tenger egész szigetvilágára, a görög szárazföldre és a kisázsiai
partokra is kiterjedt. A Schliemann által kiásott Trója és Mykene
tulajdonképen ennek a civilizációnak a kisugárzásai. Évszázadokon
keresztül ez a civilizáció zavartalanul virágzott, de egyszerre
váratlanul összeroppant. A Kr. e. második évezred dereka táján idegen
betörők égetik fel Knossost, amely ezután sohasem tudta régi
jelentőségét visszaszerezni. Hogy az idegen hóditás alkalmával mi
történt az őslakókkal, arról az irásos dokumentumok hiányoznak.
Egyrészük valószinüleg elmenekült, másrészük hihetőleg szolgasorsba
került és később összeolvadt az uj uralkodó elemmel. A filiszteusok
ekkor jelennek meg Palesztina partjain; bennük az északi népvándorlás
elől uj hazát kereső krétaiakat kell keresnünk. Azok a barbárok pedig,
akik a krétai civilizációt átmenetileg elpusztitották, a _görögök_
voltak.
=A fémek elterjedése.= Az eddigiek során már több izben szó esett a
fémekről és azoknak az ősi civilizáció történetében való nagy
szerepéről. Az igazi civilizáció kora összeesik a fémek elterjedésével.
Az első fém, amelyet az ember még valószinüleg a csiszolt kő korszakában
ismert, az arany lehetett. Csillogó volta magára vonta a figyelmet,
lágysága és könnyü megmunkálhatósága használhatóvá tette a primitiv
ember számára is. Egyrészt relativ ritkasága, másrészt technikai
tulajdonságai folytán azonban csak ékszerkészitésre volt használható.
Szerszámot késziteni aranyból nem lehetett. Az első fém, melyet az ember
szerszámkészitésre használt, a réz.
Biztosat nem állithatunk, de valószinüleg a felfedezést, hogy a rezet
miként lehet kivonni az ércéből, mint a civilizációnak annyi más alkotó
elemét, szintén Egyiptomnak köszönhetjük. Hogy miként jutott el az ember
ehhez a forradalmi jellegü felfedezéshez, azon kérdések közé tartozik,
melyekre mindig hiányozni fog a felelet. Csak azt látjuk, hogy az ujabb
kőkorszak vége felé majd mindenütt a kőeszközök mellett kezdenek
fellépni a réztárgyak is. Kezdetben a rezet leginkább csak ékszerfélék,
karkötők, gyürük és más hasonló tárgyak készitésére használták;
ugyszólván csak szegényes helyettesitője volt a szinte misztikus
tiszteletben álló szép sárga fémnek, az aranynak. Szerszámok készitésére
a rezet hosszu időn keresztül nem használták. A fejlett technikáju
csiszolt kőszerszámokkal, melyek még ma is néha csodálkozásunkat váltják
ki, a réz primitiv öntési technikája hosszu időkön keresztül nem vehette
fel a versenyt. Ha a modern idők találmányainak és felfedezéseinek
analogiáját alkalmazzuk a történelem előtti időkre, azt kell
feltételeznünk, hogy akkor is kevés számu, a felfedezés jelentőségét
fokozatosan felismerő ember ugyszólván rákényszeritette az uj felfedezés
használatát embertársaira. Ez az átmeneti idő, mig a réz használata
általánossá vált, mindenütt évszázadokig tartott. Egyiptomban a réz Kr.
e. 5000–3000. között fordul elő a nagadai, diospolisi és abydosi
temetkezési területeken csiszolt kőszerszámokkal és tüzkő tárgyakkal
egyetemben. Ezt a periódust, mely másutt jóval későbbi időkre esik,
rézkőkorszak, _aeneolitikum_ néven ismerjük. A réz, majd a bronz teljes
uralomra jutása már a históriai időkre, a dinasztiák korára esik.
