fokozatosan megismerkedtek az amerikai kontinens többi részeivel is,
meglepetve állottak meg a hatalmas, piramisszerü épitmények előtt,
melyeknek romjai sok tekintetben még ma is talányt jelentenek az
őstörténelem kutatói számára. Az ismeretek akkori állása mellett más
magyarázatát, nem tudták adni ezeknek az épitményeknek, minthogy
alkotóikat a föniciaiakban és karthagóiakban keresték. Különböző
regényes magyarázatokban azóta sem volt hiány és négy évszázadon
keresztül laikusok és tudósok a legkülönbözőbb módokon igyekeztek az
amerikai civilizáció rejtélyét megoldani.
Kolumbus kora előtt Amerikában a kontinens derekán lakó népek jutottak
el a civilizáció állapotáig. Ennek a civilizációnak három nép volt a
birtokában, a mája Yukatanban, a nahua és főleg ennek azték törzse
Mexikóban és az inka Peruban. A felfedezés idejében ez a három nép már a
megszervezett társadalmi és állami életnek magaslatára emelkedett. A
vadászattal, halászattal és a természet által nyujtott gyümölcsök
esetleges gyüjtögetésével szemben ismerték a rendszeres földmüvelés
nyujtotta előnyöket. Termesztették a tengerit, burgonyát, dohányt,
gyapotot és a földmüvelés eredményességének biztositására, akárcsak az
ókor keleti népei, csatornákat és öntöző müveket létesitettek. Az
iparban ismerték a fazekasságot, fonást és szövést, a fémek közül
használták az aranyat, ezüstöt és rezet és részben a bronzot is. Az irás
a máják és aztékok körében a hieroglifák stádiumából a fonetikus jelek
felé volt átfejlődőben. Mindhárom népnek a vallása is tulemelkedett már
az egyszerü természeti vallások állapotán; voltak képzeteik a
mindenségről, volt ritusuk és dogmájuk. Ismerték a matematika
alapelemeit, tudtak naptárakat szerkeszteni és különösen a máják
időszámitását megközelitő pontossággal vissza lehet vezetni körülbelül
Krisztus idejéig. A láma kivételével egyik népnek sem voltak azonban
tejelő és igavonásra használt háziállatai; nem ismerték a kereket és az
ekét. Földmüvelésük körében csak a kapát használták. Nagy
általánosságban körülbelül olyan kulturnivón állottak Amerikának többi,
kőkorszakot élő vadász és halász népei fölött, mint állottak Egyiptom és
Mezopotámia az óvilág többi népeivel szemben a mi időszámitásunk előtt
három-négyezer esztendővel. Kulturájuk Amerika felfedezésének az idején
kezdett terjedni északi és déli irányban a kőkorszaki vadászok
vidékeire. Ha a spanyol hóditás össze nem dönti az aztékok és inkák
birodalmát, bizonyára hatalmi és kulturális centrummá fejlődnek egész
Amerika, vagy legalább is a kontinens jelentős részei számára.
A bölcsőt, ahonnét ez a civilizáció kiindult, valószinüleg a máják
körében kell keresni. Ők voltak az uttörők, de bizonyos vonatkozásokban
az aztékok és inkák tulszárnyalták őket. Általában az elért kulturfok
tekintetében a három nép között nagy eltérések mutatkoztak és a
kétségtelen kölcsönhatások mellett az elért eredményeknek egy
szinvonalra hozatala még nem történt meg. A máják például nagyszabásu
épitményeik emelésénél, melyeket ma őserdők bozótja borit, csak
kőeszközöket használtak s a réz és bronz alkalmazásában elmaradtak az
inkák és aztékok mögött. Viszont irásjeleiknek ismerete csak északi
irányban, Mexikó felé hóditott teret és egyáltalában nem hatolt be
Dél-Amerikába. Peruban az irást növényi rostokból készült szines fonalak
csomózásával pótolták. Amennyire a fennmaradt emlékek alapján meg lehet
itélni, közvetlenül a spanyol hóditás előtti időkben hosszu küzdelem
folyt az aztékok és máják között, amely nagyrészben az utóbbiak
országának elpusztitásával végződött. Igy az európaiak megjelenése
alkalmával a mája civilizáció, amely valaha vezetett Amerika földjén,
már hanyatlóban volt.
