bámulatos fellendülést biztositottak a kereskedelemnek is. Ahelyett,
hogy beigazolódott volna a félelem, hogy a rohamosan fejlődő gyáripar
nem lesz képes termékeit elhelyezni, uj meg uj piacok teremtődtek a
tömegtermelés számára. Más oldalról a nemrégiben még csak regeszerü
elbeszélésekből ismert idegen országok nyersterményei egyre növekvő
tömegekben kerülnek feldolgozás és közvetlen fogyasztás céljából a
civilizált országok piacaira. A régi országutakon egy mázsa buza saját
értékének megfelelő összegért mindössze száz kilométerre, a vasutnál
4500 kilométerre, a modern oceánjáró gőzösöknél pedig 25000 kilométerre
növekedett. A föld összezsugorodásával együtt a gazdasági körzetek
kitágultak. Megnövekedett az átlagos vagyonosság is. A nagyobb vevőerejü
közönség fel tudta szivni ugy az iparnak, mint a rohamos gyorsasággal
feltört uj területek mezőgazdaságának termékeit. A tizenkilencedik
század második felében nem a fokozatos elnyomorodás volt a munkásságnak
az osztályrésze, hanem sorsa kétségtelenül jelentős javulást tüntet fel.
Szellemi és anyagi szinvonala egyaránt emelkedett és az összes
kulturállamokban egyre intenzivebbé váló szociális törvényhozási
intézkedések gondoskodtak a védelméről. Még a magukat tulélt
céh-hagyományok légkörében élő független kézmüvesipar, amely fölött már
sokan megkonditották a halálharangot, sem ment tönkre. A statisztika az
egész század folyamán az önálló kézmüvesek számának növekedését
bizonyitja. Sok tekintetben a kisiparnak át kellett ugyan alakulnia, de
fennmaradása annál biztosabb alapokra helyeződött, mennél jobban tudott
alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.
A természet korlátolt és állandó jellegü erőivel szemben az ember
szellemi ereje szinte korlát nélkülinek bizonyult. A század elején
Malthus sötét tanitása tartotta rémületben az emberiséget; a század vége
felé ez a félelem teljesen eloszlott, vagy legalább is időtlen-időkig
kitolódott. A gőzeke, a mélyszántás, csatornázás, mütrágya hihetetlen
mértékben fokozták a mezőgazdaság termelékenységét. A mezőgazdasági
technika és kémia minden eszközének felhasználása mellett ugyanaz a
terület, amely őseredeti állapotában legfeljebb néhány kóborló nomád
család táplálására elegendő, tizezernyi civilizált társadalmat tud
eltartani. A sajtóból tizenöt-husz esztendő óta eltüntek azok a
Kasszandra-hangu cikkek, melyeknek szerzői azon tépelődtek, hogy mi
lesz, ha elfogy a szén? Egészen természetesnek vette mindenki, hogy
addig uj erőforrások állanak majd az ember rendelkezésére, a folyóvizek
ereje, az apály és dagály, a levegőnek az elektromossága, vagy talán a
napnak sugárzó energiája.
Az egész földkerekségen mindenfelé rengeteg, azelőtt soha nem ismert
nagyságu vagyonok keletkeztek. A tőkekoncentráció, különösen a fehér
emberiségnek legujabb hajtásában, Amerikában, olyan mammut-alakulásokat
hozott létre, amelyek a termelésnek egy-egy ágában fokozatosan az egész
világot behálózták. Ipar, kereskedelem, közlekedés, tőke egyetlen
szervezetbe olvasztották a világnak közgazdasági életét, melynek
érzékeny szálai idegek módjára közvetitették az egyes pontokon
jelentkező rezzenéseket.
Párosulva a gazdasági életnek ezzel a nagy nekilendülésével, sőt a
gazdasági értékesitésnek a lehetőségétől sarkalva, egymást érték a
különböző találmányok. A fizikában vegytanban az uj találmányok még
ujabbaknak lettek a szülőivé. Az optika fejlődése a legkisebb és
legnagyobb dolgok világát nyitotta meg az emberek előtt. Az
ultramikroszkop szinte a molekulákat és atomokat láttatja velünk. Sir
William Ramsay mérőkészüléke oly érzékeny, hogy 0.000,000.003 gram
sulyeltérésre is reagál. Ezen is tulmenőleg sikerült olyan alkohol- és
hidrogén keverékpróbát megejteni, amelynél 0,000.000,000.01 gramos
sulyeltérést lehetett kimutatni. Az elektroszkop azonban még ennél
tizszerte kisebb mennyiségü rádiumnak a jelenlétét is jelzi, ami egy
milligram milliárdrészének felel meg.
