mindegyiknek van két közös sajátsága. Az egyik az, hogy a nagy
reformátorok nem állitottak fel dogmákat, hanem általánosságban
hirdették a hitbeli és erkölcsi megujhodás tanait. Szavaikat
tanitványaik megőrizték, később feljegyezték és dogmákat formáltak
belőlük. A Galilea virágos rétjein megszületett példabeszédeket és a
mangófa árnyékában megálmodott bölcseségeket pontokba foglalták,
boncolták, elemezték, a szavakra tanokat épitettek, a hitből vallást
alkottak. A másik sajátosság az, hogy a nagy reformok hirdetői nem azt
állitották, hogy megtagadják a _törvényt_, hanem ellenkezőleg, hogy
eredeti tisztaságában állitják helyre. Maguk számára vindikálták az
elmult évszázadok megszentelt presztizsét. Ez volt a kezdődő
kereszténység esete is. Szakitott a zsidósággal, de magával hozta az
ószövetség könyveit, a világ teremtéséről szóló kaldeai legendákkal, a
zsidó nép őstörténetéről szóló mitikus elbeszélésekkel, a zsidó nép
viszontagságainak sorozatával, az énekek énekével és a félig vallásos,
félig szociális profétizmusnak szörnyü átkozódásaival. Megváltozott
erkölcsi tartalom mellett ezek a zsidóság emlékei a kereszténységben. A
fiatal kereszténységnek azonban szüksége volt rájuk presztizsokokból,
hogy velük ősrégi voltát bizonyitsa és saját eredetét, akárcsak a
zsidóság, a világ teremtéséig visszavihesse. Az ószövetség ilyenformán
része lett a dogmának és a kereszténység századaiban is a legnagyobb
befolyást gyakorolta az emberiség gondolkodására. Máté 5.13 szinte
elválaszthatatlanul forrasztja össze a kereszténységet az ószövetséggel:
»Mert bizony mondom néktek, mig az ég és föld elmulik, a törvényből egy
betü, vagy egyetlen pontocska el nem mulik, mig minden be nem
teljesedik.«
Az ószövetségnek ez az irodalmi bekapcsolása a kereszténységbe, nagyon
sok dilemma elé állitotta már azokat, akik elfogadták a kereszténység
morális alapjait, de nem voltak hajlandók fenntartás nélkül elhinni
primitiv orientális emberek mondáit. Hasonlóan okos antiszemiták
megérezték annak lehetetlenségét, hogy egyik oldalon zsidóellenes
politikát csináljanak, a másik oldalon pedig gyerekeiknek azt tanitsák,
hogy a zsidók Istennek választott népe, amelyet Isten egyedül tartott
méltónak arra, hogy patriarcháival közvetlenül érintkezzék. Logikusan
ebből a felismerésből csakis az ószövetséggel való szakitás és a
kereszténység históriai alapjainak megtagadása következhetik. Tényleg
Németországban a fajvédő antiszemiták egész iskolát csináltak abból,
hogy a kereszténységnek lényegében _északi_ eredetét bebizonyitsák.
Chamberlain Krisztust egyenesen kiemelte a zsidóság köréből és ezzel
természetesen megtagadta akár Dávid házából való származását, akár pedig
a kereszténységnek a biblia szerinti bünbeeséssel és egyéb ószövetségi
előzményekkel való összefüggését. Szerinte tartalmilag a kereszténység
_árja vallás_, melyet a zsidóságtól azzal kell emancipálni, hogy
elvágjuk a köldökzsinórt, mely az ószövetséggel összeköti.
Az ilyen felfogások hirdetői és követői azonban csak kivételek. Az egész
kereszténység, egyes kisebb jelentőségü irásoktól eltekintve,
változatlanul elfogadja az egész bibliát a genezistől János jelenéseiig.
