Historiai novella.
A császárok korszakában Róma környéke fény és pompa dolgában vetekedett
magával a fővárossal.
Mindenütt a római patriciusok villái tüntek elő a környékben, úri
kényelem tanyái, miknek kellemesekké alakításában remekelt mindenféle
művész, – a szobrásztól a szakácsig.
E derék patriciusok, kik közül egynémelynek jövedelme nyolcz, kilencz
millióra ment föl, gyakran voltak azon kellemetlen helyzetben, hogy
Rómát kerülniök kellett; az unalom, a sértett hiuság, a nép és a
praetorianok lázongásai, legtöbbször a császári gyanú kényszeríték őket
elhagyni a világváros kapuit s mezei jószágaikra kivonulni.
Igy élt már több év óta Tiber-torkolati jószágán az öreg Mesembrius Vir,
a legvénebb senator, ki, a mióta Probus meghalt, lábát sem tette Rómába
és felé sem nézett a senatusnak. Ő ugyan a köszvényt és a hályogot
okozta, melyek lábaival és szemeivel parancsoltak, s akárki jött hozzá,
nem látta őt máskép, mint currulis székén ülve, elefántcsont mankójával
kezében, s szemei előtt hosszú zöld ernyővel.
Két leánya volt az öregnek. Az egyik, Mezembria I., korán férjhez ment
egy császári kegyből nagy úrrá lett libertinhoz; később a libertin
elveszté fejét, vagyonai és a császári kegy a szép hölgyre maradtak, ki
nem sokára Róma Aspasiájának lőn kikiáltva Glyceria melléknévvel.
Mesembrius természetesen, ha Glyceriáról beszéltek előtte, nem csak vak,
hanem még süket is volt, az ő száján pedig e név ki nem jött soha.
Másik leánya volt Mesembria II. (keresztségi nevén Sophronia), ki
szüntelen az öreg úr mellett volt mezei jószágán; szép és erényes
hajadon, kinek három görög istennő látszott kölcsönözni bájait: Juno
termete kecseit, Venus arcza bűbáját, Psyche lelke szendeségét.
Pedig Sophronia nem igen nagy hálára kötelezé le maga iránt a pogány
istennőket; a közel tengerparton élt a bölcs Eusebius, az apostolok
utóda; a szép hölgy régóta látogatá a titkos gyűlhelyeket, hol e szent
férfi hirdeté a Krisztus híveinek az igét az egy Istenről, ki él
lélekben és igazságban.
A vén Mesembrius jól tudá, hogy kedvencz leánya titkos proselytája az új
hitnek, és nem ellenzé azt; még magával leányával sem vétette észre,
hogy ő sejt ebből valamit.
Jöttek azonban Rómából délczeg patricius ifjak, a szép hajadon híre
által ide csalva, kik mind azon reménynyel kecsegtették magukat, hogy
kezét és szívét és millióit megnyerhetik. Mesembrius szivesen fogadá
őket; nagy lakomát rendezett tiszteletökre, előhozatta százéves borait;
az ifjaknak nem sok kellett a folyékony tűzből, hogy leittasodjanak: az
utolsó libatio után mindegyik olyannak mutatta magát, a milyen valóban
volt, s kibeszélte szívének legtitkosabb hajlamát.
Az öreg Mesembrius hallgatott és elmélkedett.
Az egyik kéjencznek mutatta magát s dicsőíté Proculus s a prægustator
Maximin erényeit; másik ment volt e hajlamtól, hanem annál nagyobb
vágyat árult el despotának és rabszolgának lenni egy személyben; s ha
találkozott is végre egy omnibus numeris solutus, midőn az utolsó
themára került a sor, – a keresztyének felőli véleményre, – a többiekkel
együtt az is elárulá azon hitét, hogy a keresztyén felekezet nem egyéb
egy istentagadó sectánál, mely magát a circusokból, népünnepekből,
secularis játékokból visszahuzva, konok gyászolásával zavarja a nép
örömeit, s e helyett sötét barlangokban borzasztó ritusokat végez,
felavatottjait kényszerítve egy lisztbe pólált csecsemő szivét átverni
késeikkel, s annak véréből inni; hogy az istenek haragja ezek miatt
látogatja a földet árvizekkel, döghalállal, földrengéssel és
barbárokkal, és hogy ezeket nem lehet eléggé olajba főzni, szurok közt
égetni, vadállatokkal széttépetni s elevenen elásni, hogy az országról
elforduljanak az ég csapásai.
Mesembrius eleget hallott, s egyiknek sem adta leányát. Tisztelte a
martyrokat, de nem óhajtá leánya nevét köztük említtetni.
Egy visszautasított kérő sem látta Sophroniát.
Egy napon fiatal napbarnított arczu lovag szállt be a vén Mesembriushoz.
