentek a proselyták, a mi másnak
fájdalom, az nekik gyönyör volt, s gyönge szüzek a szentlélek által
megszállva, dicsőítő hymnusokat énekeltek a lángok közepett.
Carinus nem vetteté e szent hajadonokat többé máglyára, hanem oda
vetteté katonáinak, s az erényes nők, kiket vissza nem riasztott a
vérhalál, megborzadtak a gyalázattól, mely erősebben égeté lelkük
tisztaságát, mint az olaj lángjai, s míg a circusok spoliariumai elé
bátor arczczal tudtak nézni, undorodva gondoltak a földalatti
bűnbarlangokra.
A gondolat valami pokoli volt: azokat, kik sziveik átlátszó
tisztaságáért a világ minden gyönyöreiről le tudtak mondani, épen e
gyönyörök legutáltabb faja által büntetni meg, és Carinus jól tudta azt,
hogy e gyalázat elől még a halál által sem szabadulhatnak meg áldozatai,
mert a keresztyén hit tiltja az öngyilkolást.
Ezért az ő uralkodása alatt csak titkos helyeken, éjféli órák után
jöttek össze a hivők, barlangokban, elhagyott síremlékekben, s hajnal
előtt eloszlottak.
A római augurok tudtak a titkos összejövetelek felől, s hogy a nép maga
siessen azoknak helyeit kifürkészni, azon hirt terjeszték el, hogy a
keresztyének ott eloltva minden világot, irtózatos tetteket követnek el,
miket a mély sötétségnek kell takarni; – a mi nagy szó volt, miután
Rómában fényes nappal űzte dolgait minden förtelem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Manlius a part mellett hajtva csónakát, mindig közelebb kezde jutni az
énekhangokhoz, melyek oly szokatlan borzadálylyal tölték el szivét; nem
sokára egy holt ágához ért a Tiberisnek, hol mintegy húsz csónakot
egészen elhagyatva talált.
Széttekinte s a holdas szürkületben valami nagy, tömör, kerek épületet
vőn észre, terebély olasz piniáktól beárnyazva. Az énekhangok innen
látszottak jönni.
Körüljárta az épületet, a hold keresztül sütött az ablakok és
oszlopsorokon, emberalak nem volt látható. Manlius elborzadva gondolt
gyermekéveiben hallott boszorkányregékre, a tisztátalan lelkek
szombatjára, kik éjféli órákban emberektől került helyeken gyülekeznek
össze, láthatatlan alakban. Még inkább elborzadt, midőn álomképét hozá
kapcsolatba e rémes regehittel. A szelid, ábrándos Sophronia képét látta
maga előtt, valahányszor az elátkozott varázslókra akart gondolni, s a
sötét, undorító háttérből az ő mosolygó arcza tünt elé.
Végre erőt vett borzadályán s kezét kiszabadítva bő köpenyéből,
elhatározott léptekkel az épület csarnokába indult. A mint belépett,
eszméi az első tekintetre más irányt nyertek, a terem közepén egy
fölemelt négyszegkő üregén át egy földalatti terembe lehete belátni; az
énekhangok innen keletkeztek.
Tehát a keresztyének agapéja volt az.
Manlius egy oszlop árnya által eltakarva, két hosszú sor alakot látott
maga előtt, a férfiak fejei csuklyáikba rejtve, a nők földig
lefátyolozva. Valami csendes bús melódiát énekeltek. A hangok tele
voltak lemondó panaszszal, magasztos, nyugodt fájdalommal, valami
idegenszerű gyászgondolatokkal, miknek hatását hidegen érzé idegein
végig borzongni a szemlélő római.
A terem homályos hátterében néhány olajmécses égett, miknek halvány
világánál egy megölt emberi alak tünt Manlius szemébe, két keze és lábai
keresztre szegezve, homlokán töviskorona, s oldalán vérehullató seb.
Ezek tehát ama borzasztó sectariusok, kik az éj árnya alatt nefandus
gyűlekezeteiket tartják, gondolá Manlius, s szorongva keresé kardját
oldalán s rémlátó képzeletében úgy tetszék neki, mintha az a keresztre
feszített alak mindig lejebb hajtaná fejét.
Az ének megszünt, s valami hosszú sóhajszerű hang után, mely egy ájtatos
gyűlekezet egyhangú fohásza, elő állt egy ősz férfi, hosszú hófehér
szakálla fekete palástjára hullt le; a keresztre feszített alak lábaitól
egy serleget emelt fel, s azt ajkaihoz érintve, szent áhitattal
háromszor megcsókolá.
Manlius az áhitat helyett undorító vérszomjat látott az ősz szörnyeteg
arczán, s a férfiak és nők bűnbánó térdeplése helyett fajtalan
mozdulatokat vélt látni, és ama serleg, melynek fölemelésére mindenki
meghajtá fejét, az ő képzeletében vérrel volt tele, irtózatosan
meggyilkolt ember vérével.
Az öreg bölcs reszketeg hangon szólt:
– Ime e pohár az ő vére, mely kiontatott, hogy idvezítsen; e pohár a
szent emlék, mely a bűnöket lemossa! e pohár a szövetség, mely által
egyekké leszünk. Járuljatok e szent jelhez s legyetek tiszták a
legtisztábbnak vére által.
