az óriási előnyomulását a mult század folyamán. A gépek és tökéletes
közlekedési eszközök birtokában, a kapitalizmus által megszervezetten és
nem utolsó sorban a hasonlithatatlanul tökéletesebb fegyverek
birtokában, alapozták meg a fehérek világhatalmukat. Mindezek az
eszközök olyan előnyt biztositottak nekik a szinesekkel szemben, amilyen
előnyt jelentett évtizedeken keresztül az angol közgazdaságra nézve,
hogy az angol ipar a többi országoknál előbb jutott el a mechanikai erő
használatához és az iparosodás állapotába.
A mesterséges előnyöknek ez a helyzete azonban tartósan nem tartható
fenn. Ahogy Nagy-Britannia után a kontinens államai és az Egyesült
Államok is eljutottak az indusztrializálódáshoz, kétségtelen, hogy
fokozatosan a szinesek is megszerzik a technikának mindazokat az
eszközeit, melyek a mult század folyamán a fehér fajnak a szupremáciáját
biztositották. Ennek az átalakulásnak az előjelei már a mult század
végén kezdtek mutatkozni, a világháboru pedig a szines fajok
emancipálódását rohamlépésekkel vitte előre.
Katonailag és politikailag a fehérek hóditó utja az első csorbát
1896-ban szenvedte, az abessziniai háboru alkalmával, mikor a
legfiatalabb nagyhatalom, Olaszország, kénytelen volt Abessziniát
egyenrangu szerződő félnek elismerni. Utána következett 1904–1905-ben a
japán–orosz háboru, amely már egy fehér nagyhatalomnak határozott
vereségével végződött, olyannyira, hogy Oroszország kénytelen volt
Koreára táplált igényeiről lemondani és Mandzsuriát, ahol már be is
rendezkedett, Japánnak átengedni. De az orosz – japán háborunak más
következése is lett. Hatását egész Ázsia megérezte. Japán sikere
nagyrészt felébresztette a sárga faj öntudatát. Szövetségi viszonya
Nagy-Britanniával nem gátolta meg abban, hogy ügynökei müködésüket az
angol uralom alatt álló Indiára is ki ne terjesszék. Az indiai szvaraj
mozgalom megerősödése nagyrészt Japán harctéri sikereinek tudható be. Az
_Ázsia az ázsiaiaké_ jelszava ettől az időponttól kezdett a fehérekre
veszedelmes formában a legnagyobb kontinensen mindenfelé elterjedni.
Jött azonban a világháboru. A világháborunak végleges eredményeit, épen
problémáinak nagyon bonyolult voltánál fogva, rendkivül nehéz
elkönyvelni. A legegyszerübb, de a valóságnak legkevésbbé megfelelő
magyarázat az, hogy a háboru a nyugati demokráciák harca volt a központi
hatalmak elavult monarchikus és feudális rendszerével, mely utóbbi
vereséget szenvedett. A valóságban a világháboruban ennél sokkal több
történt. Európa, amelynek egységét az egyes nemzetek között fennálló
ellentétek mellett is a kereszténység, a gondolat szabadságáért vivott
küzdelem és a kapitalizmus teremtette meg, dezintegrálódott. A
leggazdagabb földrész elszegényedett s nemcsak a legyőzött, hanem a
győztes államokban is gazdasági válságok követik egymást. Locarno és
Thoiry után is politikailag és gazdaságilag egyaránt gyülölködő és
egymással küzködő népek állanak egymással szemben és ebben a küzdelemben
a kormányok nem számithatnak feltétlen biztonsággal polgáraik hüségére
és odaadására. _A világ gazdasági életének sulypontja Európából
áttolódott az Atlanti oceán nyugati partjára._ Ugyanakkor azonban _egy
másik nagy eltolódás is történt általánosságban a szines fajok javára._
Már a háboru folyamán az európai hatalmak tehetetlenül voltak
kénytelenek nézni, hogy Japán különleges jogokat biztositott magának
Kinában, a háboru után pedig az ő hozzájárulásukkal megvetette lábát a
Csendes oceánon. Az indiai elégedetlenség lecsendesitésére
Nagy-Britannia kiszélesitette az önkormányzatot és lemondott az
Afganisztán felett gyakorolt protektorátusáról. Afrika északkeleti
szögletében elismerte Egyiptom formai önállóságát. A gyakorlatban még
mindig az angol alkirály székel Delhiben és a brit helyőrség nem vonult
ki Egyiptomból, de tagadhatatlan, hogy ami történt, az a megváltozott
viszonyokkal való okos megalkuvásnak az eredménye. Az angol közvélemény
előtt nem titok, hogy a népszövetségtől nyert palesztiniai mandátum és a
brit protektorátus alatt álló palesztiniai zsidó nemzeti otthon
lényegében nem egyéb, mint kezdete az átköltözködésnek Egyiptomból a
szuezi csatorna keleti partjára. Szükség esetén Egyiptom helyett
Palesztina felől akarja Nagy-Britannia világhatalmának legfontosabb
ütőerét megvédelmezni.