Ebben nincs különbség katolikusok és protestánsok között. De épen ezért
a világról alkotott képzetek tekintetében legfeljebb árnyalati
különbségek vannak a kulturemberiség nagy tömegét magukban foglaló
katolicizmus és protestáns felekezetek hivatalosan vallott felfogása
között. A köztük levő különbség, amely a reformáció után rettenetes
szakadéknak tetszett, ma jelentéktelen kis határjelző árokká zsugorodott
össze. Csak optikai csalódás alapján lehet azt képzelni, hogy
világfelfogást illetőleg lényeges különbség volna a katolicizmus és
protestáns felekezetek között. A reformáció korában, mikor az egész
emberiség gondolkodása a hitéleti kérdések körül forgott, a
gondolatszabadság legnagyobb vivmányának tetszhetett, hogy mindenki
szabadon kutathat a bibliában és vizsgálhatja az egyes intézmények
isteni, vagy emberi eredetét. Ennek jelentőségét a gondolatszabadság
történetében tagadni nem is lehet. Az egy ponton megindult kutatás
magával hozta a kutatást mást tereken is, amihez hozzájárult, hogy a
protestáns országokban nem volt a katolikus egyház szervezetéhez hasonló
hatalom, mely a feltörő kutatással szembeszállott volna. A legnagyobb
tévedés volna azonban feltételezni, amit egyes protestáns történetirók
hirdetnek, hogy a protestantizmusnak, mint vallásnak a lényegében lett
volna a mai értelemben vett szabad kutatás. A valóság az, hogy a
protestantizmus _mellett_ könnyebb volt kivivni a tudomány szabadságát,
mint a katolikus államokban, a mai protestánsok azonban csak egy régi és
a valóságnak meg nem felelő emlék alapján hirdetik, hogy őseik a szabad
kutatás alapján állottak. A protestáns szabadság a katolicizmus
cáfolatáig terjedt és nem tovább.
Magát a lényeget illetőleg a protestantizmus is ugyanott megállt, ahol a
katolicizmus. Luther és Melanchton lényegében nem állanak Tertullianus,
Augustinus, vagy Mohammed felett, mikor azt mondják, hogy minden tudás
benne van a bibliában és ami nincs benne, az elvetendő. A maga
impetuozus módján Luther Aristotelest, akinek természettudományi
hagyományai arab közvetitéssel beszivárogtak a nyugati világba,
bestiának, igazi ördögnek, sötétség fejedelmének és emberiség csalójának
nevezi. Kopernikust még Rómánál is hevesebben támadja s elveti az
asztronomiának a tudományát, mely mindent fel akar forgatni. Nem lehet,
hogy a nap áll és a föld forog, mert az irás szerint Józsue megállitotta
a napot, megállitani pedig csak mozgásban levő dolgot lehet.
Ebben jelentkezik a korai protestantizmus logikájának tarthatatlansága,
amely még ma is érezhető. Az alapvető kérdést, az ember teremtését és
rendeltetését illetőleg teljesen a mózesi kozmogonia alapján áll. A
bibliában szabad kutatni, de mikor a természettudomány kerül szembe a
bibliával, a biblia igazságát ismét a bibliával bizonyitja. Ami irva
van, az önmagában igaz. Ehhez ragaszkodni _kell_, mert ha nem
ragaszkodnak hozzá, alóluk is teljesen kihull az alap.
Ebből származik az összes protestáns felekezetek dilemmája. Saját
bizonyitásuk érdekében vagy elhajolnak egy ujabb ortodoxia felé, melynek
gyökerei Luthernek a természettudományokról vallott felfogásában és
Servet Mihály megégetésében jelentkeznek s ilyenkor az ugynevezett
protestáns szabadsággal ellentétben álló szervezetek alakulnak, mint az
angol magas egyház, vagy a porosz evangelikus államegyház. A másik
esetben, ha következetesen keresztülviszik a szabad magyarázat és
kutatás elvét, akkor teljes szerteporlási processzus következik be,
amire Amerika mutatja a legtökéletesebb példát.
