pontja mindig az olyan hely, ahol az emberek sokasága él együtt, tehát a
város. Vannak ugyan parasztforradalmak is, de ezek csak akkor jöhetnek
létre, ha valamely külső körülmény mesterségesen összetömöriti a föld
népét egy helyen. A német parasztforradalomnak és a Dózsa-féle
lázadásnak ilyen esemény a bevezetője. Önmagában a kis, szétszórt falvak
lakossága nem forradalmi elem. A forradalmak doktrinérjei szeretnek
ugyan a parasztra, mint a forradalmi törekvések rezervoárjára
hivatkozni, de hivatkozásuk merőben hamis. A paraszti pszichét nagyon
nehéz néhány sorban összetömöritve jellemezni. De talán megfelel a
valóságnak, ha azt állapitjuk meg, hogy mélységes közönyösség és
helyzeti konzervativizmus, ősi anarchikus ösztönökkel találkoznak benne.
Ennek a megállapitásnak látszólagos ellentmondásait talán kiegyenliti
az, hogy elsősorban csak önmagát látja és mindenekfelett _földet akar_.
Ha a forradalom ehhez hozzásegiti, szivesen fogadja, de ezen a ponton
meg is áll. Ezt mutatja a francia forradalom és az orosz bolsevizmus
egyaránt. Az orosz paraszt élteti a bolsevizmust, amely földhöz segiti,
de megbuktatja a kommunizmust, amely köztulajdonba akarja venni a
földeket.
Ha ezek után a forradalmak kitörését a bennük részesek szempontjából
tesszük vizsgálódásunk tárgyává, akkor ugy tünik fel, mintha a
forradalmak kitörése mindig kicsiségeken mulnék. Mikor az egyes ember
áll szemben a hatalommal, cselekedeteinél mindig mérlegeli, hogy mi lesz
a következésük, hogy nem sujt-e le reá valamiért a büntetés keze. Mikor
az egyes tömeggé válik és mint tömeg lesz szemtanuja egy olyan
jelenségnek, amely erőszakosan zavarja meg a régi rend állapotát,
anélkül, hogy nyomon követné a megtorlás, feltámad benne a
büntethetlenség érzése. Ez minden forradalomnak a lényege. Ez a jelenség
lehet a labdaházi eskü, egy beszéd elmondása, egy vers vagy program
kinyomatása, Latour halála, vagy az első munkás- és katonatanács
megalakitása. Ennek a büntethetlenségnek az érzése szabaditja fel az
anarchikus ösztönöket, melyek önmagukat élesztve, vakmerőségükben
megnövekedve, eljutnak a királyok lefejezéséig és cárok legyilkolásáig.
Hiába szólal meg egyesekben ilyenkor az ész vagy lelkiismeret szava,
hiába akarják a tömegnek megmagyarázni, hogy egyesek nem felelhetnek az
egész rendszer büneiért. Érzésben a tömegnek van igaza, amely tudja,
hogy a rendszerek személyekhez kapcsolódnak és a rendszerek látható
fejeinek elpusztitásával, még ha azok történetesen bábok is, lehet
legbiztosabban megakadályozni valamely rendnek eredeti formában való
restaurálását. Ez a megfélemlités politikája, melyet egyformán gyakorol
forradalom és ellenforradalom.
