demokratizálódás és a közgazdasági viszonyok átalakulása révén
előidézett változásokat. Képes irodalomtörténetekből nagyon jól tudjuk,
hogy a görög-római szinház, vagy Shakespeare szinpada mennyire más volt,
mint a miénk. A modern, technikailag viszonylagosan tökéletes szinpad
csak a 19. század második felének az eredménye. Shakespeare idejében nem
voltak paloták, lovagtermek, erdők a szinpadon, hanem a kikiáltó
jelezte, hogy mit kell _odaképzelni_. Kis vándor-szintársulatok, csekély
anyagi erővel, sem diszletekről, sem jelmezekről nem tudtak gondoskodni.
Aránylag kis lélekszámu városok csak kevés számu látogatót
biztosithattak, csak kis szinházakat épithettek és nem engedhették meg
egy-egy darab előadásánál nagy összegek befektetését. Még az uralkodók
is korlátozva voltak szinpadi igényeik kielégitésében. Nem követhették
az őrült II. Lajos példáját, aki külön szinielőadásokat rendeztetett
korhü jelmezekkel és diszletekkel, kizárólag a saját gyönyörüségére.
Igaz, hogy az ő esetében is a többi napokon a publikum beléptidijai
biztositották a szinház fenntartását.
Ugyanaz a koncentrálódási processzus, a nagyszámu látogatót biztositó
nagyvárosok rohamos képződése, amely a zenénél érvényesitette a hatását,
jelentkezett a szinpadnál is. Az igényeknek széles rétegekre való
kiterjedése, a közönség _tömege_, megváltoztatta a szinpadot, a szinpad
technikáját, a szindarabok tárgyát és szellemét is. Technikai
lehetetlenségek alig vannak s a szinmüiró tárgyainak megválasztásánál
sokkalta szabadabban dolgozhatik, mint nehány évszázad, sőt évtized
előtt élt elődje. Hogy minden tekintetben kivánatos és üdvös volt-e a
változás, mely sok vonatkozásban az igazi irodalom és szinház közötti
kapcsolat meglazulásában jelentkezik, az más kérdés. A tény ellenben az,
hogy a változás megvan s a változás okai nagyrészt gazdasági
természetüek.
És az irodalom? A mechanizálódás, demokratizálódás és kapitalizálódás
jelenségei ott is kétségbevonhatatlan módon mutatkoznak, sőt talán épen
az irodalomban lehet a legtanulságosabban megállapitani a müvészet és
közgazdaság közötti sokszoros összefüggéseket.
A mai forradalmas időkben nem árt leszögezni, hogy az emberiség
történetében a mechanikai eszközök idézték elő mindenkor a legnagyobb
változásokat. Az állati sorból emberré levésnek a tüz és a kezelhető
szerszám volt a két leghatalmasabb tényezője. A lőpor nagyobb változást
idézett elő a gyilkolás mesterségében, mint összevéve valamennyi nagy
hadvezérnek a tudománya. A gőzgép forradalma volt akkora, mint amilyen
nagynak a francia forradalmat közönségesen tekinteni szokták.
Az irodalmi forradalomnak a könyvnyomtatás felfededezése volt az
előfeltétele. A könyvnyomtatástól kezdve az irómüvésznek a szerepe
rohamosan megváltozott, egészen másoknak irt, mint a leláncolt kodexes
fejedelmi könyvtárak korában. A könyvnyomtatás gyermekkorának első
nyomdászai bizonyára nem voltak a mai értelemben vett kapitalista
vállalkozók. Soknak közülök volt egy kis nyomdája, amellyel vándorolt
városról-városra. Sokan maguk irták, szedték, nyomtatták és árusitották
könyveiket. Nem megrendelők, hanem a piac számára dolgoztak és
alkalmazkodniok kellett a vevőközönség, a piac igényeihez és
kivánalmaihoz. A nyomtatott betü mechanikája és az olvasóközönség
demokratizálódása igy hatott vissza a könyvek tartalmára is.