Elliot Smith, aki a primitiv kulturák elterjedését tette vizsgálódásának
tárgyává és az ugynevezett _diffuziós elméletnek_ a legkövetkezetesebb
képviselője, azt állitja, hogy az emberi civilizáció szétterjedésének a
réz, majd a bronz volt az egyik legerősebb rugója. Már jóval a
rézkőkorszak előtt a Nilus völgyének emberei, de különösen a nők, a
malachitot kozmetikai szernek használták; lehet hogy a zöld festéknek
valamely mágikus, veszedelmeket elháritó hatást tulajdonitottak.
Minthogy ezekben az ujabb kőkorszakbeli sirokban az elefántcsont tárgyak
meglehetősen gyakoriak, Smith azt tételezi fel, hogy a malachit
ugyanazon az uton, mint az elefántcsont, karavánokkal Nubia felől, ahol
Vadi Alaqi volt a legfontosabb lelőhelye, került Egyiptomba. 5000 körül
az egyiptomiak, felismervén a réz használatának értékét, a szükséglet
emelkedéséhez képest, ujabb forrásokat kerestek. Először valószinüleg a
Sinai félsziget rézbányáit tárták fel, ahol Flinders Petrie olyan
kőszerszámokat is talált, melyeket a bányászásnál használtak, azután
továbbmentek a réz után Krétába, Ciprusba, Kisázsiába, Kaldeába és
Elámba. Smith szerint ezek a _rézkutatók_, ahol ércet találtak,
kiaknázására gyarmatokat alapitottak és századokon keresztül ezek az
egyiptomi telepesek voltak azok, akik a Nilus völgyéből hozott
mesterségeiket és müvészetüket gyakorolták és kulturájukat a többi népek
körében elterjesztették.
A réznél sokkal nehezebb volt a bronz kérdése. Mig a réz a közel
keletnek nagyon sok helyén előfordul, az ónnak Előázsiában és Európában
csak három nagy lelőhelye van, Kisázsia, Spanyolország és Cornwall. Igy
még a réznél is nehezebb kombinációkat felállitani abban a tekintetben,
hogy hol és miként jöttek rá annak megismerésére, hogy a réznek ónnal
való ötvözete egy olyan anyagot ad, amely öntésre alkalmasabb, jobban
kovácsolható és keménységénél fogva szerszámok készitésére sokkal jobban
használható. Az ellenben bizonyos, hogy Kr. e. 3000. körül az ónt
Kisázsiában és Spanyolországban már rendszeresen bányászták; ugyanakkor
a bronzot Krétában ismerték és 2500. körül a bronz eljutott Itáliába,
2000. körül a mai Franciaországba, sőt 1800. körül Skandináviába is. Már
most, ha kissé tulzottnak tartjuk is Smithnek azt a feltevését, hogy
mindenütt a réz- és ónkutatók hintették el a civilizáció magvait,
megforditva azt bizonyosnak kell tekintenünk, hogy ahol a réz és bronz
megjelent, ott vele együtt meg kellett jelenni a civilizáció egyéb
elemeinek is.
=Az irás eredete.= Manapság, mikor egész gazdasági, tudományos és
társadalmi életünk az irásbeliségre van lefektetve, még a tanult emberek
nagy többsége is nehezen tud elképzelni egy olyan kort, mikor az irás
ismeretlen volt az emberiség előtt. Még kevésbbé tudunk azonban
civilizációt irás nélkül elképzelni. A gondolkodó emberek legnagyobb
része, ha csendben megkérdezné önmagát, kétségtelenül hajlandó volna
arra, hogy az irástól számitsa a civilizáció történetét és azt az időt,
ami az irás ideje elé esik, az ősi barbárság állapotának tekintse.
A számos kitünő munka után, amely az irás történetével foglalkozik,
szinte feleslegesnek mutatkozik annak hangsulyozása, hogy az irás
feltalálását nem valamely elvont, abstrakt gondolkodási folyamatnak
köszönhetjük. Az ujabb kőkorszak embere semmiesetre sem előre megfontolt
szándékkal határozta el magát, hogy gondoskodik egy olyan eszközről,
amellyel gondolatait beszéd segitsége nélkül is közölni tudja
embertársaival. Az irás eredetét az emberi tevékenységnek egy sokkal
ősibb formájában, a _rajzban_ kell keresnünk.