=Önálló volt-e a középamerikai civilizáció?= Mikor a tudomány elkezdett
foglalkozni a középamerikai civilizáció problémájával, természetszerüleg
felmerült ugyanaz a kérdés, amely már az egyiptomi és szumir civilizáció
kezdeteinek vizsgálatánál is foglalkoztatta a kutatókat: mi volt az, ami
a lökést megadta, hogy épen ezek a népek emelkedjenek a barbárság
állapotából a szervezett társadalmi élet és kultura szinvonalára? Az
óvilág civilizációjának eredeténél aránylag egyszerü volt a válaszadás,
mert a részletkérdésekben lehetett ugyan eltérés, de afelől nem lehetett
kétség, hogy maga a civilizáció a Földközi tenger délkeleti sarkának
alluviális folyóvölgyeiben keletkezett. Az amerikai őskulturát illetőleg
azonban két tudományos hipotézis került szembe egymással; az egyik az
amerikai kulturának autochton voltát vitatja, mig a másik tagadja a
külön kulturfejlődés lehetőségét és az amerikai kulturát is az
óvilágéval azonos ősi forrásból akarja leszármaztatni.
Az első hipotézis szerint az emberi szellem alapjában véve egységes és
ha a körülmények egyébként kedvezőek, kulturában és civilizációban
szükségképen azonos eredményeket termel ki magából. Ezen iskola
képviselői szerint az evolucióban müködő erő az, amely azonos
körülmények között azonos eredményeket hoz létre. Ezen elmélet szerint
lehetnek elszigetelt és egymástól függetlenül fejlődött civilizációk.
Ilyen elsősorban az amerikai. A másik az ugynevezett _diffuziós
elmélet_, melynek főképviselői Elliot Smith és iskolája. Ezek szerint az
a felfogás, hogy a civilizáció keletkezése különböző helyeken
megismétlődhetik, csak az evoluciós tan helytelen magyarázatából
eredhet. Az evolució nem azonos fejlődés és nem ugyanannak a fejlődésnek
megismétlődése, hanem ugyanazon törzsnek a szétágazása és ebben a
keretben folyton tökéletesebb formáknak kitermelése.
Idestova már csaknem száz esztendeje, hogy Humboldt a kulturának nem
különböző helyeken való keletkezését, hanem szétterjedését hangoztatta
és rámutatott az ázsiai és amerikai kultura számos hasonlatosságára. A
diffuziós elmélet hivei igyekeztek ezt a megállapitást törvényszerüvé
tenni és minél több bizonyitékkal alátámasztani. Nem minden jogosultság
nélkül hivatkoznak a jávai, sziámi és kambodzsai épitészetnek a
középamerikai épitményekkel való feltünő stilusbeli hasonlatosságára.
Utalnak arra, hogy egyes ülő helyzetben levő istenalakok feltünően
hasonlitanak a hátsó-indiai Buddha szobrokhoz. Egyes archeologusok a
mája épitmények diszitő motivumai között az elefántot vélték felfedezni.