Manlius elborzadva ragadá meg kardja markolatát, s a mint meglátta, hogy
egy magas, hófehér ruhába burkolt női alak fátyolát félig fölemelve az
ősz ember elé járult s annak kezéből a serleget elfogadja, magán kívül
eliszonyodtában, kirántá kardját s a négyszög nyilásán keresztül a
gyülekezet közepébe ugrott.
– Álljatok meg ádáz orgyilkosok, ordítá elvakult dühvel. Ti ördögök
apostolai. Mit cselekesztek itt?
A gyűlekezet meg sem mozdult. El voltak készülve ily támadásokra. Az ősz
ember nyugodtan felelt.
– Istent imádunk.
– Átkozott légy, midőn e szót kimondod! Tetteket követtetek el, miknek
még az éjszaka sem elég sötét takaró: ördöngős énekkel háborítjátok a
föld alatt lakókat; embert gyilkoltok s kényszerítitek egymást annak
véréből inni, s midőn átkozott részegség száll idegeitekre a vértől,
eloltjátok fáklyáitokat, s fertőzött ölelkezésben bűnöket követtek el,
mikre gondolni is irtózat!
– Megbánod, a mit mondtál, Manlius Sinister! szólalt meg egy csengő női
hang az ősz férfi oldalán. Ugyanazon magas hölgy volt az, ki a serleget
legelőbb kezébe vette. Manlius összerezzent, ismerős hangot és saját
nevét hallva, s a mint a hölgy fölveté fátyolát, elámulva látta maga
előtt Sophronia szelid, ártatlan arczát, nyugodt tekintetével, mennyei
mosolygásával, s valami emberentúli szilárdság szentelt hatalmával.
– Mesembria II… nyögé Manlius, kiejtve kezéből a fölemelt kardot, s
annyira elfojtá szivét a kétség, hogy azt hivé, még most is valami
iszonyú álmot lát szemei előtt, s dadogó nyelvvel hebegé:… Olymp
istenei… engedjetek fölébrednem.
– Te ébren vagy, szólt Sophronia, kezével fölemelve Manliust. Nézz
szemembe, én vagyok Mesembria II., ifjukori barátnőd Sophronia most.
– De e serleg, melyben vér van…
– Vér csak azoknak, a kik hisznek, vérnek emléke azoknak, a kik
emlékeznek, – érintsd ajkaiddal.
Manlius visszatartott iszonyattal ízlelé a kehely tartalmát s
csodálkozva rebegé:
– Ez bor… azután halk szóval kérdé, meg-megrezzenve ismeretlen
félelemtől: És azon haldokló alak amott?
– Az a holt idvezítő képe.
Manlius bámulva vevé észre, hogy az csak egy festett kép.
– Ti egy holt embert imádtok?
– Istent, ki emberré lett, hogy meghaljon.
– Nem lehet az.
– Olymp istenei hányszor öltöttek emberalakot, hogy azon gyönyöröket
élvezhessék, miknek édessége csak emberi érzékkel közös? a szeretet
Istene emberalakot öltött, hogy azon fájdalmakat érezhesse, mik az
embereket gyötrik, inséget, szégyent, üldözést és kínhalált. Olymp
istene emberi alakot vőnek, hogy megmutassák a halandóknak az utat a
pokolra, a szeretet Istene halandóvá lőn, hogy megmutassa az utat a
mennybe! Olymp istenei ragyogó királyi alakok, kik áldozatot kérnek,
aranyat, fényes templomokat, vérző hekatombákat, diadalok spoliumait, s
igérnek értük hosszú életet, kincseket, palotákat és új diadalokat: a
szeretet Istene holt, szegény alak, ki nem kér mást, mint tiszta szivet,
s nem igér semmit a halálon innen, kinek képe jelvénye annak, hogy
minden szenvedés a halálon innen, s minden öröm a halálon túl van…
Mindenki önkénytelenül vevé le fövegét e szavak alatt. Manlius is
hasonlóul tőn, a nélkül, hogy tudná, mit cselekszik. Azok letérdepeltek,
térdeire rogyott ő is.
– Méltatlanul üldöztelek benneteket, rebegé mellét kitárva. Álljatok
boszút rajtam.
– A szeretet Istene bocsánatot hirdet az üldözőknek. Hagyd el e helyet
nyugodtan; ha elárulandsz bennünket, ha megölsz, ha kínzasz, mi
imádkozni fogunk érted.
– Átok a gondolatra, mely ezt helyeslené! Nem hagyhatlak el nyugodtan
többé, mert nyugtalanságot oltál szivembe. Engem boszúálló Isten ijesztő
szava állított meg utamban, a te arczodon a bűnbocsátó Isten szavait
olvasom. Oh adj vigaszt: két mennyet kell-e elveszítnem? egyet oda fenn,
másikat a te szivedben?
– A szeretet mennye nincs elzárva senki előtt, szólt Sophronia szent
áhitattal mutatva az ég felé.
Manlius epedve ragadá meg a felé nyujtott kezet, s azt ajkaihoz vonva,
szelid érzelemmel kérdé Sophroniától:
– És a te szived?
Sophronia magasztos mosolylyal viszonzá:
– A szeretet Istene nem tiltja az igaz szerelmet.
Manlius idvezült arczczal rogyott a hölgy lábaihoz, hódolattal simulva
hozzá, mint egy megszelidült oroszlán, s a teremben hangzott a vígság
hymnusa, mely tanít örvendeni az örülőkkel.
Az ősz patriarcha malasztteljesen tevé kezeit az új cathechumen fejére,
s a haldokló Isten áldva tekinte mindnyájokra.