Hogy az ősember a rajzot miként használta gondolatainak közlésére, arra
még a mostani természeti népek is példát szolgáltatnak. Az indián egy
vonalat karcol a kőre és vele jelzi az utat. Mellé hat napot rajzol,
amivel jelzi, hogy az ut hat napig tart. A hat nap után következik egy
állat képe, oldalában a nyillal, amivel azt fejezi ki, hogy a megjelölt
irányban, hat napi járóföldre jó vadászterület található. Ebben a
primitiv formában a természeti népek egész történeteket is el tudnak
mesélni. Némileg hasonlatos ez a rendszer azokhoz a jelekhez, melyeket
még néhány évtizeddel ezelőtt is a kóborló cigányok az utak mentén
szoktak elhelyezni, az utánuk jövő karavánok tájékoztatására. Bizonyára
igy kezdődött meg a rajznak a gondolatok közlésére való felhasználása az
őskorban is. Abban a mértékben azonban, amint az ember megtanult
elvontan gondolkodni, következett az egyes ábráknak átvitt értelemben
való használata és a rajznak _képirássá_ való átfejlődése. Ennek a
fejlődésnek menetét legjobban az egyiptomi képirásnál, a _hieroglifikus_
irásnál tapasztalhatjuk. Ugyanott láthatjuk azonban azt is, hogy a
tiszta rajz az idők folyamán miként egyszerüsödik sematikus jegyekké,
amelyeket könnyebb vésni, festeni, vagy másként megörökiteni. Idők
folyamán igy a hieroglifikus irás megmarad a kőbe vésett, ünnepi
feliratok, királyok dicsőségét hirdető történetek eszközének, a
mindennapi használatra pedig kifejlődött mellette a népies, demotikus
irás.
Mezopotámiában, ahol nem állott az irás számára a papirushoz hasonló
anyag rendelkezésre, hanem a jegyeket lágy agyagtáblákba karcolták,
melyeket később kiégettek, a rajzjegyeknek egyszerüsödése és irássá való
átfejlődése más módon történt. Az agyagba való bekarcolásnak az ékszerü
vonás lévén a legegyszerübb módja, az egyes ábrák ékalaku vonások
összetételeivé alakultak át s az egyes _ékirásos_ jegyek részint
megmaradtak egyes fogalmak jelzőinek, részint szótag-jegyek lettek
belőlük. Akár az egyik, akár a másik módon való fejlődésnél hosszu idők,
évszázadok és évezredek munkája, mig a primitiv kezdetekből kifejlődött
irás alkalmassá vált nemcsak egyes eseményeknek közlésére, hanem az
elvont gondolkodás körébe tartozó képzetek megörökitésére is.
Többé-kevésbbé ugyanez az irás fejlődése képektől a képirásig mindenütt
az egész világon. Ezt bizonyitják a krétai, hetita, középamerikai és
kinai irásrendszerek, melyek közül az utóbbi máig is fenntartotta magát.
Akár a tiszta képirás, akár pedig a belőle kifejlődött ideogramos és
szótagirás azonban nagyon komplikált, mert tulságosan sok különböző
jegynek az ismeretét tételezi fel. Az irás elsajátitása akkora
munkamennyiséget követel, hogy a mindennapi ember azt nem hozhatja
idejéből áldozatul. Különben is az irásnak kezdetleges viszonyok mellett
a hétköznapi életben távolról sincsen meg az az értéke, mint a mi
irásbeliségre alapitott korunkban. Az irás tudománya kezdetben igy
mindenfelé egy kiváltságos kasztnak a tulajdona, amelyben a tömegek nem
részesednek. Ezért igaz az, amit Kináról állapit meg egy megfigyelő,
hogy ott mindenki tud valamit az irásból, de az irás összeségét senkisem
képes teljesen elsajátitani.