A kinai szovjetmozgalmakat is ilyen okokkal lehet megmagyarázni. A
cárizmus bukása óta Oroszország expanziós törekvései Kelet-Ázsiában
akarva, nem akarva megszüntek. Kina ezért orientálódik Oroszország felé.
Kinában se a filozófusok, se a kulik nem lettek kommunisták és
bolsevikiek, de maga az ország az idegen imperializmussal szemben ott
keres támasztékot, ahol ilyen törekvésektől nem kell tartani.
De talán ezeknek az elszigetelt és különálló jelenségeknek nem is lehet
akkora sulyt tulajdonitani, mint annak az általános tapasztalatnak, hogy
a fehér uralom világszerte mindenütt _meglazult_. A világháboru előtt,
az egy Franciaországot kivéve, az összes kolonizáló hatalmak körében
általános volt a meggyőződés, hogy a fehér ember tekintélyét a
benszülöttek között, politikára, nemzetre és fajra való tekintet nélkül
kell fenntartani. Nem az angol, német, vagy spanyol, hanem _a fehér
ember áll a benszülöttel szemben_. Lehetetlen, hogy a feketék és egyéb
szinesek százezreinek felfegyverzése és szembeállitásuk a harctereken
fehér ellenfelekkel, ne váltotta volna ki fokozott mértékben azt a
hatást, melyet husz esztendővel előbb a japán győzelmek Ázsiában
előidéztek. Bebizonyosodott, hogy a maláj és anamita nem sokkal
nehezebben tanulja meg a fegyverkezelést, mint az átlagos orosz paraszt,
a szenegáli pedig, hivatalosan is, felebbvalóinak szájából hallotta,
hogy részese annak a győzelemnek, amelyet a civilizáció nevében egy
fehér nép fölött arattak. A világháboruban _a fehérek felsőbbségének
tudata_, mely azelőtt megdönthetetlenül állott a szinesek nagy tömegének
körében, szenvedte a legnagyobb csorbát.
Ez az éremnek csak politikai oldala. _Gazdaságilag_ is igen jelentékeny
eltolódások mutatkoznak azonban a szinesek javára. Kezdetben a viszony a
fehér ember országai és a tengerentul szines területei között az volt,
hogy az utóbbiak valósággal szállitották a gazdagságot az előbbiek
számára. Az ipari találmányok segitségével a fehér munkás néhány órai
munkával elő tudta állitani azt, amihez azelőtt napokra volt szüksége.
Ez lett a fehér országok gazdagságának forrása. A természetes és
szükségképeni árukicserélés a fehér és szines ember között odamódosult,
hogy az első néhány munkaórájával meg tudta vásárolni azt, ami a másikra
nézve néhány munkanapot jelentett. Az iparcikkek iránti szükséglet
emelkedése gazdaságilag is függőségi és alárendeltségi viszonyt
teremtett a fehér és szines országok között. A _kiaknázás_ kifejezésnek,
melyet az európai és amerikai közgazdaság széltében-hosszában használ a
fehér országok és tengerentul közötti gazdasági viszonynak a
jellemzésére, mélyebb jelentősége van: a tengerentult a fehér ember
tényleg kiaknázta a maga javára.
