ez a nép az európai kontinens népeinél sokkal hamarább eljutott egy
olyan állapothoz, amelyet már civilizációnak nevezhetünk. Hogy ez igy
történt, annak magyarázatát az általunk ismeretlen tényezőkön kivül
főleg abban kell keresnünk, hogy az éghajlati viszonyoknál fogva
Egyiptomban sokkal inkább adva voltak a fejlődés előfeltételei, mint a
prehisztorikus Európában. Mikor még Európa őslakói egy szigoru és
barátságtalan klimával folytattak szakadatlan küzdelmet, a Nilus völgye
egy hasonlithatalanul kedvezőbb éghajlatnak az áldásait élvezte. Ez a
klima még kedvezőbb volt a mainál is, mert a jégkorszak idején a
Földközi tenger déli részének ma esőtlen vidékei és a Szahara is sokkal
gazdagabbak voltak csapadékban, mint később, mikor az északi jégtakaró
visszahuzódása az esőmennyiséget lényegesen csökkentette. A termősáv,
amely ma Egyiptomot alkotja, valaha sokkal szélesebb lehetett és a
dzsungel, amely a Nilus völgyét hajdan boritotta, gazdag flórájával és
faunájával az ujabb kőkorszak vadásznépéneek bőséges megélhetést
biztositott.
A legutóbbi esztendők óta már képet is tudunk alkotni ennek a népnek
életéről. _Badari_ kerületben, Fajum vidékén igen gazdag leletek
kerültek napfényre, melyeknek idejét 12–15 ezer évre lehet becsülni. A
kőszerszámok, melyeket a badarii ember használt, Európában a solutréi
periodus legszebb kőszerszámaihoz hasonlithatók. Kőeszközeit tehát a
badarii ember nem csiszolta, hanem pattintotta. Ugyanakkor azonban már
kövön törte a gabonát, tehát müvelte a földet és tudott olyan diszitett
edényeket késziteni, melyek Európában az ujabb kőkorszak legszebb
fazekasipari termékeivel kiállják az összehasonlitást. A fazekasságban
Egyiptom több ezer évvel megelőzte Európát és ezt az időbeli
különbözetet a civilizáció terén a Földközi tenger délkeleti szöglete
hosszu időn keresztül megtartotta. A fémeket a badarii ember még nem
használta, de néhány rézdarab már előfordul a leletek között. A
kőkorszak emberének figyelme már ráterelődött az uj anyagra, amely
hivatva volt arra, hogy hallatlan módon lenditse előre a civilizációt.
Egyelőre talán különlegessége tünt fel neki, talán fetisnek használta,
de mindenesetre már birtokában volt. Csak egy lépés hiányzott, hogy élni
is tudjon vele.
Az a körülmény, hogy a fazekasságot felfedező egyiptomi ember került a
civilizáció élére, nem véletlen. Az emberiség története számtalan
példával bizonyitja, hogy a szükségletek a találmányok létrejöttének és
értékesitésének legfőbb előmozditói. Alkalmasint igy vagyunk az
egyiptomi fazekas iparral is. A fazekasság csak olyan helyen
születhetett meg, ahol megvolt bizonyos anyagok gyüjtésének, tartókban
való elhelyezésének szükségessége. Mikor a badarii ember és kortársa
rájött arra, hogy a formázott agyag, akár bizonyos gyümölcsöknek
kettévágott héja, alkalmas élelmiszereinek tartására, folyadékok
megőrzésére, a felfedezés nem ment veszendőbe, hanem tovább fejlődött és
igazi ipar lett belőle. De a rendszeresen üzött fazekas ipar már a
megtelepedett ember mesterségei közé tartozik. A megtelepedésnek pedig a
_földmüvelés_ az előfeltétele.