Az öreg látta őt jönni kerti laka trichilumából, hol botjára támaszkodva
ült, s daczára hályogos szemeinek, már messziről rákiálta:
– Ah, te jösz hozzám, Manlius Sinister? jer, jer, itt vagyok.
Az öreg meg tudta látni, a kit akart.
Az ifju odasietett hozzá, megölelte s megszorítá kezét.
– Hogy megférfiasodtál, szólt mosolygó arczczal Mesembrius, s mintha
szemei nem elégítenék ki, kezeivel is végig tapogatá az ifju
arczvonalmait, karjait, vállait; a mióta Probussal elmentél, egész ember
lett belőled; hát te is leányomat megkérni jöttél, úgy-e?
Az ifjut zavarba hozá az egyenes kérdés.
– Nem vagyok ily önző, Mesembrius, engem régi barátságunk hozott
lakodba.
– Tudom, tudom, ismerjük a barátságnak azt a nemét, a mi egy fiatal
ember és egy vén ember között szokott lenni, a kinek szép leánya van;
mert leányom nagyon szép, Manlius; igen szép! hogyha látnád! Oh ne
mondd, hogy láttad, ezelőtt négy esztendővel mi volt az? te is gyermek
voltál, ő is; mit értettél akkor hozzá? De most! oh Manlius, az nagy
hiba volna tőled, ha bele nem szeretnél.
– Mit használ az nekem, öreg barátom? te annyi kérőt elutasítál ajtód
elől, kik nálamnál jobbak, gazdagabbak és hatalmasabbak voltak, hogy én
még reményleni sem merek.
– Hogyne, Manlius? hát nem lehetsz-e te is gazdag és hatalmas? Carinus
czászár nem játszópajtásod volt-e? hát nagybátyád, a derék Quaterquartus
nem leghíresebb augur-e Rómában? kinek minden jóslata beteljesül, ki
kezében tartja a császárok és országok jövendőjét.
– Ez mind igaz.
– Ugy-e bár? Látod, te még nagy ember lehetsz. Csak Carinus kegyét kell
kissé keresned s nagybátyádnak kedvében járnod. Ugy-e pedig az könnyű
dolog?
– Legalább nem nehéz.
– Lásd, lásd. Még ki tudja, mi nem lehetsz? Mibe kerül Carinusnak a
kedvedért egy gazdag senatort a vízbe fojtatni s palotáit és kincseit
neked adni? s akkor neked is lesz palotád és rabszolgáid, rózsavízben
fürödhetsz, s pávanyelveket ebédelhetsz. Mi áll utadban? Erre a
dicsőségre hason mászva is eljuthatsz. Hason mászva, mondom.
Manlius hagyta az öreget beszélni.
– No, de maradj itt nálam, a míg kedved tartja és mulasd magad.
Este felé pompás vendégség állt készen Manlius tiszteletére,
összegyűjtve mind abból, a mi ínyet, szemet és lelket gyönyörködtet.
Az ifju arcza lángolt az ó falernumi tüzétől; gyakran csapkodott öklével
az asztalra, feledve a tiszteletet gazdája iránt.
Mesembrius észrevevé, hogy vendégének lelke nyilik a bortól, s fél
könyökére emelkedve, hozzáfogott az examenhez.
– Hát Manlius, mit szólsz e falernumihoz? nincs-e igazam, midőn azt
mondom, hogy Italia a föld keble, mert itt vannak a föld emlői: azon
hegyek, melyek e bort termik?
– És én mégis ittam már életemben lelkesítőbb italt.
– Lelkesítőbb italt Manlius? Kinek az asztalánál ittad azt Manlius?
– Az Euphrat vizéből.
– Mit beszélsz?
A ktesiphoni csata után volt az. Egész nap verekedtünk, karomon a vér,
arczomon az izzadtság csurgott alá. Estére tönkre volt verve a persa
had, s ezen egy napon kiáradt az Euphrat medréből.
– S te akkor ittál belőle?
– Igen. Annak a víznek részegítő ereje van.
– A dicsőség részegíte le Manlius. Az volt abban a vízben!
– Nem tudom, mi volt benne? mert a hogy sisakom tele merítém, le sem
vettem addig ajkamról, míg egy cseppig ki nem ürült.
– Hanem azután vígan is voltatok, úgy-e bár? Hejh kedv szerint lehetett
mulatni az elfoglalt Ktesiphonban. Képzelem, jól lehetett dolguk azoknak
a szép feketeszemű menyecskéknek, a kik hevenyében férj nélkül maradtak,
meg azoknak a palotáknak s raktáraknak, miknek gazdáit agyonvertétek.
Uszott a katona tejben, vajban.