Elliot Smith egész sor olyan kulturális tényezőt sorol fel, melyeket
véleménye szerint kétszer nem lehetett feltalálni. Ezek között vannak
például a körülmetélés, a nap és kigyó együttes használata uralkodói
jelvények gyanánt, a megalitikus épitmények és a szvasztika. Szerinte
mindezek egy ősi, ugynevezett _heliotitikus kulturának_ az elemei, amely
nagyjából az északi szélesség 20 és 45 foka közötti övön terjedt a
Földközi tenger délkeleti szögletéből nyugati irányban az Atlanti
oceánig, kelet felé pedig egész Déli-Ázsián és a Csendes oceán
szigetvilágán keresztül az amerikai partokig. A Csendes óceán
vizsivatagában, 2000 km.-re Pitcarin szigettől és 7000 km.-re a
délamerikai partoktól, magányosan emelkedik ki a _Husvét sziget_, amely
óriási méretü kőszobrairól világhirre emelkedett. A diffuziós elmélet
hivei ezt a magányos szigetet a legfőbb bizonyitéknak tekintik a maguk
igazsága mellett: pillére volt annak kulturhidnak, amely Ázsiát a
polinéziai szigetvilágon keresztül Amerikával összekapcsolta. Elliot
Smith még térképen is megrajzolta az emberi civilizáció szétterjedésének
képletét. Szerinte a Krisztus előtti negyedik évezredben egyiptomi
kolonizátorok vitték szét a civilizáció csiráit Szumérba, Elámba,
Krétába, Sziriába és másfelé. A Kr. e. harmadik és második évezredben az
ujabb centrumok a kultura módosult és változott tipusait terjesztették
szét Európában, Afrikában és Ázsiában, egészen Szibériáig és Kináig. A
következő évezred egy további szétterjedés tanuja a maláj szigetvilágra
és Melanéziára, mig az utolsó hullám a Csendes oceánon keresztül Peruig,
Közép-Amerikáig és Mexikóig jutott el.
Akármilyen tetszetős is a civilizáció egységének ez a tantétele, teljes
merevségében aligha fedi a valóságot. A tétel épen olyan tulzásnak
tetszik, mint azoknak az okoskodása, akik abból a körülményből, hogy az
amerikai civilizáció, ugyanugy, mint az egyiptomi, két földrész
összekötő pontján keletkezett, törvényszerüséget akartak levezetni és
felállitották a civilizációk keletkezési helyéül szolgáló
_transzkontinentális hidak_ elméletét. Önmagában sem az önálló amerikai
civilizációnak az elmélete, sem pedig a diffuziós elmélet nem elégséges
a problémák egész sorának megoldására. Az amerikai civilizációnak
mindenesetre vannak ugy ősi, mint idegen földrészekről később
beszármazott elemei. Ha ugyanis a civilizációt Amerika népei kivülről
kapták volna a Kr. e. első évezredben, akaratlanul fel kell merülni a
kérdésnek, hogy mi volt akkor Amerikában azelőtt? Vajjon el lehet-e
képzelni, hogy a Bering szoroson át bevándorolt mongolok vagy
premongolok utódai változatlanul megmaradtak hét-tizezer év előtti
állapotukban? Vajjon nem lehet-e elképzelni az emberiségnek erről az
ágáról, hogy a többiektől való elszigetelődése után, alkalmazkodva a
viszonyokhoz, megismerve és felhasználva a rendelkezésére álló
természeti erőket és kincseket, magától is eljutott a civilizációnak,
szervezett gazdasági és társadalmi életnek bizonyos fokára? Olyan nagyon
bizonyos-e, hogy ugyanazt a dolgot kétszer, vagy két helyütt felfedezni
nem lehet? Nem mutat-e a találmányok története nagyon sok példát, hogy
mikor a szükség parancsolta, egymástól függetlenül többen is rájöttek
ugyanannak a problémának a megoldására?
Ezek figyelembevétele mellett az amerikai civilizáció fejlődését
körülbelül következőleg lehet megmagyarázni. A kőkorszakbeli vadászok
utódai évszázadok, vagy talán évezredek leforgása alatt szétterjedtek az
egész kontinensen. Alaszkától a földrész déli csucsáig klimájánál és
természeti viszonyainál fogva Közép-Amerika rejtette magában leginkább
azokat az elemeket, melyek az embert a megtelepedésre és rendszeres
gazdasági munkára rávezethették. Guatemálában, ahonnét a mája
civilizáció kiindult, vad növény formájában ma is tenyészik a _tengeri_
őse. Mint a vad gabona Elő-Ázsiában, itt valószinüleg a tengeri
megismerése vitte rá az embert a földmüvelésre és megtelepedésre.
