az emberiség milyen lelki forradalmak sorozatán keresztül jutott el
ezeknek a nagy problémáknak a helyes megismeréséhez. Az első állomás
volt a geocentrikus elv bukása és a nap középpontiságának bebizonyitása.
Ebben három haladási fokot lehet megkülönböztetni. Az első fokon a
kutatások esetlegeseknek, véletleneknek és önkényeseknek látják az ég
jelenségeit. Ez a kalandos csillagászati rendszereknek az ideje. Maguk
az egyháziak állitják fel a különböző kombinációkat, melyeket
rendszerint a szentirás tekintélyével támasztanak alá. A második fokozat
a nap középpontiságának felismerése, Kopernikus, Kopler és Galilei kora.
Tudományos forradalmak szele zug bennük. Kopernikus és Kepler indexre
kerül, Galilei pedig térdenállva kénytelen visszavonni, amit hirdetett.
A harmadik korszak Newtontól kezdve sorra felfedi a megismerést igazoló
törvényeket és egymásután szolgáltatja a szükséges bizonyitékokat. Ez a
geocentrikus elvnek a bukása.
A forradalmi összeütközések sora Kopernikus könyvével kezdődik, _De
revolutionibus orbium coelestium_, mely napjainkban érte meg
megjelenésének négyszázados évfordulóját. Ma, mikor Kopernikus tanitása
már köztulajdona az egész emberiségnek és nincsen egyházi ember, aki
tagadná tanainak az igazságát, talán nehéz is megérteni, hogy mit
jelentett a maga idejében, mikor ki merte mondani, hogy a föld nem
közepe és nyugvópontja az egész mindenségnek. A gondolkodás felszabadult
a szük földi értékmegállapitások megkötöttségéből, megtanulta a földön
kivül eső nézőpontról megitélni a földi dolgokat és utat nyitott az
önmagáért való tudományos kutatás számára. Nem csoda, ha Kopernikusnak
ez az inkább intuitiv jellegü felfedezése indexre került Kepler
_Astronomia nova_-jával egyetemben, mely hozzá a csillagászati
bizonyitékokat szolgáltatta.
Jelentőségében a tizenhatodik századnak e nagy felfedezése mellé
állitható a következő évszázadban Newton gravitációs elmélete. Amint az
előbbinél a csillagászati, ugy emennél a fizikai érték háttérbe szorul a
gondolkodásra gyakorolt általános jelentőség mellett. A földi testek
sulya és esése csak az egész világegyetemet betöltő és minden testben
egyformán jelentkező energiának az egyik megnyilvánulása. A bolygók
rejtelmes körfutását nem vezető angyalok irányitják, mint még Kepler is
hitte, hanem minden a mechanikai szükségszerüségből következik.
Konstellációjukból nem lehet az emberek számára horoskopokat
felállitani. A gravitáció körébe tartozó jelenségekben nem lehet
önkényesen, tehát emberi módon beavatkozó hatalmak munkáját
feltételezni. A világjelenségekre vonatkozó természetfeletti
magyarázatok köre összeszükül.
A _legnagyobb_ dolgok után a felfedezés a _legkisebbek_ körébe
terelődött át, hogy ezek után ismét egy nagy összefoglaló igazsághoz
jusson el. Huygens kimutatta, hogy a fény nem egyéb, mint legkisebb
részecskéknek a fényforrásból kiinduló hullámszerü mozgása s hogy a
szinek pompája csak a rezgések hullámhosszainak a különbözőségén
alapszik. A molekulák és atomok megismerése hasonló eredményekre
vezetett a hangnál, fénynél és elektromosságnál. Kiderült, hogy még a
kémiai folyamatok sem egyebek a molekulák rezgéseinél és
átcsoportosulásainál. Ezek a részleges megismerések készitették elő a
talajt Mayer és Helmholtz felfedezéséhez, mely a hőnek és mozgásnak
egymáshoz való viszonyát, távolabbi hatásban pedig az energia és anyag
állandóságának a tanát állapitja meg. Bármely változás, vagy átalakulás
történik, az csak egyenlő értékü fizikai, vagy kémiai természetü okra
vezethető vissza.