A mi _alfabetikus_ irásunk, amelyben minden magánhangzónak és
mássalhangzónak egy jegy felel meg és a szavakat ezek összeállitása
révén irjuk le, valamint számjegyeink rendszere, ahol egyes jegyek
kombinálásával bármilyen számot ki tudunk fejezni, a szemitáktól
származik. Az irásnak a föniciaiak, a számoknak pedig az arabok voltak
az elterjesztői. Az egyes betükhöz a föniciaiak valószinüleg az
egyiptomi demotikus irás leegyszerüsitett jegyeit vették mintául. Saját
használatukra, főleg kereskedelmi feljegyzések számára módositották az
egyiptomi irás nehézkes ábráit és igy született meg a modern irás őse és
máig legfőbb alkateleme, a _betü_. Ez az irás azonban, a szemitáknak
egyik legnagyobb ajándéka az emberiség számára, még mindig nem volt
tökéletes, mert nem ismerte a magánhangzót. A valószinüleg nagyon erősen
ropogtatott mássalhangzók mellett ezekben a keleti nyelvekben a
magánhangzók relativ jelentéktelenségre sülyedtek. Helyzeti értéküket
különösen a szemita nyelvcsalád kihalt ágainál ma sem tudjuk teljes
bizonyossággal megállapitani és igy előállott az a helyzet, hogy vannak
nyelvek, amelyeknek szövegeit a szaktudósok majdnem olyan biztonsággal
olvassák és értik, mint a ma élő nyelveket, anélkül, hogy a kiejtéssel
teljesen tisztában volnának.
Ezt a föniciaiak által elterjesztett ábécét vették át a görögök. A
betüket saját nyelvüknek megfelelően módositották és a mássalhangzók
közé beiktatták a magánhangzókat, amivel alkalmassá tették az élő beszéd
minden finomságának, árnyalatának, lágyságának, mélységének és
magasságának kifejezésére és megőrzésére. Hogy az irásnak ez az utolsó
és máig legtökéletesebb formája mennyi idő alatt alakult ki, nem tudjuk,
valószinü azonban, hogy a szájról-szájra adott homéri költeményeknek
irásban való lefektetése már a Kr. e. hetedik évszázadban megkezdődött.
Semmiesetre sem szabad azt feltételeznünk, hogy az irás a történelmi
időbe való átmenetel századaiban nagyon általános lett volna. Hosszu
évszázadokon keresztül az irás egy törpe minoritásnak a tulajdona
maradt, amely tudását sok esetben féltékenyen is őrizte és bizonyos
misztikus köddel igyekezett körülvenni. Mégis az irásnak kezdettől fogva
döntő jelentősége volt a szerepe az emberi civilizáció történetében.
Általa vált lehetővé az események feljegyzése és az egyszer megszerzett
ismeretanyagnak megbizható formában való megőrzése. Az ember nem volt
többé a folytonosan változó és megbizhatatlan szájhagyományra utalva és
megadatott neki az utókorral és távollevőkkel való érintkezésnek
lehetősége. Felfedezése óta az irás valósággal az ismeretek és tudás
akkumulátorának szerepét tölti be az emberi civilizációban.
=Az északiak megjelenése.= Sziriától Mezopotámiáig, Elő-Ázsia hegységei
és az arab sivatag között huzódik végig félköralakban az a kulturöv,
amelyet az amerikai Breasted találó kifejezéssel _Termékeny Félholdnak_
nevezett el. Ennek a Termékeny Félholdnak az északi szegélyén jelennek
meg a Kr. e. második évezred elején az előőrsei annak az északi fajnak,
melyet indogermán, indoeurópai, vagy árja néven ismerünk. Ez elnevezések
közül az indogermán erősen nyelvészeti mellékizü, már pedig nyomatékosan
kell hangsulyozni, hogy nyelv és faj nem egymást fedő fogalmak. Az árja
elnevezés eredetileg az északi népcsaládnak indiai és iráni ágára
tartozott és csak később kezdték kiterjesztőleg az összes északiakra
alkalmazni. Általában ezek az elnevezések igen labilisnak és tulságos
jelentőséget nekik tulajdonitani nem szabad.