Ez nem a katolicizmusnak és protestantizmusnak az értékelése, hanem
egyszerüen tényeknek és annak a viszonynak a megállapitása, melyben
egymáshoz, illetőleg külön-külön a szabad kutatáshoz és az ebből
szükségképen eredő uj világfelfogáshoz állanak. A protestánsok kutatnak
a bibliában és a biblián kivül és históriai alapon vitatják, hogy a
katolikus egyháznak a tekintélye csak hipotetikus és nem nyugszik
bizonyitható alapokon. Minden vallás azonban szükségképen csak
tekintélyi lehet, mert kinyilatkoztatáson nyugszik és mert követelnie
_kell_, hogy higyjék, amit hirdet. Egy lépéssel odébb már a
protestantizmus is pontosan ezen az alapon áll, anélkül, hogy bevallaná.
A modernizmus a protestantizmussal végeredményben épenugy nem
egyeztethető össze, mint a katolicizmussal, vagy bármely más tételes
vallással. Pusztán racionális okokkal, igazi hit nélkül, sem Isten
létét, sem a vallás tételeit megmagyarázni, sem pedig a vallásos érzés
magasztos voltát az emberi kedélybe belevinni nem lehet, mert a vallások
relativ erősségét nem a bizonyitás és bizonyithatóság adja meg, hanem a
bennük rejlő hitnek a kedélyre gyakorolt befolyása.
Ez magyarázza meg azt is, hogy napjainkban a tridentinum óta
megreformált katolicizmus miért képes a protestáns felekezeteknél
nagyobb ellenállóképességet és a tömegekre nagyobb hatást gyakorolni. A
protestánsoknál a bibliát a pap, tehát az egyes, fizikai személy
magyarázza, akinek tudása, meggyőző képessége, ékesszólása nagyon
különböző lehet. Sok esetben ezek a tulajdonságai alacsonyabb nivón
állanak a hallgatóénál, tehát azénál, akibe a hitet bele kellene
csöpögtetnie. Egyén áll szemben az egyénnel. A katolicizmusban a pap
csak szócsöve az egyetemes egyháznak, amely majd kétezer esztendőnek
tekintélyét, megszentelt emlékét hozza magával. Az egyén itt mellékes. A
csonka racionalizmus, amely csak bizonyos pontig jut el, a lelket nem
elégiti ki, de arra jó, hogy megrenditse a hitet. A katolicizmus ezzel
szemben még ma is a feltétlen biztosságnak az igényével hirdeti tanait.
Több benne a hitet elősegitő misztikus elem is. Istentiszteletének
módjával az egyes ember kedélyét jobban bele tudja vinni egy kollektiv
hangulatba, a töprengések kikapcsolásába és a hivésnek az állapotába.
Mikor a törpe embertől alázatosságot követel a végtelen, isteni
kegyelemmel szemben és azt hirdeti, hogy csak ez a kegyelem ismertetheti
meg vele az isteni örök igazságot s a kedélyen keresztül közeliti meg
hivőit, többet tud nyujtani a benyomások szépségéből, a magasztosságnak
az érzéséből és a hétköznap szinvonalán való felülemelkedésnek a
tudatából, mint a protestáns felekezetek, melyek a felvilágosodottságot
maguk számára vindikálják és a megmagyarázhatatlant akarják észokokkal
megmagyarázni. A nagy tömegekre ezért van a katolicizmusnak szuggesztiv
hatása és ezért tud bizonyos határig világfelfogást adni, minek
lehetősége a protestáns felekezeteknél tünedezőben van.
=Társadalom és világfelfogás.= Az eddig elmondottak igazolják, hogy a
modern emberek legnagyobb részének, különösen az intelligens, vezetésre
hivatott résznek nincsen világfelfogása, egyetemes képe a mindenségről,
szintézise, amelybe önmagát belekapcsolja. Fejtegetéseink során a
miértjét is megkisérlettük adni ennek a jelenségnek.
Megállapitottuk azt is, hogy a világfelfogásra való törekvés mindig
szükségszerüleg jelentkezett az emberiség körében. Ebből következik
viszont, hogy a világfelfogás hiánya, vagy az emberek hitének
megrendülése egy világfelfogásban, társadalmi betegség, mely nem lehet
el sulyos következmények nélkül. Lássuk ezeket a következéseket.