Szintén a tizenkilencedik század állapitotta meg a
katasztrófa-elmélettel szemben _a geologiai fejlődés állandóságát_,
melynek törvényei mintegy a folytatást szolgáltatják Kantnak és
Laplacenak a naprendszer keletkezését magyarázó elméletéhez. A
naprendszer mechanikájának és törvényszerüségének megismerését igy
keletkezésének és fokozatos átalakulásának magyarázata követte, oksági
összefüggések alapján, egészen a szerves lények világáig.
Az ismereteknek ebbe a csoportjába a kémia és utána a biologia
világitott bele. A kémia az általános törvényszerüséget illetőleg két
nagyon fontos tényt állapitott meg. Egyrészt kimutatta, hogy az élő
szervezetek kivétel nélkül ugyanazokból az anyagokból vannak felépitve,
melyek az anorganikus világban is előfordulnak s hogy a szerves
vegyületek nagy része, melyek máskülönben csak élő szervezetekben az
életmüködés folytán képződnek, mesterséges uton, szervetlen anyagokból
is előállithatók, másrészt a szinképelemzés segitségével bebizonyitotta,
hogy a legtávolabb eső égitestek azokból az anyagokból vannak felépitve,
melyek a földön is előfordulnak. A megismerés, folytonosan szükebb és
szükebb körre szoritva az ismeretlen és az örök törvényszerüségbe még
bele nem kapcsolható jelenségeket, igy jutott el lassankint a növények
és állatok világáig és az emberig. Ezen a téren a természetfelettiségnek
a tanát Darwin törte át a _leszármazás_ és az _ivari kiválás_ tanával,
amely az embert egy állandó és törvényszerüen müködő fejlődésnek a során
az őt megillető helyre állitotta.
A Darwin nevéhez füződő fejlődéstani elmélet az olyan világtörténelmi
horderejü események közé tartozik, melyeknek igazi sulyát és
jelentőségét csak a későbbi korok tudják teljes mértékben megismerni.
Darwinnak a jelentősége e már tudományos igazsággá vált elmélet körül
nem annyira a tudományos zsenialitásban, mint inkább abban a
körülményben rejlik, hogy a kellő történelmi pillanatban a kétkedőknek
és ellenkezőknek nagy tömegét tárgyi bizonyitékainak csoportositásával
meg tudta győzni és a haladás ellenségeitől egy fontos poziciót el
tudott hóditani. Magának a darwinizmusnak a lényege már nem volt uj,
mikor elméletét felállitotta. Buffon már a tizennyolcadik században
kétkedését fejezte ki a fajok állandósága fölött és Lamarck már a mult
század elején tanitotta, hogy a fajok leszármazás révén egymásból
keletkeznek. Darwin elmélete is fejlődött, mielőtt általános érvényre
jutását megérte volna.
Természetfilozófiai szempontból Darwin tanitása láncolati kiegészitése
annak, amit Kopernikus és Newton tanitottak. Azok a földnek, ő az
_embernek a világhelyzetét_ állapitotta meg. Az ember állat; születik,
szaporodik és meghal. Nem a világ teremtésétől fogva lett, hanem csak
közbülső szeme egy láncolatnak, melynek kezdete és vége ismeretlen.
Egyéni élete épenugy két sejtnek az egyesüléséből keletkezik, mint a
többi állatoké és testének nincsen egyetlen olyan alkotórésze, amely a
többi állatok testében is elő ne fordulna, életének pedig nincsen
egyetlen olyan jelensége, melyet más állatok életében is ne tudnánk
kimutatni. Az ember élete szintén fizikai jelenség és ugy testi, mint
lelki megnyilvánulásai általános természeti törvényeknek vannak
alávetve. A léleknek nincs külön élete, hanem tevékenységei az agynak
bizonyos részeihez vannak kötve és ha ezeket a részeket elpusztitjuk,
megszünik az illető tevékenység is. Az emberről szóló tudományt nem
csonkithatjuk meg és a lelket, amely biologiailag épenugy a szervezetnek
egyik funkciója, mint az anyagcsere, transcendentális képzetek kedvéért
nem kapcsolhatjuk ki belőle.
