tapasztalni. Sokan azt hitték, hogy a háborut egy uj, nagy, bensőséges
vallási reneszánsz fogja követni. Jeleket véltek látni, hogy mig egyik
oldalon a háboru felszabaditotta a vadság ösztöneit, a másik oldalon a
vallásosságnak egy bizonyos formája felé vezetett. Megtévesztő lehetett
különösen, hogy a keresztény jelszavak milyen bőségesen kerültek
forgalomba uton-utfélen. A kereszténység tanait széltében-hosszában
igyekeztek politikai célokra kiaknázni. Ezek az utszéli jelenségek
természetesen nem számitanak. De Spengler szerint még az is, amit
csakugyan a valláshoz való visszatérésnek lehetne tekinteni, a legtöbb
esetben csak _második vallásosság_, a haldokló nagyvárosok vallásossága,
egy beteges bensőség, amely nem kezdete, hanem befejezése egy kulturának
s csak az elaggott lelkeket melengeti, mint a különböző keleti kultuszok
a késői Rómában cselekedték. Mint Rómában, ugy a háboru utáni Európában
is, divatba jöttek az okkultizmus különböző formái. Nagy könyvtárak
statisztikái mutatják, hogy mig az átlagolvasók tömege a háboru előtt a
regényeket és könnyü szépirodalmat kereste, a háboru alatt a politikát
és történelmet, a forradalmak ideje alatt pedig a szociologiát
kultiválta, addig ma a megismerésen tul eső dolgokkal foglalkozó könyvek
a kapósak, kezdve a hindu filozófiától a _Geheimlehrek_ különböző
fajaiig. Közvetlenül a háboru után okkultista könyvek sorozatos
kiadásokban jelentek meg és az akkori könyvdrágaság és könyvkereskedelmi
pangás mellett is aránylag könnyen találtak vevőkre.
Korunk sokban hasonlit az imperiális Rómának közvetlenül a hanyatlást
megelőző korszakához. A lelkek akkor is meghasonlottak önmagukkal és ott
is megrendült a hit a régi istenekben. Ott is a vallás adta a
világfelfogást és isteni rendeltetéssel magyarázták Róma hivatását, hogy
uralkodjék népek és országok felett. Mikor a hit megdőlt, meginogtak az
erkölcsi, társadalmi és állami alapok. Ott is a nagy anyagi fellendülés,
a látszólagos biztonság takarta a felbomlást, a belső megoszlást, a
társadalmi elégedetlenséget és az egység hiányát. Ott is megvolt egymás
mellett a nagy gazdagság és pauperizmus, a vidék elnéptelenedése és a
lakosságnak a városba tódulása. Akárcsak a mi korunkban a nagy
nemzetközi tőke, mely mindenfelé érdekelve van, biztos, hogy nem
veszithet, mert amit az egyik oldalon veszit, megtérül a másikon, Róma
gazdagjai sem rémültek meg, ha egyik provinciát elpusztitották a
barbárok, mert a többi provinciákban levő birtokaik és elhelyezett egyéb
vagyonuk jövedelméből bőségesen kárpótolták magukat.
Megvoltak a szellemi életnek ugyanazok az aberrációi, mint a mi
korunkban. A számtalan filozófus iskola mind külön igazságot hirdetett,
de mindenki csak félig hitt nekik. A Mithras és Serapis kultuszától
kezdve Heliogabalus fekete kövéig minden irányzat teret követelt
magának. Akárcsak ma, mikor a meggyőződések viharszerüen ingadoznak
ide-oda, bolsevizmustól a fehér és fekete reakcióig, mikor ugyanazok a
reakciónak az apostolai, akiket még nemrégen vörös gombbal láttunk
szaladgálni és szakszervezetekben hallottunk szónokolni, voltak rómaiak
a harmadik és negyedik században, akik háromszor-négyszer tértek át a
kereszténységre és lettek ismét pogányokká. Még a nagy megpróbáltatások
idején is meglepően ugy viselkedtek, mint a mi korunk, mikor ezer
nyomoruság közepette a világ jobban táncol és mulat, mint valaha. Szent
Ágoston szerint az Alarik betörése elől Karthágóba menekült a római
előkelők ugy jártak a cirkuszba, mintha semmi sem történt volna.