– Nem igen uszott biz az, mert még azon az éjszakán továbbutaztunk, s mi
a bogárszemű menyecskéket illeti, kemény parancsa volt minden vezérnek,
hogy az elfogott hölgyek erényét katonáival tiszteletben tartassa.
– No, no. Nem igen szigorúan szoktátok ti venni az ilyen parancsokat.
Ismerjük már ezt.
– Mehercule! roszúl ismeritek, kiálta Manlius dühbe hozva. Annyira
keményen vettük a parancsot, hogy én egy legiomból való katonát, ki egy
szűzet elrabolt, lábainál fogva kötteték két lehajtott fához s úgy
hasíttattam kétfelé.
– No, de azért engem csak ne hasíts ketté, tréfálódzék az öreg
Mesembrius, rendkívül gyönyörködve azon nemes méltatlankodáson, melyet
vendége mutatott; azzal inte egy közelálló numid rabszolgának, ki egy
faragványokkal ékes ezüst vedret tarta kezében: – jer Ramon, töltsd meg
vendégem serlegét.
– Hagyd el, kiálta Manlius, meg tudom én azt még magam is tölteni, nem
kell engem megitatni, mint Carinust, a ki restell hozzányúlni a
pohárhoz, mikor iszik, s azt hinné, hogy elfárad, ha egy fügét saját
kezével vinne a tányértól szájáig.
– Ej, ej, Manlius Sinister, te az Augustust rágalmazod.
– Aecastor! ez nem rágalom! hát nem tudnivaló-e róla, hogy lábai soha
sem érik a földet, még fürdőszobájába is zselleszéken jár; a minap egy
gyűrű volt az ujján, s azon panaszkodott, hogy nem bírja elviselni annak
a nehéz gyűrűnek a terhét, s lehúzatta az ujjáról. Sőt többet mondok,
most egy híres oklevélhamisítót hozatott ki a börtönből, ki rendkivül
ügyes mások névaláirásának utánzásában; ezt megtette főirnokának, hogy
még saját nevének leirásával se legyen terhelve, s most ez a defraudator
irja helyette minden országos okiratra a nevét.
– Oh Manlius. Te mégis nagyon sokat elmondasz Carinusról, pedig ő neked
iskolatársad volt.
– Azzal nincs mit dicsekednem. Igaz, hogy sokszor megosztottam vele
kenyeremet, mikor neki nem volt, s rongyos palliumát kicseréltem a
magaméval! de nem óhajtom, hogy rám ismerjen valaha, mert könnyen úgy
járhatnék, mint többi iskolatársai, kik megjelentek előtte, őt korábbi
idők emlékeire figyelmeztetve, s kiket aztán Carinus menten bedugatott a
«feledés tornyaiba», hogy magát a multak kellemetlen érzéseitől
megszabadítsa.
– Jaj Manlius, te úgy beszélsz, mint egy Seneca, így te soha sem fogsz
Carinus kegye által magasra jutni.
– Mikor is volt arra szüksége szabad rómainak? kiálta büszkén fölemelve
fejét az eques: van kardom, van bátor szivem; ha ezek nem birnak
dicsőségre vezetni, nekem az olyan hatalom, melyet a porban fekve lehet
elnyerni, nem kell! ebeknek való az és libertinoknak.
Mesembrius kezeit dörzsölve kaczagott örömében s unszolta az ifjut, hogy
igyék. A bor valódi jellemét kezdte visszaadni a római rossz világ
közepett nem lelkéhez illő vonásokra szoktatott arcznak.
– Mondsza tovább, jó Manlius, a mit elkezdtél; a ktesiphoni csatánál
maradtunk: azaz, hogy ott maradt az ellenség, ti tovább mentetek, a míg
mehettetek.
– Tisztelem ősz szakálladat, senator, de azt nekem ne mondd, hogy «a míg
mehettünk». Mehettünk volna bizony a Jaxartesig: ember nem volt, a ki
ellenünk tudott volna állani. Hiába pusztíták el utunk előtt a határt a
futó persák; a római legióknak még a pusztaság sem állott ellen; minden
katona hátán vitte tiznapi eledelét (az egész thraciai útban a
legkeményebb télszakon kinn aludtunk a fagyott rögön). A persák
tapasztalák meggátolhatlan közeledésünket, s midőn egy barbár nevű
telepítvény elé értünk, melynek kimondását római nyelvtől nem
kivánhatják az istenek, ott tábort üténk. – Alkonyat táján szemközt
jöttek ránk a persa király követei: pompás, gyémántos emberek, befont
hajjal, gyűrűkbe szedett szakállal, szépen kifestve pirosra, szemöldeik
feketére s ujjaik tele gyűrűkkel, mint valami menyasszonyok, s kivánták,
hogy vezessék őket az Augustus elé. – Carust értettem, nehogy Carinust
véld. – Ekkor egy férfihoz vezették őket, ki ott ült a gyepen, fején egy
sárga bőrsipka, és falatozott – jóféle avas szalonnát és nyers babot.
