sem ugy jöttek létre, mint a mi időnk épitészeti, képzőmüvészeti vagy
irodalmi alkotásai. A müvésznél nem _rendeltek_ meg valamely munkát a
mai értelemben és az iró nem keresett kiadót a munkája számára. Az egész
középkorban, melyet a lelkek felszabadulása szempontjából a francia
forradalom fejezett be, az egyház, a pápák, királyok, főnemesek és
valamilyen szempontból fejedelmi sorban levő egyének voltak a nagy
épittetők és a müvészetek istápolói. Kivétel csak ott volt e szabály
alól, ahol az erőre, hatalomra és gazdagságra szert tett városi
polgárság kollektiv módon hozott létre egyes nagy alkotásokat. Ezekben
az időkben az a valami, amit ma müvészetnek nevezünk, nemcsak szórakozás
volt, hanem belső szükséglet és hozzátartozott a hatalomnak az
üzemviteléhez.
Le Bon nagyon helyesen állapitotta meg, hogy minden hatalomnak a
presztizs az alapja s valamely hatalom addig áll szilárdan, mig félelem,
tisztelet és a megdönthetetlenségnek a tudata övezi körül. A
presztizsnek ebből a szükségességéből lehet levezetni a különböző
uralkodói épitkezéseket.
A régi királyi hatalomhoz hozzátartozott a külső pompa s ezzel a
pompával voltak kénytelenek körülvenni magukat mindazok, akik a nagy
tömegek közül kiemelkedtek. A primitiv időkben egyedül ezeknél volt meg
a lehetősége, másrészt náluk állt fenn a kényszere annak, hogy hatalmuk
külső megnyilvánulása gyanánt láttassák azt a fényt és pompát, mely a
tömegek elkápráztatásához szükséges. Lényegében az afrikai fejedelmek
kagyló-nyaklánca, az indián törzsfőnökök tolldisze és a középkori
fejedelmek épitkezése ugyanazt a célt szolgálja: vakitják a szemet és a
hatalom elismerésének érzését keltik fel az alattuk állókban. Ezt
szolgálják a cimek is. Mikor az asszir nagykirály a nyugati tenger
meghóditójának, Babilon királya pedig Marduk kegyelméből a négy világtáj
urának nevezi magát, ugyanazt cselekszi, mint középkori és ujkori
kollégái, akik Isten kegyelméből uralkodnak és más cimeket sorakoztatnak
nevük után. Nebukadnezár az általa épitett paloták tégláiba égette bele
dicsőséges nevét, ma az épületek előcsarnokába illesztik bele a
márványtáblát.
A régi uralkodók épitkezése alapjában véve nem egyéb, mint a szemek
számára csinált politika. Megváltozott formában ez még ma is megvan, de
nagyon megcsökkent a jelentősége. Ma az elkápráztatás sokkalta inkább a
nyomtatott betün és a sajtón keresztül történik. A sajtóiroda és cenzura
az a pápaszem, amely ugy láttatja a dolgokat, mint az a hatalom
birtokosainak kellemes. Baj csak olyankor van, ha az emberek ezt a
pápaszemet nem engedik az orrukra tenni.
Ilyen szempontból nézve a dolgokat, kétségtelen, hogy a régi értelemben
vett királyi mesterségnek a lehetőségei az utolsó száz esztendő folyamán
erősen korlátozódtak. Nem is beszélve a meglehetősen nagyszámu
foglalkozás nélküli uralkodókról, azoknál, akik még trónon ülnek, a
gazdasági előfeltételek nagyon erősen megváltoztak. Megszünt az a boldog
idő, mikor az államkassza és magánkassza rendszeresen összeolvadtak. Ma
az ilyesmi legfeljebb csak _tévedésből_ fordulhat elő. A királyoknak van
magánvagyonuk és civillistájuk, egyéb határidőre és határidő nélkül
választott államfőknek több kevesebb fizetésük, amely a közönséges
halandók vagyonához és jövedelméhez hasonló módon alá van vetve a
drágaság törvényeinek. Lehet, hogy vagyonuk összjövedelmük több, mint a
közönséges halandók nagy többségéé, de semmiesetre sem korlátlan, mint
volt régente. Ugyanigy van a főpapoknál, főuraknál és a modern
kapitalizmusból kiemelkedett uj milliomosoknál. A monumentális
épitkezések és – mint arra rá kell mutatni, – a müvészetek irányitásának
a lehetősége ilyen szociális és gazdasági okok következtében
lassan-lassan kicsuszott a kezükből.