Salvianus irja róluk, hogy ez a nép haldoklik, de kacag.
Vajjon mi lesz a mi kulturánk sorsa, lassu felbomlás, összeomlás, vagy
regenerálódás? A sok és megdöbbentő hasonlatosság után Róma sorsától
kell-e rettegnünk, vagy van-e kivezető ut korunknak lelki és társadalmi
válságából? Ilyen kérdésekre a felelet hiábavaló. Valahányszor ugyanis
egy világfelfogás és társadalom sulyos válságban és felbomlásban van, a
méhében mindig egy uj világfelfogás és társadalom küzd a születéseért.
Végeredményben pedig a megujhodás és születés csak a fejlődés örök
törvényének a társadalmi életre is érvényes egyazon elvét szolgálja.
=Uj világfelfogás felé.= Mindezek után következik még az utolsó kérdés:
vigasztalan-e a helyzet az emberiség lelki élete szempontjából? Van-e
okunk rettegni az elkövetkezendő, vagy már jelenlevő lelki válságoktól s
azok társadalmi kilengéseitől és van-e kivezető ut abból a gondolkodási
és erkölcsi utvesztőből, amelybe jutottunk? Igaz-e, amit évezredek előtt
Anaxagoras hirdetett, hogy az ember semmit sem tudhat, semmit sem
tanulhat, hiányzik a biztonsága, érzéki megismerései tökéletlenek,
értelmisége hiányos, az élet pedig rövid? A lemondás hangján kell-e
felvetnünk Pilátus kérdését, az örök kérdést: _Mi hát az igazság?_
Számithatunk-e arra, hogy a mai ingadozás és bizonytalanság után egy uj
és kielégitő világfelfogáshoz eljuthatunk? A modern emberiségnek
feltétlenül ez a legnagyobb és legnehezebb problémája. Szinte azt lehet
mondani, hogy már sokat tudunk ahhoz, hogy azt, amit létünk oka és célja
gyanánt elébünk tárnak, elfogadjuk, de viszont keveset ahhoz, hogy uj
világfelfogásunkat megalkossuk.
Ha összegezzük mindazt, amit fejtegetéseink során elmondottunk, akkor
kettőt állapithatunk meg. Az egyik az, hogy a mózesi kozmogonia s a rája
alapitott világrend, amelyet a kereszténység is átvett, bármilyen
magyarázgatás mellett is nem egyeztethető össze a tudomány
megállapitásaival. A kettő között át nem hidalható ür tátong s ennek az
ürnek az érzéséből származik lelki életünk bizonytalansága. A másik
megállapitás viszont az, hogy bármilyen eredményekhez jutott el a
tudomány, nem tudta a természetnek végső titkait feltárni és az élet
igazi rejtélyét megoldani. Valósággal azt lehet mondani, hogy minél
messzebb jutott el, annál távolabb tolódtak előtte a határok. Ha egy
kérdésre a tudomány megfelelt, mögötte egy ujabb merült fel és
valószinü, hogy a dolgok _lényege_ előttünk ismeretlen is marad. Pascal
szerint a tudás az a golyó, mely minél jobban nagyobbodik, annál inkább
növekszik az ismeretlennel való érintkezési felülete is. A puszta
tudomány igy nem tudott megfelelni az eredetnek és végső rendeltetésnek
a kérdésére és önmagában nem tudott célkitüzést nyujtani. A tömérdek
_causa efficiens_ mellett hiányzik nála a _causa finalis_. Minthogy
pedig a tudományos iskolázottság felébresztette és nagyra növelte az
emberben az okság szükségérzetét, az okok végén elébe meredő kérdőjel
kinos nyugtalansággal gyötri. Mert erre az utolsó kérdésre nincsen
válasz, hiunak tűnik fel egész erőfeszitése és hiábavalónak a megtett
göröngyös, fáradságos ut. Esetleg visszafordulna, de ahonnét kiindult,
oda már nincsen visszatérés.