A modern embernek életét, értve természetesen mindig a tanult,
intelligens osztályokat, kapkodás és idegesség jellemzi. A sokféle, de
összefüggéstelen tudás visszatükröződik egész egyéniségében. Régente a
tudás mennyisége kevesebb volt, de alaposabb és biztosabb. Kevesebb volt
a könyv, de olvasták, megtanulták és hittek benne. Voltak könyvek,
melyek egész nemzedékek gondolkodására és érzelmi világára nyomták rá a
bélyegüket. A mai nagy könyvtermelés mellett tömérdek selejtes irás
kerül forgalomba. A könyveket kapkodva nézegetik, átfutják, elfelejtik.
A nagy könyvtermelés lerontja a kulturát. A háborus gazdagok és irodalmi
gigerlik igényeinek kielégitésére készült amatőrkiadások legnagyobb
részénél mellékes a tartalom s csak a papír, a rajz, a kötés, sőt
gyakran még az sem, hanem a csekély példányszám és a könyv ritkasága a
fontos. Ezek a könyvek nem olvasásra készülnek, hanem a bélyeg- vagy
pipagyüjtéshez hasonló szenvedélynek a kielégitésére.
A nyugtalanság az irodalomban, müvészetben, iparmüvészetben beteges
kilengésekre vezet. Futurizmus, kubizmus ennek a jelenségei. Nemcsak a
müvészi, hanem az erkölcsi és társadalmi értékelések is bizonytalanokká
válnak. Mélynek mondják, ami zavaros és érthetetlen s érthetőnek, ami
tetszetős és felületes. Kételkednek mindenben, társadalmi berendezésben,
parlamentarizmusban, müvészetben, tudományban és végcélban egyaránt.
Szellemi nomádizmus uralkodik az egész világon, mintha az embereknek
hiányoznék a lelki hazájuk. Majd itt, majd ott ütik fel mozgó
tanyájukat, de állandót nem épitenek. Az igazi konstrukciós elv
megdöbbentő módon hiányzik azoknál is, akik magukat konstruktivoknak
szeretik nevezni. A nyughatatlan léleknek müvészetben, politikában,
életben egyaránt szüntelenül uj izgalmakra van szüksége. A sportok a
testnevelés eszközéből versennyé, megélhetés eszközévé és a
hazárdjátéknak ujabb nemévé fajulnak el. Igy érthetők meg az egyes
embereknél a megdöbbentő kilengések a szélső konzervativizmustól a
bolsevizmusig és vissza, amit oly sok esetben tapasztalhattunk. A háboru
lehet kényszeritő szükség, lehet, hogy államférfiu a nemzet jövőjének
megmentése érdekében _ultima ratio_ gyanánt szánja rá magát. De 1914.
előtt voltak sokan, akik a háborut csak uj, izgató, még nem ismert
élmény gyanánt várták. Valami, ami hat az idegekre, akár a morfium. A
háboru után Amerikából valóságos turista áradat indult meg Franciaország
elpusztult vidékeire. _Érdekes_ körülmények között akarták látni
Franciaországot. Az összeomlást megelőző időknek egyik visszataszitóan
perverz jelensége volt, hogy voltak kapitalisták, akik társadalmi
forradalmat hirdető lapokat támogattak. Voltak glaszé-keztyüs és vasalt
nadrágos forradalmárok, akik semmi rokonszenvet sem éreztek az alsóbb
osztályok iránt, bóditó parfümökkel védekeztek az illata ellen, de
csinálták, vagy segitettek csinálni a felfordulást, mert piromániások
módjára akarták látni a tüznek a fellángolását.