Egy kopott és durvaszövetű biborpalást volt nyakában, mely őt másoktól
megkülönbözteté.
– Ez volt Carus, ráismerek. Dörmögött közbe az öreg senator.
– Az Augustus félbe sem szakasztá vacsoráját a követek miatt, nyugodtan
ropogtatva vas fogai alatt a nyers babot, mialatt azok amphitheatralis
pathossal mondák el betanult beszédjüket, melynek mind fényes igéretei,
mind fenyegetései rosszúl hangzottak a nyers lupinushoz, melyet a
császár jóízűen evett. Midőn beszédjüket végzék, Carus levette kopasz,
sima fejéről a sárga bőrsipkát, s rámutatva, szólt a követeknek:
«nézzetek ide és tartsátok meg e szavakat: ha királyotok el nem ismeri
Róma fenhatóságát s provinciáit vissza nem adja, a milyen kopasz ez az
én fejem, olyan kopaszszá teszem országtokat.»
– Erről is Carusra ismerek.
– A követek ijedten kotródtak tovább, a legiók jó kedvvel éneklék a hadi
verset, melynek minden strophája ezen végződik: «mille, mille, mille
occidit».
– Ez Carus dicsőítő verse, kiről azt hírlelék, hogy egyes viadalban ezer
embert ölt meg az ellenségből.
– Igaz, annyit fogyasztott el.
– A fia tiz annyit ölt meg, csakhogy saját alattvalóiból. Sit venia
verbo. De mondd csak tovább Manlius, mi történt veletek tovább? ezen
egész hadjáratról mindenki másféle mesét mond. Egy azt állítja, hogy a
fekete Lygiok támadtak meg benneteket, másik tumultusról beszél,
harmadik csodákat említ. Annyi igaz, hogy ti a helyett, hogy előre
haladtatok volna, egyszerre visszafordúltatok, noha ember nem állhatott
többé ellenetek, a mint mondád.
– Úgy van, ember nem állhatott többé ellen, de hát nincsenek-e
hatalmasabb lények a föld felett?
– Valóban vannak; Róma istenei. De reménylem, hogy őket nem haragítátok
magatokra, s auguraitok kitudakolák a kedvező auspiciumokat; veletek
volt a világhírű Quaterquartus, derék unokabátyád.
– Valóban ott volt; áldozatfüst, állatok béle nem hiányzott, varju is
jött elég a láthatárra.
– Manlius, nagyon profane beszélsz e szent dolgokról.
– Van okom róluk így beszélni. Segédcsapataink valahol egy félig bőrbe
öltözött embert fogtak el a pusztán, ki mint mondá, egy láthatlan Isten
iránti tiszteletből vonult ki a magányba testét sanyargatandó, ott egy
oszlopot rakott kőből, s ezen oszlop tetején töltött már harmincz telet
és nyarat, egyiránt tűrve fagyot és nap hevét, s ott állt napestig
kiterjesztett karokkal, mint egy crux, vagy számtalan hajlongással
gyakorlá magát fejének térdeihez ütésében; néhány legionarius kiváncsi
volt megszámlálni e hajlongásokat, de midőn azoknak száma már az
ezerkilenczszázig haladt, megunták a dolgot, s letaszíták a jámbort az
oszlopról és megölték. (Simeon Stylites.)
– S te sajnálod e nazarenust?
– Beszéljünk csendesen Mesembrius. Szavaimat vész kimondani és
meghallani. Ne gondold, hogy ittas vagyok, s most gondolom ki e meséket.
Én láttam ez embert haldokolni, mert későn jutottam oda megmentésére.
Nem átkozódék. Arczán túlvilági boldogság kifejezése ült, szemeit égfelé
emelte megdicsőülten s haldokolva megáldá gyilkosait. Én elűztem azokat
a sebesülttől s enyhítőleg hideg vizet adtam neki, ő megköszönte s e
szavakat sugá fülembe utolsó lehelletével: «Rómaiak! ne menjetek a
Tigrisen túl, mert ott a láthatlan Isten paradicsoma van, ki nem engedi
magát meggázolni!» Én elmondám ez intést a császár kisebbik fia,
Numeriannak, ki Cæsar korában is jó barátja volt minden jó katonának, s
ő tudósítá felőle az Augustust, ki megdöbbenve az ascéta jóslatán,
felszólítá Quaterquartust, hogy tartson auguriumot. Az én nagybátyám
ismeretes arról, hogy oly oraculumokat tud mondani, mik meg nem
hazudtolhatják.
– Merészen beszélsz Sinister.
