világtörténelemhez viszonyitva nagyon hosszu multra tekinthet vissza az
ember ezen a földtekén. Első nyomai valószinüleg a pliocén végéig, vagy
a pleistocén elejéig vihetők vissza. Hogy miként lett belőle gondolkodó
lény, csak feltevésekkel tudjuk megmagyarázni. Mikor megtanult egyenesen
járni, szemével szabadon tudott körültekinteni, érzékszervei között a
szaglás és hallás helyett a látás került az első helyre. Az egyenes
tartás az embernek nemcsak fizikai látókörét növelte meg, hanem szellemi
horizontját is rendkivüli mértékben kitágitotta. Az egyenes tartás
lehetővé tette az érzéki benyomások megszaporodását, a gyorsabb
tájékozódást, a jelenségek biztos felismerését, a veszedelmek
meglátását, a kombinativ tehetségek kifejlődését. E funkciók belső
átalakulásokat vontak maguk után, különösen az agyban, a gondolkodás
székhelyében és központi szervében. Az egyenes tartás következtében az
ember keze egyuttal felszabadult a szerszámok használata számára. Az
emberből _szerszámkészitő állat_ lett és a szerszámkészités
megsokszorozta karjának erejét és megnövelte teljesitő képességét. A
szerszámokkal lett az ember ura a világnak. A szerszám és a technika
pótolta érzékeinek tökéletlenségét, szervezetének fogyatékosságát és
növelte meg felismeréseinek körét szinte a végtelenség határáig.
Az egyenes tartás következése volt az is, hogy a mell, amelyet nem
nyomtak a többi belső szervek, a torokkal, gégével és hangszalagokkal
együtt kifejlődhetett a beszéd szervévé. Igy kezdődött az érintkezésben
az artikulált hangok használata, amely az ismétlődés és bizonyos
hangoknak egyes fogalmakra való alkalmazása révén beszéddé és énekké
fejlődött. A beszéd megadta a nagy lökést a kulturális haladásnak. Az
egyedek szellemi tartalma nemcsak átöröklés utján mehetett át az
utódokra, hanem közlés által is mélyülhetett és terjedhetett. Beszéd
nélkül nincs igazi gondolkodás. Az összefüggő, nyelvtanilag felépitett
beszéd volt az előfeltétele az összefüggő, rendszeres, jelenségeket és
megismeréseket csoportositó, logikus és elvont gondolkodásnak. Igy
fejlődhettek ki a társadalmi életnek egyre nagyobb megnyilvánulásai. A
játékösztön lett a kiindulási pontja a müvészetnek, az önfenntartás
ösztöne a gazdasági tevékenységnek és a megismerés ösztöne a
tudománynak.
Mindez természetesen hosszu, néha lassu, néha lökésszerü fejlődésnek
volt az eredménye. Bármennyire vissza tudunk tekinteni e fejlődésnek a
során, attól az időponttól kezdve, mikor az ember kiemelkedett a többi
állatok közül és mikor az a funkció, amelyet közkeletüen léleknek
nevezünk, elválasztotta, helyesebben mondva fölébe emelte őt állati
rokonainak, öröknek kell tartanunk nála a törekvést, hogy életének
célját megtalálja és helyét a mindenségben megjelölje. Az ősember hallja
a mennydörgést, látja a villám cikázását, tapasztalja a viharnak,
árviznek, tüznek romboló erejét, érzi a nap melegének jótékony hatását
és megismeri az ég sötét kárpitján ragyogó csillagoknak utmutató fényét.