Nemcsak a gondolkodásnak, hanem magának a társadalomnak is hiányzik az
egysége. Mig a patriarkális világban mindenki érezte a saját
rendeltetését és egy nagyobb, felsőbb hatalomtól megszabott rendbe való
tartozását, ma általános nyugtalanság tapasztalható az egyes társadalmi
csoportok elhelyezkedésében. Ez a nyugtalanság pedig nemcsak anyagi
természetü. Sokkal mélyebbről fakad és a szinezete az, hogy az egyes
osztályok nem tudják, vagy nem akarják egymást megérteni. Ha nem is
teljesen ellenségül, de legalább is idegenül állanak egymással szemben.
A katona ugy véli, hogy valamely szociális kiválóság, mely hivatásában
nyilvánul meg, felülemeli őt a többi társadalmi osztályokon. Az orvos és
mérnök lenézi a jogászt, aki a paragrafusok béklyóival akarja megkötni
az életet és csavarmenetesen kezeli az igazságot. A disznókat nevelő
kisgazda különbnek tartja magát a jövendő polgárt nevelő tanárnál, mert
annak lábon járó gazdagság nem röfög az udvarában. A megvagyonosodott
iparos és kereskedő s általában a kapitalisztikus foglalkozások legtöbb
képviselője rosszul leplezett irigység hangján beszél a szellemi
foglakozásokról, mert azok nem állanak a _termelő munka_ szolgálatában.
Az intelligencia és szellemi fölény az egyetlen dolog ugyanis, amit
pénzen megvenni nem lehet. Valamennyien közösen megvetik a politikust,
mig csak maguk bele nem csöppennek a politikába. Mintha az irigység
tartaná össze az egész társadalmat. Csak az igazi lelki életet élők, az
igazi irók és müvészek kis köztársasága kivétel, mert ezek csak
önmagukban találják meg, amit a többiek magukon kivül keresnek.
A jó módban élő társadalmi osztályokhoz hasonló nyugtalanság
tapasztalható az ipari munkásság körében is. Különböző okoknál fogva az
ipari munkásságnak ez a nyugtalansága társadalmunknak egyik legsulyosabb
problémája. A rohamos indusztrializálódás a mult század elejétől kezdve
megteremtette a nagyvárosok ipari proletariátusát. Ez is munkás, mint a
régi kézmüvesnek a segédje, de életfeltételeiben, gondolkodásában
egészen más. Tisztán béréből él, munkaadójával nincsen semmiféle
személyes viszonyban, de tömeges együttélésénél fogva sulyában egyre
növekvő jelentőségü eleme a társadalomnak. Relativ sulya nagyobb, mint a
szétszórtan élő és a nagy centrumok hatását kevésbbé érző földmüves
népességnek.
Ez az ipari munkásosztály az utolsó száz év alatt szellemileg nagy
változáson ment keresztül. Száz év előtt a világ dolgainak, a
közgazdasági összefüggésnek ismerete tekintetében óriási ür tátongott
közte és munkaadója között. Száz év alatt a gyáros, a munkaadó
szinvonal, világ-meglátás tekintetében relative nem emelkedett,
legfeljebb az általa használt technikai eszközök tökéletesbedtek. Ezzel
szemben a közoktatás fejlődése, sajtó és pártagitáció segitségével a
munkás nagyot haladt. Megtanult látni, ha nem is tökéletesen, kritizálni
kezdte a dolgokat, ha nem is mindig igazságosan, olvasott, gyülésekre
járt, előadásokat hallgatott, beszélt, nézetei keletkeztek az
emberekről, eseményekről és intézményekről. A nagyvárosok gyári
munkássága értelmiség és kulturális szinvonal tekintetében ma jórészt
fölötte áll az ugynevezett önálló kismesternek. Ez a megváltozott munkás
bizonyos kérdéseket kezdett felvetni a társadalom irányában. Felvetette
például a kérdést, hogy a költségvetésben miért van a lótenyésztésre
nagyobb összeg beállitva, mint a népoktatásra, hogy a szellemi erő és
testi munka szövetségében végzett gazdasági tevékenység mellett miért
van épen ő kizárva a dolgok intézéséből és felvethette különösen a
kérdést, hogy miért van épen ő egy bizonyos kilátástalan sorsra
kárhoztatva, melyből nincsen kiemelkedés.