A töprengő lélek rájön, hogy még azok a nagy általánositások is,
melyeket a természettudomány elébe tár, – erő és anyag, idő és tér,
végtelenség és öntudat, – tulajdonképen csak önkényes kifejezések,
melyek részben önmaguknak ellentmondanak, részben pedig arra szolgálnak,
hogy velük valamit kifejezzünk, amit bizonyitani nem tudunk. Hiszen a
minden megismerésnek kezdete, az öntudat is, – mint már más helyütt
emlitettem, – tulajdonképen problematikus valami, mert megismerése csak
_önmagában_ rejlik. Emellett a tudományos specializálódás korában élünk
és a tömérdek részletmunka mellett még az a törekvés is hiányzott, hogy
az elért eredményeket szintetikus módon összefoglalják. Az emberi
életnek igy organikus középpontja veszett el, mikor a primitiv
orientális ember számára alkotott fogalmak és magyarázatok már nem
tudták kielégiteni, a csupán analizáló, boncoló, tényeket megállapitó
racionalizmus pedig nem tudta neki nyujtani a teremtő erőt, mely a
tények ismeretén kivül azok magyarázatával is szolgál, meglátja a nagy
összefüggéseket és megnyugtató választ ad az emberi rendeltetés nagy
kérdésére.
A minden téren mutatkozó tökéletesedés mellett ezért lopakodott bele a
nyugtalanság és bizonytalanság az emberek lelkébe, mintha mindaz a
haladás, ami történt, nem áldására, hanem átkára vált volna az
emberiségnek. Tudatosan reakciós elemek odáig elmentek, hogy ennek
nyiltan kifejezést adtak, azt mondván, hogy minden bajnak az okozója,
hogy az ugynevezett tudomány hozzá mert nyulni olyan kérdésekhez, melyek
tulmennek az emberi megismerés határain, tudatlanok pedig, akik nem
ismerték a letünt századok erkölcsi életét, a régi, _egyszerü_
erkölcshöz és igénytelenséghez való visszatérésben és a misztikus
gondviselés rendelésének elfogadásában jelölték meg a boldogság utját.
Minden ugy van jól, amint elrendeztetett. Az ember ne akarja
fellebbenteni a szaiszi titok fátyolát és különösen ne akarja megismerni
saját létének örök rejtélyét.
Ilyenformán félig-meddig a tudomány került a vádlottak padjára, a
tudomány, amely maró és boncoló birálatával kikezdte a jámbor hit
alapjait s aláásta évszázados tekintélyeknek, az egyháznak és államnak
tiszteletét. Minden rendben volna, ha a tudomány nem menne tul a
_megengedett_ határokon. Ámde ezeknek a határoknak a megvonása még a
vádlók részéről is nagyon nehéz, mert nem lehetnek bizonyosak benne,
hogy _ártatlannak_ látszó tudományos megállapitások mely pillanatban
válnak lelki forradalmat előidéző tanokká és mert a multak példája
mutatja, hogy a hozzájuk hasonlók által elitélteknek tételeiből nagyon
gyakran váltak egyetemesen elismert kulturértékei az egész emberiségnek.
Velük szemben pedig a tudománynak egyedüli célja az igazságnak minden
melléktekintet nélküli keresése, ennek utja pedig a kutatás és vélemény
feltétlen szabadsága. A tudomány csak azt igényli, hogy akik támadják,
igyekezzenek előbb elért eredményeivel megismerkedni. Ha igaznak
találják, fogadják el, ha nem, cáfolják meg, de alattomosan ne
rágalmazzák. Ez az ut vezet a megértéshez és talán a ma jelentkező lelki
válságnak a megoldásához.