Amerikában is a földmüvelésre való áttérés volt a település, állandó
lakás és társadalmi élet kezdete. Hogy az igy kezdődött civilizáció az
idők folyamán kapott idegen eredetü elemeket, az ismét valószinü. Azt
ugyanis, hogy Amerika és a földkerekség többi része között mindaddig
semminemü összeköttetés nem lett volna, mig a mi történelmi könyveink
számára hivatalosan fel nem fedezték, feltételezni nem lehet. Azt
természetesen, hogy a csiszolt kőkorszak, vagy bronzkorszak
parthajózásra alkalmas hajózási eszközeivel bárki is rendes oceánjárásra
vállalkozott volna, senkisem állithatja. Ezzel szemben, ha nem is
bizonyitható, nincsen kizárva, sőt valószinü, hogy évszázadok folyamán
innét is, onnét is, ismételten vetődtek hajótöröttek az amerikai
partokra. A polinéziai szigetvilág bennszülötteinek
oldal-egyensulyozóval ellátott csónakjai gyakran meglepően nagy utakat
tesznek meg. Még a mult századból is van tudomásunk róla, hogy egy vihar
által elsodort japán dzsunka Amerika partjain szenvedett hajótörést.
Ahogy Uj-Zéland, vagy a Husvét sziget a kőkorszakban be tudott
népesülni, ugyanugy juthattak el hajótörések szerencsétlenjei, vagy
egyszerü kalandorok Amerikába. Nagy szerepük lehetett ebben a
tengeráramlásoknak is. A déli csendes oceáni áramlás, mely a polinéziai
szigetvilágból indul ki, Peru partjain törik meg. A Kuro-sivo áramlás
Japántól Észak-Amerika partjához vezet. Az Atlanti oceán északi részén a
szigetek láncolata, melyet a történelmi időkben a normannok nagyon jól
ismertek, valósággal hidpilléreket szolgáltatott Európából Amerikába.
Az Amerikában évezredek előtt kifejlődött autochton civilizáció ezen a
réven gazdagodott a történelemig homályban levő századok során idegen
elemekkel. Ezért lehet igazuk azoknak az amerikai archeologusoknak, akik
egyik oldalon rokonságot állapitanak meg a labradori és nyugat-európai
csiszolt kőeszközök között, másik oldalon pedig rámutatnak arra, hogy a
polinéziai eredetü burgonya is csak az ember közvetitésével kerülhetett
Dél-Amerikába. Igy lehet megmagyarázni a közép-amerikai kulturáknak más
kulturákkal való rokon vonásait is. Mai értelemben vett kolonizálásról a
Kolumbus kora előtti Amerikában beszélni nem lehet, de igenis fel lehet
tételezni azt, hogy a mongol eredetü amerikai faj az évezredek során
tarkázódott idegen elemekkel, az amerikai civilizáció pedig
esetről-esetre kapott kivülről megtermékenyitő lökéseket. Ezért kell
feltételeznünk azt is, hogy sem az elszigetelt civilizáció elmélete, sem
pedig a diffuziós elmélet önmagában nem állhat meg, hanem
természetszerüleg kiegésziti egymást.
=A föld és faj szerepe a civilizáció történetében.= A fentiekben
áttekintve az emberi civilizáció keletkezésének és kifejlődésének nehéz
és fáradságos évezredein, akaratlanul is fel kell merülni a kérdésnek,
hogy miért kellett a civilizációnak ott megszületni, ahol épen
megszületett és milyen okok idézték elő már a hajdankorban az egyes
népek és országok civilizációjának elvándorlását, vagy hanyatlását.