Primitiv képzeletében életet tulajdonit nekik s bennük látja azokat a
hatalmakat, melyek sorsát irányitják. Igyekszik elképzelni azt a
viszonyt, melyben mindezekhez az erőkhöz áll. Az erők nyomasztó hatalma
és saját kicsinysége a félelem érzésével tölti el. Kiengesztelni
igyekszik őket, ha érzi a haragjukat. Mikor megismeri a saját lelkét,
valahogyan az a képzet ébred fel benne, hogy az elköltözötteknek a lelke
tért meg ezekhez a személyi jellegünek képzelt erőkhöz. Talán az
elhunytak szelleme tér vissza kisérteties éjszakákon, zugó viharban,
vizek áradásában és mennydörgés zajában. Ezért kell őket kiengesztelni,
ezért kell nekik ételt és italt adni utolsó utjokra. A halottak iránti
félelemből igy keletkezik a mitologiának és az áldozatnak legprimitivebb
formája. Ezért igyekszik a primitiv ember halottait illő formában
eltemetni. A temetés szokása, melyet az egész állatvilágból csak az
ember ismer, egyidős a vallásos kultusz kezdetével. Ma nem tudjuk még,
hogy a sirkő, melyet megemlékezés gyanánt elhunyt hozzátartozóink hantja
fölé emelünk, milyen ősi képzetnek az eredménye: a tiszteletet
jelezte-e, vagy pedig azért görgetett az ősember követ a halottak fölé,
hogy vissza ne térjenek és földi életét ne zavarják?
A tudományos felfogás szerint az ember életének kezdő időpontja, mikor a
petében az oxidálódás megkezdődik, végső időpontja pedig, mikor a
testben az oxidálódás megszünik. Ekkor megfelelő hőmérséklet és elegendő
viztartalom mellett a sejtfalak a mikroorganizmusok számára
hozzáférhetőkké válnak és bekövetkezik a feloszlás. Ezt mondja a
tudomány, amely fizikai magyarázatot keres az élet és halál kérdésére.
Mindezekkel a problémákkal azonban a bennünket megelőző generációk nem
várhattak a világegyetem modern vizsgálatának és a kisérleti biologiának
az idejéig. A halál utáni sötétségtől való félelem az embert
magyarázatra, még pedig önmagát megnyugtató magyarázatra kényszeritette.
Ez a magyarázat pedig csakis a _természetfeletti lélek_ lehetett, mely a
testtel együtt nem pusztul el a halál után. Nincs vallás, amely egy vagy
más formában ezt ne tanitaná s ne a tulvilági élet igéretét használná
fel a lelkek fegyelmezésére.
Tényleg, nem kételkedhetünk benne, hogy a személyes halhatatlanságba
vetett hit az emberiség történetének során bizalmat és vigaszt
csöpögtetett az örök sötétségben való elmerüléstől rettegő sok millió
meg millió embernek lelkébe. Egy másik öntudatos és végnélküli életnek a
lehetősége, melynek a halál csak belépő kapuja, a földi gyötrelmektől
való szabadulás, az örök boldogságban való egyesülés mindazokkal, akik
kedvesek voltak e földi életben, az örök szépség, tisztaság és
tökéletesség ábrándképe, olyan igéretnek a formájában jelentkeznek,
melyeknek egyenesen kivánatossá kellene tenni a szabadulást a földi
siralom völgyéből. A földöntuli jutalom igéretének és a kárhozattól való
félelemnek tagadhatatlanul rendkivül nagy az erkölcsi és fegyelmező
ereje. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon kevésszámu
kivételeket leszámitva, az emberek többsége retteg az ismeretlen kapuján
való átlépéstől. A dolgok mélyén, tul a megismerhetőség határain, ott
lappang a nagy ismeretlentől való örök és leküzdhetetlen rettegés.
A történelem hajnalától kezdve mindenütt, minden népnél ki tudjuk
mutatni az emberek törekvését létük titkának a megismerésére. Az örök
kérdés ez: _Ember, honnan jössz és merre visz utad?_ És nemcsak a
vallásos gondolkodás érzi a szükségét, hogy erre a kérdésre megfeleljen,
hanem még a tudományos felfogás is, amely szétszaggatja a multból
öröklött képzeteknek a szövevényét, szükségét érzi, hogy egy uj
metafizikai jellegü képet alkosson a mindenségről és az emberről.