Tömérdek épitkezés van ma is, – a _ma_ alatt természetesen a jelenkor,
nem pedig a háboru óta eltelt nehány esztendő értendő, mikor a különböző
sikertelen kislakásépitési akciókban merült ki az épitkezési
tevékenység, – épülnek nagy középületek, szállodák, szanatoriumok,
pályaudvarok, hidak, gyárak, de mindezeknek épitésére a kapitalisztikus
szellem és a részvénytársasági forma nyomja rá a bélyegét. Nem tréfa, ha
azt mondjuk, hogy lényegileg a részvénytársasági forma érvényesül ma még
a középületek, sőt a templomok épitésénél is. A megrendelő, aki az
épitkezést végrehajtatja, ugyanis nem egy király és nem egy pápa, aki a
Szent Péter templomát emelteti, hanem rendesen valamely kollegiális
testület, miniszterium, városi tanács, végrehajtó bizottság, amely épen
ugy jár el, mint valamely részvénytársaság igazgatósága.
A lényege ennek a kollegiális épitkezésnek az, hogy mindenki, akinek
része van az ügyben, jogot formál magának, akár ért hozzá, akár nem,
hogy beleszóljon a tervek elkészitésébe és keresztülvitelébe. Vidéki
városok kupaktanácsai tisztán épitészeti és müvészeti szempontokat
birálnak felül. Egymás között alkudoznak, itt is, ott is lecsipnek a
költségekből, módositásokat követelnek a terveken és a tervező kénytelen
velük megalkudni. Épen ezért manapság majdnem minden nagyobb épitkezés
kompromisszum eredménye, aminek romboló hatását nem szükséges bővebben
fejtegetni. Különösen akkor történik ez igy, ha az állam az épittető és
az épitész munkájára ránehezednek a közigazgatási bejárások, képviselői
kijárásokkal egybekötve.
A közmondást, hogy akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá,
mindenesetre némi tartózkodással lehet csak elfogadni. Egyet azonban a
régi királyok javára, akik épittettek és a müvészeteket istápolták,
feltétlenül el lehet könyvelni: másként dolgoztak és más volt a
viszonyuk a müvészethez, mint a mostani megrendelőké. Szükségük volt a
fényre és pompára és kerestek embereket, akik számukra annak látható
jeleit meg tudjak teremteni. A müvésszel szemben egyszerü volt a
helyzetük. Épits! Irj! Mindennel ellátlak. Te az én emberem leszel. A
müvész dolgozott, alkotott és nem volt kitéve a piac küzdelmeinek. Idő,
pénz nem játszott szerepet. Igy keletkezett egy specifikusan udvari
müvészet, melynek voltak ugyan nagyon szép alkotásai, de tulnyomó
részben megállapodott sablonok között mozgott és a müvészi forradalmak
vihara a legritkább esetekben zugott ki belőle.