– Igy jósolta Probusnak egyidőben azt, hogy az ő családja fogja Róma
fényét helyreállítani ezer esztendő mulva.
– Csak?
– A sok lituus forgatásból végre az lett a tudomány, melyet
Quaterquartus dodonai ihlettséggel eldeclamált, hogy a legközelebbi
csatában Isten fog harczolni.
– Azt nem tevé hozzá, hogy mellettünk-e, vagy ellenünk?
– Az imperator előrehaladást parancsolt s még aznap átkeltünk a
Tigrisen. Naplementen többen azok közül, kik a martyr Simeon Stylitest
megölték, borzadva látták őt egy dombtetőn kiterjesztett karokkal
állani, mint egy keresztet, s hajlongni térdeihez értetett fővel. Pedig
én magam temettetém el a kimultat. Az éjszaka sötét lett, fellegek
tódultak minden oldalról a láthatárra, messziről villogva, mintha
csatára készülnének egymással. A mennydörgés mindig közelebb jött, a
világ elsötétült, soha nem hallott hangok kezdének körülöttünk üvölteni,
midőn villámlobbanásnál az égnek mélye megnyílt, úgy tetszék, mintha
számtalan fényes alak nézne onnan reánk. Mindenik legiónak úgy tetszék,
mintha a mellette levő legiók nagy küzdelmes tusába volnának keveredve,
kardok és dárdák csörgése hangzott köröskörül, pedig sehol sem volt
csata. A sötétben úgy hallók, mintha egész seregünk egyetlen zavart
tömeggé volna gomolyodva, hol ember ember ellen küzd, a lovas cohorsok
gázolják a gyalogokat, a tribunok nyargalnak a seregek élén s a
hadtömegek pusztítva omlanak egymásba, – s csak a perczig tartó
villámlobbanásnál láttuk, hogy a legiók mind csendesen állnak szabályos
négyszögökben, megsem mozdulva helyükből. Ekkor egyszerre irtóztató
ropogással omlott alá egy kigyózó tűztömeg, egyenesen csapva le soraink
közé s megrázva alattunk az álló földet és körülöttünk a levegőt; a
borzalom térdeinkre ejte, minden állat a földbe rejté arczát, s a
rettentő szózat egy hatalmas Isten itéletét mennydörgé füleinkbe. Midőn
ismét felpillantánk, valami nagy tűz égett táborunk közepében. Az
Augustus sátora volt az, melyet a villám megütött. Senki sem merte
oltani, benne volt a császár és a sereg védisteneinek képei. Odaégtek
mind. Ki hát az Isten ha nem ők? óh Mesembrius, való volna-e az, hogy él
felettünk egy láthatatlan lény, ki ura égnek és földnek, s a holt
kőalakok, kiket mi imádunk, önmagukat sem képesek megvédni?
Mesembrius nyugodtan szorítá meg Manlius kezét. Eleget hallott.
– Ne szóljunk erről többet, Manlius. Ti visszatértetek a hatalom elől,
mely útatokba állt. Az Isten volt! Hogy viselé magát a sereg ezután?
– Nem lehete őket többé rábirni, hogy előremenjenek; körülfalazták a
helyet, melyen Carus Augustus segélytelenül megégett Róma védisteneivel;
most ott egy épület áll a puszta közepén ajtó és ablak nélkül, hogy
emberi láb ne léphessen az Istentől megátkozott helyre. A sereg
megválasztá Numeriánt vezéreül, s követelte, hogy hozza őket vissza
Illyriába. E hírt Carinusnak meghozni küldetém előre én, s ez az oka,
hogy most látjuk egymást.
– Reménylem, hogy többször is fogjuk még látni. Öröm Rómában lenni,
úgy-e bár?
– Nekem nem az, szeretnék visszamenni legiómhoz.
– Óh, úgy te még bizonyosan nem láttad Carinus circusát, a pompás
secularis játékokat, minőket csak Rómában lehet feltalálni; nem élvezéd
még Antonin thermaeit, a rózsaillatos meleg fürdőket, gemmákkal kirakott
falaikkal; még tán szeretőd sincs Rómában Manlius?
– Láttam mindent és nem mulattatott. Mit bámuljak én, sebhelyekkel
rakott legionarius, ki most jöttem Scythia széléről, circusaitok vérontó
bohóczkodásain? Itt harczot csinálnak játékból, mi a harczból csinálunk
játékot. A thermæket pedig soha sem szerettem; a meleg fürdő csak a
Quiritesnek való, nem a katonának. A vért a hideg víz is lemossa; a
piszoknak persze, hogy meleg kell.