A kezdő fázison tul ugyanis minden forradalomnak, forradalomból
kiemelkedő uj rendnek és ellenforradalomnak legfőbb kisérő jelensége az
előbbi állapot visszatérésétől való félelem. A forradalmak ügynökei
ezért szimatolnak állandóan ellenforradalmárokat, a szent szövetség,
restaurációk és fehér terror kopói pedig forradalmárokat. Az eszközök,
melyekkel állandósitani akarják magukat, hajszálig azonosak, csak a szin
változik. Mióta 1793 márciusában Gorzas és Fiévé nyomdáját
összerombolták, a nyomdagépek összetörése és a sajtó elnyomása a
fennálló rend megoltalmazása cimén, benne van akár a vörös, akár pedig a
fehér terroristák müsorában. Egyformán internálják és állitják
rögtönitélő biróság elé a másik felekezethez tartozókat és egyformán
nézik el a _forradalmi lelkesedésből_ vagy _hazafias felbuzdulásból_
elkövetett deliktumokat, még ha azok a tulajdon elleni kirándulással
állottak is kapcsolatban. A forradalmak, mikor az első lelkesedés
lángjai, melyek egyformán tüzvörösre festik mindenkinek arcát,
lelohadtak, mesterséges módon igyekeznek az embereket a forradalmi
hitvallás hüségére kényszeriteni. _Igazoltatnak_. Az igazoltatás alapján
a párisi szekciók polgárjegyeket, a moszkvai munkás- és katonatanácsok
pedig szakszervezeti igazolványokat állitanak ki. Aki ilyent felmutatni
nem tud, politikai jogait nem gyakorolhatja és nem kap –
kenyérutalványt. De igazoltat az ellenforradalom is s az igazoltatás az
ő kezében is a terror egyik eszköze. Ez az eljárás a forradalmak
naivitásának egyik jelensége, amely nem akarja meglátni, hogy forradalmi
időkben formális hitvallások kikényszeritése merőben hiábavaló, mert
ilyenkor a tömeglélektan törvényei döntenek.
De viszont a tömeglélektan törvényeinek fel nem ismerése és más oldalról
a tömeglélektan törvényeinek érvényesülése szüli a forradalmi idők többi
naivitásait is. Minden forradalmi időszak hemzseg ugyanis a naiv
momentumoktól. Ilyen momentum például a külsőségek fontosságának
tulbecsülése. A forradalom uj divattal, frigiai sapkával, vagy nyakig
gombolt bluzzal akarja kifejezésre juttatni az idők változását. Az
ellenforradalom jelvényeket parancsol mindenkinek gomblyukába és
burjánozva termeli a társadalmi rendet megmentő egyesületeket és titkos
alakulásokat. A forradalom a demokráciát a tegezéssel és a
megszólitásokkal is érzékeltetni akarja. Aki tiltakozik a tegezés, a
_citoyen_ és _tovaris_, polgártárs vagy elvtárs megszólitás ellen,
szükségképen ellenforradalmár. Az ellenforradalom megszünteti ezeket a
külsőségeket, de saját cimeivel árasztja el az egész társadalmat. A
külsőségekre való törekvés és a forradalom lényegének kötött, mindenki
által megkapható formában való kifejezése szüli a forradalmi dalokat, a
carmagnolet, ca irát, marseillaiset, munkásindulót, melyek gyakran
egyedüli emlékei maradnak a forradalomnak a jövő nemzedék számára.
Ilyen jelensége minden forradalomnak és ellenforradalomnak a tömérdek
_eskü_ is, amely az állandóság biztositására irányuló törekvésből
folyik. Minden forradalom részeseinek jelentékeny hányadánál
tulajdonképen esküszegés, megszegése egy régebbi fogadalomnak. Az uj
emberek, noha igy az eskü gyakorlati értéktelenségét legjobban magukon
van alkalmuk tapasztalni, mégis esküt követelnek azoktól, akik
valamilyen minőségben az uj rendszer szolgálatába állottak. Ezen nem
változtat az a körülmény, hogy az uj emberek esetleg másfajta, talán
véleményük szerint jobb és nagyobb kötelező erővel biró esküt
követelnek. Soha többet és többféle cimen nem esküsznek, mint forradalmi
és ellenforradalmi időkben. Talleyrandról maradt fenn a mondás, hogy
mikor Napoleon bukása után felesküdött a Bourbonoknak, bizalmaskodva
sugta XVIII. Lajos fülébe: »Sire, a tizenharmadik.« Ezek az eskük, ha az
állandóság egyéb előfeltételei hiányoznak, semmiféle állami vagy
társadalmi rendet az összeomlás ellen meg nem védelmeznek. Joggal
mondhatta Kropotkin, hogy a barrikádokon született királyság a
legkevésbbé tartós az összes államformák között.