Hogy az ujabb kőkorszaknak ezek a foglalkozásai mikor és hogyan
honosodtak meg Egyiptomban, nem tudjuk. Egyes kutatók a mi
időszámitásunk előtt 18–20.000 évre viszik vissza a kezdetét. Azt
mindenesetre tudjuk, hogy régente Egyiptom, amely ma buzát egyáltalán
nem termel, nagy gabonatermő ország volt. Még rómaiak idejében is
Egyiptomot tekintették Itália egyik éléskamrájának. Tudjuk azt is, hogy
a buzának egyik fajtája, a _triticum monococcum_ vadon is előfordul
Sziriában. Ismerete, termelése és nemesitése mindenesetre onnan jutott
el Egyiptomba és a természeti viszonyok tekintetében hozzá nagyon
hasonlatos Mezopotámiába. Az állattenyésztés, földmüvelés és részben a
primitiv ipar révén ugy a Nilus, mint a Tigris és Eufrátes völgyének
lakói nagyon korán mentesiteni tudták magukat a tisztán vadászó és
gyüjtő élet esetlegességeitől, viszont az otthon, amelyhez ezek a
kincsek füződtek, becsessé lett számukra és kalandozás helyett a
szervező erők ennek az otthonnak a megtartására és megőrzésére
irányultak. A rendszeresség, amellyel a Nilus áradásai évről-évre
visszatérnek, rávezette a primitiv embert egyrészt az idő beosztására,
másrészt pedig az áradás szabályosságának kihasználására. Védekezésül a
vizár ellen gátakat épitett, melyek magas vizállás alkalmával utakul is
szolgáltak, a viz levezetésére és öntözésére pedig csatornákat.
Nyilvánvalóan az ilyen természetü munkák egyes családok, vagy csak
nagyon kevés ember erejével nem voltak megvalósithatók, ez már a
kollektiv tevékenységet tette szükségessé. Igy jöttek létre az ujabb
kőkorszak idején a kis kiterjedésü közületek, későbbi kerületek,
melyekben a dinasztiák előtti Egyiptom társadalmi és állami élete
kifejezésre jutott. A társadalmi rendnek és törvénynek ez a kezdete. Az
ugynevezett _palermoi kő_ egész sor király nevét őrizte meg, akik
ezekben a dinasztiák előtti időkben uralkodtak. Figyelembe véve azt,
hogy ezek a kerületek már a prehisztorikus időben két királysággá
egyesültek és hogy Menes már 4000. táján egyesitette, mint egész
Egyiptom királya, Alsó- és Felső-Egyiptomot, becslés szerint legalább az
időszámitásunk előtti hetedik vagy nyolcadik évezredre kell tennünk a
fentebb vázolt társadalmi rendnek nagy vonásokban való kialakulását.
Ennyi időre volt ugyanis szükség, hogy a még primitiv viszonyok az első
dinasztiák relativ magas civilizációjáig fejlődhessenek.
=Mezopotámia.= Körülbelül ugyanez lehetett a társadalom fejlődésének
menete az emberi kultura másik ősi fészkében, Mezopotámiában is.
Mezopotámia alatt itt tágabb értelemben az egész Tigris és Eufrátes
vidékét értjük, a Perzsa öböl partvidékeivel egyetemben. Az alluviális
sikság, amely a Tigris és Eufrátes hordalékából jött létre, geologiailag
egészen uj keletü, sőt képződése nagyrészt már történelmi időkre esik.
Olyan régi emberi emlékek, mint Európa kontinensén, vagy Egyiptomban,
itt nem fordulnak elő. A civilizáció, amelyet a faji hovatartozandóság
szempontjából még ma is rejtelmes _szumirok_ teremtettek meg, ugyszólván
előzmények nélkül, készen áll előttünk. Hogy ezt a civilizációt, – értve
a civilizáció kifejezés alatt a rendes társadalmi együttélést,
munkamegosztást, az elemek erejének megzabolázását és szokások,
törvények uralmát, – időben mennyire lehet és kell visszavinnünk, az
eldöntetlen kérdések közé tartozik. Az bizonyos, hogy mikor a Krisztus
előtti negyedik évezred dereka táján a valószinüleg turáni eredetü
szumirok közé a szemiták beszivárgása megkezdődött, az utóbbiak már
magas foku társadalmi rendet, politikai és gazdasági életet, a vallásos
képzeteknek és tudományos ismereteknek nagy gazdagságát találták,
melyeket örökül átvehettek és közvetithettek a későbbi generációkhoz.
