megjelent első kötetét és a »Cambridge Ancient History« vonatkozó
köteteit. Röviden, de igazán általános emberi szempontból tárgyalja a
civilizáció keletkezését _Wells_ könyve is: »A világtörténet
alapvonalai.« Általánosságban az őskor történetéről a legjobb
áttekintést az angolok nyujtják. A németek tulságosan a részletekben
merülnek el és nálunk az összefüggések legkevésbbé domborodnak ki.
Az amerikai ember problémájára vonatkoznak: _Wissler:_ »The American
Indian«, 1917; _Brown:_ »The Riddle of the Pacific«, 1924; _Babcock:_
»Legendary Islands of the Atlantic«, 1922; _Spence:_ »The Origins of
American Man«, Quarterly Review, 1925.
Még három rövid tanulmányra kivánok ehelyütt utalni. Kettő az
_Encyclopaedia Britannica:_ »These Eventful Years« cimü gyüjteményes
kötetében jelent meg; _Breasted:_ »Man’s Early History« és _Saville:_
»The Antiquity of Man in Middle America.« Ezek az ókori kelet és Amerika
archeologiájának mai állásáról számolnak be. _Smith_ a diffuziós
elméletre vonatkozó érveit, melyekre több helyütt utaltam, az »Evolution
in the Ligtht of Modern Knowledge« cimü, 1925-ben megjelent kötetben
tette legutóbb közzé. Egyébként az összes kérdéseknek megközelitőleg
teljes bibliografiája található az Enc. Brit. »Anthropology«,
»Archeology« és »Races of Man« cimszavai és a tanulmányban érintett
egyes országok cimszavai alatt.
FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM.
A forradalom a társadalmi és állami életnek egyik jelensége. Eredetét,
lefolyását illetőleg nagyon különböző lehet. Mikor a szociologia a
forradalmat teszi vizsgálódásának tárgyává, közös nevezőre igyekszik
visszavinni azokat a különböző forrásokból fakadó, különböző helyeken
lejátszódó, rohanó lefolyásu mozgalmakat, melyek nem észrevétlen és
lassu átalakulás, hanem rombolás és pusztulás közepette változtatják meg
egy-egy társadalom strukturájának képét.
A tudomány megállapitásában a forradalom a gyors átmenet időszaka: az az
időszak, mikor a régi rend már megdőlt, de az uj még nem jött létre. Az
az idő, mikor a régi nézetek, meggyőződések, hitek, törvények már
összeomlottak, de az ujak még nem kristályosodtak ki. Átmenet a
zürzavaron keresztül egy viszonylagos társadalmi stabilitás állapotából
egy másik viszonylagos stabilitásnak az állapotába.
Lefolyásában minden forradalom nagyon sok közös vonást mutat. Első
periódusában megbomlanak a fegyelmező erők és a szociális szervezet
fokozatosan a teljes anarchiában vesz el. Miután az anarchia elérte
tetőpontját, egy ujabb rend kezd kialakulni, amely a forradalom
előttinél sokkal keményebb, despotikus eszközökkel igyekszik önmagát
biztositani. Ezt követi egy nagyon hosszu periódus, a visszatérés a
megzavart egyensulyi helyzetbe, illetőleg az uj társadalmi stabilitásnak
az állapotába.
A forradalom második, despotikus időszaka szükségszerü következése az
elsőnek. A szociologia szempontjából közömbös, hogy mi ennek a második
periódusnak az elnevezése, diktatura-e vagy ellenforradalom. A fenti
meghatározás keretében az ellenforradalom sem egyéb, mint a forradalom
második időszaka s az ellenforradalom függvény gyanánt tartozik hozzá a
forradalomhoz. Eszközeiben és jelenségeiben nem, csak irányában tér el
tőle. Az ellenforradalom forradalmi módszerekkel igyekszik
visszacsinálni azt, amit az első létrehozott. Együtt a két forradalmi
periódusnak rövid ideje alatt robbanásszerüleg törnek fel azok az erők,
melyek nyugodt időkben észrevétlenül müködnek. Hősiesség és bestialitás,
magasztos szenvedély és aljas indulat elválaszthatatlanul olvadnak össze
egymással. A forradalmi idők lázálmait követő szürke napokban ezért nem
értik meg maguk a benne részesek, hogy miként lehettek olyan hősök,
olyan reménykedők, olyan kételynélküliek, olyan gyávák, olyan ingatagok,
kegyetlenek és aljasok.