Egyéb külsőségek mellett minden forradalom sajátosságaihoz hozzátartozik
még a nagy _beszédáradat_. A beszéd állitólag a meggyőzésnek és hivek
szerzésének egyik eszköze. Forradalmi és ellenforradalmi időkben azonban
a közkeletü értelemben vett meggyőzésnek vajmi kevés tere nyilik, mert
ilyenkor minden beszéd a felszinen levő közkeletü frázisok ismétlésére,
legfeljebb azoknak állandóan tulzóbb formában való feltálalására
szoritkozik. Ugyanilyen természetüek a forradalmak ujságai, röpiratai és
plakátjai is. Forradalmi időszakok elején egymásután alakulnak a körök,
klubok, tanácsok és más hasonló szervezetek, melyeknek egyedüli
rendeltetésük az, hogy tagjaik a beszéd iránti szükségérzetüket ki
tudják elégiteni. De más jelentőségük is van a forradalmi beszédeknek.
Ilyen periódusokban – beleértve a periódusokba az ellenforradalmak
idejét is, – nem az egyéni érték, munkára való képesség és munkakészség
lévén az előrehaladás alapja, a beszéd nyujtja a legkiválóbb alkalmat a
többiek, a névtelen szürkeségek közül való kiemelkedésre. Ezért nem
lehet csodálkozni az olyan jelenségeken, hogy a francia forradalom
idején Párisban egyetlen év alatt ötszáz jakobinus klub alakult és e
kluboknak csaknem mindegyike napról napra ülésezett. A beszédáradat
azonban nem tart örökké; el kell lanyhulnia és ellanyhulása mindig
jelzője egyuttal a forradalmi szellem megcsappanásának is.
Mindezek után még marad egy nagyon fontos, talán a legfontosabb
tisztázandó kérdés: mi az egyes emberek, főleg az ugynevezett _vezetők
szerepe_ a forradalomban. A történelem ugyanis emberek cselekedeteinek
sorozata s az események, még a történelmi materializmus hiveinek
előadásában is, mindig emberekhez kapcsolódnak. A forradalmakat és
ellenforradalmakat is mindig emberek »csinálják«, de természetesen a
tömegérzésekben részes, pillanatnyi benyomások alatt álló,
cselekvésükben számtalan különböző rugó által mozgatott emberek, nem
pedig a középiskolák receptje, vagy pedig politikai pártállások szerint
kiszinezett angyalok, vagy ördögök. A szerepük sem az, mintha száz
százalékban tőlük függenének az események, hanem az, hogy a tömegnek
primitiv érzésében a jelszavak mellé nevek is kellenek, melyekben
mintegy materializálja az elvont fogalmakat. De kellenek a nevek arra
is, hogy később esetleg mindenre bünbakul szolgáljanak.