De az egységre vonatkozó tudományunk még tovább is terjed. A
megállapitást, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül azokból az
anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is
előfordulnak, bizonyitható módon az emberre is alkalmazhatjuk. Az éles
határok, melyek a régiek képzeletében a szerves és szervetlen világot
egymástól elválasztották, magánál az embernél is megszünnek.
Ma a küzdelem az embernek a mindenségben elfoglalt helyéért folyik. A
geocentrikus elv bukása után, amely a földet tette meg a mindenség
közepének, az _anthropocentrikus elvre_ került a sor, amely az emberben
látja a teremtés célját és koronáját. A fejlődéstan elve áll szemben a
teremtés mondájával. Illetőleg már ezen is tul vagyunk. A fejlődéstani
elvet már az egyháziak sem tagadják, sőt közöttük is vannak, akik igen
becses adalékokat szolgáltattak a darwinisztikus elv kiegészitéséhez. De
egy pont van, amiben nem engednek. Nem akarják engedni a fejlődéstani
elvnek az emberre való alkalmazását. Minden fejlődhetett alsóbb
lényekből, de az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nem.
Hiába mutatja ki az összehasonlitó természettudomány, hogy csak
mennyiségi, de nem minőségi a különbség az emberi és állati lélek
között, az emberi léleknek valami törvényszerüségen kivül eső
különállást tulajdonitanak. Az állati test és lélek lehet a monizmus
törvényei szerint felépitve, az ember teste és lelke dualisztikus. Hiába
mutat be a paleontologia napról-napra ujabb leleteket, melyek egy
kezdetlegesebb ősfajtára utalnak, az eltéréseket vagy
rendellenességekkel, eltorzulásokkal magyarázzák, vagy a leletnek a mai
emberrel való tökéletesen azonos voltát vitatják. Hiányzik szerintük az
átmeneti tipus, a _missing link_. A hagyományos felfogás a logikának
ugyanazt a módját alkalmazza, mintha valaki száztól visszafelé számolva
tagadná az utolsó számoknak az elsőkkel való összetartozandóságát, mert
a számsornak egy vagy két közbeeső jegye véletlenül hiányzik. Mikor az
emberről van szó, nem akarja levonni a következtetést, hogy az ember is
beletartozik a nagy egységbe és alá van vetve a törvényeinek. Ilyenkor a
leszármazástannak csak apró kis hiányosságait látja, a másik oldalon
pedig nem akarja észrevenni Mózes tanitásának számtalan ellentmondását,
következetlenségét és idegen mitologiákból való leszármazását. Nem
akarja meglátni a nagy gondolat szépségét, amelyet Goethe jóval Darwin
előtt megsejtett, mikor megállapitotta, hogy az _os intermaxillare_
épenugy megvan az embernél, mint a többi főemlősöknél s poetikus
formában ugy fejezett ki, hogy az egész világ végtelen harmonia s az
ember is csak egy hangjegy a nagy dallamban.
Nem kell messzire mennünk a fejtegetésekben, hogy megértsük a
hagyományos felfogás ragaszkodását az ember külön teremtésének a
tanához. Valamennyi keresztény felekezetnek a dogmája erre van
felépitve. Ha nem igaz az első embernek külön teremtése, nem igaz a
paradicsomi alma és bünbeesés, vele együtt megszünik a megváltásnak és
üdvözülésnek a tana is. Minden egyébben engedhetnek az egyházak, de
ebben az egy pontban nem. Ez az egy pont maga a rendszer.