A vándor könyvnyomtató mühelyek és kis kézi sajtók ideje után a
kapitalizmus is rávetette magát a nyomdaiparra és kiadói tevékenységre.
Feltétlenül bizonyos, hogy a nagy részvénytársasági nyomda- és
kiadóvállalatnak az igazgatója másként itéli meg a neki felajánlott
kéziratokat, mint valamelyik irodalmi vagy tudományos társulat
főtitkára, aki csak a tisztán kulturális szempontokat tartja szem előtt.
Az osztalékra törekvő részvénytársaságnál az irodalom nem öncél, hanem
csak eszköz más célok elérésére. Ezért van az, hogy gyakran értékes
dolgok a kapitalizált könyvkiadás idejében esztendőkön át nem találnak
kiadót, fémjelzett iróknak pedig kevésbbé sikerült munkái is hamar
piacra kerülnek az anyagi sikert reményében. A tiszta irodalom kevés
kiválasztottak gyönyörüsége, a kiadói sikernek ellenben a nagy vásárló
tömeg az előfeltétele. Nick Cartert bizonyára nagyon eltérő módon itélik
meg a kiadók, az irodalmi társaságok és az olvasók.
Az utolsó évtizedek folyamán, a nyomtatás technikájának, a
kapitalizmusnak, a közlekedési eszközök és posta tökéletesedésének, a
szinte korlátlan példányszámokat előállitó rotációs gépnek egyesitett
terméke a modern ujságkultura, amely legteljesebb kivirágzását eddigelé
Amerikában érte el. A modern emberek nagy részénél valósággal minden az
ujságokon keresztül történik és az ujság nyujt nekik mindent, napi
politikát, közgazdaságot, tudományt, irodalmat és müvészetet egyaránt. A
civilizációnak és kulturának mindezek a megnyilvánulásai az ujságokban
napi érdekességre redukálva jelentkeznek. Ami nem üti meg ennek az
érdekességnek a zsinórmértékét és formailag nem illeszthető bele a
laphasábok keretébe, a sajtókultura számára tökéletesen elvész és elvész
mindazok számára is, akik a sajtóból meritik összes lelki táplálékukat.
Pedig ma ezek vannak a nagy többségben, mert a gazdasági élet lüktető
tempója és a rendelkezésre álló huszonnégy órának erős igénybevétele
mellett sokkal többen olvasnak napilapot, mint hosszabb lélekzetü
könyveket.
Gyulai Pál és kritikus társai a Budapesti Szemlében évtizedeken
keresztül keseregtek, hogy a napisajtó tönkreteszi az igazi
szépirodalmat és teljesen megöli a szórakoztató prózának egyik legszebb
müfaját, a hosszabb lélekzetü novellát. Pedig ennek aritmetikai
pontossággal kellett igy történni. A sokasodó napilapoknak a vonal alatt
ugynevezett tárcára volt szükségük s az irók alkalmazkodtak az
igényeikhez. Anyagilag sokkal jobban jártak, ha tiz tárcát irtak tiz
forintjával, mintha egy hosszu regényért, amely esetleg hónapokat vett
igénybe, kapták a kiadótól ugyanazt az összeget. A nyolcvanas és
kilencvenes éveknek igy lett a tárca a müfaja, mely a legtöbb esetben
nem volt egyéb, mint egy-egy ötletnek kis mese keretében való
kiszélesitése. Nyomot ezeknek az évtizedeknek a tárcatömege az olvasók
lelkében nem hagyott, de arra jó volt, hogy a vonaton ülve kitöltsön egy
negyedórát, vagy este az ágyban szellemi megerőltetés nélkül lehessen
olvasni.
Sajátságos módon ma a tárca-tultengésnek az ellenkező végleténél
tartunk, épen olyan gazdasági okok következtében. A háboru utáni
nyomoruság meghozta a papirdrágaságot, a lapok terjedelmének
megszoritását és a napi szépirodalom elsorvadását. A tárca aranykora
lejárt. A könyvkiadás viszonyai nehezebbek, mint az elmult esztendőkben,
a regénytermelés mégis inkább emelkedést mutat, mint csökkenést, mert az
irók kiszorultak a lapok hasábjairól.