– De nem feleltél a harmadikra: nem találtál szép asszonyt Rómában? de
mit kérdem így? megtalálnak téged ők, ha te nem keresed is őket. Óh Róma
hölgyei nem kevélyek, nem rátartók; ha egyszer mutattad magad a forumon,
a milyen délczeg, daliás ifju vagy, azt kellene tőled kérdenem: nem
ragadtak-e még el? nem téptek-e darabokra, mint Orpheust a bacchansnők?
– Ah Mesembrius, nem fogják lépvesszővel a keselyűt.
– Eredj, eredj! miért volnál te keselyűbb a többinél? Mintha Venus
galambjai nem fészkeltek volna Mars sisakjába? Eredj! Rosszul áll a te
arczodhoz a tettetés. Hiszen elpirultál s szemeid lesütötted. Miért
akarsz vén embert, mint én, rászedni? vagy megváltoztak volna Carinus
árnyékában a római erkölcsök? s míg eddigelé, ha a hat Vesta-szűz közül
egy meghalt, helyét alig akadt valaki betölteni, most egyszerre mind az
ő papnéi lettek, a kik azelőtt Aphroditeé voltak?
– Ezt nem állítottam, Mesembrius.
– Tehát az ellenkezőt. No, ne tagadd, jeles kalandjaid voltak? Igen
derék! Öt-hat szerelmes hölgy vett egyszerre körül, szivét, életét rakva
lábaidhoz; te kiválasztottad közülök a legszebbet, a melyik legforróbban
ölelt, legédesebben csókolt? vagy nem tudtál választani közülök, s
megtartottad valamennyit! Reggel az egyik koszorúját tetted a fejedre,
este a másikét; egyiknek esküdtél a holdra, másiknak a napra, s hiven
megtartád esküdet mindegyiknek? Igen derék, igen jeles! Ez az ifjuság
öröme Manlius! én is ilyen voltam, míg ifju valék.
– De Mesembrius, nem hagysz szóhoz jutnom; a mit elmondtál, az nem illet
engem. Odáig mindent szépen megengedek, hogy Rómában létem egyetlen
napja alatt több bajom volt a rabszolgákkal, kiket úrnőik küldtek
hozzám, mint ez úrnők férjeivel, a kikhez küldve voltam; de nekem nem
szokásom az ilyen küldeményekre figyelni. Manlius-családból eredek,
melyben ős szokás volt, hogy a férfi nem szeretett egy nőnél többet
életében, de azt szerette hiven; ha meghalt, – gyászolta örökké; – ha
megcsalta, – megölé; – s ha meggyalázák, boszút állt érte.
– Szépen beszélsz, Manlius; de egy gyűrűt látok ujjadon ragyogni, a minő
gemmát nem szokott férfi viselni, hacsak nő ujjáról nem származik reá.
– Helyesen következtetél. E gyűrűt egy hölgy küldé nekem s hogy ujjamon
viselem, annak egyedül te vagy az oka.
Mesembrius csodálkozva tekinte az ifjura, azt hivé, mámorában beszél
érthetlenül.
– Én Manlius? Mi közöm nekem a te gyűrűdhöz?
– Tegnap este, a vigiliák kezdete után, hogy a Capitoliumot elhagytam,
egy lefátyolozott matrona vékony irattekercset nyujtott kezembe, s azzal
az oszlop-sorozatok között hirtelen eltünt; a tekercs e gyűrűvel volt
leszorítva; kiváncsiságból felbontám azt s e titkos szavakat olvasám
belőle: «Manlius Sinister! te egy szűzet szeretsz, kinek atyja jó
barátod. Ez ősz embert és e fiatal szüzet veszély fenyegeti, mit az
isteneken s ellenségeiken kivül egyedül én tudok. Ha értesülni akarsz
róla, siess hozzám. E levél átadója a pons sacer előtt várakozand reád a
napnak és éjnek minden órájában, míg csak meg nem jelensz. E gyűrűt
mutatva elvezetend hozzám.» Aláirva: «egy nő, ki tégedet gyermekévei óta
imád, s kit te mindig megvetettél; ki azok által gyűlöltetik, kiket meg
akar menteni».
– Manlius, különös dolgot mondál.
– A talány megfejthetlen előttem. Kinek van hatalma szivem legbensejébe
látni, hogy onnan érzelmeimet kiolvassa? Álmaim árultak-e el, hogy
tudhassa valaki, hogy én leányodat szeretem, kit négy év előtt láttam s
azóta nem tudok feledni? s ki lehet azon nő, ki megszabadítson egy másik
nőt, a kinek szerelme kizárja az övét?
Mesembrius arcza elsötétült. A calix érintetlen áll már régóta a férfiak
előtt: egészen kijózanultak a beszélgetés közben, csak sziveik maradtak
tárva, miket a bor lelke kinyitott.
– Mutasd e gyűrűt közelebbről, szólt Mesembrius halkan.