Ez a kiaknázás, akárcsak a modern nagyipar megteremtése, a
kapitalizmusnak volt a munkája. A tőkének megvan az a törekvése, hogy
haszonszázalékát minél jobban növelje. A dolog természetéből folyik,
hogy ez a haszonszázalék nagyobb a gazdaságilag elmaradott országokban,
mint ott, ahol a konkurrens tőke és egyenlő előfeltételekkel dolgozó
verseny határt szab neki. Ezért törekszik tehát a tőke a szines fajok
országai felé. De a tőke nem elégszik meg azzal, hogy kereskedelmileg
aknázza ki őket, hanem iparvállalatokat is létesit: _gazdasági,
technikai, ipari és katonai eszközöket juttat a szinesek birtokába,
melyekkel a fehér ember világuralmát kétessé tehetik_. Az angol
selyemipar már nagyrészt átköltözött Indiába, most a pamutipar van
soron. Ötven esztendő előtt Angliában 150.000 volt a selyemipari
munkások száma, ma csupán 30.000. Pusztán a gyárak technikai
tökéletesbedésével ezt a csökkenést megmagyarázni nem lehet,
magyarázatot erre csak az ipar elvándorlása szolgáltathat. A
pamutiparban Bombay, Shanghai, Hangcsou, Ningpo és Osaka az európai és
amerikai nagy pamutipari centrumokkal egyenlő fontosságu helyek közé
emelkedtek. Azelőtt a juta csak mint exportált nyerstermény birt Indiára
nézve fontossággal, most a jutaiparnak fele Calcuttában és környékén
koncentrálódik. A kender- és lenipar szintén igen nagy arányokban
emelkedik Indiában és Japánban. Kinában megkezdődött a szén- és
vastelepek kiaknázása és egyre hatalmasabb vasipari vállalatok vannak
alakulóban. Mindezek a vállalatok nagyrészt európai és amerikai tőkével
jöttek létre és főleg az indiai vállalatok angol kapitalisták kezében
vannak, de nacionalizálódásuk csak idő kérdése. Az idegenek mellett
Indiában, Kinában és Japánban egy független kapitalista osztály van
alakulóban, amelynek megvan a határozott törekvése, hogy a fehéreket az
ottani közgazdaság területéről kiszoritsa.
Mindezen jelenségek mellé járul még egy körülmény, amelyre statisztikai
adatok idézése nélkül is elegendő rámutatni: _a születések csökkenő
arányszáma a fehér fajhoz tartozó összes népek körében_. Azelőtt
Franciaország volt az elrettentő példa, de most az arányszám csökkenése
ijesztő módon jelentkezik mindenfelé. Nagy-Britanniában 1881-ben
26,100.000 embernek 883.600 gyermeke született, 1913-ban pedig
36,600.000 embernek 882.000 gyermeke. 1927. első évnegyedében első izben
fordult elő a napoleoni háboruk óta, hogy nemcsak relative, hanem
abszolute is 2000 lélekkel fogyott Nagy-Britannia lakossága. Hasonlók a
tapasztalatok a többi országokban is, azzal a hozzáadással, hogy a
világháboru még fokozatosan csökkentette a születések számát.
Oroszország lakossága a bolsevizmus idején sok millióval megfogyott és a
születések erős többlete a halálozások fölött, amely a háboru előtt a
német expanziós politikának igazi alapját szolgáltatta, veszedelmes
módon megcsappant.
A szinesek országait illetőleg ezzel szemben az utolsó évtizedek
tapasztalatai a népszaporodási viszonyok erős javulását bizonyitják. A
higienikus viszonyok javulása, a ragályos betegségek elleni sikeres
védekezés, a jobb gazdasági viszonyok, a pusztitó éhinségek elháritása,
évről-évre erősebb mértékben tolják el a számbeli tulsulyt a szinesek
javára. Chiozza Money, aki a legmérsékeltebb és legóvatosabb a faji
kérdés tárgyalói között, mert hisz az ellentétek kiegyenlithetőségében
és a fehér faj vezető szerepének megtarthatóságában, itt látja közeledni
a fehérek végzetét. Szerinte a fehér faj veszedelme nem a szinesekben,
hanem önmagában keresendő. A fehér fajnak csak kettő között lehet
választása: megujhodás vagy halál.
De vannak a szines problémának még más oldalai is, amelyek alkalmasak
arra, hogy mindkét részen növekvő izgatottságot és ingerült hangulatot
váltsanak ki. Ide tartozik elsősorban _a szinesek mesterséges
távoltartása bizonyos területektől_, ugyanazon a határon belül pedig _a
polgári jogegyenlőség kérdése_.
Vannak egyes szines országok, – önállóak és koloniális helyeztben levők
egyaránt, – amelyek a relativ, sőt abszolut tulnépesedésnek az
állapotáig jutottak el és népfölöslegeiket határaikon tul kénytelenek
elhelyezni. Ezek közé tartoznak legelsősorban India, Kina és Japán.