Egy másik érdekes megfigyelés, amelyet napjaink irodalmánál tenni lehet,
a témák és feldolgozásuk módjának a megváltozása. Az irodalomnak vannak
örökön élő és folyton visszatérő témái, az elveszett és ujra megtalált
herceg, a trónját elhagyó és remeteéletet élő király, az ismeretlenül
visszatérő és kilétét felfedő vándor. A régi idők meséiben az erdő,
amely ott kezdődött a város falai, vagy a lovagvár bástyái alatt, elég
sürü és elég mély volt ahhoz, hogy elrejtse az elrejtőzni akarót. Mikor
az erdőket kiirtották, legalább is Indiából vagy Texasból kellett
visszatérni a mesebeli hercegnek; ma az iró fantáziája akárkit
kényelmesen elrejthet a nagyvárosok ház- és emberrengetegében. A
technika és gazdasági élet számtalan uj témával is ajándékozta meg az
irodalmat. Először Verne ragadta meg a technika lehetőségeire épitett
meséivel a fiatalság fogékony fantáziáját, utána ugyanezek a problémák,
az Európát Amerikával összekötő alaguttól az idegen világokkal való
összeköttetésig, bevonultak a felnőttek irodalmába is. Az utolsó évek
irodalmában voltak tömegsikert megért regények, melyekben a régi
szépirodalomnak majdnem kizárólagos témája, a szerelem, a teljesen
alárendelt motivumok sorába sülyedt.
Mindezekben azonban az irodalomnak sem termelési, sem témaválasztási
problémái nincsenek befejezve. Még nem érkeztünk el a kapitalizmus
korának teljes kifejlődéséhez, de máris mindenfelé a szocializálódásnak
a jelei mutatkoznak. Hogy milyen lesz az uj társadalmi rend a
gyakorlatban, természetesen előre nem tudhatjuk. A régi rend képviselői
nagyon is taktikai jellegü követelményeket állitanak fel, mikor azoktól,
akik a mostani társadalmi és gazdasági rendben nem a tökéletességnek a
csimborasszóját, hanem csak a fejlődésnek egy átmeneti fokozatát látják,
azt kivánják, hogy a legapróbb részletekig, hiba nélkül rajzolják meg
előre, hogy a jövőnek társadalmi rendje miként fog funkcionálni. E
kérdés kiegészitésében egyik kedvenc ellenvetésük, hogy a szociális
társadalmi rend képtelenség, mert nem tudja elhelyezni az irót és
müvészt és nem tud gondoskodni megfelelő módon ezek eltartásáról.
E kérdések megvitatása bizonyára nem lehet a jelen kis elmefuttatásnak a
feladata és épen azért elégségesnek látszik annak leszögezése, hogy
amint eddig minden társadalmi és gazdasági rend tudott formákat találni
müvészi szükségleteinek kielégitésére és az alkotó müvészek egy vagy más
formában való honorálására, ugy bizonyára ennek a jövőben sem lehet
akadálya. Az uj társadalmi rend nem egy csapásra, nem egy parlamenti
többségi határozat alapján máról-holnapra fog bekövetkezni, hanem
szintén fejlődésnek lesz az eredménye s ez a fejlődés a szükségletek
felmerüléséhez képest, automatikusan meg fogja találni azok
kielégitésének módozatait. Egy bizonyos, attól az aggodalomtól, hogy egy
bekövetkezendő szociális társadalomban egy lesz a munkaadó, a
megrendelő, maga a közület, állam – vagy nevezzük bármi néven, – s ennek
nem lesznek müvészi igényei, vagy zsarnoki cenzurát fog gyakorolni az
alkotó müvészek fölött, igazi müvészléleknek tartani nem kell. Ilyen
viszonyok között is aligha lesz nehezebb dolga az irónak, vagy más
alkotómüvésznek, mint ma, mikor a kapitalisztikus koncentráció
következtében a könyvek, folyóiratok kiadása mindinkább egy-két tőkeerős
kézben összpontosul és egyéb müvészetekben is a megrendelők száma nagyon
megcsappanóban van.