A töprengő gondolkodás pedig olyan lehetőségeket lát meg, amelyek messze
tulmennek a régiek legmerészebb képzeletének határain. Fantasztikus
regények ezeket a lehetőségeket belevitték már a nagyközönség
gondolkodásába is, anélkül, hogy az utóbbi sejtené és le merné vonni a
következtetéseket. Ha a csillagok nem fénnylő pontok a mennyboltnak
sötét kárpitján, hanem épen olyan égitestek, mint a föld, melyeken
nagyrészt az életnek ugyanazon előfeltételei is megvannak, nincs okunk
feltételezni, hogy épen ez a kis sárgolyó legyen abban a kivételes
helyzetben, hogy gondolkodó lények laknak rajta. A geocentrikus elv után
megdőlt a nap középpontiságának az elve is. Ma már tudjuk, hogy a nap
csak a kisebb fajta állócsillagok közé tartozik s hogy az Arkturus
tizezerszer nagyobb nála. A napnak még az állócsillag jellege is
kétséges, mert hisz másodpercenkint husz kilométer sebességgel rohan a
Hercules csillagképe felé, magávval hurcolva az egész bolygórendszerét.
Ha pedig ez igy van, szabad-e még csak hinnünk is, hogy egyedül csak a
földnek legyen valamely célja és rendeltetése és csak a föld hordozzon
gondolkodó lényeket a hátán? Épen olyan feltételezés volna ez, mintha a
sajtkukac a sajtot tartaná az élet kizárólagos hordozójának és a tányért
az élet keretének.
Lehet, sőt majdnem bizonyos, hogy a többi égitestek gondolkodó lényei
nem a mi fogalmaink szerint való emberek, nincs ellenben kizárva,
minthogy számos égitesten az élet régebbi, mint a földön, hogy
fejlettebbek, mint mi vagyunk és nálunk több joggal igényelhetik a
teremtés koronájának a cimét. Lehet, hogy az ő előrehaladottságuknak a
mértékéhez képest mi még csak a kezdetnek a kezdetén vagyunk. Nem
tudjuk, de lehet, hogy azok az elektromos zavarok, melyeket a
drótnélküli táviratozás óta észlelnek a földön, jeladások idegen
világokból, melyekre még nem tudunk válaszolni. Mindezek a kombinációk a
dogmatikus elvektől eltérő tépelődésekre késztetik a logikusan
gondolkodó embereket.
A tudomány azonban az ilyen tépelődéseknél tovább is haladt. Spencer
Herberttől kezdve ugyanazokat az elveket, melyek a földnek és embernek a
mindenségben való helyét uj alapon jelölték meg, a szorosan vett
társadalmi tudományokra is alkalmazni kezdte. A társadalmi élet sem
lehet esetleges, annak is vannak törvényei és törvényszerüségei, csak
nehezen ismerjük fel őket, mert legnehezebb feladat, hogy az ember
önmagát és saját életkörülményeit vizsgálja és foglalja rendszerbe.
Ez az uj társadalomtudomány nem kedvező az _Isten kegyelméből_ való
királyokra. Nem az Isten rendelése, hogy legyenek urak és szolgák,
elnyomók és elnyomottak, hanem a társadalmi fejlődésnek a terméke. Sőt
kikezdi ez a modern társadalomtudomány a régi istenfogalmat is. A vallás
is a lelki fejlődés produktuma. A gyökerei az ősember rettegéséig
nyulnak vissza, aki megijed, fél a természet tulhatalmas jelenségeitől,
személyes életet tulajdonit nekik és ajándékokkal, áldozatokkal
igyekszik kiengesztelni, kegyelemre hangolni őket. Ujra derengeni kezd
Xenophanes megállapitása, hogy nem a kizárólagos igazságra egyaránt
igényt tartó számtalan vallásnak az istenei teremtették az embereket,
hanem »az emberek teremtették az isteneket, mert bennük megtalálják
saját alakjukat, érzelmeiket, nyelvüket.« _Primos in orbe Deos fecit
timor._ Mint a görögök tették, a modern tudomány is a természeti
törvényeket alkalmazza az életnek minden jelenségére.
Az eredmények diametrális ellentétben állanak a hagyományos tanitással.