Milyen ez a metafizikai kép és miként jön létre? Az ember megfigyeli és
a megfigyeléseken alapuló következtetései révén magyarázatát törekszik
adni a világnak és önmagának. Ez a magyarázat világnézletté válik, ha az
ember a tudatában kialakult képet valamely általános oknak az okozata
gyanánt fogja fel, mely az egészet és részeit létrehozta. Mikor a görög
gondolkodás rájött, hogy istenei nagyon is emberileg gondolkodó, érző és
cselekvő lények, egy hatalmasabb erőt keresett, mely az isteneket is
irányitja és rendet teremt a mindenségben. A sors, az elemek szeretete
és gyülölete, amelytől minden függ, első tapogatózó kisérletek egy
tudományosan is elfogadható, de mindamellett metafizikai jellegü
világfelfogásnak a megalkotására. Mikor a mult század természetbuvárai
és gondolkodói lerombolták, vagy azt hitték, hogy lerombolhatják
mindazokat a vallási, politikai és társadalmi illuziókat, melyekben
apáik éltek, kénytelenek voltak rájönni, hogy nagy értékek termelése
mellett sokat fel is áldoztak, amire az embernek szüksége van. Nem elég
csak ismerni a természet erőit; önmagukban azok vakok és süketek.
Keresni kell azt a valamit, ami mindenek mögött rejtőzik. Igy ébred fel
a modern emberben is a metafizikai gondolkodás szükségessége.
A kémia a változó világnak változatlan alkatrészeit keresi. A fizika a
változó mozgásokat előidéző változatlan törvényeket igyekszik
megállapitani. Megállapitásaik azonban csak az ész számára
megközelithetők, a kedély nem tudja befogadni őket. Önmagukban épen
annyira elszigeteltek és épen annyira megmagyarázhatatlanok, mint a
csoda, melynek nincs helye a természettudományosan képzett, józan ember
gondolkodásában. Ha a fizikus azt mondja, hogy a feldobott kő visszaesik
a földre, mert a gravitációs törvény szerint minden test a föld
középpontja felé törekszik, ez önmagában véve igaz. De épenugy
mondhatjuk azt is, hogy a gravitációs törvény ilyen módon érvényesül,
mert ez egy még általánosabb jellegü okból igy következik.
A brahmanista bölcseletnek van egy mély értelmü allegoriája, hogy a
világ egy tojásból keletkezett, melynek héját az ész törte fel. Mi a
Kant–Laplace elmélet alapján állunk, hogy az ősanyag a világürnek
valamely pontján megsürüsödött és rotációs mozgásnak indult. Vannak,
akik ezt az elméletet esetleg megtoldják Haeckel és Ostwald tanitásával,
hogy ennek az egész világegyetemet betöltő anyagnak, vagy energiának
érzése és akarása is van. _Denkende Substanz-Energie_. Végső elemzésben
azonban ők is csak a mitologikus tojást helyettesitik a tudományos
ősanyaggal és mindkét esetben fennmarad a kérdés, hogy honnan támadt az
ész, amely feltörte a tojást és miből lett az erő, amely teremtette és
mozgásba hozta az ősanyagot? Akár azt mondjuk, hogy a világ teremtés,
vagy pedig fejlődés eredménye, nem tudunk megfelelni a kérdésre, hogy
_mi volt a teremtés, vagy a fejlődés kezdete előtt?_ Igy vagyunk az okok
keresésével az egész vonalon. Nincsen ok, amely után még egy _miért_ ne
merülhetne fel. Az okok kutatása alapjában véve _regressus ad
infinitum_. Pedig bizonyára van egy _prima causa_, amely mindenek mögött
rejtőzik. Ezt keresi az ember állandóan, reménytelen reménykedéssel.
Ennek szempontjából a Büchner _őserő-anyaga_, amelyből minden keletkezik
és amelybe minden visszatér, alig különbözik valamiben a nirvánától.
Haeckel és Ostwald monizmusa is közel jár a vallásos gondolat határához.