A mozgó kristályok és legalsóbbrendü lények megismerése elvezette a
kutatást az élet szélső határáig. A fonográf megörökiti az emberi
hangot, a kinematográf a mozgást az utókor számára. Képeket tudunk már
dróton, sőt drót nélkül távolba közvetiteni. Az elektromos hullámok
természetének megismerése az elért eredmények után már az idegen világok
gondolkodó lényeivel való összeköttetés lehetőségét vetiti előre. A
gondolat egy cseppet sem képtelenebb, mint lett volna a római számára
egy olyan készülék, amely egy perc alatt Rómából Hispániába röpiti az
imperátor parancsait. Egyáltalán nem tulzás, ha azt az állitást
kockáztatjuk meg, hogy küszöbön áll a természetben lappangó olyan
energiáknak a felhasználása, melyek minden eddiginél hasonlithatatlanul
nagyobb erőt adnak az emberek kezébe.
A háboru előtt odáig jutottunk, hogy e jelenségek láttára az
indusztrializálódott kapitalista társadalom számára már semmi sem
látszott elérhetetlennek. Anyagiakban a fehér emberiség a haladásnak
olyan fokára emelkedett, melyhez hasonlót az emberiség történetének egy
korszaka sem tudott felmutatni. Mellette kiterjedésében és
intenzitásában egyaránt eltörpült a _pax romana_ lüktető élete és
gazdagsága. Röviden, a háboru előtt akkora volt a világnak anyagi
jólléte, amekkorát a nagy kataklizmán átment mai emberiségnek egy tagja
sem fog már megérni.
=A nagy kataklizma.= A mult század három utolsó évtizede az állandó
békének az időszaka. 1870–71. óta igazi nagyhatalmak nem viseltek
háborut egymás ellen. Szüntelenül fegyverkeztek ugyan, a modern
technikának és iparnak vivmányai nagyobb változásokat igértek a
hadviselésben, mint a taktikának és stratégiának maradi tudománya, a
militarizmus kiadásai ránehezedtek ugyan az egyes államokra, de háborura
nem került a dolog. Az ugynevezett ellentéteknek egész sora állott ugyan
fenn az imperiális politikát követő nagyhatalmak között, de ezek az
ellentétek, mint az angol–orosz ellentét és az angol–francia feszültség,
vagy elsimultak, vagy pedig, mint a hármas és kettős szövetség közötti
ellentét, időszakos menydörgéseikkel, de zivatarra sohasem vezető
villámlásaikkal megszokottá váltak. Ha voltak háboruk, messze a
koloniákban, vagy apró csetepaték a Balkánon és délamerikai
bastard-országokban, azok az ügyek megszokott menetére befolyást nem
gyakoroltak. Még a jelen század elején az orosz–japán háboru is, melynek
Mandzsuria sárgás porondja és a Japánt Kinától elválasztó tenger
szolgált a szinteréül, valahogyan kivül esett az igazán felérzékelhető
realitásoknak a körén.
Minél erősebb volt a fegyverkezés, minél nagyobbra nőttek a hadseregek
és hajóhadak s minél öldöklőbbekké váltak a harci eszközök szárazon és
vizen, viz alatt és levegőben egyaránt, annál valószinütlenebbnek tünt
fel az a bizonyos sokszor megjósolt, de igazában sohasem hitt _nagy
háboru_. Ugy látszott, hogy az imperiális politika alapjában véve nem
egyéb, mint a gazdasági terjeszkedés elvének országokra és nemzetekre
való alkalmazása. Már pedig a kapitalista vállalatok analogiája azt
mutatta, hogy a verseny nem jelent szükségképen gazdasági háborut, sőt
ellenkezőleg hullámai igen gyakran kartellek, trösztök, ringek és zöld
internacionálék formájában, a nekik kiszolgáltatott fogyasztók rovására
kötött megállapodásokban simulnak el. Az ellentétek nem akadályozták meg
a nagyhatalmakat abban, hogy időről-időre megállapodásokat ne kössenek
tengerentuli országok kiaknázására, érdekszférákat ne létesitsenek, sőt
meg ne egyezzenek gyengébb országok gyarmatainak esetleges felosztására.