Nincs forradalom, melynek _kimagasló nevei ne volnának_. Ezek a
kimagasló nevek természetesen nem jelentenek egyszersmind mindig
kimagasló erkölcsi értékeket is. Sohasem a tépelődő és nagy
felelősségérzet sulya alatt görnyedő filozóufsok közül, hanem valamely
tetszetős gondolat fanatikusaiból, a könnyü elhatározások és impulziv
cselekvések embereiből kerülnek ki a forradalmi és ellenforradalmi
vezérek. Gyakran ugyanazok szerepelnek a forradalomban és
ellenforradalomban egyaránt. Az ilyenek bizonyára a pillanat hevének
hatása alatt hisznek legtöbbször bebizonyithatatlan és a logikával
ellentétes állitásaikban és mindenesetre nyilegyenesnek látják
pályafutásuk sajátos görbéit. Amint a forradalom egyoldalu és hamis
nézőszögből látja a világot, a forradalmi vezetők előtt is mindig csak
egy idea lebeg. Ők a _lectores unius libri_. Legyen a nevük Cromwell,
Robespierre vagy Lenin, mindig ők a legtürelmetlenebb dogmatikusok, akik
elfelejtik azt, hogy az emberiség körében a szervezési lehetőségek
korlátozottak. Saját tanaik szerint akarják átszervezni a forradalom
hatalmával az egész világot. Ahol akadályokra bukkannak, erőszakot
akarnak alkalmazni. A parlament és szólásszabadság követelése után
természetesnek tartják az elnyomást. Ha azelőtt jogokat,
sztrájkszabadságot követeltek a munkásság számára, véresen torolják meg
a sztrájkot a kommunizált üzemekben. Aki tiltakozott az önkény ellen,
képes kimélet nélkül halomra lövetni, vizbe fullasztatni azokat, akik az
uj önkénynek nem akarják feltétlenül alávetni magukat. Ha az egyik azt
hirdeti, hogy a tudomány szabadsága burzsuj előitélet és mindent csak a
marxizmus és kommunizmus szellemében szabad tanítani, a másik
megnyirbálja a költőket és csak azt a tudományt engedélyezi, amely saját
világrendjének szolgálatába szegődik.
A forradalmi vezetőket rendszerint egy váratlan jellegü esemény lenditi
előre. Gyakran maguk sem tudják, hogyan kerülnek a többiek élére. De
mikor legfelül vannak, nem ok nélkül kezdik tapasztalni, hogy akik
előttük voltak a hatalom birtokában, azok sem intézték az övéknél több
bölcseséggel az ügyeket. _Parva sapientia regitur mundus._ Ilyenkor
kevés tapasztalattal, de annál több energiával igyekeznek állandósitani
– magukat. Ez szokott forradalmi vezéreknek, különösen akik az első, meg
nem állapodott periódusban merültek fel, a legritkábban sikerülni. Az ő
presztizsük időleges. Az igazi presztizshez távlat kell, ami náluk, akik
az ingatag tömegből emelkedtek fel s akiket sokan kicsinyeknek ismertek,
hiányzik. Ezért falják fel a forradalmak rendszerint saját vezéreiket s
ezért kivételesek azok, akik a forradalmat maguk alá gyürve, a saját
személyükben tudnak több-kevesebb állandósággal uj rendet teremteni. A
Talleyrandok, akik minden változással megalkusznak, nem mérvadók. Ők
egyáltalán nem forradalmi egyéniségek. Hideg, számitó üzletemberek,
akiknek az események konjunkturát jelentenek, melyben a szükséghez
képest lehet hosszra vagy besszre játszani. Az igazi forradalmi
egyéniségek a véletlen és saját tulfütött szenvedélyük, a forradalmi
idők kihasználói eszük és egyéniségük mértéke szerint érvényesülnek.
Ehhez ez egyéni mértékhez természetesen az erkölcsnek nagyon kevés köze
van. A nagyon eszesek konventbiztosok a forradalom idejében és
rendőrfőnökök a császárság alatt; az apró szemetkék egyik nap a
forradalom tüzénél sütögetik burgonyájukat és másnap mohón faldossák az
uj rend koncait. Saját alibijüket mindig mások besározásával igyekszenek
bizonyitani. Az ő idejük alapjában véve az ellenforradalom – egy
bizonyos pontig, addig, amig az általános lehiggadás a megérdemelt
feledés fátyolát nem boritja rájuk. Ebben van ugyanis a nagy különbség a
forradalom és ellenforradalom között. Az elsőben erősebbek a romboló
szenvedélyek, az utóbbiban előtérbe nyomulnak az elhelyezkedési
momentumok. De az ellenforradalmi üzletek sem tarthatnak örökké. Véget
érnek, akárcsak a forradalom. A forradalom tragédiája után meg kell
szünni a komédiának is, melyet az ellenforradalom második garniturája
képvisel.