A forradalomnak mindig előfeltétele, hogy nagyon sok elégedetlenség
halmozódjék fel széles néprétegek lelkében. Szükséges, hogy
kiéleződjenek az ellentétek, melyek a társadalmi osztályokat egymástól,
vagy esetleg az uralkodó nemzetet a leigázott tömegektől elválasztják.
Forradalmi tényező főleg, ha nincs meg bizonyos primer ösztönök
kielégitésének a lehetősége. Forradalmi tényező az éhség, a nyomor, a
nincsetlenség. Forradalmi tényező a vagyoni viszonyokban mutatkozó
kirivó aránytalanság, a hivalkodó gazdagság mellett a senyvedő
pauperizmus. Forradalmi tényező, ha egy hajdani hivatását elvesztett
társadalmi osztály privilégiumokkal bástyázza körül magát és nincs meg a
társadalmi kapillaritás lehetősége.
Ezek azok a tényezők, melyek minden forradalomban egyaránt müködnek.
Minden forradalomnak, legyen az akár szociális, akár vallási, akár
politikai szinezetü, célja tulnyomóan a jogok kiterjesztése és nagyobb
tömegek részeltetése az élet különböző javaiban. Jellemző tünete minden
forradalomnak, hogy nem ismeri a határozott célkitüzést és nem ismer
megállást. Kormányozható forradalmak nincsenek és minden forradalom a
gátakat elsöpörve rohan tul a megvalósithatónak határán. Végeredményben
minden forradalom olyan társadalmi, vallási és politikai intézményeket
akar megteremteni, amelyeknek befogadására az adott viszonyok nem mindig
és nem teljesen alkalmasak. A forradalmak rendszerint az adott viszonyok
között a lehetetlent akarják megvalósitani és a lehetetlen
megvalósitására irányuló eszközeikben nem válogatnak. Forradalom után a
régi állapotok teljes egészükben sohasem állanak helyre: valami
eredményük mindig marad, még ha az ugynevezett ellenforradalom teljesen
megsemmisitette is a forradalom külsőségeit és elsöpörte a forradalom
embereit. Mindenesetre minden forradalom után irtózatos, gyakran az
elért eredményt messze meghaladó árat kell fizetni az eredményért. A
forradalom természetszerü tulzásai szülik szükségképen a reakciót:
ezekből él és ezekből táplálkozik az ellenforradalom. A forradalmi és
ellenforradalmi periódusok átmenetileg mindig csökkentik a
szabadságjogok régebbi mennyiségét.
A szociologia óvatos skatulyázói a forradalmak különböző fajait szokták
megkülönböztetni. Szerintük van uralkodó elleni forradalom, van
alkotmány megváltoztatására irányuló forradalom, van nemzeti, gazdasági,
vallási forradalom, sőt van még katonai és palotaforradalom is. Ez a
gondos osztályozás tulajdonképen nem más, mint elsikkasztása a
lényegnek. Alapjában véve minden forradalom közös: kirobbanása az
elégedetlenségnek és törekvés a fennálló rend gyors megváltoztatására.
Az osztályozás csak arra való, hogy hátsó gondolatok szolgálatában
különbséget lehessen tenni jó és rossz forradalmak között, amint annak a
rendszernek az érdeke kivánja, amely az osztályozónak agyát és tollát
kibérelte magának.