Ez az udvari müvészet az abszolut királyi hatalom teljes kifejlődésével
emelkedett a tetőpontjára. Örök és halhatatlan példája mindenkor
Versailles marad. Versailles volt az elérhetetlen ideál, melyre
feltekintettek a többi európai uralkodók, XIV. Lajos kortársaitól
kezdve, egészen elkésett névrokonáig, a bajor II. Lajosig, aki
Linderhofban, Neuschwansteinben és Herrenchiemseeben akarta szeszélyesen
bizar álmait épitészeti és iparmüvészeti alkotásokba önteni. Igy szórták
tele két századnak uralkodói csaknem egész Európát városi palotákkal,
kastélyokkal, nyaralókkal és a rezidenciáknak legkülönbözőbb tipusaival,
melyeket az épitészeti stilusoknak esetleg eltérő volta mellett is az
okok közösségénél fogva ugyanaz a légkör övez körül. Aki ötöt-hatot
látott e rezidenciák közül, az látta jóformán valamennyit. Igy jöttek
létre az udvari szinházak, muzeumok, melyeken ugyanaz a hideg méltóság
ömlik végig. Talán Ferenc József volt ezeknek az udvari épitkezéseknek
az utolsó nagy képviselője és a bécsi Burgnak az uj szárnya, melynek
kiegészitő másik szárnya sohasem fog kiépülni, egy letünt gazdasági és
müvészeti korszaknak a mi korunkba belefelejtkezett utolsó emléke.
Kétségtelen, hogyha csak az anyagi eszközöket vennénk figyelembe, azok a
nagy részvénytársaságoknak, sőt egyes magánosoknak, például az amerikai
multimilliomosoknak is a rendelkezésükre állanának. A
részvénytársaságokat azonban épitkezéseiknél tulnyomó részben gyakorlati
szempontok vezetik, költségvetéssel dolgoznak és határidőre kivánják a
_szállitást_. Az uralkodókban, akiknek kizárólag a reprezentálás volt az
élethivatásuk és pompázó dolgoknak a létrehozatalára törekedtek, a dolog
természetéből kifolyólag több müvészi érzéknek és hozzáértésnek kellett
kifejlődni, mint az olyan amerikai milliárdosban, akinek életét
legnagyobb részben a dollárok utáni hajsza tölti ki. A Rockefellerek,
Carnegiek és Morganok is épitenek polgári mérték szerint szinte fel nem
értékelhető összegekbe kerülő palotákat és villákat, de főszempontjuk a
_komfort_ és egyiküknek sem jutna eszébe, hogy II. Lajoshoz hasonlóan
wagneri motivumokat épitsen kőbe, vagy mesterséges cseppkőbarlangot és
bazilikastilusu tróntermet épittessen a kastélyába.
Van a régi uralkodók és a modern kapitalizmus multimilliomosai által
istápolt müvészetek között még egy különbség, melyet legtalálóbban
_helyzeti_ eltérésnek lehetne nevezni. Uralkodó a monarchikus államokban
csak egy van, akinek személye, mióta az abszolut királyi hatalom
egymásután letörte a vele rivalizáló feudális nagyurakat, szinte
elérhetetlen magasságban áll a többiek fölött. Franciaországban a XVI.
század elejétől kezdve a királyi udvar az elismert központ nemcsak
politikailag, hanem az diktálja az izlést, divatot és müvészeti
irányokat is. Annyira abszolut az udvarnak ez a helyzete, hogy minden
uralkodó nevéhez és minden rezsimváltozáshoz egy uj müvészi irány
füződik, amelyhez az egész arisztokrácia alkalmazkodik. Ilyen hatást ma
a müvészetekre semmiféle müpártoló milliomos sem tud gyakorolni, mert
hiányzik nála a régi trónokat körülvevő presztizs és mert sokan vannak
hozzá hasonló helyzetben, akik nemcsak az üzletben, hanem a müpártolás
terén is konkurrensei. Ez is egyik oka a régi idők egységes stiljeivel
szemben annak az atomizálódásnak, mely a müvészetek terén ma
tapasztalható.
A másik ok az, hogy ezekkel a kapitalisztikus megrendelőkkel, vagy
vevőkkel szemben a mévüsz nem jobbágy és nem alkalmazott, hanem szabad
politikai és gazdasági alany, aki ugyanugy viszi vásárra a terveit és
termékeit, mint a mezőgazda, iparos és kereskedő. Az élet gondjai jobban
nehezednek rá, mint udvari ellátásban élő elődeire. Egy gazda helyett
számtalan vásárló igényeihez, izléséhez és izléstelenségéhez kell
alkalmazkodnia, de ezzel szemben szabadabb és tetszése szerint állhat uj
müvészi irányoknak és törekvéseknek a szolgálatába.