A lényeg az, hogy az ujabb kőkorszakban volt egy egységes északi faj. E
faj keletkezésének hipotéziséről már fentebb megemlékeztünk; ma a
tudományban igen nyomós nyelvi és egyéb bizonyitékok alapján leginkább
az a nézet van elterjedve, hogy ezek az északiak a rénszarvas-kor
végeztével észak felé elvándorolt cro-magnoni embernek az utódai, akik a
Balti tenger mellékéről a történelmi idők hajnalán áradtak szét déli
irányban, Indiától az Atlanti oceánig.
Náluk is ismétlődik azonban az, amit az őstörténelem egyéb problémáinál
megállapitottunk: főleg az utolsó negyedszázad tudatos kutatásai és
véletlen felfedezései hoztak bennünket abba a helyzetbe, hogy az addig
elszigetelteknek tetsző jelenségek összefüggéseit megtaláljuk és ha nem
is tökéletesen biztos, de a valószinüségnek legalább is megfelelő módon
rajzoljuk meg az indoeurópaiak megjelenését és a történelmi népekbe való
bekapcsolódását.
A Kr. e. második évezred a keleti népek körében a nagy felfordulások
időszaka. Akarva, nem akarva, néhány évszámmal és néhány körülménynek
kiemelésével kell terhelni az olvasót, hogy rámutathassunk azokra az
okokra, melyek ezeket a felfordulásokat előidézték és végeredményben a
civilizáció történetét is uj utakra lenditették.
A Kr. e. huszonegyedik évszázadban élt Hammurabi, a legismertebb nevü
szemita eredetü babiloni uralkodó, az általunk is ismert első nagy
törvénygyüjtemény megteremtője. Az ő idejében Babilonban a _ló_ még
ismeretlen. Nemsokkal utóbb azonban babiloni források már emlegetik a
lovat a _keleti hegyvidék szamara_ név alatt. A tell-el-amarnai és
boghazköi leletek óta nagyjából ismerjük a _hetita_ népet és birodalmát,
amely a Kr. e. huszadik évszázadtól a tizenharmadikig élte virágkorát. A
központja ennek a hetita birodalomnak Kisázsiában volt a Halys vidékén,
de uralma időnként messze kiterjedt Sziria és a Termékeny Félhold felé.
Tudjuk, hogy a huszadik évszázad utolsó negyedében a hetita fegyverek
Babilonig eljutottak. A ló náluk is a helyváltozatásnak és harcnak egyik
fontos tényezője. Másfél évszázaddal később északkelet felől, a Zagros
hegyvidékéről egy uj nép, amelynek hovatartozandósága még nincsen
tisztázva, a _kassiták_, rohanják meg Babilont és a régi uralkodók
legyőzése után ott több évszázadra terjedő dinasztiát alapitanak.
Ugyanebben az időtájban megkezdődik Palesztina felől a szemiták lassu
beszivárgása Egyiptomba, amit száz esztendő mulva követ a _hiksosok_
hóditó megjelenése. 1450. körül valószinüleg idegen bevándorlók
elpusztitják a knossosi királyi palotát és megdöntik a krétai
birodalmat. A tizenkettedik századra esik a hetita birodalom bukása, a
trójai háboru, a filiszteusok megtelepedése Kánaánban és az a
többszörösen megismétlődő sajátságos, háborus népmozgalom, melyet az
egyiptomi adatok alapján a _tengeri népek vándorlása_ néven ismerünk.
Ha ezeket az eseményeket, melyeket a keleti népek történetével
foglalkozó kézikönyvek többé-kevésbbé elszigetelten, országok és népek
szerint külön-külön tárgyalnak, igy egymás mellé állitjuk, önkéntelenül
is adódni kell annak a feltevésnek, hogy valami közös mozgató rugónak
kell müködni mögöttük. Mindezeket a jelenségeket valószinüleg egy közös,
nagy nevezőre, az _északiak megjelenésére_ kell visszavezetnünk.