A fogalmak tisztázása szempontjából egyet mindenesetre le kell
szögeznünk. Noha közkeletüen ezeket is forradalmaknak szokták nevezni,
lényegesen másként kell elbirálni leigázott nemzeteknek felszabadulásra,
illetőleg elszakadásra irányuló törekvéseit. A forradalmi elem ezekben a
mozgalmakban csupán a fennálló rend megbontására irányuló törekvés;
egyéb közösségük azonban a társadalmi jellegü forradalmakkal, ahol
osztályok állanak egymással szemben, nincs. Adódhatnak azonban elő olyan
esetek, hogy egy hatalmon levő nemzet a leigázottat társadalmilag is
helota-sorsba szoritja és a mozgalomban kétféle tényező találkozik
egymással. A török uralom idején például a macedon forradalmi mozgalmak
egyik rugója az volt, hogy a felnevelődött intelligenciának egyáltalán
nem volt meg az elhelyezkedési lehetősége. A macedon bandavezérek
javarésze tulajdonképen az intelligencia képviselőiből került ki.
Ha a forradalomnak előfeltétele az általános elégedetlenség és bizonyos
ősi ösztönök ki nem elégithetősége, kitörését csak az teszi lehetővé,
hogy a hatalom nem rendelkezik megfékezésére elegendő tekintéllyel és
erővel. A forradalmakat mindig egy bomlási processzusnak kell megelőzni.
Minden állami és társadalmi rendnek a tekintély, a _presztizs_ az
alapja. Minden forradalom szükségképen a régi tekintélyek lejáratásával
és általában tekintélyrombolással jár. Nem a külsőségek teszik igazán a
forradalmat, hanem az, hogy a tömegek megszünnek hinni a régi
tekintélyekben. Beszéd, ujság, röpirat, aláaknázó propaganda előre
jelzik a vihar közeledtét. Az első fal ledöntése már csak jel arra, hogy
a volt hivők dühvel törjék össze a presztizsüket vesztett régi istenek
szobrait. Háboru utáni idők ezért különösen kedvező talaj a forradalom
számára. A háboru ezer meg ezer embert ragad ki békés polgári
foglalkozásának köréből. A katonai mesterség, különösen kezdetlegesebb
intelligencia mellett, bizonyos kicsinylést ébreszt a fegyver
viselőjében a polgári foglalkozások iránt, a fegyver felébreszti
hatalmának tudatát, normális életének megszakitása pedig az erőszakos
megoldás iránti hajlamosságot. A vesztett háboru lerontja a katonai
tekintélyeket is, melyeknek csak a siker az igazi alapjuk. A hazaözönlő
tömegekben, amelyek nem tudnak elhelyezkedni, felgyülemlik és kirobban
az elégedetlenség. Ezt a veszedelmet már a római császárok is nagyon jól
ismerték és ezért igyekeztek háboruik után a veteránokat földosztással
lekenyerezni. Ezért fejezte be manapság is nagyon sok állam háboruit
földreformmal, amely lekötötte, de egyuttal szét is oszlatta a
veszedelmessé válható tömegeket. Ezt cselekedte Anglia a bur háboru és
Oroszország az orosz–japán háboru után. A földreform nem egyéb, mint a
háboru után veszedelmessé válható szociális elégedetlenségnek a régi
vagyonos osztályok terhére való levezetése.
Minden forradalomhoz, hogy forradalommá lehessen, _tömegek_ kellenek. A
tömeg azonban, mely a forradalmat csinálja, nem térbeli, hanem időbeli
fogalom. A tömeget nem egyedeinek száma, nem azok müveltségi foka,
politikai érettsége, vagy éretlensége, hanem a lelkiállapotnak bizonyos
diszpoziciója teszi. A forradalmi idők legjellemzőbb sajátossága, hogy
egyszerre, szinte máról holnapra százak és ezrek felfogása, meggyőződése
és az egész világról alkotott képzete megváltozik. Normális időkben a
vélemények megváltozása egyéni, forradalmi időkben tömegjelenség.
Normális időkben az ilyen változás rendszerint egy hosszabb processzus,
belső átalakulás eredménye, forradalmi időkben hirtelen, külső behatások
alatt történik. Az emberek tömegesen vesztik el régi
megállapodottságukat, anélkül, hogy ugyanakkor megtalálnák uj énjüket.