Épenugy, mint a nagyhatalmak folytonos surlódásai, féltékenykedései,
szövetkezései, át- meg átcsoportosulásai közben elpárologni látszott a
háborunak a lehetősége és veszedelme, ugyanugy elfakult lassankint a
Marx és társai által megjósolt és beigért _társadalmi forradalomnak_ a
réme is. Mikor a nyugati államok választójogukat mind szélesebb és
szélesebb körökre terjesztették ki, a polgári társadalom rettegéssel
nézte a szélső szocialisták bevonulását a parlamentekbe. A világ nem
fordult fel. Ellenkezőleg, a parlamenti lárma sok esetben a szenvedélyek
jó levezetőjének bizonyult. Először Franciaországban, azután másutt,
szocialistákból is lettek miniszterek. Se jobban, se rosszabbul, se
okosabban, se ostobább módon nem viselkedtek, mint az államok sorsának
többi intézői. Még abban is hasonlatosak voltak polgári kollégáikhoz,
hogy közülük is nagyon sokan hatalomra jutásuk után minden nagyobb
megerőltetés nélkül megtagadták régi elveiket. Franciaországnak már a
háboru előtt volt szocialista hadügyminisztere, aki a _proletárok
védelmének előkészitése_ cimén azt csinálta, amit elődei és utódai
cselekedtek a nacionalizmus és reváns nevében. Németország szocialista
munkássága épenugy viselte az egyenruhát, mint a polgáriak és a
szociáldemokra párthoz való tartozás nem zárta ki a _Krieger-_, vagy
_Veteranen-Verein_ tagságát. A szociálpolitikai intézmények sok
szocialistában azt a meggyőződést érlelték meg, hogy forradalom nélkül
is lehet eredményeket elérni. Revideálni kezdték az ortodox marxizmus
dogmáit és megszületett a revizionista, vagy reform-szocializmus,
amelynek elvei átmenetet alkotnak a haladó polgári pártok programjához.
Egy ideig a terrorisztikus eszközökkel, tőrrel, revolverrel és bombával
dolgozó nihilisták és anarchisták keltettek rémületet. Időről-időre
sikerült nekik egy koronás, vagy koronanélküli államfőnek, miniszternek,
vagy más kiváló állásu személyiségnek gyorsitott eljárással a tulvilágra
való expediálása s ilyenkor jeges borzongás futott végig a reggeli
mellett ujságját olvasó nyárspolgárnak a hátán. Néhány nap mulva azonban
meggyőződött, hogy csak az uralkodó személyében állott be változás, vagy
az elnök helyébe más elnököt választottak és különösen megnyugodott,
mikor látta, hogy a tőzsdei jegyzések némi kilengés után ismét
visszatértek eredeti nyugalmi helyzetükbe. Maguk az anarchisták pedig
belátták, hogy a bomba korántsem oly biztos, mint hitték s csak minden
tizedik lövés talál. Derengeni kezdett bennük az is, hogy nem elég egyes
személyeket elpusztitani, ha az egész társadalmat akarják akár
megdönteni, akár uj alapokra fektetni. Az anarchizmustól való félelem
igy lassanként megszünt. Az angol biró gunyos kicsinylése, aki a
nagyhangu anarchistát a királynő nevében hivta fel, hogy váltsa be
fenyegetését, menjen és forgassa fel egész Angolországot, leghivebb
kifejezője ennek a hangulat-változásnak.
A hosszu béke alatt, az anyagi fellendüléssel, a korlátokat nem ismerő
lehetőségekkel, a külső és belső veszedelemtől való félelemnek az
elmulásával egyetemben soha nem ismert biztonság érzése áradt szét az
egész világon. Szilárd törvények garantálták, erős intézmények védték az
otthon és az egyén biztonságát. A jogrendnek az oltalmát érezte
mindenki, nemcsak otthon, hanem idegen országokban is. Akárki a
legcsekélyebb zaklatás nélkül körülutazhatta az egész világot s az
utlevélre legfeljebb a személyazonosságnak igazolásánál volt szüksége,
ha valahol pénzt akart felvenni. Természetesnek látszott, hogy a vonatok
percnyi pontossággal futnak be az állomásokon, hogy a táviratilag
feladott pénzküldemények pontosan megérkeznek, hogy a braziliai
bányavállalat hiány és késedelem nélkül javára irja az osztalékot angol
vagy francia részvényesének és hogy a friss riviérai virág télen
harminchat óra alatt megérkezik Bécsbe vagy Budapestre. Bizonyos
mértékig az egész világ egy derüs, bizakodó hangulatu, közgazdaságilag
szinezett gondolkodásba idegeződött bele.