Akár a kassitákról, akár pedig a hetitákról azt állitani, hogy árják
lettek volna, nem lehet. Főleg a hetitákról, részint saját emlékeiken,
részint pedig egyiptomi ábrázolásokban nagyon sok képünk is maradt fenn,
amelyek egyáltalában nem a mostani európaiakhoz hasonlatosaknak tüntetik
fel őket. De hogy árja elemekkel találkozunk náluk, az kétségtelen. A
kassita királyok nevei között is vannak határozottan árja jellegüek. A
boghazköi könyvtár leleteiből megállapitható, hogy a hetita birodalomban
többféle nyelvet beszéltek. Ezek között van egy, a _nasili_, amelyben
kétségtelen indogermán elemek fordulnak elő. Még meglepőbb adatokat
tartalmaznak az 1887-ben felfedezett tell-el-amarnai levelek, melyek IV.
Amenophis fáraónak a babiloni, hetita és mitanni udvarokkal folytatott
diplomáciai jegyzékváltását tartalmazzák. A felső Eufrátes mentén
uralkodó mitanni királyok teljesen árja nevüek: Sutarna, Dusratta,
Artatama s a szerződésüket védő istenek – Indra, Varuna, Mitra, – az
indiai árják isteneivel látszanak azonosoknak. A tengeri népekről
szintén meglehetősen pontos egyiptomi ábrázolások maradtak fenn. E
népeknek, melyeket az egyiptomiak »északiak a tenger minden vidékeiről
és országaiból« gyüjtőforgalomban egyesitenek, a neveik meglepők: _luku,
akaivas, turs, saklus, sardan, pulsat_ és _danan_. Ezekben a nevekben
nem nehéz a likiaiak, achivok, tirsenek, sikulok, sardanák, filiszteusok
és danaok, vagy görögök nevét felismernünk.
Ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, melyre nagyon nyomatékosan akarunk
rámutatni. Ha azok a népek, melyek a második évezred elejétől kezdve
északról tolulnak a Termékeny Félhold felé, még nem teljesen árják is,
mozgalmukat a római limes ellen mozgó kelta-germán áradat analogiájával
lehet megmagyarázni. Mindenesetre árják voltak közöttük és részben árják
voltak ennek a vándorlásnak a vezetői. Pontosan ennek az
árja-vándorlásnak az irányait és időpontjait természetesen meghatározni
nem lehet. Minden valószinüség amellett szól azonban, hogy egy keleti ág
a Kr. e. harmadik évezredben az Ural és a Kaspi tó közötti mélyedésen át
eljutott az Oxus és Jaxartes vidékére és ott kettéoszolva, keleti
irányban Pandzsábnak, délnyugat felé pedig Iránnak vette az utját. A
babiloni őstörténelem kutatói fontos tényként mutatnak rá arra a
körülményre, hogy a _jadeit_ behozatala Közép-Ázsiából Babilonba Kr. e.
2000 körül egyszerre megszakad. Nagyon is kézenfekvő az a feltevés, hogy
a dél felé mozgó árják voltak azok, akik a babiloni kereskedők által
ismert ősi turkesztáni utat elzárták.
Az Oxus felől beköltöző északiak közül a keleti ágból lettek az
árja-indiaiak, a nyugatiból pedig a médek, perzsák és örmények ősei. A
kisázsiai árja elemeknél minden valószinüség szerint más lehetett a
vándorlás iránya. Ezeknél azt kell feltételeznünk, hogy vagy a
Kaukázuson, vagy pedig a mai Besszarábián, Trácián és a Boszporuson
keresztül jutottak a Taurus és Antitaurus vidékére. Az összes Ázsiába
elkerült északiaknak azonban át kellett haladniok a dél-orosz
pusztaságokon, ahonnét magukkal hozták a ló és szekér használatát. A ló,
mint harci állat és a hadi szekér, amely mai ismereteink szerint a
hetitáknál tünik fel először, olyan fölényt biztositott nekik a
civilizáció tekintetében náluk sokkal előrehaladottabb keletiek felett,
hogy annak ezek nem tudtak ellentállni.