Ez a forradalmi emberek ki nem egyensulyozottságának legfőbb
magyarázata.
Le Bon és mások kutatásai óta áltatás volna feltételezni, hogy nevelés,
társadalmi állás, müveltség és egyéb jellemképző erők óvszerül
szolgálhatnának az ilyen tömeghatások ellen. Tömeggé válhatik a
tábornok, a közigazgatási tisztviselő, a képviselő és az egyetemi tanár,
ha a pillanat hatása, vagy a viszonyok kényszere alatt feltüzi a
forradalmak kokárda-jelvényét. A tömeg a lelki infekció egyik jelensége,
mellyel szemben nagyon ritka az immunitás. Ezért nem lehet utólag
csodálkozni, ha a forradalomban a volt tábornok mindenkinél nagyobb
vörös gombbal szaladgál, ha a későbbi püspök a kommunizmust a
legideálisabb életformának hirdeti és ha a magasállásu biró végletekig
való kitartást prédikál az uj rend mellett. Ezek azok a cselekvések,
melyekre rövid néhány esztendő multával elkövetőik nem szivesen szoktak
visszaemlékezni. Pedig nem is ők változtak meg, csak a hangulat, melynek
hatása alatt állottak. A tömeg egyedei ugyanis mindig azonosak, csak a
lelkiállapotuk más és más. Fanatizmus, lelkesedés, elkeseredés,
gyülölködés és gyávaság, vagy egyszerü alkalmazkodási törekvés hatása
alatt elvesztik régi individualitásukat és részesei lesznek a
tömegléleknek, amely megnyilvánulásaiban eltér az egyének lelkétől.
Ugyanazok, akik tegnap a társadalom oszlopai voltak, holnap a
képrombolók élére rohannak. De amilyen gyorsasággal ez a változás
történik, ha a forradalmi pszichózis elvesztette erejét, épen olyan
gyorsan tünik el a forradalmi _citoyen_ és lesz belőle békés
_bourgeois_.
A tömeg alapjában véve mindig helyen érez, de logikátlanul cselekszik.
Megérzi a társadalmi és állami rend igazságtalanságait, de nem ismeri
azok orvosszereit és nem tudja megszüntetésük módjait. Minthogy
társadalmi állás, elhelyezkedés, müveltség, vérmérséklet szerint nagyon
különböző egyénekből tevődött össze, ahhoz, hogy cselekedjék, nagyon
általános, tetszetős, de tartalmilag bizonytalan _jelszavakra_ van
szüksége. Isten országa, haladás, egyenlőség, szabadság, testvériség,
szocializmus, kommunizmus és társaik. A jelszó általános tünete minden
forradalomnak. De kellenek a jelszavak másért is. A primitiv emberi
igazságérzet megköveteli, hogy az ember önmaga előtt igazolja
cselekedeteit. Ezért kell olyan tételeket felállitani, hogy a tulajdon
lopás és hogy a tulajdon elkobzása nem egyéb a kisajátitók
kisajátitásánál.
A másik jellegzetes vonása minden tömegnek, de különösen a tömeg
forradalmi lelkiállapotának, a kritika nélküli _hiszékenység_. A tömeg
elfogadja a jelszavakat és melléjük maga csinálja az ábrándképeket és
hazugságokat, melyeket teljes egészükben valónak fogad el. Elhiszi, hogy
a Bastille lerombolásával uj korszak virrad rá, elhiszi, hogy Napoleon
császársága tulajdonképen betetőzése a forradalmi ideáloknak. Ugyanaz a
tömeg tapsol Robespierrenek, éljenzi Napoleont és virágokkal halmozza el
Sándor cárt, mikor a szövetségesek hadseregei élén bevonul Párisba.