Az evoluciós szocializmus már régóta nem tagadja a magántulajdon elvét,
csak a termelő eszközök köztulajdonba vételét kivánja és a
kizsákmányolás lehetőségét akarja megszüntetni. Ennek az evoluciós
szocializmusnak egyik leghiggadtabb képviselője, Ramsay Macdonald volt
angol miniszterelnök, aki különböző tanulmányaiban igen finoman boncolja
az ujjászervezendő társadalomnak a kulturális élet különböző
jelenségeihez való viszonyát, az irót illetőleg azt fejtegeti, hogy
amennyiben az összes nyomdák és kiadóvállalatok állami tulajdonba
mennének is át, a független kiadásnak még mindig meglesz a lehetősége,
szabad irodalmi társaságok révén, amelyek gondoskodni fognak a költségek
előteremtéséről és a könyvek forgalomba hozataláról. Skótországban a 18.
században voltak ilyen irodalmi körök, tudományos és irodalmi társaságok
ma is foglalkoznak könyvek kiadásával; nehéz elképzelni, hogy miért ne
történhetnék ez igy a jövőben is. Hogy igy lesz-e ez a valóságban, azt
természetesen csak a jövő fogja megmutatni.
… Sokak előtt kétséges lehet, hogy jogosult-e a mozinak a müvészetekkel
kapcsolatban való felemlitése. Elvégre a mozi, akkor is, mikor regényt,
vagy drámát nyujt, csak technikai közvetitője annak, amit a filmiró,
vagy az, aki másnak munkáját a filmre átteszi, a nézővel felérzékeltetni
akar. A mozinak a lényege, – nem számitva az ismeretterjesztő,
földrajzi, vagy természettudományi jellegü filmeket, – az akció, amely
többé-kevésbbé tökéletesen, a legtöbb esetben felirások segitségével,
önmagát magyarázza. Igazi lelki finomságokat, analiziseket a mozi
nyujtani nem tud. Épen ez a körülmény okozta azonban, hogy a mai mozi
számára egy egészen különleges irodalomnak kellett kifejlődni, amely
nagyjából a középső helyen áll a romantikus korszak gazdag meseszövésü
és a detektivregények hátborzongató irodalma között.
Hangsulyoznunk kell, hogy a _mai_ mozi számára jött létre ez az
irodalom. A mozi fejlődése ugyanis egészen más lehetőségeket is takar. A
mozit illetőleg az egyéni emlékezéseim a kilencvenes évek végéig mennek
vissza, mikor Pekár Gyula »Spanyolország« cimü darabjában láttam betét
formájában az első mozit, mely a sevillai bikaviadalt ábrázolta. A kép
piszkosan szürke volt, erősen vibrált, akadozott, ugy hogy minden
pillanatban azt lehetett hinni, hogy négy lábával a levegőben megáll a
bika. Tiz esztendővel később Newyorkban éltem át a mozi-láznak első nagy
hullámát, mikor a vad nyugat aranyásói és a prerik vágtató lovasai
bevonultak a nagyváros kellős közepébe. Azóta a mozi-láz átterjedt az
egész világra, a felvételek és filmek technikája egyre tökéletesbedett
és az emlitett kereteken belül irodalmi igényeket vindikált magának.
Ezen a ponton azonban a mozi fejlődése látszólag megállt.