Ugyanakkor azonban, mikor az északi füves rónaságokról megindult az
árják vonulása a Termékeny Félhold felé, az árják többi ágai, a
hellének, latinok, kelták és utoljára a germánok elárasztják Európát is,
egészen az Atlanti oceánig. Az európai ágak közül először a hellének
lépnek a történelmi világosság körébe. Őseik először lassan szivárognak
be a Balkán félsziget déli részébe, az Égei tenger szigeteire és
Kisázsia partjaira, ahol a krétai müveltség kisugárzásában Mykene,
Tyrins és Trója civilizációja felépült. Hogy a beköltözés, hóditás,
együttélés és összeolvadás egyes fázisai miként játszódtak le, nem
tudjuk. Azt sem tudjuk megállapitani, hogy a különböző elnevezések,
pelasg, achiv, danao, eol, dór, stb., az egyes néphullámok milyen
egymásra következésének felelnek meg. Egy bizonyos, a görög
hősmondákban, melyeket még a mi diákkorunk idején is nagyon szivesen
utaltak jobb magyarázat hiányában a hitregék világába és amelyeket
mesterkélten nap-mitológiával akartak megfejteni, sokkal több a
valószerü elem, mint még néhány évtizede általában feltételezték. A
krétai labirintus és a trójai háboru nem mesék többé, hanem történelmi
valóságok, melyeknek még hozzávetőleges időpontját is meg tudjuk
állapitani. Az elsőnek elpusztitása a tizenötödik század közepére, az
utóbbinak időpontja pedig a tizenkettedik század elejére esik. Ez a két
dátum az északi bevándorlók felülkerekedésének legfontosabb időjelzője.
Bizonyos azonban az is, hogy ezek az északi barbárok a civilizációban és
kulturában nagyon tehetséges tanitványoknak bizonyultak. A pusztitás
mellett tanultak is. A minosi és mykenei civilizáció emlékei, melyeket
Homeros leirásaiban megörökitett, nem vesztek el nyomtalanul,
ellenkezőleg a barbárság átmeneti időszaka után páratlan virágzásnak
indultak s amit a hellén nép müvészetben és tudományban produkált, az
ókornak máig is legbecsesebb ajándéka. A tényezők között, melyek modern
civilizációnk alkotó elemeit szolgáltatják, a hellén nép öröksége
mindmáig a legelőkelőbb helyet foglalja el. A hellének már nem
staféta-futók a világosság fáklyájának hordozói sorában: ők már a teljes
világosságot hozzák magukkal. Ők zárják be a civilizáció uttörőinek
sorát.
=Az amerikai ember rejtélye.= A tudomány mai állása szerint az ember
Amerikában csak nagyon későn jelent meg. Mindazok a szenzációs
hiradások, melyek a patagoniai és kaliforniai ősemberről világgá
röppentek, sőt amelyek még az emberiség őshazáját is Amerikába akarták
áthelyezni, a tudományos kritika megvilágitásában nem állották meg a
helyüket. Az ember megjelenése Amerikában vagy valamelyik késői
interglaciális periódusra, vagy az északi nagy jégtakaró elvonulása
utáni időre esik, mikor a Bering szoros szabaddá vált és Ázsia felől az
ember beszüremkedése és az amerikai kontinens területére
megkezdődhetett. Eleinte az előnyomulás nagyon nehezen történhetett, de
mikor az első bevándorlók utódai átlépték a Yukon vidékének és a Sziklás
hegységnek gátjait, terjeszkedésüknek a Mississippi medencéje és
Közép-Amerika felé számottevő akadály nem állott utjában. Ma a tudomány
előtt Amerika őslakosságának mongol rokonsága, vagy egy premongol
tipustól való leszármazása, megállapitott tény. Az amerikai
archeologusok nagy része a mi időszámitásunk előtt hét-tizezer évre
teszi a nyugati kontinens benépesedését.