Kétségtelen, hogy az ellenforradalomnak ezek az akarnokai és stréberei
tulnyomó részben az ugynevezett középosztályból kerülnek ki, amely – ezt
nyiltan meg kell mondani, – társadalmi adottságánál fogva mindig a
legingatagabb módon viselkedik a forradalmak és ellenforradalmak idején.
Az arisztokrácia és plutokrácia – e kifejezések alatt nem valamely
születés szerinti kasztot, vagy határozott körvonalu csoportot, hanem
mindazokat értve, akik valamely formában a régi rend uralkodó rétegéhez
tartoznak, – mindig tudja, hogy mit akar. A rabszolga – e kifejezés
alatt ismét az elnyomottak széles táborát értve, – szintén tudja, hogy
mit akar. Szándékaival és céljával csak a középosztály nincs tisztában.
Ezért ingadozik viharszerüen ide-oda, amint a körülmények és véletlenek
mozgatják.
A légkör és a társadalom viharai egyaránt tömérdek szemetet kavarnak
fel. A forradalmak eredményeit épen ezért nem lehet megitélni, amig a
szemét kavarog. Csak ha a vihar teljesen elült, lehet megállapitani,
hogy mekkora volt a levegő tisztulása és mekkora a rombolás. Fizikai
hasonlattal élve, a forradalmak nem inga-, hanem hullámmozgást végeznek
és nincs forradalom, mely kiindulási pontjához térne vissza. Jöhetnek
restaurációk, de a világot régi mivoltában helyreállitani nem lehet.
Goethe szerint minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Az egyiket
a kortársak látják: ez meglehetősen silány, meglehetősen nevetséges,
vagy meglehetősen szomoru. A másik nagy, hatalmas és komoly: ez az
örökkévalóság felé tekint…
MŰVÉSZET ÉS KÖZGAZDASÁG.
A szép, a müvészet és a müvészetekkel való foglalkozás az életnek nagy
enyhitő körülménye. Játék, amely szórakoztat és szükséglet, amely
kielégitést követel. Az ősember, mikor szerszámát faragja és edényét
késziti, nemcsak a gyakorlati használhatóságra törekszik, hanem
tetszetős és a szemnek kellemes formát igyekszik adni neki. Csillogó
tárgyakkal, ékszerekkel cicomázza magát, testét rajzokkal, szines
ábrákkal tetoválja. Barlangjait állatképekkel disziti, a rénszarvas
agancsát megfaragja, gyermekének embert ábrázoló bábut éget agyagból.
Tapasztalja és látja, hogy amint egyesek kiválnak a futásban, csapdák
állitásában, a vad elejtésében, vagy az ellenséges törzsekkel való
küzdelemben, ugy mások nagy ügyességet mutatnak a használati tárgyak
készitésében, furásban, faragásban és festésben. A társadalmi
munkamegosztás első foka gyanánt a mesterember, utána a müvész kiválik a
többiek közül.
Kezdetben bizonyára se a mesterség, se a müvészet nem volt külön
élethivatás. Hogy a mesterségnek és müvészetnek önálló hivatás gyanánt
való kifejlődése mikor és milyen körülmények között történt, nem tudjuk,
mert az ismert első civilizált alakulások, – Egyiptom, Babilon és Kréta,
– már kész társadalmi szervezetet és magas fejlettségi fokot mutatnak.
Ezeknek a társadalmaknak reánk maradt emlékei már teljesen
specializálódott mesterségekre és tudatos, teljes virágzásban levő
müvészetekre mutatnak. Az ő idejüktől kezdve már lehet valóságos
müvészettörténetről beszélni.