A tudományt vádolni nem lehet, legfeljebb a müvelőit szabad hibáztatni,
hogy a tömérdek részlet-igazság megállapitása mellett nem törekedtek
eléggé azok összefoglalására. Most ennek kell következni. A tények
tömegének ismerete és az ismeretek szaporodása a szaktudóst is
rákényszeriti az általános szempontok szerint való gondolkodásra. Az
átöröklés tana, a kisérleti élettan, a relativitás elve, uj filozófiai
gondolkodásnak a kutforrásai. Az egyes tudományágak határkérdései
rávezetnek a kapcsolatok keresésére. Mindinkább rá kell jönnünk, hogy az
egyetemes tudomány nem az egyes tudományszakok mechanikai jellegü
összegezése, hanem összefüggéseiknek megismerése és a mindenség
rendjének magyarázata. Kifelé is az egységet kell megtalálnunk,
aminthogy befelé öntudatunk egység formájában jelentkezik. Ez az egység
csak harmonikus világnézlet lehet, melyet sem a világ jelenségei és
tapasztalati tényei, sem pedig a léleknek tisztán filozófikus vizsgálata
nem adhatnak meg, hanem csakis a lélek és külvilág egymáshoz való
viszonya és kiegyenlitődése.
Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy e kiegyenlitődés _mikéntjének_ a
megállapitása a legnehezebb feladatok közé tartozik és tudjuk azt is,
hogy az idevezető utnak a nyomjelzése e kis tanulmánynak a leggyengébb
fejezete. Mégis a következtetések levonása gyanánt a következőkben ezt
is meg kell kisérelnünk.
Az ut, amelyen a kiegyenlitődéshez eljuthatunk, a természettudományon át
vezet, amely megállapitotta a fejlődés örök törvényszerüségét és ennek a
fejlődésnek törvényeit kezdte alkalmazni nem csupán a növény- és
állatvilágra, hanem magára a világegyetemre, az emberre és a társadalmi
élet jelenségeire is. A világegyetem nem mesterséges, önkényes,
mechanikai jellegü alkotás, hanem állandóan fejlődésben levő,
örökkön-örökké megujuló valami, az ember pedig nem betetőzése, koronája
a teremtésnek, hanem csak egy láncszeme a folyton folyamatban levő és
még tökéletesebb formák felé törekvő átalakulásnak. Ez a
természettudományon alapuló világnézlet _optimizmusának_ a kutforrása. A
mai ember és egyáltalán _semmiféle ember nem öncél; a cél mindig az
utód,_ a következő nemzedékek végtelen sorozata. Az egyén mulandó,
csupán rövid ideig tartó öntudatos létre emelkedik ki a nagy
ismeretlenből, a faj azonban állandó és az élet örök. Az egyén és az
emberiség célja, hogy ezt a földi világot szebbé, jobbá és igazságosabbá
tegye a sarkait taposó uj nemzedék számára. Az emberi élet igy akarja
magát általunk folyton kedvezőbb feltételek között fenntartani. Ez a
kiindulási pontja az uj világfelfogásank.