Az ember nem _volt_ tökéletes és nem sülyedt egy misztikus bünbeesés
következtében alsóbbrendü állapotba, hanem szeme egy végtelen fejlődési
láncolatnak, mely a szervetlen anyagoktól, a folyékony kristályoktól,
szerv nélküli szervezetektől a folyton tökéletesebb formákhoz és
gondolkodó lélekhez vezet. A reneszánsz megérezte, hogy az élet
önmagában is érték, Darwin pedig lerombolta a bünbeesés legendáját és
összes következéseit. Azóta a tudomány biztonságával mondhatunk ellent
annak a feltevésnek, hogy az élet és a világ _büntetés_ legyen. A végső
következése pedig mindennek az, hogy a termész ti törvények állandóak,
minden az oksági törvényen megfelelően történik s mesterséges
beavatkozások, – köznyelven csodák, – nem voltak s ma sincsenek. Csak
egy végső okot, mindennek a közös okát kell feltételeznünk. Ez az, amit
nem ismerünk.
Hosszu időbe, a lelkeket átalakitó fáradságos munkába került, mely
betöltötte majdnem az utolsó három századot, mig sikerült a gondolkodó
embernek, az emberiség törpe minoritásának kivivni a tudomány és a
kutatás szabadságát. Ennek a lelkeket átalakitó küzdelemnek voltak
vértanui és árulói, becsületes hivői és szélhámosai, nekilendülései és
visszaesései. A küzdelem nemcsak a dogmával, hanem gyakran az állami
hatalommal és a társadalmi berendezkedéssel szemben is folyt, amely az
isteni rendelésre alapitotta kevesek felmagasztalásának és milliók
elnyomásának, kiuzsorázásának jogát. Az angolszász világban kenetteljes
prédikátorok hirdették, hogy a rabszolgaság Isten rendeléséből folyik.
Ennek az _igehirdetésnek_ a meghazudtolása is a lelki felszabadulásért
vivott küzdelemnek a fejezetébe tartozik. A kutatás és a tudomány
szabadsága még távolról sem tökéletes, de már olyan eredményeket ért el,
hogy többé meg nem hiusitható és menete fel nem tartóztatható.
Az emberi gondolkodásban igy két idegen elem gyanánt maradt meg egymás
mellett a régi hit és az uj, előretörő tudomány. Az első azzal tart
igényt a magasabbrendüségre, hogy tud adni teljes kozmogoniát,
világfelfogást, mig az utóbbi csak tényeket és eredményeket állapit meg.
Célja a tiszta igazság, utja a szabad birálat és szabad kritika. Ebben
akar hü maradni önmagához. Azoktól, akik vádló gyanánt lépnek fel
ellene, csak azt kivánja, hogy mielőtt itéletet mondanának,
eredményeivel megismerkedjenek. De minthogy a tudomány önmagáért van,
nem keresi, hogy mi lesz a következése, ha megdönti a föld
középpontiságának tételét, ha bebizonyitja az emberek kezdetleges
tipusoktól való leszármazását, vagy ha felfedezi az aranycsinálás
titkát. Megállapitásai és tényei azonban egyre nagyobb mértékben mennek
át a köztudatba s mind szélesebb körök érzékelik fel, hogy valami nincs
rendben a régi tanitások körül. Kezdik felérzékelni azt is, hogy
egymásnak ellentmondó tudományos és vallásos igazság, mint a régiek naiv
módon feltételezték, nem állhat meg egymás mellett. Ennek megsejtése,
felérzékelése és megismerése lett a szülője annak a lelki
bizonytalanságnak, mely jellegzetes a tizenkilencedik század második
felére és századunk első két évtizedére.
Az ugynevezett átlagos müvelt embernek ezért nincs világfelfogása, ezért
nem tud szintézist alkotni magának, ezért nem tudja megtalálni a saját
rendeltetését. Nincs szilárd alapja, melyre épithetne. Ingadozó az alap
s ingadozó egész lelki berendezése.