De a fejlődés távolról sincsen még befejezve. A szines fotografia után
következni kell a szines és plasztikus mozinak, hanggal kombinálva. Ez a
mozi teljesen pótolni fogja a szinházat, sőt még tökéletesebb lesz a mai
szinháznál, mert a nagy tőkével dolgozó mozivállalatoknak módjukban
lesz, hogy a legjobb szinészeket szerződtessék és a helyszinen
eszközöltessék a felvételeket, mig a mostani szinpadokon a közönség, a
jó szinésszel együtt a ripacsot is kénytelen elfogadni és kezdetleges
kulisszák rontják az illuzióját. Igaz viszont, hogy itt egy nehézség
merül fel. A mai kizárólagos kép-mozi internacionális, mig a beszélő
mozinak a területe egy-egy nemzetnek a körére lesz szoritva. Kissé
kombinálva a további fejlődési lehetőségeket, össze lehet kapcsolni ezt
a plasztikus és beszélő mozit a képtáviróval és telefonnal, amely nagy
távolságokon is ugyanugy vetiti az eleven mozi képeit, sőt közvetlenül
valamely előadónak mozgását és beszédét, mintha élő ember állana
előttünk. Ennek a mozinak természetesen ismét egészen uj irodalomra lesz
szüksége. A technika változása ismét vissza fog hatni a müvészetre.
Mindezek természetesen _lehetőségek_ és a lehetőségek nem tartoznak
szorosan vett fejtegetéseink körébe. Van azonban a müvészetnek egy olyan
ága, melyet teljesen a modern kapitalisztikus kornak a közgazdasága
hozott létre és amellyel lépten-nyomon találkozunk, a reklám müvészete.
Nem mintha a régi idők nem ismerték volna a reklámnak bizonyos
kezdetleges fajtáját. Pompéjii üzletek bejárója fölé ki volt faragva,
vagy festve, hogy az üzlet tulajdonosa mit készit, vagy árusit s a
középkorról maradt reánk örökség formájában a megkülönböztető jellegü
cégér és cégtábla. A kapitalisztikus kornak a reklámja azonban egészen
más. A régi iparos tulnyomóan rendelésre dolgozott s reklám
szempontjából elég volt annak jelzése, hogy a rendelni szándékozó tudja,
hogy hova és kihez forduljon. A mai tömegtermelésnél a vállalkozó keresi
fel, ha képletesen is, a vevőt, fel akarja kelteni benne a vásárlás
szükségességét, meg akarja győzni, hogy az ő áruja a legjobb s ennek
eszközéül használja fel a reklámot. Hogy ez a reklám nem minden esetben
müvészi, sőt nagyon sokszor egyenesen müvészetellenes, az kétségtelen. A
vasut mentén a természeti szépségeket elcsufitó reklámfölirásoknak
bizonyára nem sok közük van a müvészethez és az se müvészet, ha
Amerikában egész sziklákat lefaragnak, hogy odapingálják valami orvosi
csodaszernek a hirdetését. Viszont kétségtelen az is, hogy a reklámnak
nagy részénél megnyilatkozik már a müvészi hatásokra való törekvés s az
utolsó évtizedek folyamán kifejlődött a müvészetnek egy egészen
specifikus ága, amely kizárólag gazdasági célok szolgálatában áll.
Jellegzetes tulajdonsága ennek a reklám-müvészetnek, hogy lehetőleg
kevés, de markáns vonással, élénk szinekkel dolgozik és felhasználja
mindazt, ami a figyelem fölkeltésére alkalmas. Alig hiszem, hogy
manapság volna egy ember is, akinek emlékezésében ne élne egy-két olyan
reklámnak a képe, amely amellett, hogy gazdaságilag impresszionálta,
müvészi hatást is váltott ki belőle. A különböző reklám-müvészeti
kiállitások pedig gazdag változatosságban, igen tanulságos példáját
nyujtják, hogy a gazdasági élet miként állitja a müvészetet céljainak
szolgálatába.