A forradalom lélektanához tartozik a gyakorlati itélőképesség teljes
hiánya, akár a célok elérhetősége, akár a szállongó hiresztelések
tekintetében. Forradalmi időkben nem okoz nehézséget annak elhivése,
hogy meg lehet valósitani e földön Isten országát, hogy a társadalom
minden felsőbbség és hatóság nélkül, tisztán az emberek testvéri
együttérzése alapján boldogulhat, vagy hogy meg lehet teremteni az
állandó és tökéletes egyenlőséget. De épen ugy elhiszi a tömeg, hogy
csak egyesek, vagy egyes osztályok gonoszsága és rosszakarata állja
utját, hogy megvalósitsa ezeket a nagyszerü célokat. A forradalmi tömeg
elhiszi, hogy aki jó kabátot visel, feltétlenül arisztokrata és eo ipso
ellensége a forradalomnak. Elhiszi, hogy csak a zsidók csinálták a
forradalmat és hogy minden zsidó kommunista. Ezért közös minden
forradalomban a kollektiv felelősségrevonás jelensége és ezért szed
minden forradalom tuszokat azoknak köréből, akiket eszméi ellenségének
tart. Az ilyen hiszékenységre alapitott vádak a különböző forradalmakban
még tartalmilag is ismétlődnek, csak a nevek változnak. Dantont
bukásában azzal vádolták, hogy Pittel cimborált a forradalom ellen;
Miklós cárról azt hiresztelték, hogy országát eladta a németeknek. A
szexuális érzés lévén az emberi életnek egyik legerősebb mozgatója, majd
minden forradalomban felbukkannak a szexuális természetü vádak is,
melyeknek tárgya rendszerint a felsőbb osztályok tagjainak az alsóbb
osztályok szép és erkölcsös nőivel szemben elkövetett erőszakossága.
Mióta a monda egy ilyen eseménnyel hozta kapcsolatba az utolsó római
király bukását, ezek a vádak és hiresztelések kiszinezett és tulzott
formában állandóan ismétlődnek. Ezek a szexuális elemek feltalálhatók a
francia forradalomban, orosz bolsevizmusban és napjaink többi forradalmi
mozgalmaiban egyaránt.
A tömeg hiszékeny és hinni akar. Ezért van a nagy forradalmi
jelszavaknak mindig igéretszerü jellegük és ezért van minden forradalmi
tanban bizonyos megváltásszerü vonás. Közösek ebben a legkülönbözőbb
eredetü forradalmi mozgalmak, kereszténység, középkori parasztlázadás,
ujrakeresztelők, francia forradalom, szocializmus és kommunizmus
egyaránt. _Kropotkin_, a forradalmak szakértője, mindenkor vallásos
lelkesedést lát a tömegekben. _Wells_ szerint nem a tétel lényeges a
szocializmusban, hanem az az ismeretlen uj világ, melynek bekövetkezését
igéri. Hogy mi legyen a tartalma ennek az uj világnak, melynek igérete
kétségtelenül ott lebeg minden forradalom felett, lehet nagyon
különböző, de igérete és hite nélkül nincs forradalom. Mig azonban a
vallások földöntuli boldogságot igérnek, a forradalmak földi megváltás
képeit csillogtatják meg a tömeg előtt. Az elsőnek a terminusa az
örökkévalóság, az utóbbinak azonban emberileg belátható időn belül kell
bekövetkezni. De mert nem következhetik be, ezért követi az állami és
társadalmi jellegü forradalmakat a tisztán vallási jellegü mozgalmaknál
gyorsabban a kiábrándulás.
Olyan forradalom, amely valóra tudta volna váltani igéreteit, még nem
volt és nem is lesz. A forradalom lehet tisztitó vihar, hozhat haladást
magával, de mint adós, nagyon gyenge igéreteinek valóraváltásában.
Nagyon gyakran még a haladás is egészen más irányban jelentkezik, mint
előre kitervezte. Ma még nem érkezett el az ideje, hogy végleges
itéletet mondjunk az orosz forradalomról. Kétségtelen azonban, hogy a
dogmatikus marxizmus és kommunizmus volt a zászlajára irva. Már ma is
lehet látni, hogy ezzel szemben legfőbb eredménye a feudalizmus
megdöntése, a nagybirtok feldarabolása és egy konzervativ irányu
paraszt-demokráciának a megteremtése.