Kétféle igazság nincs, mégis az egyik oldalon a gyermek a
leszármazástant és őslénytant tanulja, a másikon pedig a teremtés
mondáját. Egyik tanára a modern tudományokat adja elő, a másik a szumir,
babiloni, egyiptomi és héber elemekből összetevődött mózesi kozmogoniát.
Nem tudja, de érzi a mélységes ellentmondást a kétféle tanitás között.
Sejti, hogyha tovább halad az ismeretlennek megismerése felé, olyan
kérdésekre bukkan, amelyekre sem az iskola, sem később a társadalom nem
ad feleletet. Aki eddig a kétkedésig eljutott, – pedig idáig nagyon
sokan eljutnak, – annál két eset lehetséges. Vagy van elég bátorsága,
hogy gondolkozzék és kutasson és félelem nélkül kiteszi magát, hogy
lelkében egy évezredeken át kifejlődött világfelfogás összeomoljék, vagy
hiányzik benne a bátorság, meghökken, megretten, hurcolja magával a
hitnek a csökevényét. Mint vizbefuló a szalmaszálhoz, kétségbeesetten
kapaszkodik beléje, mert csak a hit ad neki feleletet az egyéni
szempontból legrettenetesebb kérdésre, hogy mi lesz vele a halál után.
Kételkedik ugyan a feleletnek az igazságában, de mert fél a
megsemmisüléstől, elfogadja. Érzi viszont, hogy amit a vallás a
földöntuli életről mond, csak része egy általános rendszernek, melyből
nem lehet tetszés szerint ezt vagy azt kivenni, anélkül, hogy az egész
össze ne omoljék. Ezért, bár él benne a kétkedés szelleme, nem meri
bolygatni a hitnek a többi kérdéseit.
Ez a félelem gyakran még a legnagyobbaknál, a tudomány igazi héroszainál
is megnyilatkozik. Ez villan ki abból a levélből, amelyet Darwin
legnagyobb követőjéhez, Haeckelhez intézett, mikor ez bebizonyitottnak
látszó tételekből levont bizonyos következtetéseket: _Your boldness
makes me sometimes tremble_, – »az ön merészsége néha megremegtet.«
Akaratlan védekezés ez az olyan lelki tragédiákkal szemben, mint
Swammerdammé, a mikroszkopikus kutatás egyik uttörőjéé volt, aki
beleőrült, mikor olyan felfedezésekre bukkant, melyek ellentétbe hozták
a biblia tanitásaival. Ő és a hozzá hasonlók is a tudomány vértanui közé
tartoznak. A nagy többség természetesen nem hajlandó, hogy ilyen
vértanuságra vállalkozzék. Polgári nyugalmat akar anyagiakban és
lelkiekben egyaránt. Arról pedig sejtelme sincs, amit Tennyson és vele
együtt már nagyon sokan megállapitottak, hogy _több hit van a becsületes
kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban_.
Ezren és ezren vannak ilyen félig hivő emberek modern társadalmunkban,
akiknek a félelem, hogy megdöbbentő eredményekre jutnak, elveszi
bátorságukat. Mert a szokások szivósabbak és gyakorta tovább élnek, mint
a tartalom, nagyjából megtartják a vallás szabályait, de hitük valami
bizonytalan deizmussá redukálódik. Jobb tudásuk és meggyőződésük
ellenére nem ismerhetnek el a világ menetébe, a fizikai és kémiai
törvények ellenére beavatkozó természetfeletti erőket, nem hihetnek a
csodákban, de ugyanakkor nem akarnak lemondani a vallás nyujtotta szép
és tömeghatásukban felemelő benyomásokról. Keresztények, zsidók, vagy
buddhisták akarnak maradni, mert máskülönben kitaszitottaknak érzik
magukat. Érzik és tudják, hogy a világ könnyebben megbocsátja, ha
belülről Istent megtagadják, mintha kifelé egy formális szervezettel
szakitanak. Azt mondják, hogy hisznek, de nincs meg bennük a régi
hivőknek a harci bátorsága, akik sikra mertek szállni az igazságukért.