Ha az idő alkalmas volna uj vallások alapitására, tanitásaikból az
utódok bizonyára dogmát csinálnának. Azt tanitják, hogy tudat nélküli
lélek van az atomokban s az energia az anyag lelke. Ez a rejtelmes, érző
és akaró energia, melyet megmagyarázni nem lehet, teljesen metafizikai
jellegü. Mikor a monizmus a metafizikát kikapcsolja, maga is uj
metafizikai rendszert állit fel. A monizmust hivői tudományosan
támasztják alá, de maga a monizmus elmélete is a lét megmagyarázásának
örök szükségességéből fakad.
Ennek a szükségességnek általánossága és folytonos visszatérése mutatja,
hogy az emberi lélek tényleg nem tud nélkülözni bizonyos szintézist,
bizonyos átfogó képzetet a mindenségről, melyben magát el tudja
helyezni. Ez a szintézis kölcsönzi neki azt a mértéket, melynek
segitségével megállapitja önmagának embertársaihoz és a világ
érzékelhető jelenségeihez és érzékfeletti megnyilatkozásaihoz való
viszonyát. Ez adja meg a lelki egyensulyát és távolabbi vonatkozásokban
ez biztositja a társadalom egyensulyát is. Röviden ez az, amit
_világfelfogásnak_ nevezhetünk.
Önmagában az egyes, elszigetelt ember olyan világfelfogáshoz, amely
kielégitően képes e feladatoknak megfelelni és a mindenségnek
lépten-nyomon jelentkező kérdéseire a választ megadni, nem képes
eljutni. Mindnyájunknak a mindenségről alkotott képzetében
megszámlálhatatlan nemzedéknek a tapasztalata, elvont gondolkodása
sürüsödik össze. Bár nagyjából ismerjük a mai emberiségnek élén álló
latin–germán kulturkör világnézletének a forrásait, képtelenek vagyunk
pontosan kimutatni, hogy mennyi belőlük Hellász öröksége, vagy Rómának
hagyománya, mit kaptunk a sémi világtól, sőt távolabbi vonatkozásban
Indiától, Egyiptomtól és a szumiroktól, akiknek teremtés-legendája és az
embernek az özönviz által való büntetése a biblia utján hozzánk is
átszármazott.
Egy bizonyos, hogy a világképzetek kialakulására mindenkor és mindennél
nagyobb befolyást gyakorolt a _hit_. A mindenség képzete
transcendentális dolgoknak egész sorozatával lévén összefüggésben,
kérdéseire tisztán gyakorlati tények alapján megfelelni nem lehet. Minél
messzebb megyünk vissza a multban, annál kisebb az emberek előtt az
olyan tények és jelenségek száma, melyeknek törvényszerüsége ismeretes.
Akárcsak a gyermek, az emberiség is gyermekkorában csak elszigetelt
jelenségeket lát, azok összefüggésének ismerete nélkül. Amit
megmagyarázni nem tud, annak természetfeletti jelentőséget tulajdonit.
Az ilyen jelenség a _csoda_. Ahol a tények megszünnek, helyesebben, ahol
a tényekre nincs kielégitő magyarázat, ahol csodák fordulnak elő, ott
kezdődik a hitnek a hatalma.
Alapjában véve mi is a hit? Tudományos magyarázat nélküli elképzelése
annak, hogy minden, ami körülöttünk és bennünk van, szükségszerüleg
valamely rendszerbe tartozik; mindent bizonyos, az embernél nagyobb
hatalmak irányitanak; mindennek, ami van, vagy ami történik, megvan a
saját külön jelentősége, még ha tul is esik az emberi megismerésnek
határain. A hit biztonsági érzés a jelen, de különösen a titokzatos jövő
számára; bizalom egy nagy természetfeletti lényben és megnyugvás egy
öröktől és örökké levő hatalomnak a rendelkezésében. Aki hisz ebben a
természetfeletti hatalomban, az igaz ember s a hit a megigazulásnak az
előfeltétele. A legtöbb vallás ezt bizonyos misztikus lelki folyamattal
hozza kapcsolatba. A görögöknél ezt szolgálhatták az eleusisi
misztériumok. A keresztény vallások mind valamely eredendő bünt
tételeznek fel, melyből az ember a megváltás utján jut a
megvilágosodásnak, üdvözülésnek és igazi hitnek az állapotába és a
hivőknek a közösségébe.