Ezeknek az országoknak a népe azt kénytelen tapasztalni, hogy mig
odahaza küzd az életfeltételek előteremtésének nehézségeivel, addig
bezárják előtte más országoknak a kapuit, amelyeknek népe viszont ritka
és szinte kinálkoznak letelepedési területnek. Az Egyesült Államok és
példájukat követőleg Kanada, gátat vetnek a kinai, japán és hindu
bevándorlásnak. Az Unió déli határain a vámügyi és katonai hatóságok
állandó küzdelmet folytatnak, hogy megakadályozzák a szineseknek Mexikó
felől való beszüremkedését. Ausztrália 1901-ben kezdte meg a
kizárólagosan fehér politikát. Addig főleg a queenslandi
cukorplantázsokon az ugynevezett kanaka-munka volt divatban. Az
ültetvényesek a Csendes oceán szigeteiről egy-egy szezonra
kanaka-munkásokat hozattak. Ezeket 1901-ben a kanaka-törvény kitiltotta
az ausztráliai államszövetség területéről. A kitiltást követte
általánosságban minden szines bevándorlás megakadályozása. Ugyanez
történt Délafrikában is, ahova főleg hinduk vándoroltak ki a mult század
utolsó évtizedeiben. Könnyen érthető, hogy felébredő faji öntudat
mellett a szinesek ezt a megalázó megkülönböztetést tartósan nem
hajlandók elviselni. Japánnak e kérdés miatt már több izben éles
konfliktusa volt az Unió kormányával, a hindu függetlenségi mozgalom
vezérei pedig a hatásos agitáció eszközéül használhatják fel azt a
körülményt, hogy ugyanannak az angol koronának a dominiumai
megkülönböztetett bánásmódot alkalmaznak a különböző szinü alattvalókkal
szemben. A hindu ezredek jók voltak arra, hogy a bur háboruban és a
világháboruban segitsék Nagy-Britanniát, de a hindu katona, ha leveti az
egyenruháját, nem elég jó arra, hogy kereső polgára legyen annak a
birodalomnak, amelynek megszerzéseért és megtartásáért vérét áldozta.
Nem lehet egész véletlennek tekinteni, hogy Gandhi apostoli és politikai
müködése is tulajdonképen nem Indiából, hanem Délafrikából indult ki.
Nagyjából ezek nemzetközi vonatkozásu kérdések. Amerikának azonban ezek
mellett megvan a _néger-kérdésben_ a saját külön belső faji problémája
is. Ezt a kérdést a négeremancipáció és a szecessziós háboru csak
formailag oldotta meg, tényleg a néger-kérdés fennmaradt, sőt a
legutóbbi évek folyamán még jobban kiélesedett. A helyzet röviden
összefoglalva az, hogy az Egyesült Államok 106 milliónyi lakosságából 12
millió, vagyis 10 százaléknál több néger. Ez a néger lakosság azonban
nincsen egyenlően megoszolva, hanem a zöme délre esik, ahol egyes
államokban a négerek a lakosság abszolut többségét is teszik. Ehhez
képest már a mult évtizedekben is más volt a négerek politikai és
gazdasági elhelyezkedése délen és északon. Délen megvolt a négernek a
kereseti lehetősége és mint bérlő vagy farmer önálló exisztenciát
teremthetett magának. Az utolsó huszonöt év tapasztalatai a déli
államokban tényleg a négerek erős gazdasági megerősödését mutatják.
Ezzel szemben a fehérek, politikai szupremáciájuk biztositása érdekében
minden módon igyekeztek a négereket a szavazati jog gyakorlásától és a
politikai életben való részvételtől elütni. Ehhez járulnak még a
rendkivüli erős, dehonesztáló jellegü társadalmi válaszfalak. Fehér
ember számára fenntartott helyeken néger nem jelenhetik meg, a _colour
line_-től délre a négerek számára külön vasuti kocsik vannak fenntartva,
néger és fehér gyermek nem járhat ugyanazon iskolába, stb. Az ipari
jellegü északon ezek a politikai és társadalmi jellegü
megkülönböztetések nincsenek meg, de viszont egyes alsóbbrendü
foglalkozásoktól eltekintve, a néger egészen a legujabb időkig
gazdaságilag nem tudott érvényesülni. A szakszervezetek mindenütt
féltékenyen őrködtek, hogy az olcsóbb és igénytelenebb néger munkás a
fehér munkás életstandardját ne veszélyeztesse. Amerikai meghatározás
szerint a négernek délen megvolt a megélhetése szavazati jog nélkül,
északon pedig a szavazati joga megélhetés nélkül.