Ebbe kapcsolódik bele az erkölcsnek és hitnek a kérdése. Az emberi élet
és a társadalom tudatos berendezésének előfeltételei közé tartozik, hogy
az erkölcsi elvek szerint történjék. A természettudományos világfelfogás
nem ellensége az etikának; ebben különbözik a reneszánsztól, amely
lényegében _amorális_ volt és mig külső formáiban megtartotta a
kereszténységet, tultette magát annak erkölcstanán. Ha uj
világfelfogáshoz akarunk eljutni, abban nagy szerepet kell juttatnunk az
erkölcsnek és azt a tömérdek erőt, amelyet az összes keresztény
felekezetek évszázadokon át egy naiv és a tényekkel ellentétben álló
kozmogoniának a védelmére és egymás megcáfolására pazaroltak, a
krisztusi erkölcstannak a szolgálatába kell állitani. Épenigy ez a
világfelfogás, amely nem fogad el csodákat és természetellenes
beavatkozásokat a mindenség sorsába, nincs ellentétben az istenségnek,
mint végső oknak a feltételezésével, de ez az istenség nem valamely
dogmának körülmagyarázott istene, aki egy választott népre van
lokalizálva, vagy akire a skolasztikusok felvetik még azt a kérdést is,
hogy _habetne_ _dentem sanctissima Trinitas?_ – hanem a nagy
megismerhetetlen, akit épen megismerhetetlensége tesz végtelenné és
magasztossá. Itt, a megismerhetőnek és megismerhetetlennek a határán van
a tudománynak és nem dogmaszerüen felfogott hitnek a találkozási pontja
és kiegyenlitődésének a lehetősége. A hit az ember lelki megváltásának a
kérdése, amelyet mindenki csak önmagából kiindulva, belülről szerezhet
meg. Sem a hitnek, sem az etikának nincs köze a világ keletkezésének
tudományos magyarázatához, a szerves élet elméletéhez, vagy az evolució
tanához. Régente az egyházaknak kellett megfelelni ezekre a kérdésekre,
mert nem volt más, aki rájuk megfeleljen. De ma a régi jogokhoz való
ragaszkodás okozza az összeütközéseket a vallás és tudomány között és
eredményezi a kétféle könyvvezetést a világfelfogásban, amely a lelki
bizonytalanságnak egyik okozója.
Kétségtelen, hogy az uj világfelfogáshoz, amely kicsinyes önzéssel nem
önmagában keresi az ember rendeltetését, amely tisztában van az egyén
mulandó voltával s az elmulást épen olyan természetes és szükségszerü
jelenségnek tekinti, mint a születést, csak igazán müvelt és gondolkodó
ember tud eljutni. Csak a müveltségnek és tudásnak terjedésével
következhetik be az intellektuális megállapodottságnak az az állapota,
amelynek hiányát oly keservesen éreztük az anyagi haladásnak a háborut
megelőző esztendőiben.
Könnyedén ezeket a kérdéseket elintéznünk nem lehet, legkevésbbé
intézhetjük pedig el azzal a közkeletü szólammal, hogy _a népnek
szüksége van vallásra_. Az ilyen mondáshoz veszedelmes mellékiz tapad,
mert azt rejti magában, hogy akik mondják, saját maguk számára nem érzik
a belső igazságot, de mások számára igazság formájában akarják
feltálalni. Becsületes igehirdetés csak az lehet, amelynél a hitnek a
szükségességét az igehirdető elsősorban a _saját személyében_ érzi.
Egy uj lelki forradalomnak az előestéjén állunk, amely mélyebb lesz és a
lelkeket ezerszerte jobban át fogja alakitani, mint a reformáció. Akkor
a formákban történt, most a lényegben történik az eltolódás. Más
szemekkel látjuk a világot, mint atyáink látták. A régi hitnek egy
lényeges alkatelemét, a személyes halhatatlanságot mind kevésbbé tudjuk
a fejlődéstani elvnek és a tudomány többi igazságainak megismerése után
gondolkodásunk körébe beilleszteni. Részei vagyunk valami
halhatatlannak, de ehhez való visszonyunkat nem ismerjük. Érezzük, hogy
van szabad akaratunk, de ez a szabad akarat teologiai nyelven szólva egy
felsőbb akaratnak, tudományos nyelven szólva pedig az oksági törvénynek
van alávetve. Vannak nagy számmal felszaporodott ismereteink, melyeket
ugy kell egy magasabb rendnek a keretébe beállitanunk, amint a
kereszténység meg tudta találni az isteninek és emberinek az egységét.