Vizsgálva a civilizációknak és kulturáknak a lényegét, megállapithatjuk,
hogy az egyes kulturáknak az egységét nagy részben a megismerésen tul
eső dolgokról alkotott képzeteknek a közössége s az ebből szükségképen
folyó erkölcsi világnézlet adja meg. Ebből a szempontból a latin–germán
kulturkörnek a teljes egysége a reformáció és a számtalan háboru
ellenére is kétségtelen. Viszont a fehér fajok civilizációját egészen
magukévá tették a japánok és más szines fajok is azon az uton vannak,
hogy mihamarabb részesei legyenek a fehér ember civilizációjának,
anélkül, hogy kulturájának közösségébe belépnének és világfelfogását
magukévá tennék.
Az emberiség szellemi története tulajdonképen az egyes kulturköröknek a
története, melyekben megannyi különböző képzet élt az ember
rendeltetéséről és a sorsát irányitó földöntuli hatalmakról. Ahány nagy
reformátora volt az emberiségnek, hivták légyen Mózesnek, Buddhának,
Konfuciusnak, Sokratesnek, Jézus Krisztusnak, nem is emlitve a
kisebbeket és puszta kisérletezőket, mind érezték a belső szükségét,
hogy tanitásaiknak nagy, általános, szintetikus keretet adjanak.
Tanitásaikat igyekeztek annyira teljessé tenni, hogy a hivő bennük a
létnek minden kérdésére megtalálja a feleletet. Elsősorban nem dogmákat,
hanem világnézletet adtak a követőiknek. A világnézletet dogmává
rendszerint az utódok formulázták.
A történelmi materializmus igen hasznos segitőeszköz lehet az emberiség
életjelenségeinek a megértéséhez, de olyan általános értékü törvénynek,
amely mindent megmagyaráz, nem tekinthető. Az emberiség nagy
apostolainak tanitása, amely a nagy hóditók cselekedeteinél és
alkotásainál erősebben él a következő századokban, nem az anyagból fakad
és nem az anyag az, ami a kulturát kulturává teszi.
Bizonyos azonban, hogy ezek a szellemi szükségletek az egyes emberekben
nem egyformán élnek és az egyes társadalmak körében nem mindig egyforma
intenzitással jelentkeznek. Mig az egyik ember számára elengedhetetlen
logikai és esztétikai vagy erkölcsi szükséglet, hogy harmonikus
világnézlethez jusson el, a másik megelégszik nyers tényeknek egymás
mellé sorakoztatásával és valamely csökevényes magyarázattal. Vannak
tudósok, akik a saját külön területükön igen szép eredményeket tudnak
felmutatni, de nem érzik a szükségét, hogy tudásukat az általánosságba
bekapcsolják. Vannak periódusok is, melyekben a transcendentális
szükségletek különböző erővel lépnek fel. Nagy anyagi haladások idején
és nagy politikai válságok alkalmával háttérbe szorulnak a szellemi
momentumok, meglazulnak a hitbeli, világnézleti és erkölcsi kapcsolatok.
Ilyenkor szokott látszólagos nagy fellendülések után bekövetkezni
egy-egy kulturának lassu felbomlása, vagy rohamos összeomlása.
=A modern világfelfogás problémája.= Hogy áll a mi társadalmunk a
világfelfogásnak a kérdésével? Kétségtelen, hogy világfelfogásunk a
legsulyosabb óráit éli. A latin–germán kulturkör él, de világfelfogása
épen a társadalomnak legerősebb, haladni tudó és fejlődésképes
osztályaiban erősen ingadozik. Ennek magyarázata kétféle lehet. Vagy a
mai világfelfogás nem képes a modern embert kielégiteni, vagy amit
fentebb érintettünk, az anyagi fellendülés lázában csakugyan elfordult a
modern ember a szellemi problémáktól. Nincsenek többé transcendentális
szükségletei.