Lélektanilag ennél, a meglevő társadalmi berendezéssel szemben
bizalmatlan munkásságnál, melynél a tömeges együttdolgozás és
együttlakás mellett a kollektiv erők is müködtek, adva voltak az
izgulékonyságnak és izgathatóságnak összes előfeltételei. Ezt mutatja az
egész tizenkilencedik és kezdődő huszadik század története. A sztrájkot
már a régi munkás is ismerte, de mikor sztrájkolt, mindig csak anyagi
életfeltételeit akarta javitani s amit maga körül látott és ami
körülötte történt, azt a dolgok természetes rendjének, adottságának
tekintette. A mai munkásság sztrájkjai gyakran egészen más természetüek.
A sztrájk látszólag nem pozitiv, ködös célokra irányul, a munka alapvető
feltételei és a _rendszer_ ellen, amely szerint a termelés történik.
Ennek az uj munkásosztálynak a szocializmus lett a hite,
legváltozatosabb és legkülönfélébb formáiban. A nagyvárosok nem jó talaj
a régi értelemben vett vallásosság számára s a munkásság világszerte
nagyrészt elvesztette a vallásos hitét. Ezt a hitet a szocializmus
pótolta s hogy egyáltalán pótolhatta, legjobban mutatja, hogy a léleknek
minden körülmények között van szüksége valamelyes hitre, egyetemleges
képzetre. Dőreség volna azonban azt hinni, hogy a tömegek szocializmusa
egy a Marxnak gazdasági racionalizmusával és vigasztalan
determinizmusával, amely vastag kötetekben van lefektetve és tárgya a
meg nem szünő vitáknak és birálatoknak. Az _élő_ szocializmus eredője
mindazoknak a vágyaknak, sejtéseknek, reménységeknek, melyek az egyén
sorsának jobbraforditására s a világ és a jelen társadalom rendjének a
megváltoztatására irányulnak. Ez a szocializmus soha el nem érhető
valóság, hanem a láthatár szélén lerajzolódó varázsos kékség, vagy
vöröslő hajnal, amely felé milliók és milliók mindenkor törekszenek.
Soha a szocializmus akkora hóditást nem tudott volna tenni a tömegekben,
mint amekkorát tényleg tett, ha ez az alapvető tulajdonsága nem lett
volna meg. Soha Marxnak elvont fejtegetései és következtetései nem
tették volna szocialistává a tömegeket, ha a szocializmus többi
apostolai a változás révén elérhető társadalmi boldogság képét nem
csillogtatták volna meg előttük. Nem ismerve a dolgok valóságát, vagy
tultéve magukat az általuk jól ismert gazdasági törvényeken, fokozták
fel az igéreteiket és ringatták illuziókba a tömegeket, melyek nem
igazságokat, hanem nekik kellemes és tetszetős dolgokat akartak hallani.
Mert a tömeg ünnepek formájában is szereti szimbolizálni illuziójának
tárgyait, ünnepül adták neki a tavaszi ujjáéledés napját, május elsejét.
Igy a tömegek szocializmusa egyáltalán nem puszta gyomorkérdés, nem
puszta gazdasági és társadalmi megfontolásoknak az eredménye, melyet
palliativ eszközökkel el lehetne simitani, vagy érvekkel meg lehetne
dönteni. Aki szocialista tömegekkel érintkezett, az tudja nagyon jól,
hogy azoknak gazdasági és társadalmi iskolázottsága nagyon csekély, de
ezt mindennél erősebb, szinte fanatikus rajongás pótolja. Minden
tömeghiedelem szükségképen vallásos formákat szokott ölteni, mert lelki
szükségletet elégit ki. Épen azért, mig a munkásságnak ezt a lelki
szükségletét más módon kiegyenliteni nem tudjuk, betegségét azzal a
bizonyos _szociális olajcseppel_ nem gyógyithatjuk. Állandóan
hozzáférhető lesz mindenki számára, aki jóhiszemüen, vagy
lelkiismeretlenül támadja a fennálló rendet és uj világoknak a képét
vetiti elébe. Nagyon tanulságos e tekintetben az orosz bolsevizmusnak az
esete, amely a meglevő rendből kiábrándult munkásságot egy fantomnak a
karjaiba hajtotta s oly erős benyomást tudott gyakorolni másutt is az
alsóbb osztályok képzeletére, hogy a történt szerencsétlen kisérletek
után sem lehetett belőle teljesen kiábránditani. A tömeg ugyanis nem az
igazságot szomjuhozza, hanem illuziókat keres. Elfordul a neki nem
tetsző bizonyosságok elől és inkább a tévedést isteniti, ha az őt
elkápráztatja.