Ezeknek a problémáknak a kielégitő megoldása a mi feladatunk és utódaink
feladata. Lehetséges, hogy erre sokan korunkat képtelennek tartják és
azt hiszik, hogy az emberiségnek intellektuális része még sokáig nem
fogja megtalálni a kivezető utat lelki életének zürzavarából és még
sokáig nem bukkan rá önmagára. Kortársak mindig csak a kisszerüségeket
látják a saját idejükben, mert hiányzik a meglátáshoz szükséges
perspektivájuk. De minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Ma az
első ábrázathoz tartoznak a háboruk, forradalmak, szennyes
jelenségeikkel, törpe szereplőikkel, a becstelenség és hipokritizmus
ezer megnyilvánulásával, a másikhoz a lelkek vajudása, küzködése,
törekvése az uj világosság felé.
Eljutottunk ahhoz a ponthoz s a háborunak és a vele járó nagy
kataklizmának a kegyetlen megpróbáltatása talán rá is vitt bennünket,
hogy a materializmussal az egész vonalon szembeállitsuk a _gondolatnak a
jogát_. Befelé kell forditanunk a tekintetünket és magunkra kell
alkalmaznunk a tudománynak kivül felismert igazságait. Lelki ösztönök
fejlesztésének mühelyévé kell avatnunk az iskolát. A tudást, mely
tényekben és megismerésekben gazdag, akár a hittől kölcsönzött, akár
önálló erkölcsi megujhodással kell párositanunk. Mindenekfelett pedig
szakitanunk kell azzal a rendszerrel, amely egyenesen a hipokrizist
neveli és jutalmazza s elitéli azokat, akik nem valamely előre
megfontolt vallás- vagy tekintélyellenes szándékkal, hanem becsületes
igyekezettel, belső ösztöntől hajtva, gyakran sulyos lelki
megrázkódtatások árán keresik az utat, melyen egy uj, lelküket
megnyugtató világfelfogáshoz eljuthatnak s oda másokat elvezethetnek.
A FEHÉR EMBER DETRONIZÁLÁSA.[1]
Ennek a könyvnek megelőző tanulmányát annak a haladásnak vázlatos
ismertetésével vezettem be, melyen a fehér emberiség a tizenkilencedik
század folyamán átment. Mértékül azt a tételt állitottam fel, hogy száz
esztendő alatt nagyobb volt a fejlődés anyagiakban, mint a római
birodalom bukásától a mult század első esztendejéig. Az anyag és eszme
szembeállitása lévén e tanulmány célja, benne a politikai vonatkozásokat
alig érintettem. Ugyanez az eltolódás azonban politikai téren is
megnyilatkozott a fehér emberiség javára. A mult század folyamán hagyta
el a fehér ember igazán földrészének kereteit, hogy világtörténelmet
kezdjen el csinálni.
Ezer esztendő előtt az arab, indiai, vagy kinai kultura kétségtelenül
magasan felette állott a félig barbár Európának. Politikailag a fehér
ember uralma ugyszólván csak Európa nyugati részére szoritkozott, de még
arra sem teljesen. Az iber félszigeten az arabok uralkodtak s a szaracén
hajók fenyegették a Földközi tenger északi partjait. Keleten az akkor
még mongol magyarság és nyomában fajrokonai ostromolták a keresztény
világot. Mikor a tizenötödik század végén és a tizenhatodik elején
nyugaton a nagy felfedezések megkezdődtek, keleten a félhold majdnem
Bécsig jutott el, Oroszország pedig még nem rázta le teljesen a tatárok
uralmát. De még száz esztendő előtt is a fehér faj uralma igazában csak
Európára és Amerikának egy részére szoritkozott. A föld többi részein
csak egyes pontok voltak megszállva. A hóditás a tizenkilencedik század
munkája. A század végén Afrikában már csak két benszülött állam maradt
független, Libéria és Abesszinia, – azok közül is az első az
Egyesült-Államok jóvoltából, – Ázsiában pedig Sziám, Kina és Japán. A
többi közvetlenül vagy közvetve mind a _fehér faj_ uralma alá került.
Az antropologiai tudomány mindezideig még nem jutott végleges érvényü
megállapitásra a fajok elméletét és a fajok körülhatárolását illetőleg.