Esetleg istentelennek, felforgatónak bélyegzik, aki önállóan
gondolkodik, elhallgattatják az ellenvéleményt, mert a belső
bizonytalanság folytán nem _mernek_ a lét kérdései felett vitába
bocsájtkozni. Az összes felekezetek papjainál lehet ezt a vitától való
tartózkodást tapasztalni. Legjobban szeretnék, ha a hit _noli me
tangere_ volna, amely hagyja maga mellett elmenni a tudományt, mert
egyebet nem tehet, egyébként pedig annak bizonyitás nélküli ismétlésére
szoritkoznak, hogy amit a szószékről és a szószéken kivül hirdetnek,
igaz. Az ilyenek talán nem is érzik a belső ellentmondást, amely
eljárásukban jelentkezik. Nem érzik, hogy az igazi hitnek, amely hit
akar lenni, mindenekfelett biztosnak kell lenni és nem szabad ismerni a
kétkedést.
Akik viszont érzik és belátják ennek a helyzetnek felemás voltát, azok
tragikusan megoldhatatlan kisérletre vállalkoznak. Össze akarják
egyeztetni az összeegyeztethetlent. Végigmennek az egész geologián és a
mindenség tanán és megmagyarázzák, hogy a tudománny bebizonyitott
tételei, melyek valaha indexen is voltak, miként illeszthetők bele a
dogmáknak a rendszerébe. Sokat kénytelenek voltak engedni már abból,
amit ők vagy elődeik még tételes igazságnak hirdettek néhány évtized
előtt. Nincs már egy keresztény felekezetnek sem olyan apologétája, aki
komolyan bizonyitaná, hogy Józsue megállitotta a napot, vagy Bálám
szamara héberül beszélt. Kénytelenek folytonosan ujabb meg ujabb
koncessziókat tenni a tudománynak. Már eljutottak odáig, hogy
kénytelenségből mindent elismernek, csak a természet örök
törvényszerüségét és az embernek a törvényszerüség alá tartozását nem.
Könyveik szépek, lendületesek, mig az erkölcsről, mig a mindenségnek
végső okáról beszélnek, de a tudományos részeknél, ha fellebbentjük a
skolasztikus magyarázatoknak a fátyolát, alattuk csak szó, üres szó
marad. Aki hisz, azt meggyőzni nem kell, aki félig hisz, az gondolkodni
amugy sem mer, vagy nem tud, aki pedig belát áttetsző okoskodásuk mögé,
azt meggyőzni ugy sem lehet. Ha nagyon akarják a tudományt
összeegyeztetni a vallással, gyakran maguk lépik át a dogmák kereteit s
s ilyenkor olvassuk róluk utólag, hogy _laudabiliter se subiecit_.
Valamikor ők lesznek a soron, hogy az emberiség gondolkodása ugy
tultegye magát rajtuk, mint ahogy tultette magát azokon, akik valaha a
vallás nevében Kopernikust, Galileit, vagy Keplert akarták
elhallgattatni, vagy megcáfolni. Ez a jobb sorsra érdemes
_összeegyeztetőknek_ a tragikuma.
=Iskola és világfelfogás.= Az egyes emberben rendszerint nem él a tudat,
hogy a világfelfogás hiányossága, vagy teljes hiánya lelki
bizonytalanságának az okozója. Inkább tudattalanul várja a megállapodott
tekintély szervezeteitől, az iskolától és vallástól, hogy utmutatást
adjanak, irányt jelöljenek neki. Elválasztani a kettőt egymástól alig
lehet, mert az iskola a legtöbb államban, legyenek azok akár
katolikusok, akár protestánsok, vagy az egyház, vagy pedig az egyház és
szintén a hagyományt és tekintélyi elveket képviselő állam befolyása
alatt áll. Nem változott ez még ott sem, ahol a kormányok szocialista
befolyás alatt átszineződtek, vagy ahol tisztán munkáspárti kormány
került uralomra. A _vis inertiae_ erősebben érvényesül a közoktatásban,
mint a közéletnek bármely más területén.