Kétségtelen, hogy a civilizáció kifejlődésében igen fontos, majdnem
döntő jelentőségü szerepük volt a földrajzi, éghajlati és egyéb fizikai
tényezőknek, mint arra Egyiptomnál és Mezopotámiánál rámutattunk. A
jégkorszak Európájának nedvesen hideg klimája és siváran fagyos tája,
ahol az embernek minden erejét meg kellett fesziteni, hogy létének
legnélkülözhetetlenebb szükségleteit megszerezze, nem volt alkalmas
arra, hogy földéről a civilizáció kisarjadjon. Erre az alluviális
folyóvölgyek voltak a legalkalmasabbak, ahol könnyebbek voltak az élet
előfeltételei, de egyben olyanok voltak a körülmények, hogy szinte
megtelepedésre és közös erőkifejtés révén még nagyobb eredmények
elérésére sarkalták az embereket. Voltak, akik épen azért az egyiptomi,
mezopotámiai és részben kinai példákból levont tapasztalatokat abban a
nagyon egyszerü, de egyuttal nagyon merev tételben süritették össze,
hogy _öntözés nélkül nincs civilizáció_. Ennek a tételnek az a legfőbb
hibája, hogy az okot felcseréli az okozattal. Nem az öntözésből lett a
civilizáció, hanem az öntözés már a földet müvelő, a természet erőit
hatalmába állitó, civilizálódó ember munkája.
Mindenesetre a tételből annyi igaz, hogy megfelelő természeti
előfeltételek nélkül civilizáció nem keletkezhetik. Magának a
civilizációnak hordozója azonban az ember, közelebbről a _faj_, az
emberiségnek egy bizonyos, nagyjából közös testi és lelki
tulajdonságokkal felruházott csoportja. A durva kőkorszak cro-magnoni
embere olyan müvészi tehetséget árul el, hogy szinvonala hosszu
évezredeken át megközelithetetlen marad a többi emberiség számára. Az
egyiptomi és szumir civilizáció többé-kevésbbé azonos előfeltételek
között fejlődött és vonásaiban mégis erősen elüt egymástól. Kréta
elsőnek viszi be az egyéni, individuális vonást az emberi civilizációba.
Az elvont természettudományos és metafizikai gondolkodás első elemeivel
nem az egyiptomiak és babiloniak, hanem az árja görögök és hinduk
ajándékozták meg az emberiséget. Költészetük a szemitáknak is volt; az
egész epikus költészetnek a babiloni _Gilgames-éposz_ a legrégibb emléke
s a lirának csodálatosan szép megnyilatkozásait őrizte meg az _Énekek
éneke_. A szemita költészet azonban a gondolatok dinamikáján nyugszik,
nem ismeri a metrikus szerkezetet és a rimek ölelkezését; ez az árja
lélek szülötte és az árja nyelvek sajátossága.
Faj és nyelv nem fedik egymást és tiszta fajokat már a legrégibb
korokban sem tudunk kimutatni. Bizonyos azonban, hogy a nyelvek
keletkezése és felépitésük logikája mögött külön lelki individualitások
megnyilatkozását kell keresnünk. Az emberi társadalomban igy felépült
nyelvek a gondolatok hordozói és a civilizáció munkájának eszközei. A
fejlődés későbbi fokán azonban a nyelv több egyszerü eszköznél;
determinálója az egyes emberi csoportokhoz való tartozandóságukat. A
biológiai és antropologiai _faj_ mellett létrejön az etnikai és
históriai _nép_ s az érzésbeli és erkölcsi _nemzet_. Nincs tulzás benne,
hogy aki angolul tanult meg beszélni, másként tanult meg gondolkodni is,
mint akinek magyar, vagy japán az anyanyelve. Modern gazdasági életből
vett hasonlattal élve, a nyelv, akár az iparnak egyes ágai, visszahat
arra, aki él vele és módositja lelki berendezését. Német vagy francia
faj például nincs; a német és francia nép egymásra rakodott és egymással
összekeveredett fajok konglomerátuma, de mégis lehet német és francia
jellemről és tulajdonságokról beszélni. Ezek a problémák azok, melyeket
oly sokszor és oly szivesen szoktak összekeverni egymással.