Ha kizárólagos jelentőséget nem tulajdonitunk is ezeknek az okoknak,
bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy korunk müvészetének az
individualizálódás és atomizálódás a jellemző vonása. Tükörképe ennek
akármelyik jobbmódu polgári lakás, melyben lehetnek értékes szőnyegek,
butorok, képek, szobrok és iparmüvészeti alkotások, de hiányzik belőle
rendszerint az egység és harmonia.
Ellene vethetné valaki ezeknek a fejtegetéseknek, hogy az antik világban
és a középkorban is nem kizárólag pápák, császárok, királyok és
valamilyen módon fejedelmi sorban levő emberek épittettek. Igaz.
Görögországnak legszebb müvészi emlékei az athéni demokrácia
virágzásának az idejéből valók s a kölni dóm, rheimsi katedrális, vagy
brüsszeli városháza se királyoknak köszönik az alapitásukat. Gazdasági
szempontból ezek a városi épitkezések egészen uj fejezetet jelentenek a
müvészetek történetében. A naturálgazdaságon alapuló feudális társadalmi
rendben egy uj osztály keletkezett, a városi polgárság, amely az ipar és
kereskedelem révén vagyonra és gazdagságra tett szert. Ez az uj
társadalmi réteg szintén az épitkezésekben akarta kifejezésre juttatni
növekvő sulyát és jelentőségét. A mód azonban, ahogy épitményei és más
müvészi alkotásai létrejöttek, nagyon eltér akár az udvari, akár a mai
kapitalizált müvészetnek a körülményeitől. A középkori városi gotika
számtalan csodás emléke között alig van egy-kettő, melynél tudnók a
tervező müvésznek a nevét. Nem egy ember volt az épittetőjük és nem egy
ember épitette őket. Épültek évszázadokon át a város egész polgárságának
áldozatkészségéből és épitették őket a kőmüves céhek, melyekben
összeolvadt az épittetők személye az alkotókéval és a mesteremberé a
müvésszel. Egész generációk beleélték magukat egy-egy ilyen mübe; ha az
apa elhalt, munkáját folytatta a fia, ugyanabban a szellemben,
ugyanazokkal a társadalmi és gazdasági előfeltételekkel. Ez vitt bele
egységet a munkájukba, sőt ez magyarázza meg a rokon vonásokat, melyek
hosszu évszázadokon át a legkülönbözőbb országok városi épitészeti
emlékei között a látszólagos eltérések mellett is fennállanak. Szük
városokban, aránylag kis alapon emelt, magasba törő épitmények,
melyeknél a többi képzőmüvészeti alkotások, a szobrászat és festészet
szerves módon olvadnak bele az architekturába.
A céheknek kézmüves jellegü iparüzését legalább akkora különbség
választja el a mai kapitalisztikus iparüzéstől, mint a feudális világ
királyait és hercegeit a kapitalizmus nagy képviselőitől. A
hagyományokból táplálkozó céhszerü világfelfogással szemben feltétlenül
van egy külön kapitalista lélek. Az egyiknek rendi a felfogása, a másiké
individuális. Az egyiknek ideálja a tisztes polgári élet, mint az apáké
is volt, a másiké a vagyonnak öncél gyanánt, korlátok nélkül való
felhalmozása. A különbség a kettő között nem feltétlenül időrendi, a
Mediciek, Loredanok és Fuggerek a céhek korában is kapitalisták, viszont
a kapitalizmus mai korában is van céhszerü gondolkodás. A döntő azonban
a felfogás tulsulya. Minthogy pedig ma feltétlenül a kapitalisztikus
gondolkodás van tulsulyban, a céhszerüség az alkotások mikéntjében sem
érvényesülhet.