Szintén a világháboru volt az, amely itt is nagy változást hozott
magával. Amerikának mindig az _európai bevándorlás_ volt az
ember-rezervoárja, amely még a világháboru kitörésének esztendejében,
1914-ben is, mikor pedig bevándorlás szempontjából az esztendőt
csonkának kellett tekinteni, 1,218.480 fővel szaporitotta az Egyesült
Államok lakosságát. Ez a bevándorló tömeg 90%-ban az északkeleti
államokban helyezkedett el. A háboru kitörése a bevándorlás áradatának
egyszerre gátat vetett. Ugyanakkor azonban a hirtelen nagyranőtt
hadiiparnak munkáskezekre volt szüksége. Megindult a néger-vándorlás
délről északra. A nagy nyomásnak a szakszervezetek nem tudtak
ellentállni és a néger munkás behatolt a gyárak kapuin. Az amerikai
statisztikai hivatal körülbelül nyolcszázezerre teszi ennek az
1914–1918. közötti belső vándorlásnak a lélekszámát.
Mig a háboru tartott, ez a déli néger-invázió látszólag nem járt
komolyabb következményekkel. A háboru után azonban az elhelyezkedést
kereső hadviselt katonák hazaözönlése és az általános gazdasági válság,
amely egész sereg nagy üzemnek a bezárására vezetett, akut formában
robbantotta ki az ellentéteket. Egyebek mellett 1919. az Egyesült
Államokban a nagy néger-ellenes zavargások esztendeje. Évek óta nem
történt annyi lincselés, mint ebben az esztendőben s a lincselések
ezuttal nem szoritkoztak délre, hanem napirenden voltak az északi és a
nyugati államokban is. Az ellentét okai kétségtelenül gazdasági
természetüek, de nagyon jellemző módon a lincselés közvetlen oka
gyanánt, akárcsak délen történni szokott, északon is tulnyomóan
négereknek állitólag fehér nők ellen elkövetett támadásai szerepelnek.
Hogy ez az ellentét mennyire kiélesedett, arról az a szinte könyvtárakra
menő literatura tesz tanubizonyságot, mely a néger-kérdésről Amerikában
az utolsó néhány év alatt keletkezett.[3] Röpiratoktól, lapok és
folyóiratok cikkeitől kezdve komoly statisztikai és politikai jellegü
munkákig minden rendü és rangu munkák képviselve vannak ebben az
irodalomban, melyek természetesen nagyon különböző módozatokat ajánlanak
a néger-kérdés megoldására. Együttmunkálkodás gazdasági téren, de a
társadalmi különválás és teljes szegregáció, az indiánokhoz hasonlóan
külön rezervált területek a négerek számára, a négerek kitelepitése
Afrikába, vagy valamelyik koloniába, sőt még a kasztrálás is. Hogy ez a
faji gyülölködés mennyire mehet, arra nagyon jellemző Charles Carollnak
még 1900-ban megjelent könyve: _The Negro a Beast_. Ennek a könyvnek,
amelyet a st. louisi biblia-társaság adott ki, második fejezete a
következő kenetteljes cimet viseli: »Bibliai és tudományos tények annak
igazolására, hogy a néger nem származik az ádámi családból.«
Mindezek a jelenségek és tények csak egyet bizonyitanak. Két egymással
homlokegyenest ellenkező törekvés áll egymással szemben. A fehér,
illetőleg a fehér fajt a tengerentul képviselő nemzetek eddigi
helyzetüket megtartani és biztositani törekszenek; velük szemben pedig
erősödik a szinesek öntudata, amely politikai és gazdasági téren
egyaránt érvényesülést követel. Ennek kell tulajdonitani azt is, hogy a
szines kérdés minden vonatkozásában a háboru óta állandóan élesebb
formákat ölt. A jelenségek láttára a fehérek oldalán nem hiányoznak a
Kasszandra-hangu jóslatok, amelyeknek tenorja az, hogy a fehér faj
uralma lealkonyodóban van, illetőleg a fehéreknek bele kell törődniök a
világ feletti uralomnak a szinesekkel való megosztásába.
Ezek az aggodalmak az emlitett számszerü adatok és a földrajzi helyzet
mellett tényleg nem tekinthetők egész alaptalanoknak. A Délafrikai unio
például 1,225.000 négyzetkilométer kiterjedésü, vagyis több mint a
háboru előtti Osztrák-magyar monarchia és a Német birodalom együttvéve.