A régebbi tudomány tulságosan nagy sulyt helyezett a _miliő elméletére_.
Még ma is emlékszem iskolai könyveim magyarázataira, hogy a derüs ég, a
kéklő tenger, a lágy formák, az enyhe levegő volt a szülőanyja a görög
költészetnek és müvészetnek. Da vajjon ez a költészet és müvészet
lehetett volna-e azzá, aminek ismerjük – görögök nélkül? A görög géniusz
volt az, amely ezeket a szépségeket felismerte, amelyek őt örök
alkotásokra ihlették. Olyan eset ez, amely számtalanszor ismétlődik a
civilizáció történetében. De a görög példa mutatja azt is, hogy ha elhal
a faj géniusza, vagy nevezzük bármiként azt a folyamatot, amely a faj, a
nép vitalitásának elhalását hozza magával, hiába van az ég, a tenger, a
forma, a levegő, ugyanazokat az értékeket magából kitermelni képtelen.
Ma kétségtelenül a fehér fajhoz tartozó népek, szorosabban az
indoeurópaiak, vagy árják vezetnek az emberiségben. Pedig időben az
egyiptomiak, szumirok, szemiták és a mediterrán fajhoz tartozó különböző
népek legalább három évezreddel megelőzték őket. Egyiptomban már
állottak a piramisok, Babilonban a tudósok matematikai alapon
számitották ki a csillagok járását, Krétában virágzottak a müvészetek
legkülönbözőbb ágai, mikor az indoeurópaiak ősei a konyhahulladék-halmok
fölött állati piszokban éltek, vagy pásztorkodva vándoroltak a Balti és
Fekete tenger közötti füves rónaságokon. Mégis ezek az északról jött
barbárok az őket terhelő időbeli különbözetet nagyon gyorsan
kiegyenlitették. Elsajátitották és teljes uj irányokban fejlesztették
tovább a kulturának a náluk régebbi fajoktól átvett kincseit, de
egyuttal felvették azokkal a harcot a világ uralmáért is.
Az amerikai Breasted nem ok nélkül mutat rá, hogy az indoeurópaiak
megjelenését Babilontól a Herkules oszlopaiig egy óriási összeütközés
követi. A két végső pont közötti egész vonalon másfél évezreden
keresztül folyik a harc az árják és szemiták között a Földközi tenger és
távolabbi vonatkozásban az akkor ismert világ uralmáért. Ennek a harcnak
egyes fázisai a kassiták uralomra jutása Mezopotámiában, a médek
háboruja Assziria ellen és Ninive eleste, a perzsák világbirodalmának
megalakulása Babilon és az elő-ázsiai szemita államalakulások romjain, a
görögök küzdelme a föniciaiakkal a tenger hegemoniájáért s a római–pun
háboruk életre-halálra Sziciliában, Afrikában, Hispániában és Itáliában.
Mindezek az események azonban már az ókor politikai történetének körébe
tartoznak.
Ismerve az előzményeket, tulzás és nevetséges hiuság nyilatkozik meg az
ugynevezett árja fajelmélet hirdetőinek abban a kérkedésében, hogy
minden, ami szép, nagy és dicső a világon, a magas, szőke és világosbőrü
északiak alkotása. Az ilyen meséknek nincs helyük a tudományban, de
nincs is rájuk szükség. Ha az egyiptomiak, szumirok és földközi
tengeriek évezredekkel előbb indultak meg a civilizáció és emberi
haladás nagy országutján, azért az utánuk jötteknek, akik utolérték őket
és maguk részéről uj kincsekkel gyarapitották az emberiség szellemi
vagyonát, nincs mit szégyenkezniök. Legfeljebb a vezető helyzet
fokozatos felelősséget ró a latin–germán kulturkör népeire, amelyek ma
az emberiség élén állanak.