A probléma ugyanis nagyon ingatag és a tudomány nem egy oldalról, hanem
különféle utakon volt kénytelen megközelitését megkisérelni. Nagy
nehézséget okoz, hogy épen a faji problémánál a többi tudományos
módszereket, melyeknek a kisérlet a legfontosabb tényezőjük, alkalmazni
nem lehet. A fizika módjára légüres térben kisérletileg vizsgálni nem
lehet, de ha lehetne is, nem volna célja és értelme, mert a faj nem
kivülünk, hanem bennünk és általunk élő valami. Ha nézzük, olyan mintha
sugártörő prizmán át látnánk valamit, ami szüntelenül mozog, szinét és
megjelenési formáját állandóan változtatja. Ilyen dolgokat megrögziteni,
tudományosan elskatulyázni nagyon nehéz, különösen ha még a politika is
belejátszik, amelynek egészen más céljai vannak, mint a tudománynak.
Mégis abban a tekintetben a tudomány felfogása körülbelül egységes, hogy
a közöttük is kétségtelenül fennálló különbségek mellett a többi, szines
fajokkal szemben _a fehérek egységnek veendők_. A fehér fajba egyformán
beletartoznak a tulnyomóan világos, magastermetü és hosszufejü északiak,
a sötétebb, alacsony, de szintén hosszufejü földközi tengeriek, az
alacsony, szélesarcu és kerekfejü alpinok és a magas, sötétebb szinü és
rövidfejü dináriak. Hozzászámithatók még a fehér fajhoz az előázsiaiak,
akiknek tipusát ugyszólván változatlanul ismerjük az egyiptomi, asszir
és hetita emlékektől kezdve egészen napjainkig. Egységnek kell venni a
fehér fajt, mert az emlitett tipusok, változó mértékben ugyan, de
egyaránt képviselve vannak Európának és az európa–amerikai kulturkörnek
minden népében és nemzetében.
A politikának és a vele együtt járó tudománytalanságnak legfőbb hibája,
hogy _a fajt állandóan összekeveri a nép és a nemzet fogalmával_. Az
első biologiai és antropologiai, a második etnikai és históriai, a
harmadik pedig erkölcsi és érzésbeli fogalom. Külön-külön semmi közük
egymáshoz.[2]
Egységnek véve igy a fehér fajt, nyers számokban a _föld népességi
statisztikája_ nagyjából az 1920. és 1921. évi adatok szerint a
következő: fehérek 520 millió, sárgák vagy mongolok – ideértve az
amerikai indiánok megmaradt néptöredékeit is, – 620 millió, barnák –
malájok, egyéb dél-ázsiaiak és ausztráliaiak, – 370 millió, négerek 190
millió. Áttéve a politikai viszonyokra, azt jelenti ez a
számösszeállitás, hogy az emberiségnek egyharmad része uralkodik
nagyjából a másik kétharmad rész felett. De az arány a szinesek
szempontjából még kedvezőtlenebb, ha kikapcsoljuk Délamerika bastard
köztársaságait, melyek nem osztanak és nem szoroznak, valamint a fehér
Európának mindazon népeit, melyeknek vajmi kevés részük van a világ
uralmához. Ez esetben, különösen, ha az olyan példákat nézzük, mint az
angolok uralma Indiában, a franciáké a fekete kontinensen, vagy az
amerikaiaké a Filippini-szigeten, elmondhatjuk, hogy egy törpe minoritás
uralkodik a sokszoros többség felett.
De mindennél többet mondanak a százalékos számok. Ázsia területének
körülbelül hattized része áll közvetlenül európai fennhatóság alatt s az
európai befolyás alatt álló terület még ehhez külön hozzászámitandó, a
fehérek száma ellenben az egész kontinensen nem éri el az egy
százalékot. Afrikában a fehérek arányszáma valamivel kedvezőbb, eléri a
2.3 százalékot. Igaz viszont, hogy a fekete földrész 2.4 milliónyi fehér
lakosságának 95 százaléka a Földközi tenger partjaira és a földrész déli
csucsára esik.