Olyan megállapitás ez, amely ismét azt mutatja, hogy miért nem lehet
elmult, régi korokat uj életre kelteni. A céhek életrekeltésére a
törekvés ma is megvan; az emberek, akik nem a lényeget látják, azt
hiszik, hogy üres formák segitségével a gazdasági viszonyokat is meg
lehet változtatni. Az ipartörvény novellája látszólag visszafejlődés a
céhek felé. A mai szervezetekből azonban, bástyázzák bár őket körül a
régi céheknek összes külsőségeivel, mégsem lesz céh, mert hiányzik
belőlük a hagyomány, mely a régi céhekben élt. Csak az apáról fiura
átöröklődő céhszerü hagyományok mellett fejlődhettek ki a müvészetekkel
határos mesterségekben olyan iskolák, melyeknek puszta emlitése, a
müvész neve nélkül is, elképzelteti velünk az illető müvészeti iránynak
a jellegzetes vonásait. Ha például hollandi iskoláról beszélünk, vagy
azt mondjuk valamely képről, hogy a felnémet iskolából, a 15. század
első feléről való, a meghatározás sokkal pontosabb és közelebbi, mintha
egy ma élő festőnek vagy szobrásznak a nevét emlitjük, hazájával
kapcsolatban.
Nyomról-nyomra nagyon érdekesen lehet kimutatni, hogy a kapitalizmus
kifejlődése milyen hatást gyakorolt a müvészetekre. Az uralkodók által
teremtett, vagy pártolt müvészet a feudális gazdasági és társadalmi
rendből fakadt és ennek a bélyegét viseli magán. A középkori városi
céhek müvészete szintén nem egyéb, mint a kor gazdasági rendjének
tükörképe. Az emberek teljesen saját osztályuknak iskolájában élnek és
az isteni rendből fakadónak tekintik saját sorsukat. Ők maguk alapjában
véve igénytelenül élnek, szük kis lakásokban laknak és anyagi erejüket
arra használják, hogy Isten dicsőségére épitsenek hatalmas, minden
egyebet felülmuló székesegyházakat, vagy a polgárok összeségének erejét,
hatalmát szimbolizáló csipkés bástyákat, tornyokat és városházakat.
Ebben a kapitalizmus kifejlődése idéz elő mélyreható változásokat. A
kapitalizmus eredetét illetőleg nem egyezők a vélemények, de az eredet
kérdésének a vizsgálata nem is ide tartozik. A lényeges az, hogy a 14.
és 15. századtól kezdve mind nagyobb számmal akadtak kereskedők és
iparosok, akik keresztültörték a céhszerüség korlátait, felülemelkedtek
polgártársaik gazdasági átlagán, mai kifejezéssel élve mesteremberekből
vállalkozókká lettek. Esetleg formailag benne voltak ugyan a céhekben,
de eltávolodtak azoknak gazdasági és erkölcsi felfogásától. Genuai
vállalkozók már a keresztes háboruk idejében flottákat szereltek fel,
maonákat, vagy részvénytársaságokat alapitottak a hadjáratok üzleti
kihasználására. A velenceiek kereskedelmi szerződéseket kötöttek a
hitetlenekkel. Firenzei bankárok pénzügyleteket bonyolitottak le egész
Európával. A flandriai posztósok kézierővel üzött nagyipart teremtettek.
A Fuggerek idegen országok bányáit bérelték és mindennemü vállalatokat
finansziroztak. Igazán nagy vagyonok halmozódtak fel egyeseknek, még
pedig olyanoknak a kezében, akiknek semmi közük sem volt a feudális
társadalmi rendhez és távol állottak annak gondolkozásától.
Ezeknek a nagy polgári vagyonoknak a keletkezése helyenkint különböző
időpontokra esik, de nyomában mindenütt észlelni lehet az igények
rohamos emelkedését s az igények emelkedésén tul egy addig ismeretlen
profán müvészetnek a kifejlődését. A Szent Márk templom és a dozsepalota
körül ekkor emelkednek a gazdag patriciusok magánpalotái, Nürnbergben és
a német kereskedő városokban ekkor váltják fel a favázas és szalmával
fedett magánházakat a német reneszánsz stiljében épült emeletes paloták,
Amsterdamban az indiai üzleteken meggazdagodott tőzsérek ekkor teremtik
meg azt a városi és a városok körül azt a kertkulturát, amely csakhamar
fölébe emelkedik a feudális urak naturálgazdaságon alapuló életmódjának.