Mindenesetre a civilizációs időszak Babiloniában nagyon régi és
kétségtelen az is, hogy már az általunk ismert történelmi idők előtt is
összeköttetés állott fenn Egyiptom és Babilonia között. A későbbi
időkben, melyekre már az emlékek bizonyitékokat nyujtanak, meg tudjuk
állapitani, hogy e két ősi kulturfészekben a fejlődés egyes periódusai
nagyjából összevágnak, anélkül, hogy az egyes esetekben meg tudnánk
mondani, hogy egyben vagy másban melyik volt a másiknak tanitómestere.
Bezold azzal a hasonlattal oldja meg a kérdést, hogy a British Muzeum
könyvtára és a párisi Bibliothéque National között mindig az mutatja fel
a nagyobb kötetszámot, melyikben utóbb történt a katalógus kiadása.
Egyiptom és Mezopotámia civilizációja közül mindig azt látjuk régibbnek,
amelyben utóbb történtek nagyszabásu ásatások. Igy magyarázhatók meg az
olyan nézeteltérések, hogy egyik vélemény szerint a civilizáció magvait
szumir kivándorlók vitték el Egyiptomba, mig a másik szerint egyiptomi
kolonizátoroknak köszönheti Mezopotámia, Elám és Kisázsia a kulturáját.
Kétségtelen a véleményeknek ebből az ellentmondásából csak az, hogy az
összeköttetések nagyon régiek és a hajdankornak ez a két kulturvidéke
már a történelem előtti időkben megtermékenyitőleg hatott egymásra.
Mióta jobban ismerjük Egyiptom és Mezopotámia őstőrténetét, számtalan
példával tudjuk igazolni a fejlődés hasonló voltát, sőt majdnem
azonosságát. Mindkét helyen a nagy folyók völgye a megtelepedés
szinhelye, ugyanazok az előfeltételei vannak az állattenyésztésnek és
gabonatermelésnek, a folyók szabályozása, gátak és csatornák épitése
ugyanazt a kollektiv munkát teszi szükségessé, mindkét helyütt egyforma
kis államegységek, – Egyiptomban kerületek, Szumérban városkirályságok,
– keletkeznek és mindkét helyütt a politikai fejlődést az egész
kulturkörnek egy nagyobb egységben való összefoglalása tetőzi be. És
hogy a viz elleni védekezésnek és szabályozásnak munkája mekkora
szerepet játszik ebben a fejlődésben, azt érdekesen bizonyitja annak a
szumir városkirálynak a felirata, aki elmondja, hogy hány ellenséget
győzött le és _hány csatornát épitett_. A csatornaépités egyenlő
fontosságu az ellenségek legyőzésével. Még Kr. e. 2100. körül is
Hammurabi törvénykönyvében, a csatornák karbantartása a törvényhozónak
legfontosabb feladatai közé tartozik. Az összefüggések sorozata
nyilvánvaló. A megtelepedett földmüves embernek gondoskodni kell
földjének öntözéséről és védekeznie kell az áradások pusztitása ellen.
Ez a munka olyan természetü, hogy hozzá szervezkedni kell. A fejlődés
bizonyos fokán, az együttmüködés kényszere folytán igy jön létre a
civilizáció.