Minden forradalomnak halála a _kiábrándulás_. Ez a kiábrándulás nem
jelent szükségképen elfordulást a forradalmi jelszavaktól. A jelszavak
élnek, de kivesz belőlük a lendület és erő. A forradalom eljut a
kifáradás állapotába. Ez a forradalom második periódusának kezdete,
mikor vagy a régi rend szervezkedik erőszakos restaurációra, vagy egy uj
rend emelkedik ki magából a forradalomból. A második periódusnak e két
látszólag nagyon eltérő fajában nagyon sok a közös vonás. A normális
idők tekintély-tiszteletétől eltérőleg ilyenkor a félelem a hatalom
gyakorlásának legfőbb biztositéka és az általános kifáradás a
megváltozott helyzet legfőbb jellemvonása. Az uj irányzat konzervativ és
reakciós. Még ha a forradalom vivmányainak megőrzése cimén történik is
az uj szervezkedés, lényegében ez akkor sem egyéb a forradalom
halálánál. Ilyenkor hiszi a tömeg, hogy Octavianus megmenti a
köztársaságot és Napoleon a szabadságot. Az orosz forradalom második
periódusában a vezetők még a régi jelszavakat hangoztatják, mikor a
parasztok tulajdonjogának elismerése, az egyéni gazdasági tevékenység
helyreállitása és az uj gazdasági politika tulajdonképen a
dekommunizáció kezdetét jelenti. Ez az a második periódus, mikor a régi
rend emberei kezdenek felbukkanni és egy uj állapotban történik az
összeolvadás. A forradalom kiélte magát, megelégszik a formákkal, a
lényeg kicsuszik alóla. Amint azonban a forradalom nem azért sikerült,
mert egy pár vezető a forradalmat akarta, vagy elhatározta, megdöntése
sohasem néhány ellenforradalmár munkája. Az ellenforradalmak csak akkor
sikerülhetnek, ha megváltozik és reakcióssá válik a tömeg gondolkodása.
Soha a konzervativ ösztönök oly erősen nem élnek a tömegekben, mint
lezajlott forradalmak után.
Lezajlott forradalmak után, mikor az egyesek megint higgadt fővel
gondolkodnak, csodálkozással szokták megállapitani, hogy a forradalom –
vagy ellenforradalom, – egyáltalán sikerülhetett. A történelmi
kézikönyvek, de főleg az utólagos bölcsesség jegyében irott tanulmányok
csakugy hemzsegnek az olyan megállapitásoktól, hogy a forradalmat csak
törpe minoritás csinálta és kellő pillanatban, kellő határozottsággal el
lehetett volna fojtani. _Ha_ a Bastille őrsége ellenáll, _ha_ a svájci
testőrök még egy óra hosszat kitartanak, _ha_ a Tabor-hidon idejében
lövetnek, _ha_ a versaillesiek megfontolatlanul ki nem üritik a párisi
erődöket, _ha_ a cár környezete el nem bátortalanodik és _ha_ van egy
maroknyi elszánt csapat akár az őszirózsás forradalom, akár a kommün
kitörésének éjszakáján, bizonyára nincsen forradalom. De a forradalomban
és ellenforradalomban látszólag azért változik meg az események
logikája, hogy a későbbi kritikusok a döntő pillanatokban seholse
legyenek, vagy ha jelen vannak, bölcsen meglapuljanak. Minden forradalom
története ezt bizonyitja és mi, akik szintén átéltünk már egynémely
forradalmi időket, megdöbbentő hasonlatosságokat állapithatunk meg a
régebbi forradalmak jelenségeivel.