Ezek a gazdag kapitalisták müvészi dolgokkal igyekeznek körülvenni
magukat, palotáikat értékes butorokkal, szőnyegekkel, idegen országok
kincseivel és olyan müvészek alkotásaival rendezik be, akik már nem
állanak egy ember zsoldjában, hanem rendelőket keresnek, vagy kész
müveiket bocsájtják áruba. A müvész, mint önálló gazdasági alany
tulajdonképen ekkor jelenik meg a társadalomban.
Ugyanilyen természetü összefüggéseket lehet a legujabb időkben nemcsak a
müvészeket, hanem az anyagokat illetőleg is kimutatni. Egészen a 19.
század derekáig az épitkezéseknek ugyszólván kizárólagos anyagai voltak
a fa, tégla és a kövek különböző fajtái. A technika nagy haladásával
párhuzamosan az épitkezéseknél egyre nagyobb mértékben foglalt helyet a
vas és acél. Az anyag természetének ez a megváltozása egészen uj
problémák elé állitotta a tervező épitőmüvészeket. A vas térfoglalásának
első idejéből való gyakorlatilag célszerü, de disztelen konstrukciók nem
voltak alkalmasak müvészi igények kielégitésére. A vasváznak a régi
anyagokkal való kombinálása gyakran erőszakot követett el az
anyagszerüség törvényein és nyugtalanitólag hatott a nézőre. Sokak előtt
bizonyára emlékezetes még az a harc, melyet az 1889. évi párisi
világkiállitás előtt a francia müvészek szine-java az Eiffel-torony
megépitése ellen folytatott. A müvészet nevében tiltakoztak a müvészetek
városát »elcsufitó« és szükségtelen vastorony épitése ellen. Ma már a
vasnak megvan a saját müvészeti technikája és felesleges például idézni
olyan vashidakat, melyeknek kecses ivelése, karcsu formája a gyakorlati
szempont mellett a müvészi igényeknek is teljesen megfelel.
Az Eiffel-toronytól eltérőleg Amerikában a szükség vezetett a rengetegül
magas, tiz, husz és még több emeletes, acélvázas felhőkarcolóknak az
épitésére. Az üzleti életnek a nagyvárosok cityjében való tömörülése a
telekáraknak hihetetlen emelkedését idézte elő és a vállalatokat arra
kényszeritette, hogy üzleti palotáikat minél magasabbra emeljék. A régi
épületektől eltérőleg ezeknél a felhőkarcolóknál a sulyt az acélváz
viseli; a falak az épületnek tulajdonképen nem szerves részei, hanem
csak arra valók, hogy a szobákban levőket az időjárás ellen
megvédelmezzék. Kezdetben ezek a felhőkarcolók disztelenek és szürkék
voltak, ma már az épittetők és épitők egyformán artisztikus hatásokra is
törekszenek. A régi Newyork _kifehéredőben_ van, a tégla és vasbeton
mellett mind gyakrabban jelenik meg a márvány s a felhőkarcolóknak a
kiképzése nem nélkülözi a tömegek hatásosságát és a formák szépségét.
Staten Island felől nézve Newyork felhőkarcolóinak sora, a _sky-line_,
akár nappal, akár pedig tiszta téli estéken, mikor hidegen szikrázó
lámpák milliói rajzolnak magasba szökő konturokat a sötét égre, nemcsak
imponáló képet mutat, hanem a régiek előtt teljesen ismeretlen, uj
müvészi élmények közé is tartozik.