És mégis voltak ennek a derüs és bizakodó világnak árnyoldalai. A föld
meghóditása, a természettudományok ugrásszerü fejlődése, a találmányok
gyakorlati kihasználása, a természet erőinek technikai eszközökkel való
fokozatos leigázása s az általános jóllétnek addig nem ismert arányokban
való megnövekedése nem töltötte be a tizenkilencedik század egész
történetét. A nemzeti eszme, amely a század közepe táján a lelkes
fellángolásnak hőskölteménybe illő lobogásával söpörte el az
abszolutizmus korának államrendszerét és a feudális idők politikai
hagyományait, a század vége felé türelmetlen imperializmussá fajzott el.
Ez az imperializmus a _nacionalizmus megalomániája_. A kapitalizmus,
melynek ereje széttörte a céhrendszer korlátait és a termelés
fokozásának ismeretlen arányait honositotta meg világszerte, az egész
világot behálózó kartellekben, trösztökben és ringekben csucsosodott ki.
A liberalizmus elméletileg szabaddá tette az egyént, de nem adta meg
neki a lehetőséget, hogy gyakorlatilag élhessen a szabadságával. Az
iparban egy uj hübériség keletkezett, a formailag szabad, de valójában a
gép mellé leláncolt jobbágysággal. Ennek az uj hübéri rendszernek a
lovagjai pedig ujfajta vértezetnek, tőzsdei papiroknak és árfolyamoknak
a birtokában végezték a náluk kevésbbé szerencsés helyzetben levő
százezrek és milliók rendszeres megsarcolását. A munkás, aki zsebkést
vásárolt, árában lefizette adóját az acéltröszt urainak, az orosz
muzsik, aki a téli estén meggyujtotta sercegő petroleumlámpását, adót
fizetett az amerikai olajtrösztnek, vagy a kaukázusi petroleumforrások
részvényeseinek. Ha szinházi diszelőadások felvonásközeiben kigyultak a
nézőtér ezernyi villanykörtéi s vakitó fény töltötte be a kellemesen
fütött, kényelmes, nagy helyiségeket, a disz-nők pazar pompája mögött,
akik valósággal kivirágzásai e korszak társadalmának, szinte felmerült a
labradori szőrmevadász árnyéka, amint hómezőkön lábol az ezüstróka
nyomában, a kinai kuli, aki a selyemkötegek alatt görnyed a kantoni
kikötőkben és az indiai fonodák páriamunkása, akinek minden vagyona egy
ing és néhány marék rizs a napi tápláléka. Végeredményben mindez a pazar
pompa az ő munkájuknak, a szénbányászok, vasmunkások és a közös sorsban
testvéreik munkájának volt az eredménye s a pompához, a fényüzéshez és
fölösleghez az igazságtalan gazdasági elosztásnak a mellékize tapadt.
Mikor a _régi rend_ megdőlt, egy uj jelszóhoz, a demokráciához tapadt a
politikai és társadalmi megujhodás hite. Ha a nagy tömegek bevonulnak az
_alkotmány sáncai_ közé, egészséges ösztönükkel bizonyára legjobban meg
fogják érezni, hogy merre és kinél keressék sorsuknak helyes intézését.
Az általános választójog, mint minden képzelhető bajoknak az orvosszere,
diadalmas körutban járta be az egész világot. A _népakarat_
megnyilvánulása gyanánt mindenütt a hivatásos politikusok lepték el a
parlamenteket, akiknek tevékenysége a látszólagosságokban, pártelőnyök
kiaknázásában és jogi szőrszálhasogatásokban merült ki, munkájuk pedig
ugy viszonylott az igazi alkotó tevékenységhez, mint a szélkakas forgása
a szélnek az eleven erejéhez. Ezek az uj emberek tartalom dolgában egy
cseppet se voltak különbek a régieknél, csak más volt a politikai és
társadalmi beidegeződésük. Amit a régiek elértek a hatalom
parancsszavával, ők elérték a tömeg tudatlanságának kihasználásával,
hiuságának legyezgetésével és a választási eljárás meghamisitásával. Az
amerikaiak mondják, hogy az elnökválasztásoknál lejátszódó visszaélések
ugy viszonylanak a régi idők parlamenti választásainak visszaéléseihez,
mint egy modern nagy gőzcséplőgép a cséplőhadaróhoz.