Az események menete pontosan ugyanaz: fokozatos bomlás, mely az
anarchiáig vezet. Egyéni akciók és huligánizmus az egész vonalon. Lent
megrendül a tulajdon intézményének tisztelete, fent a tulajdon
megvédésének ösztöne. A tekintélyt képviselő hatóságok felülről lefelé
mind bizonytalanok és ingadozók. Minthacsak törvényszerüség volna
cselekedeteikben, a legrosszabb féluton állnak meg, akár erőszakra, akár
engedményekre határozzák el magukat. Erőszakjuk csak felingerel, mert
hiányzik belőle a következetesség és erő, engedményeik ki nem
elégitenek, mert nem nyujtanak eleget és mindig elkésettek. Közös e
tekintetben a francia Lajos sorsa az orosz Miklóséval. Ahogy a francia
forradalomban egymást követték mérsékelt királypártiak, az alkotmány
reformátorai, a girondiak, a jakobinusok és ezeket a pure et simple
terror emberei, ugy következtek Oroszország forradalmi periódusában
egymásra Witte, Stolypin, Lwow herceg, Miljukov, Kerenszki, Trotzkij és
Lenin. Némi kis történelmi fantáziával még azt is meg lehetne
állapitani, hogy az egyes vezéralakok közül, melyik kinek felel meg. De
a hasonlóságok még tovább is mennek. A jóindulatu, de tehetetlen
uralkodó, aki mult rendszerek büneinek az áldozata. Az idegen asszony,
aki ellen összpontosul a tömegek gyülölete. Az udvari botrány, amely a
legszigorubb titoktartás mellett is kipattan és konkrét formát ad az
általánosságban elhangzott vádaknak. Franciaországban a nyaklánc
botránya, Oroszországban Rasputin. Az emigráció, a restaurációs
kisérletek, fehér ellenforradalom Vendeében és Dél-Oroszországban,
kisérletek az elfogott uralkodó család megszöktetésére és mindezek után
a tragédia. Még a forradalom megitélésében nincs különbség. A polgári
Európa ma körülbelül ugyanolyan szemekkel nézi Oroszországot, mint ahogy
százharminc és egynehány esztendővel ezelőtt nagyapáink nézték a
forradalmi Franciaországot. Borzadtak tőle és bizonyára ugy vélték, hogy
az emberiség sorsa felett őrködő felsőbb hatalom igazságos rendelkezése
volt, mikor a királygyilkos forradalmi vezéreket elérte a végzetük.
Egész Európa megkönnyebbülten lélekzett fel, mikor a francia forradalom
véget ért, olyannyira, hogy még annak a reakciónak a nyomását sem érezte
egyideig, amelyet egy ujabb negyedszázadnak kellett megdönteni. A
forradalom és szereplői az elitélő verdikt sulya alá kerültek. Csak
évtizedek multával, amint az összes szereplők eltünedeztek az élők
sorából, kezdtek az emberek uj értékeléseket felállitani. Taine szerint
akkor kezdődött meg a nagy forradalom glorifikálása Franciaországban,
mikor összes szereplői eltüntek az élők sorából. A szereplők meghaltak,
de feléledtek a halott presztizsek, mert a szükséges távlatba kerültek.
Egy régebbi tanulmányomban megirtam az 1849. évi eszéki árulás
történetét. Eszék várának majdnem hatezer ember volt a helyőrsége 63
ágyuval, mikor a Batthyány Kázmér gróf kormánybiztos a várba egy
zászlóalj frissen toborzott, rosszul felszerelt honvéddel bevonult és a
helyőrséget felszólitotta, hogy esküdjék fel a magyar alkotmányra. Három
császári tábornok, egész rakás törzstiszt volt a várban, akik a
parancsnokságuk alatt álló fegyveres erővel a maroknyi honvédcsapatot
összeroppanthatták volna. De nem ez történt. Teljesitették a »borzalmas«
parancsot. Egymásnak ellenben zárt ajtók mögött reverzálist állitottak
ki, hogy amit cselekedtek, a legfőbb hadur iránti esküjüket nem érinti.
Ugyanez az eset a mi forradalmainkban is megismétlődött. A véletlennek
ez a sokszoros megismétlődése nem véletlen, hanem azonos lelki
dispozicióknak ismétlődése.