Az épitészetnek azonban nemcsak az anyagaiban történt változás, hanem az
előállitásnak és kidolgozásnak módja is megváltozott. A kapitalisztikus
tömegtermelés behatolt az épitészetbe is. Nem is kell azokról a londoni
uccasorokról beszélni, amelyeket véges-végig egy vállalkozó épit fel
egyetlen terv alapján, ugy hogy a házakat csak a számok különböztetik
meg egymástól. Nagyban és gyárilag történik azonban ma már az
épitkezéseknél használt anyagok legalább kilenctized részének az
előállitása. A középkori mesterember maga készitette, faragta, csiszolta
az alkatrészeket, a mai tervező és épittető gyárakban rendeli meg, amire
szüksége van. A gyár, hogy termelését olcsóbbá tegye, egységes tipusok
előállitására és bevezetésére törekszik. Végeredményben a tervező is
ezekhez kénytelen alkalmazkodni és akár akarja, akár nem, anyagi okokból
el kell fogadnia a kapitalisztikus termelési mód által reádiktált
anyagokat, formákat és méreteket.
Az asszociációk révén még tovább is lehetne folytatni ezeket a
fejtegetéseket és kissé bizarr módon a szinekben keresni a müvészet és
közgazdaság összefüggéseit. Zichy Mihálynak van egy vázlata »Une
fantaisie sur la boite des couleurs«. Az egyes festékekből alakok
emelkednek ki, mindegyik a saját jellemző szinének megfelelően. A király
aranyos, a magas egyházi méltóság biborszinü, a tudós szürke, a hajadon
fehér, a hóhér vörös. Vajjon a véletlennek kell-e tulajdonitani bizonyos
szineknek bizonyos kulturákkal és gazdaság-társadalmi rendekkel való
szoros kapcsolatát? Romantikusok, mint Novalis, megérezték, hogy a
katolikus kereszténység szine a kék, mert közelebb áll a sejtéshez, mint
a tudáshoz és boritja a végtelen boltozatot, ahova a hivőknek vágyai és
imái szállanak. A hagyományos keresztény müvészet Máriát kék szinben
szereti ábrázolni és a háttér is rendszerint kék. A modern müvészet
szakitott ugyan ezzel a hagyománnyal, de ez a müvészet már csak
témájában keresztény, felfogását, tartalmát illetőleg azonban messze áll
a középkor hivő kereszténységétől. A magát Isten kegyelméből származtató
királyság az aranynak barbár pompájával övezi körül magát, az
agrárfeudalizmus zöld, az iparból élő kapitalizmus szürke, de alóla,
mint a kohóból kicsapódó láng, feltör a munkás-szocializmus vöröse. A
szinek igy szimbolizálják a társadalmi és gazdasági rendnek különböző
rétegeit.
Eddigi példáinkat tulnyomólag az épitészetből vettük, mert az épitészeti
példák a legkönnyebben használhatók felvett tételünknek az igazolására.
A tételt azonban általánositani is lehet és alkalmazni lehet a
müvészetnek valamennyi ágára. A zenére azt szokták mondani, hogy a
hangok architekturája. Vajjon az okozat gyanánt felfogott zenében meg
lehet-e találni a közgazdasági tényezőket ok gyanánt? Nagyon kis
vizsgálódás megmutathatja, hogy igen.
A mult századok kamarazenéje nem esetleges valami, hanem a társadalmi és
gazdasági viszonyok következése. Kevés számu, kiválasztott müértő
közönség, kis szalonok, melyeket nehány hangszernek lágy hangja is
betölt, ezeknek tipikus zenéje a kamarazene. A 18. század zeneszerzői
kis udvari szinházak számára irták cizelláltan finom operáikat. A mai
milliós nagyvárosokat, az ezrek számára épült hangversenytermeket, a
rengeteg ember befogadására berendezett szinházakat a modern
közgazdasági élet és technika hozta létre. Vele együtt az élet
demokratizálódott és a nagy tömegek is behatoltak a müvészetbe. A közuti
közlekedés eszközeinek tökéletesedése megteremtette a lehetőséget nagy
tömegeknek a szórakozásban való tömöritése számára. Ez a nagy
zenekarnak, a nagy operának és a nagy hangversenytermek zenéjének a
gazdasági alapja. Vagy nem lehet-e épen nálunk az összefüggést a
müvészet és közgazdaság között felfedezni, ahol duhaj cigánymuzsika
mellett egész nemzedékek verték el az apait, anyait, hogy most az utódok
fizetésemelésekben és drágasági pótlékokban keressék a megélhetés
biztositását?