A müvészettörténetnek anyagát főleg a reánk maradt emlékek
szolgáltatják. Belőlük ismerjük meg valamely korszak müvészetének
irányát, stilusát, fejlettségi fokát és belőlük itéljük meg az alkotó
müvészeket. De kizárólagosan rájuk a müvészettörténetet alapitani nem
lehet. Az emlékek önmagukért beszélnek ugyan, de önmagukat nem
magyarázzák. Nem nyujtanak felvilágositást létrejövetelük körülményeire
vonatkozólag. Amint a történelem eseményeit, ugy a müvészettörténet
jelenségeit, alkotásait is csak ok és okozati megvilágitásban,
összefüggéseikkel kapcsolatban lehet igazán megérteni.
A történelem felfogásának módjai nagyon különbözők. A krónikás mélyebb
szempontok kutatása nélkül, egyszerü kronologikus rendben sorolja fel az
eseményeket. A régi történetiró emberi cselekedeteket lát az
eseményekben és emberekhez kapcsolja históriáját. A történelmi
materializmus a gazdasági okokat keresi és a gazdasági viszonyok
megváltozásában látja azokat a rugókat, melyek az emberek
cselekedeteiben visszatükröződnek és a történelmi fejlődést uj meg uj
irányokba lenditik. A spiritualisták szerint az emberiség története
tulajdonképen az eszmék és gondolatok története.
Mindegyik felfogásnak igaza van valamennyire. Az egymásután nélkül
lehetetlen volna a mult jelenségeit megrögziteni. Emberek, egyéniségek
nélkül se események, se alkotások nincsenek. Tisztán a történelmi
materializmussal lehetetlen volna egy Rafael vagy Michelangelo
müvészetének létrejöttét megmagyarázni. Akár a Gilgames-époszból, akár
Pallas Athéne szobrából, akár Velence köveiből eszmék és gondolatok
sugároznak felénk. De ha a merev materializmus felmondja is a
szolgálatot ott, ahol emberi cselekedetekről és emberi alkotásokról van
szó, bizonyára minden korszak müvészetének vannak társadalmi és
gazdasági előfeltételei. Mások egy nomád társadalomnak és mások a városi
civilizációnak a müvészeti igényei, másként dolgozik a müvész, ha
rabszolga és ha szabad gazdasági alany, másként hat vissza a müvészetre
a feudalizmus és a kapitalizmus gazdasági rendje. A müvészetnek és
közgazdaságnak gyakoriak és sokszorosak az érintkezési pontjai és a
gazdasági viszonyok minduntalan visszahatnak a müvészetekre.
Lehet, hogy Dante akkor is nagy költő lett volna, ha nem a tizenharmadik
századbeli Firenzében születik, de más társadalmi viszonyok között
aligha irta volna meg a Divina Commediát. Lehet, hogy Rafael akkor is
nagy müvész lett volna, ha nem él egy mecénás pápa udvarában, de nem
valószinü, hogy ez esetben szépségükben elragadó madonnákat hagyott
volna ránk. Beethovenből és Wagnerből valószinüleg más viszonyok között
is kitört volna a zenei tehetség, de alkalmasint más lett volna a
muzsikájuk. Mindenesetre több a valószinüség ezekben a feltevésekben,
mint abban, hogy XIV. Lajosból lett volna a történelem egyik legtöbbet
emlegetett alakja, ha véletlenül nem születik XIII. Lajos fiának. A
bizonyosság erejével lehet azonban megállapitani, hogy a müvészi
alkotások létrejöttük gazdasági körülményeit is visszatükröztetik. A
gazdasági körülmények részleges okok, de a müvészeti alkotások nem
kizárólagos okozatok. A müvészet és közgazdaság összefüggésének
kimutatása a tudomány határkérdései közé tartozik. A határkérdések a
legérdekesebbek, de rendszerint azokat hanyagolják el legjobban.