Ugyanez történt a közigazgatásban is. A régi közigazgatás _nobile
officium_, a felvilágosodott abszolutizmus korában pedig bizonyos fokig
müvészet volt. A demokrácia fejlesztette ki belőle akaratán kivül a
lélekölő bürokratizmust, amely nem alkot, nem termel és legfőbb célja
az, hogy az állammal önmagát eltartassa. A demokratikus idők hivatalnoki
lélektana, kicsinyes szempontjaival, irigykedéseivel, fizetési
osztályokba sorozott intelligenciájával, a legsivárabb valami, amit
valaha egy politikai rendszer kitermelt magából.
Mindezeket a jelenségeket a nagy közönség tulnyomó része nem méltatta
kellő figyelemre, vagy egyáltalán nem is vett róluk tudomást. Különösen
pedig nem érezte meg, hogy a nagy anyagi előretörés mind erősebben
szembeállitja az anyagot a szellemmel és a civilizációt a kulturával. A
nagy anyagi fellendülés és biztonság érzése mellett mintha háttérbe
szorultak volna a lelki momentumok. Nem mintha nem lettek volna ennek a
kornak gondolkodói, irói, költői és müvészei. Voltak, sőt frankban,
márkában, fontban és dollárban jobban kerestek, mint elődeik. A római
császároknak, a reneszánsz pápáinak és kalandor-fejedelmeinek kivételes
példáit leszámitva, akik eltartották a szolgálatukban álló
müvész-mesterembereket, talán sohasem juthattak el irók, müvészek és a
társadalmi rangsorban el nem helyezkedett egyéb elemek olyan
viszonylagos jólléthez, mint a tizenkilencedik század utolsó és a
huszadik század első évtizedeiben. Soha azelőtt regényirók irói
honoráriumokból yachtot nem vásárolhattak zeneszerzők és festők
alkotásaik jövedelméből villákat nem épithettek. És valahogy mégis a
szemlélőnek, aki a csillogó felszin alatt a mélységbe tekintett, az az
érzése támadhatott, hogy ez a társadalom nagyon is anyagi lett,
elfordult az igazi irodalmi, müvészi és erkölcsi széptől, leszokott a
mély gondolatokról, az elmélkedésnek gyönyörüségeiről, melyek az életet
igazán széppé és becsessé teszik. Kifelé élt a világ, nem befelé.
Ebbe a világba süvitett bele 1914 augusztusának első napján a
világháboru harsonája. Sok százezren, akik elmentünk az orosz sikságok,
a szerb hegyek, vagy a lankás flandriai halmok tájaira, azt reméltük,
hogy idehaza leszünk, _mire a levelek lehullanak_. A százezrek közül,
akik felvirágozott zászlók alatt a háboruba vonultak, csak kevesen
olvasták Bloch orosz államtanácsosnak, a hágai békekonferenciák
tulajdonképeni kezdeményezőjének a könyvét a nagyhatalmak közötti
háborunak valószinü következményeiről. Akik olvasták, bár a könyv a
gazdasági összeomlást jósolta meg, azokat megnyugtathatta a jóslatnak az
a része, hogy a modern háboru legfeljebb hetekig tarthat, azután önmagát
teszi lehetetlenné. Mikor megszólalt a harsona, mikor fellobogtak a
vésztjósló tüzek Európa különböző pontjain, igazában nem tudtuk, mit
jelent a háboru. Legkevésbbé a katonák tudták, mert hiányzott a
közgazdasági iskolázottságuk. Maga Ludendorff vallotta be, hogy a német
nagyvezérkar foglalkozott a háborunak katonai és pénzügyi
előkészitésével, de a gazdasági szükségleteket elhanyagolta. Ugyanez
történt a többi államokban is.
Mikor kitört a háboru, az emberiség legnagyobb része azt hitte, hogy
erős, de rövid ideig tartó megrázkódtatása lesz a megszokott életnek.
Azután folytatjuk, ahol elhagytuk. Élünk, szeretünk, meghalunk. Az első
ijedelem hamar megszünt. A közgazdaság alkalmazkodott a háborus
viszonyokhoz. _Business as usuel_. A jótékony hölgyek uj jogcimet
találtak mások pénzének eladminisztrálására. Szadista hajlamu főrangu
nők tetszelegtek a vöröskeresztes egyenruhában a vérző emberi huscafatok
látásában. Még a mögöttes országrészek gazdasági tisztjei és a magasabb
parancsnokságok is, amelyek csak táviró és telefon utján értesültek az
ágyuk dörgéséről, bőséges előlegeket vettek fel az _esetleges_ hősi
halál glóriájára.