Négy esztendeje, az angol derby alkalmával egy repülőgép jelent meg a
százezernyi nézőnek a feje fölött és furcsa vargabetüket rajzolt a
levegőben. A gépből sürü füst gomolygott, amely nem oszlott szét rögtön,
hanem a kék ég alatt imbolyogva, betüknek a formáit mutatta. Az egymás
után sorakozó betük egy milliós példányszámban megjelenő angol
tömeglapnak a cimét adták. Éjjel a repülő a reklámnak ugyanezt a
fajtáját világitó betükkel is megismételte. Valósággal az égboltozat
lett a mező, melyre az emberi kéz a tollnak használt repülőgép
segitségével betüit fölrajzolta. Amerikában reflektorokkal éjjel
felhőkre vetitettek reklámképeket. Legsajátosabb üzleti céljainak
elérésében a modern gazdasági élet igy használja fel a tudományt,
technikát, müvészetet, sőt elemeket egyaránt.
VILÁGFELFOGÁSUNK VÁLSÁGA.
=Az anyagi haladás százada.= A tizenkilencedik század az emberiség nagy
anyagi haladásának az időszaka. Az előző évszázad második felében
kezdődött nagy ipari forradalom megváltoztatta először a gazdasági
termelésnek a képét, azután a társadalmi életnek minden jelenségét.
Gazdaságiakban többet változott a világ száz esztendő alatt, mint a
római birodalom bukásától a szövőszék és gőzgép feltalálásáig. Uj és
addig nem ismert technikai eszközök birtokában a fehér emberiség
rohamlépésekben indult meg a földkerekség meghóditására.
Az aggodalmak, melyek kezdetben a megindult gazdasági haladáshoz
füződtek, nem igazolódtak. A gép és a mechanikai hajtóerő nem tette
feleslegessé a munkást. Akik Hargreaves szövőszékét 1767-ben
összetörték, csalatkoztak. Egyrészt a gép hóditó elterjedését nem tudták
megakadályozni, másrészt a gép egyre fokozódó mértékben
megszámlálhatatlan százezreknek adott kenyeret, először a textiliparban,
utána az összes többi iparágakban. A vasut nem tette feleslegessé a
fuvarost, ellenkezőleg a forgalomnak intenzivebbé tételével uj meg uj
fuvarozási alkalmakat teremtett. A gőzhajóval egyetemben redukálta a
távolságokat és idegen földrészek összekapcsolásával csaknem egy
gazdasági egységgé forrasztotta össze a világot. Az egész kontinenseket
átszelő vasutak és egyes földrészeket menetrendszerü pontossággal
összekapcsoló nagy hajóvonalak, kiegészitve a technikának más
alkotásaival, mint a szuezi és Panama csatorna, az át nem hágható
hegytömbök méhén áthatoló alagutak, a mérföldes hidak és az egész
vonatokat szállitó gőzkompok, valósággal összezsugoritották a világot. A
közlekedés terén is a haladás nagyobb 1800-tól máig, mint a rómaiak
korától 1800-ig. A római császári posta elérhetetlenül fölötte állott a
középkor és ujkor első három százada közlekedésének. Nem telt bele
huszonöt esztendő a gőzmozdony feltalálásától és a római impérium minden
közlekedési csodája csigavánszorgás lett a vasutak robogó lüktetése
mellett.
A közlekedésnek, kereskedelemnek, iparnak és vele együtt a kulturának
hallatlanul nagyarányu centrumai támadtak a modern nagyvárosok
ember-tömörüléseiben. A mult század elejének legnagyobb városai elmaradt
kis fészkek voltak a milliós lélekszámot meghaladó mai nagyvárosokkal
szemben, melyeknek némelyike pedig alig néhány évtizedes multra
tekinthet vissza. Ezeknek fejlődését a modern városi közlekedésnek két
eszköze, a közuti villamosvasut és az automobil tette lehetővé. A városi
fejlődésnek határa ugyanis adva van abban az időben, mely alatt a lakók
tömege lakásától a munka szinhelyéig tetemesebb időveszteség és nagyobb
anyagi áldozat nélkül eljuthat. Ezt a lehetőséget adták meg fokozódó
mértékben az omnibusz, a közönséges villamos vasut, az emeletes városi
vasutak, majd a földalatti nagyvasutak, végül pedig az automobil, amely
a társadalom jobbmódu rétegeire lehetővé teszi, hogy a nyüzsgő
nagyvárosban való napi foglalkozás mellett kint a szabadban, egészséges
környezetben töltse szabad idejét. Vannak nagyvárosok, melyeknek körzete
középpontjuktól számitva már harminc kilométerre kitágult. A lakosságnak
fokozódó sürüsödése Nyugat-Európában igazolni látszik azok jóslatát,
akik azt mondották, hogy Európának ez a része egyetlen nagyvárossá fog
összeolvadni, melynek centruma valahol a Rajna tájékán lesz, Páris lesz
az előkelő Westendje, Berlin a keleti szegélye és Antwerpen az északi
kikötője.