Az eredet kérdését e helyütt mellőzve, az uralkodó keresztény
világfelfogás jellegzetességét a _dualisztikus_ és _geocentrikus_ elv
adja meg. Szemben áll egymással a szellemi és anyagi világ, a
halhatatlan lélek és mulandó test, amivel ugyan némi ellentétben van a
testnek feltámadása. A világegyetemet az örökkévaló, mindenható és
mindentudó Isten hozta létre, aki a teremtés koronájául a földre
helyezte az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. A
teremtésnek legfontosabb alkotásai a föld és az ember, hisz annyi millió
égitest közül Isten erre a parányi földre küldte egyszülött fiát, hogy
megváltsa az emberiséget. A föld és az ember körül csoportosul a
mindenség, a nap, hold, csillagok és a mennynek a boltozata. A tanitás
másik sarkalatos pontja, hogy az igazságos, jót jutalmazó és bünt
büntető Isten a saját akarata szerint kormányozza a világot. Természeti
törvények nincsenek, illetőleg, ha bizonyos jelenségek állandóan,
következetesen ismétlődnek, ugy ez is Isten akaratából történik, aki
azonban bármely pillanatban meg is változtathatja őket. Kiszárad a
tenger, hogy száraz lábbal lehessen átmenni rajta, Józsue megállitja a
napot, feltámadnak a halottak és a századok másodpercekké olvadnak
össze.
Sokáig rendithetetlenül állottak a hitnek a tételei és a
kinyilatkoztatás és irás fölötte állott minden birálatnak. Ha az emberi
elme valamely uj dologra bukkant, olyan magyarázatát kellett találni,
amely megfelel az irásnak, kinyilatkozatásnak és a reájuk alapitott
dogmának. Hinni _kell_, mert csak az igaz, amit az egyház tanit. _Credo
quia absurdum._ A negyedik század zsinatai az igazságot az érte meghalt
vértanuk _számával_ bizonyitották. Duns Scotus és Occam szerint a
magasabb rendü igazságok nem lehetnek bizonyitás tárgyai és az ész
feltétlenül tartozik magát mindenben alávetni az egyház tekintélyének.
Anselmus canterburyi érsek szerint a kereszténynek először kutatás
nélkül hinni kell, azután törekednie kell, hogy amit a hitben igaznak
ismert meg, meg is értse.
A görög világ valósággal intuició-szerüleg nagyon sokat megértett a
mindenség törvényeiből s a görög bölcselők tisztán elméleti uton
messzire jutottak a mindenség megismerésében. Eredményeiket a prózai és
lendület nélküli római lélek nem tudta tovább fejleszteni, a
népvándorlás után visszabarbárosodott Európában pedig elvesztek még azok
a megismerések is, melyekhez a régiek már eljutottak. Elvesztek az olyan
tanitások, mint az Anaxagorasé, aki azt hirdette, hogy a nap és
állócsillagok egy helyben állanak, a föld a napot megkerüli és saját
tengelye körül forog. Elveszett Thales tanítása, hogy semmiből semmi nem
képződhetik és semmisem válhat semmivé. Elvesztek Heraklitosnak,
Empedoklesnek és Demokritosnak a folytonosságra vonatkozó tantételei,
melyeken keresztülcsillog a világ jelenségeinek a fejlődés törvénye
szerint való megmagyarázása és elveszett Epikurosnak valósággal
fejlődéstani atomelméletre alapitott világnézlete. Ilyen gondolatokra
képtelen is volt a középkor naiv, gyermeki és barbár világa. Ennek
nagyon megfelelt az a rendszer, hogy egy tekintélyben tulhatalmas egyház
adja meg mindennek a magyarázatát és mondja meg, mit szabad hinnie és
mit nem.