Azután jött az igazi halál, szenvedés és pusztulás. Földbe ásott emberek
milliói fegyverrel kezükben esztendőkön keresztül néztek farkasszemet
egymással. Csekély katonai eredmények egyik és másik oldalról is
százezrek életébe kerültek. Jött a nagy összeomlás, amely nemcsak a
legyőzöttek országait csonkitotta meg és darabolta fel, hanem
gazdaságilag magával rántotta a győzteseket is. Már a háboru folyamán,
innen is, tulról is, ismeretlen, földalatti erők mozdultak meg és csak a
kitartás kérdése volt, hogy hol jutnak hamarább kitörésre. Oroszország
egy nagy társadalomnak teljes szétzüllését mutatja. Hogy hová fejlődik
az orosz bolsevizmus, tudni nem lehet, de bizonyos, hogy a régi rend
1914. előtti formájában már soha többé helyre nem áll. A régi uralkodó
osztályok tönkrementek, gazdagságban és hatalomban egészen uj rétegek
foglalták el a helyüket. A háborunak és a rövidlátó békéknek a
következményei még nincsenek véglegesen elkönyvelve. Hiány van a
legfontosabb iparcikkekben, az ipar pedig pang. A munkaadók nem tudják
megfizetni a magas munkabéreket, a munkások ezrei pedig munka nélkül
állanak. Munkanélküliség és dolgozni nem akarás karöltve járnak
egymással. A hitelorganizációnak csődje megmutatta, hogy egész gazdasági
életünk tulajdonképen a bizalomra van felépitve s ha ez elvész, megdől
az egész fikció, melyet reá épitettek. Lenin nem ok nélkül állapitotta
meg, hogy a bankjegyeknek nagy tömegben való nyomása és a mindennek
értékmérőjét alkotó pénznek az elértéktelenedése a legbiztosabb utja a
társadalmi rend felbomlasztásának. A háborunál is biztosabban bomlasztja
meg a termelés rendjét, a közlekedés és közélelmezés szervezetét, dönti
meg a társadalmi egyensulyt és viszi bele a forradalmi gyülölködés
szellemét a társadalom osztályaiba. Oroszországban megdőlt a régi rend,
Németország kóstolót kapott a spartakusok és kommunisták lázadásából, de
a politikai és társadalmi földrengés még nem pihent meg. A legkomolyabb
angol államférfiak az 1921 első felében lezajlott szénbányász-sztrájkot
jelentőségében a világháboru válságos időpontjai mellé állitották. A
latin-germán kulturkör társadalmainak bomlási jelenségei mellett Kina is
egy ősrégi társadalom atomizálódásának képét mutatja. Az idő méhe
mindenütt terhes. A francia forradalom kitörésétől számitott
negyedszázad mulva jutott Waterloonál nyugvópontra. Lehet, hogy mi is
csak a dereka táján vagyunk a történelem háborgó periódusának, melynek
kilengései még nagyon soká eltarthatnak.
Az általános biztonság érzése, melybe az emberiség 1914 előtt ringatta
magát, hosszu időre megszünt. A fájdalmak és megpróbáltatások nemzedéke
lett az emberiség mai generációjából, melyre még fájdalmasabb, hogy nem
tudja, hogy milyen lesz utódainak a sorsa, akik a sarkát tapossák.
Mintha békés és meghitt tájakról valami kényszeritő erő jeges
fergetegre, vagy számumtól szántott sivatagra forditotta volna az
emberiség tekintetét. Akárcsak Belzaszár lakomáján, a kárpiton
tüzbetükkel olyan kérdések jelentek meg, melyekről az anyagi fejlődés
lázában élő emberiségnek legnagyobb része megfeledkezett. Vajjon a jövő
minő feleletet fog adni ezekre a kérdésekre?
=Világfelfogás és lelki elhelyezkedés.= Az anyagi haladás és külső
biztonságnak széles körökre kiterjedő érzése csak egyik jelensége volt a
háboru előtti időknek. A másik jelenség, amely közvetlenül az egyes
emberre vonatkozik, az egyén lelki elhelyezkedésének bizonytalansága.