Manlius oda nyujtá kezét; a gyűrű köve gyönyörű camæa volt, sardonix
faragmány, szép görög vonású hölgy fehér mellképével bíborsárga alapból
kivésve.
Mesembrius leránczolt homlokkal nézte a camæát; félre fordítá fejét, s
ismét ránézett merően, s azzal egyszerre undorral taszítá el azt maga
elől, s ősz fejét csüggedten hajtá le mellére.
– Miért borúlt el arczod? kérdé Manlius. Ismered e gyűrűt? Ismered
tulajdonosnéját?
– Ismerem, felele tompán az öreg.
– Szólj, ki ő?
– Kicsoda? szólt villogó szemekkel az agg. Kicsoda? Egy szemtelen
hetæra, egy utálatos kéjhölgy, kinek lehelletéből támad a döghalál Róma
népeire, kinek létele folt a teremtés munkáján, kire annyi átkot szórt
önnön édes apja, hogy ha az megfogamzanék rajta, nem teremne fű azon a
földön, melyen az ő lábai járnak, s utálattal fordulna el tőle maga a
könyörület is.
Az öreg utolsó szavai a leghevesebb zokogásban vesztek el.
– Kicsoda e nő? kiálta felugorva a tricliniumról Manlius.
– E nő az én leányom… hörgé az öreg elkeserült hangon.
– Glyceria?
– Abraxas!! kiáltá az öreg a baljóslatrontó igét, s undorodva rázkódott
meg a névtől.
Manlius levonta ujjáról a gyűrűt s az ablakhoz lépett vele, mely alatt a
Tiberis folyt. Az öreg észrevette szándékát.
– Ne hajítsd a vizbe! Valami hal eltalálja nyelni, a halászok kifogják,
s ismét napfényre kerül. Megmérgezi a Tiberist s megvesznek tőle, a kik
iszszák. Tartsd magadnak. Egy gondolatom támadt; a miért e gyűrűt meg
kell tartanod. E gyűrűt én miattam viseléd ez ideig, mint mondád.
– Azért tartottam meg, hogy ha kell, téged megóvjalak.
– Köszönöm Sinister. Tehát te engemet szeretsz, és leányomat is;
köszönöm, köszönöm; háladatosak leszünk érte, én öregségemet adom
szeretetedért, ő fiatalságát adandja érte. Mindig szerettünk téged,
mindig úgy tekinténk, mint családunk tagját. Ha bennünket veszélytől
akarsz megóvni, – tartsd meg ezt a gyűrűt, – eredj vele, a hová vezetni
fognak, – keresd fel a ki küldte, – és gyilkold meg őt.
– Mesembrius! Leányod ő.
– Ha gyermeke a basilisk annak a madárnak, mely fészkében kikölté?
– De ő épen téged akar ismeretlen vésztől megóvni.
– Nincs rám nézve több vész a világon, egyedül ő! A mi a világnak a
dögvész, a földindulás, a vihar, a vérpad, az én nekem az ő neve! Ha én
juthatnék hozzá közel, én gyilkolnám meg őt.
– Ő meg akar téged menteni.
– Ne higyj neki. Hazudik minden szava, megcsalta apját, megcsalja az
isteneket. Képe oly ártatlan, mint egy alvó kisdedé; ha szól, meg vagy
bűvölve, ha beszélni engeded, kibeszéli kezedből a tőrt, megront
elvarázsol, kiforgat tenmagadból, átkozott varázslatokkal megtöri szived
kérgét, hogy gyáva légy, mint egy korbácsolt rabszolga. Nem arczát
kendőzi ez, mint a többi asszonyok, hanem lelkét, most azzal csábít
magához, hogy engem és Sophroniát akarja általad megmenteni; ha odamégy
és szivébe nem ütöd kardodat, mielőtt egy szót szólhatott volna,
rábeszélend, hogy minket ölj meg!
– Mesembrius, mit vétett ő ellened, hogy így szólsz felőle?
– Mit vétett? eltemetett, mielőtt meghaltam volna! sárral keverte be ősz
hajszálaimat! megmérgezte szivemet, ellopta szemeim világát! véremet
lopta meg, hogy obscoen képeket fessen vele lupanárok falaira!
– Téged az indulat ragad el.