Ma az egész világ, győzők és legyőzöttek egyaránt, egy irtózatos
válságnak az állapotát éli át. A háboruban és a háboru után tömegével
omlottak össze állami, társadalmi és gazdasági berendezések, melyeket
megszoktunk csaknem oly biztosaknak és állandóknak tekinteni, akárcsak
magát az életet. A pusztulás magával rántotta az ideálok egész tömegét,
amelyek lehet, hogy hamisak voltak ugyan, de a materiális világban
kielégitették az embereket. Emberekben a régi tekintélyek elhalványodtak
és ledőltek. Valósággal _kalandorok kora_ néven lehetne illetni az egész
világon mindenütt a világháboru és forradalmak utáni időket. A történtek
láttára még a hivő emberek nagy részében is meg kellett rendülni az
erkölcsi világrendbe vetett bizalomnak. A keresztény erkölcsnek alapja a
krisztusi mondás, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Aki téged
megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Hogy egyeztethetők össze ezek a
tanok minden idők legrettenetesebb háborujával, a hidegen kiszámitott
gyilkolással, a tengeralattjárók harcával, a repülőgépbombákkal, fojtó
gázokkal, asszonyok és gyermekek kiéheztetésével és a háboru után egész
népek életlehetőségeinek elfojtásával? Naiv és egyszerü lelkek, amelyek
nem ismernek ilyen általános szempontokat, megrendülve kérdezik, hol van
a gondviselés igazsága, amely elveszni engedte annyi százezrek és
milliók között épen az ő apjukat, férjüket, fiukat, a család
fenntartóját? Alkalmazásában a keresztény erkölcs sulyos csorbát
szenvedett. Az elveszett régi ideálok helyén üresség támadt, amelyet ki
kell tölteni. A régi tanitások megfakultak, ujra be kell aranyozni őket.
Az egész világ lelkiállapota olyan, mint az egyes emberé a nagy egyéni
csapások és megrázkodtatások után. Igy volt ez mindig a mostanihoz
hasonló nagy válságok idején.
Az uj vagyonok hivalkodó és tobzódó őrülete csak egyik jelensége a
háboru utáni esztendőknek. A francia forradalom és napoleoni háboruk
után is egész Európán tánc-őrület viharzott végig, mintha az emberek a
nagy megpróbáltatás után nem győzték volna kitombolni magukat. De
ugyanakkor a lelki reakció más formában is jelentkezett. Mig egyik
oldalon a szkeptikusok töprengve kerestek feleletet a kérdésre, hogy mit
használt a kiontott vérnek az özöne és hiába keresték a bölcseséget és
igazságot a világ berendezésében, a másik oldalon a _pietizmus_ hulláma
ömlött végig egész Európán és a miszticizmus ejtette rabjaiul az
ideáljaikban csalódott embereket. Politikai titkos társaságok mellett
felburjánoztak a vallásos, pszeudo-vallásos és misztikus jellegü titkos
és kevésbbé titkos alakulatok. Divatba jöttek a csodák és
természetfeletti megnyilatkozások. A titkos rendőrség, cabinet noir és
ujságcenzura mellett ez a korszak hagyta az asztaltáncoltatást és
spiritizmust örökül a következő évtizedekre.