Az automobil, amely két évtizeddel ezelőtt még ritkaságszámba ment és
vagy a sportnak volt eszköze, vagy pedig a tuláradó gazdagságnak a
jelzője, megszünt a kiváltságos helyzetben levők privilégiuma lenni.
Auto-omnibuszok formájában a tömegszállitásnak az eszköze; a nyugati
nagyvárosokban teljesen kiszoritotta a bérkocsit; Amerikában hovatovább
olyan közlekedési eszközzé válik, hogy az fog a ritkaságok közé
tartozni, akinek nincsen automobilja. De az automobil, amely a vasutnál
annyival kényelmesebb eszköze a közlekedésnek, hogy háztól-házig
szállit, közvetve segitett megoldani a repülés problémáját is. A
pneumatik lehetővé tette az automobilt, az automobil-ipar fellendülése
pedig megteremtette a kicsiny, de nagy erőkifejtésre képes motort,
melyre a repülőgépnek szüksége van. Alig tizenöt esztendővel a
problémának a megoldása után, hogy egy a levegőnél nehezebb szerkezet
bizonyos ideig a föld felszine fölött tudja tartani magát, Blériot
átrepült a csatornán, a háboru előestéjén pedig már odáig jutottunk,
hogy a repülőgép a technikai tapogatózások és a sport köréből a komoly
közlekedési eszközök sorába emelkedett. Ma már menetrendszerüen
közlekedő és csaknem teljes biztonságot nyujtó óriás repülőgépek
segitenek a forgalmat lebonyolitani az egyes nagyvárosok között s a
csatorna átrepülése históriai emlék gyanánt marad el a
páris–madagaszkári, london–ausztráliai ut, az északi sark meghóditása,
az oceánok átrepülése, vagy az egész föld körülrepülése mögött. Csak idő
kérdése, hogy olyan repülőtársaságok alakuljanak, melyek a kontinensek
közötti távolságokat órák időtartamára zsugoritják össze.
A villamos táviró, melynek első számbavehető eredményeit Morse érte el
Washington és Baltimore között 1837-ben, a hirszolgálat gyors
lebonyolitását tette lehetővé. 1866-ban fektették le az első
tengeralatti kábelt s ma már nincs valamirevaló helye az egész
földkerekségének, az Északi foktól Afrika déli végéig és a Csendes-oceán
szigetvilágától Ázsia szivéig, melyet kopogó kis gépek ne kapcsolnának
össze az emberiség nagy kulturális középpontjaival. Talán még
bámulatosabbak a drótnélküli táviratozásnak és telefonálásnak az
eredményei, mely a hirek közlését szinte függetleniti a materiálisnak
tekintett vezető közegtől. A tenger már nem vizsivatag és az oceán
közepén járó gőzös nincs elszakitva a világtól; utasa, mintha odahaza
volna, ugy értesül a világeseményekről és a tőzsdei jegyzésekről. Ahol
az állam nem monopolizálja a drótnélküli távirót, hanem szabadjára
engedi a megtermékenyitő kisérleteket, már cserkészcsapatok drótnélküli
táviró segitségével érintkeznek egymással.