Ha a képzeletünkben vándorutra indulunk és magunk elé idézzük Egyiptom
piramisait, a granadai Alcazart, a moszkvai Kremlt, vagy a bécsi Szent
István templomnak csipkés tornyát, akaratlanul is felmerül az a kérdés,
hogy miért nem épitenek ma ilyeneket? Viszont ha képzeletben végigfutunk
a saját korunk tipikus épitményei előtt és látjuk az Eiffel-tornyot, az
amerikai felhőkarcolókat, a Duna két partját egy ivben összekötő
Erzsébet-hidat, vagy a monumentális lipcsei pályaudvart, felmerül a
másik kérdés, hogy miért épitenek ma ilyeneket? A kérdés ilyetén
felvetésének a célja nem müvészi értékelés, hanem egyszerüen a
különbözőségnek a megállapitása. Az épitmények ugyanis a legszembetünőbb
alkotások, amelyeknek példájával legkönnyebben lehet a felvetett tételt
megvilágitani.
Napjainkban is tömérdek kisérlet történik az elmult idők épitészeti
stilusainak felelevenitésére, látjuk, hogy nagyon tehetséges épitészek
terveznek gotikát, barokkot, reneszánszot, hoznak létre igen szép
alkotásokat, mégis amit igy alkotnak, a legjobb esetben igen szép és
hatásos utánzása egy régebbi eredetinek, amely a maga idejében szerves
része volt a kor életének, kulturájának és civilizációjának.
Ha költőileg akarunk megfelelni arra a kérdésre, hogy az
épitőmüvészetben miért nem sikerül az elmult korok igazi életrekeltése,
azt felelhetjük, hogy más a mi életünk ritmusa, más a mi logikánk, más
alkotó szemmel látjuk a világot. Ha ellenben prózai magyarázatot
keresünk, – itt van az összefüggés a müvészet és közgazdaság között, –
azt kell mondanunk, hogy a gazdasági okok változtak meg s ezekből
kifolyólag, vagy ezekkel egyidejüleg korunk demokratikusabb,
kapitalisztikusabb és mechanikusabb jellegü lett. Ez a változás
tükröződik vissza a felhozott épületek példájában. Ennek a változásnak
kellett bekövetkezni, mert más lett a müvészetben a munkaadó, más lett a
müvész és ehhez képest nagy eltolódás történt a müvészi alkotások
előállitásának módjában.
A munkaadó, vagy munkáltató közgazdasági nyelven szólva, az az egyén,
aki, vagy az egyéneknek az a csoportja, amely a müvészt megfizeti.
Fizetés alatt ma rendszerint azt a pénzbeli ellenszolgáltatást értjük,
melyet a munkás vagy munkavállaló kap valamely munka elvégzéséért. Ilyen
értelemben a fizetés fogalma nagyon modern. A bérmunkás az ókorban és
középkorban ritka kivétel volt s a régi idők nagy alkotó müvészei nem
voltak a mai értelemben megfizetve. A piramisokat nem részvénytársaságok
épittették és nem felügyelő bizottságok ellenőrizték a megszavazott
összegek felhasználásának a módját. Nem is valami közhatóság,
államépitészeti hivatal végeztette a munkát, hozzá nem értő képviselők
beavatkozása mellett és három esztendő multával nem a
pénzügyminiszterium számkukacai hiányolták meg, ha a mérnökök szokás
szerint tullépték a költségvetési előirányzat kereteit. A fáraó emberei
természetben hajtották be a tartományok és hübéres országok adóját s a
seregestől összeterelt rabszolgák, jobbágyok egyetlen fizetése az élelem
volt. Ilyen munkások jók voltak nagy kőtömegek hurcolására, de nem
lehetett velük cizellált finomságu munkákat végeztetni. A finomságot az
épittetők a tömegek hatásával és a monumentalitással pótolták. Igy
születtek meg a tiszta geometriai formákon alapuló piramisok, a
szfinkszek és Memnon-szobrok, szociális és gazdasági okok következtében.