– Miért ne ragadna? Nincs-e oka egy rómainak átkozódni, ha azt mondják
neki a forumon: szállj le lovadról, mert leányod becstelen! Mehetek-e én
Rómában valahová, a nélkül, hogy gyalázatomat lássam: nincs-e az ő neve
valamennyi Aevius és Mavius silány verseiben prostituálva? nem látták-e
őt az amphitheatrumban, mint pantomimát egy tapsoló, ujjongó vulgus
előtt fellépni? nem jár-e ő fényes nappal förtelmes kiséretével együtt
tunica vitreába, ventus textilisbe öltözve? nem engedé-e magát
lefestetni mint vulgivaga Venus? s van-e egy orgia, egy bacchanal,
melynek ne ő volna utálatos királynéja? – oh Manlius, az rettenetes
dolog, mikor az ember ősz hajakat visel, nem nézhetni emberek arczába,
mindenütt azt hallani suttogva, azt olvasni le mások tekintetéből: ime
ez azon Mesembrius, kinek leánya Róma megrontója, ime ez adott éltet
azon szörnyetegnek, ki mindennap százezer éhező kenyerét eszi meg, s
ugyanannyinak vérét issza meg rá, vigyázzunk, hogy hozzánk ne érjen! – –
oh Manlius, hidd el nekem, hogy te egykor meg fogod ez asszonyt ölni.
– Nem öltem asszonyt soha és nem fogok.
– Emlékezzél szavamra. Ez a Megæra tégedet szeret; azt is jól tudja,
hogy te mást szeretsz; hogy e más neki testvére, mit sem tesz; ezek az
elromlott inyű Messalinák még a vérben is válogatósak; közönséges vér
már nem ingerli őket, testvérüké a legédesebb nekik…
– Őrizd ajkadat az Omenektől!
– Én érzem, a mit mondok Manlius. Jobb volna, hogy megöld e nőt
vigyázatból, mint hogy megöld majd boszúból. Ha kigyót látsz, elgázolod
ugy-e? s nem várod el, hogy megcsipjen s okod legyen rá elgázolni?
– Te atya vagy Mesembrius, fájdalmaidat értem, de nem osztom.
– Leendsz férj és akkor osztani fogod.
– Mint kivánhatod öreg barátom, hogy gyűlölni tudjak, midőn boldoggá
tevél? Egy alvónak beszéled haragodat, ki örömeiről álmodik, míg te
ingerült szavaddal háborítod az éjt. Minden beszédedből én csak azt
hallom meg, hogy Mesembria II. szerelmét kell egykor birnom. E szót, ez
eszmét hallottam akkor is, mikor a vad Sarmaták csataordítása hangzott
fülembe – a sötét Lygiok éji támadásainál, s a persa harczmezők
naphosszú hevében; az ő arczát láttam a vértől kiáradt folyam
tükrözetén, s a kopár sivatag tikkasztó látkörén; azt látom most is, míg
te vérről beszélsz, s ádáz szavaiból csak egy üti lelkem: az, hogy ő
enyim lesz.
– Igazán, hogy vak minden, a ki szeret.
– S tedd hozzá, hogy rémlátó minden, a ki gyűlöl.
– Adják az istenek, hogy neked legyen igazad, hogy egykor azt mondja az
egész világ: ime Mesembrius, eltaszított leányod tiszta, mint Diana, s
rágalom és vak képzelet volt minden, a mit róla mondál! – Én…! De én még
akkor is azt mondanám: meg kell őt ölnöd Manlius, mert megcsalta az
egész világot!
Az öreg szemei ki voltak egészen vörösödve, az indulatoskodás lázba
hozta egész idegzetét; észrevehetőleg reszketett s midőn a tricliniumról
felemelkedék, oly erősen megfogta annak oldalán az elefántcsont
sphinxet, hogy kezében maradt.
– Szolgák, elő a fáklyákkal; – kiálta recsegő hangon, feledve, hogy
máskor beteges asthmával szokott beszélni; – Manlius, menjünk nyugodni,
az éj másik felébe haladt; te álmodjál szerelmedről, gyűlöletemről én.
S azzal kemény léptekkel elhagyá a trichilum termét, kertjein keresztül
lakába sietve s egészen elfeledve, hogy a köszvény miatt egy lépést sem
tud tenni; szolgái a currulis széket üresen tolták utánna.
Manlius még azután sokáig a trichilumban maradt, elmélázva lelke
ábrándjain, kidült az erkélyre, mely a Tiberisre hajolt, s a habokba
nézett, miket a felkelő hold behinte ezüsttel. A holdvilágban fekete
csónakok úsztak nagy csendesen parthosszant, s valami búbánatos hymnus
zengése hallatszék távolról, a csónakok egyikén fehér hölgyalak látszott
nagy messziről. Manlius úgy eltünődék rajta, hogy mi különöst érez most
szivében? Azt hivé, álmodik, a mint szokja néha az ember azt álmodni,
hogy ébren van; ő azt hivé, hogy Sophronia szelid ábrándos arczáról
álmodik.
Nem tudott nyugodni, szivét úgy nyomta valami; izgatott lelke ki a
szabadba vágyott, vevé kardját s paludamentumába burkolózva, egy az
erkély alá kötött csónakba leszállt, s azt eloldva utána evezett a
rejtélyes hymnushangoknak.