A középkor végétől kezdve azonban egyre jobban szaporodnak a különböző
felfedezések s az emberi tudás mind messzebb merészkedik azokon a
mezőkön, melyeket azelőtt a hitet képviselő egyház kizárólagos
dominiumának tekintett. Először arab közvetitéssel, majd más csatornákon
át is kezdtek beszivárogni Európába a görög bölcselőknek évszázadokon át
feledésbe ment tanitásai, melyek különösen fogékony talajra találtak a
pezsgő életü, mozgékony és minden uj dologra reagáló Itáliában. Ennek az
Itáliának életvidám felfogásától távol állott, hogy a földet siralom
völgyének tekintse. Nem nagyon volt hajlandó, hogy az egyházatyák
tanitása szerint az emberiséget szerencsétlen nemzedéknek tekintse, mely
Ádámban egyetemlegesen vétkezett s melynek létében a föld csak átmeneti
állomás. A korai reneszánsz rájött, hogy az élet önmagában is érték s az
igazi lelki felszabadulás ennek a felfedezésnek az öröksége. A középkor
skolasztikus gondolkodása megkötöttségén megbukott, mert bizonyitottnak
tekintvén a bizonyitandót, örökké visszatért kiindulási pontjához és
megkövesedésre volt itélve.
Mikor ezen a megkötöttségen tultette magát az emberi lélek, egyszerre
rohamos lett a változás. Aristoteles eleinte olyan tekintély volt, akár
az egyházatyák, mihamarabb azonban a természettudomány és a mindenség
megismerése uj irányok felé terelődött. Cues Miklós már a 15. század
elején eljutott odáig, ahol a görögök tartottak, hogy a föld gömbalaku
és saját tengelye körül forog. Minél jobban szaporodtak ezek a
felfedezések és uj megismerések, annál nehezebbé vált, hogy a bibliával
és a vallás tantételeivel összeegyeztessék őket. Az egyszerübb eset az
volt, ha valami nem volt benne a bibliában, az egyházatyák irásaiban és
a zsinatok határozataiban. Az ilyesmi lehetett igaz, bár csak
_másodrendü_ igazság maradt, mert nem tartozott _a tudományok
királynőjének_, a teologiának az ismeretkörébe. Nehezebb volt az eset,
ha valami ellentmondott a tekintély eme forrásainak és a közkeletü
tanitásnak, mikor a csirázó, serkedező tudomány került szembe a
dogmával. Tragikusan sulyossá váltak az összeütközések, mikor a tudomány
az egyházi tanitás sarkalatos pontjait, a geocentrikus és dualisztikus
elvet, a mindenség többi alkotásaival _szembeállitott_ embernek a tanát
kezdte ki.
Kopernikustól, Keplertől és Galileitől kezdve, az aufkläristáknak és
másoknak végtelen során át Darwinig és Haeckelig, az utolsó fél évezred
szakadatlan sorozata a tudomány és vallás közötti összeütközéseknek. Ma
a legtöbben iskolázottságuk foka, történelmi tudásuk mértéke, sőt
politikai pártállásuk szerint is nagyon helytelenül itélik meg a mult
századoknak ezeket a sulyos harcait és lelki válságait. Mert az
összeütközéseknek a kérdései körül a legtöbb már végérvényesen és
visszavonhatatlanul elintéződött a tudomány javára, az egyházat a
sötétség tudatos terjesztésével vádolják s az inkvizició és a római
kuria hatalmi politikája mellett nem látják meg azokat a nagy érdemeket,
melyeket az egyház a visszabarbárosodott Európa civilizálása és
kulturképessé tétele körül szerzett. Az egyház a legtöbb esetben
jóhiszemü volt, mikor ragaszkodott a szentirás, az egyházatyák és a
hagyomány által megszentelt magyarázatokhoz; ugy vélte, hogy tartozik
ezzel nemcsak önmagának, hanem a gondjaira bizott emberiségnek is. De
mert az egyház nagyon hatalmas volt s mert a tudományokat illetőleg a
reformátoroknak se volt liberálisabb felfogásuk, – Luther a sátán
sugallatát vélte felfedezni Aristoteles tudományában. Calvin pedig
máglyára kü dte Servet Mihályt, – a fejlődés lassu volt és nehéz. Nehéz
volt a földet leszoritani az őt megillető szerényebb, másod-, vagy
harmadrangu, vagy még hátrább eső helyre és még nehezebb volt az
embernek az igazi helyét kijelölni a mindenségben.