*
Az olvasót, aki végigfutott ezen a kis tanulmányon, arra kérem, hogy azt
alcimeivel egyetemben _vázlatnak_ tekintse. Elképzelése annak, hogy
milyen szempontok szerint és milyen beosztásban kellene megirni a
civilizáció keletkezésének történetét, addig az időpontig, mikor az
ember a történeti idők világosságába lép. Megirásának egyetlen oka és
mentsége lehet: az összefüggések keresése, melyek az emberiség
őstörténetével és a legrégibb civilizációkkal foglalkozó munkákban
hiányzanak. Épen az utolsó évtizedekben az őstörténelmi kutatás igen
nagy eredményeket produkált, de ezeknek összefoglalása még hiányzik.
Ennek az összefoglalásának a vázlatát próbáltam nyujtani.
A rengeteg és nagyon sokfelé szétágazó irodalomból, amely az általam
vázolt problémákkal foglalkozik, egy-két utalással egyetemben csak
azokat idézem az alábbiakban, amelyek vagy összefoglaló jellegüek, vagy
egészen uj kutatások eredményeit zárják le. Magyar nyelven a
Természettudományi Társulat kiadásában még 1881-ben jelent meg
_Topinard_ nagybecsü Anthropologiája, amely azonban már sok tekintetben
elavult. E tudományág mai eredményeit foglalja össze a
_Schwalbe–Fischer_ féle »Anthropologie«, amely 1923-ban jelent meg a
»Kultur der Gegenwart« cimü Teubner-féle gyüjteményes vállalatban. Ebbe
a tárgykörbe vág _Pittard_ munkája is: »Les Races et l’ Histoire«, 1924.
Az ősemberre vonatkozó kiváló munkák: _Boule:_ »Les Hommes Fossiles«,
1921–23; _British Museum:_ »Guide to Fossil Man«, 1922; _Burkitt:_
»Prehistory«, 1921; _Keith:_ »The Antiquity of Man«, 1915; _Obermaier:_
»Der Mensch der Vorzeit«, 1912. Rövid, de igen jó összefoglalások a
Göschen-gyüjteményben _Hoernes_ munkái és _Vulliamy:_ »Our Prehistoric
Forerunners«, 1925.
A földközi tengeri civilizáció keletkezésének még mindig alapvető
munkája, Mosso: »Le origini della civiltà mediterranea«, melynek utolsó
kiadása a szerző halála után 1922-ben jelent meg. Francia nyelven
1926-ban jelent meg _Fougeres_ és több professzor tollából: »Les
premiéres civilisations«, amely a kőkorszakból már kiemelkedett közel
keleti civilizációk történetét tárgyalja Egyiptomtól a perzsa birodalom
megalapitásáig. Általános tájékozódásra ez a munka talán a legvilágosabb
és legalkalmasabb. _Stein_ könyve: »Die Anfänge der menschlichen
Kultur«, 1906., a kultura keletkezésével nem históriai, hanem elméleti
alapokon foglalkozik. Rövid, de jó összefoglalás, _Myres:_ »The Dawn of
History«, 1924.
Az egyes részletkérdésekre vonatkoznak: _Delaporte:_ »Mesopotamia«,
1925; _Childe:_ »The Dawn of European civilisation«, 1925; _Childe:_
»The Aryans«, 1926; _Kossinna:_ »Die Indogermanen«, 1921; _Sayce:_ »The
Races of the Old Testament«, 1925; _Sayce:_ »The Hittites«, 1925.
Egyiptomot illetőleg _Maspero_ és _Flinders-Petrie_, Krétát illetőleg
pedig _Evans_ munkáira utalok. A krétai müvészetet igen szépen mutatja
be _Bossert:_ »Alt Kreta«, 1921. Teljesen müvészeti tárgyu _Curtius:_
»Die antike Kunst«, 1923. Magyar nyelven Egyiptomról és Mezopotámiáról
Mahlernek jelent meg két könyve az Akadémia kiadásában; ezek azonban nem
a civilizáció eredetét, hanem a már kész civilizációt ismertetik.