Ezen a területen összesen 1,547.000 fehér, 6,208.000 néger és 166.000
ázsiai él. Még kirivóbbak Ausztrália viszonyai. A kontinens kiterjedése
7,939.000 négyzetkilométer, tehát körülbelül akkora, mint Európa törzse,
a szigetek és félszigetek nélkül. Ennek a rengeteg területnek egész
lakossága 5,706.000 ember, amelyből azonban két és egynegyed millió hét
városra esik, vagyis a legnagyobb része a kontinensnek majdnem lakatlan.
Ez az öt és háromnegyed millió ember azon a cimen, hogy a földrészt a
fehér civilizáció számára akarja megtartani, elzárja partjait a szinesek
bevándorlása elől. A szomszédban viszont ott van Japán, 385.000
négyzetkilométer területen 60,800.000 lakossal és évente 700.000 főnyi
népszaporodási többlettel. A fehérek népszaporodása ugy Délafrikában,
mint Ausztrá iában aránylag gyenge, kivülről pedig kopogtat a szinesek
tömege, amely egyre hangosabban követeli a bebocsájtását. Nem jogosult-e
az a föltevés, hogy bármilyen komplikáció esetén, sőt még anélkül is, az
anyaországtól távol eső gyarmat nem lesz képes ellentállni az egyre
jobban erősödő nyomásnak? Hasonlóan aggasztó a fehér uralom ügye
Indiában is, amelyet az angol politika csak ennek a sub-kontinensnek
teljes vallási és nemzeti széttagoltsága mellett tudott megtartani. Ma
már a józanul látó brit politikusok is tudják, hogy India birtokát, ha
népei öntudatra ébrednek és az angol uralmat nem akarják, megtartani nem
lehet. Még csak fegyveres felkelés sem kellene az angol uralom
lerázásához. Elég volna a posta és vasut indiai alkalmazottainak
sztrájkja vagy az adófizetés megtagadása és rezisztencia az angol
hatóságok irányában. Magában Nagy-Britanniában hallatszanak már hangok,
hogy leghelyesebb volna, ha a brit kormány előkészitené az Indiából való
tisztességes kivonulásnak az utját. Egyelőre ez még a jövő zenéje, de
jellemző, hogy ilyen eshetőségekről már komolyan beszélnek.
Szibériában a cári uralomnak volt hasonló problémája. Fajilag Kina egy
évszázad óta előnyomulóban volt a nagy falon tul észak felé. Kinai
telepesek egyre sürübb rajokban lepték el Mandzsuriát és ázsiai
Oroszország keleti tartományait, a Baikál-tótól nyugatra pedig török
faju népeknek lassu vándorlása volt észlelhető délről északnak, a
sivatagi és steppe területekről a középszibériai feketeföld zónájára. A
nagy szibériai vasut kiépitése után nagy arányokban kezdődött meg az
orosz kolonizáció. Valóságos verseny indult meg a vasut-övért az orosz
kormány által támogatott muzsiktelepesek és ázsiai benszülöttek között.
A háboru kitörésekor az orosz kormány azt a kimondott célt tüzte maga
elé, hogy hadifoglyainak nagy részét letelepiti Szibériában és velük
erősiti meg a fehér elemet. Egész sor telepités sikerült s a kitüzött
cél teljes megvalósitását csak az orosz összeomlás akadályozta meg. A
probléma igy itt is megoldatlan maradt: sikerül-e a fehéreknek nemcsak
hóditás, hanem telepedés révén is végérvényesen biztositani Szibéria
birtokát?
Ami ezek után a fekete földrészt illeti, ott még a legkevésbbé lehet a
szinesek öntudatának felébredéséről és a fehér uralom komoly
veszedelméről beszélni. De ott is kétségtelen, hogy száz meg százezer
embernek besorozása a francia hadseregbe és megismertetésük az európai
öldöklő technika vivmányaival, nem maradhat hatás nélkül. Két esztendeje
a marokkói háboru erre nagyon szép példát szolgáltatott. A rifek
önvédelmi harca európai, sőt jórészt francia fegyverekkel folyt a
franciák ellen. A földrajzi alakulásnál és klimatikus viszonyoknál fogva
épen a fekete földrészről ismerik el a fehér szupremácia legtulzóbb
képviselői is, hogy Délafrikát, a Földközi tenger partjait és esetleg
egyes elszigetelt pontokat leszámitva, ott _a jövő csak a feketéké
lehet_.