A fejlődés azonossága és a nagyon régi kölcsönhatások mellett is azonban
Egyiptom és Mezopotámia civilizációja nem volt azonos. A babiloni
civilizáció sokkalta erősebb és kifejezettebb módon fejlődött
gyakorlati, jogi, mondhatnók közgazdasági irányban. Ezt bizonyitja
Hammurabi törvénykönyve, a formális jog kodifikálásának legrégibb
emléke, amely azonban sokkal régebbi törvényeknek egységes kodexben való
összefoglalása és az ékirásos cseréptáblák nagy tömege, melyek a
kereskedelmi élet nagy fejlettségéről tesznek tanubizonyságot. A
kereskedelmi jog tekintetében csak évezredek multával jutottunk el ismét
oda, ahol a babiloniak már a Krisztus előtt harmadik évezredben
állottak. Egy másik sajátossága volt a mezopotámiai civilizációnak a
tudomány egyes ágai közül a matematikának és a csillagászatnak nagy
fejlettsége. Ez valószinüleg azzal a felfogással állott összefüggésben,
mely a csillagoknak döntő jelentőséget tulajdonitott az emberek sorsára.
Ami azonban a müvészetet és a civilizált élet kifinomodásait illeti,
ezekben Babilon nem emelkedett az Egyiptom által elért magaslatra.
=A civilizáció szétterjedése.= Együttvéve Egyiptom és Mezopotámia azok a
legősibb kulturcentrumok, ahonnét az egész földkerekség civilizációja
kiindult. Modern életünk is számtalan vonatkozásban át meg át van szőve
egyiptomi és babiloni emlékekkel. A horizontban még ma is Horus isten
emlékét őrizzük, a zodiakusban és az óralap hatvanas beosztásában a
babiloni tudósok emléke revelálódik, Hammurabi törvényeiből sok
átszármazott a bibliába és a bibliai vizözönben is a Gilgames-éposz
elemei ismerhetők fel. Ezeket az emlékeket pedig pusztán esetlegeseknek
tekinteni nem lehet. Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy
ezek az ősi civilizációk, az ellenséges barbárság közepette is sokkal
messzebb terjesztették ki vonzási körüket, mint általában feltételezni
szokták.
Még a szemita dinasztiák előtti időkből vannak szumir emlékek a Kaspi tó
délkeleti partjain. A legutóbbi esztendők folyamán olyan égetett
agyagpecséteket ástak ki az indiai Pandzsáb több helyén, melyek azt a
gyanut ébresztették a kutatókban, hogy csak szumir eredetüek lehettek. A
feltevés beigazolódott, mert 1925-ben ezeknek a pecséteknek a tökéletes
párjait találták meg Kisben, a régi szumir müveltségnek egyik legősibb
székhelyén. Az azonosságnak ez a bizonyitása természetesen ismét a
kombinációk hosszu sorát nyitotta meg: szumir kivándorlók vagy
kereskedők vitték-e ezeket a pecséteket Indiába, vagy egy még ősibb
rokonságot kell-e keresni mögöttük, amely a szumirokat esetleg India
dravida őslakóival köti össze? Tudjuk azt is, hogy már a legősibb
időkben a népmozgalmaknak egy nagy utja vezetett Iránon és Bokharán
keresztül a Tarim völgyébe, amely csak a történelmi időkben homokosodott
el és vált sivatagi jellegüvé. A belső ázsiai _jadeit_ csakis ezen az
uton kerülhetett Babilonba és Elő-Ázsia többi vidékeire. Ezt az utat még
a hellenisztikus időkben is erősen használták. Az utolsó esztendőkben a
Takla-makán sivatagban egész sor homokba temetett várost tártak fel s az
ott talált emlékekből részlegesen rekonstruálni lehetett az ugynevezett
_tokhár_ nyelvet és a civilizációt, amelynek nemcsak indoeurópai volta,
hanem még az indourópai népcsalád nyugati ágával való rokonsága is
kétségtelen. Az indoeurópai nyelveket ugyanis a »száz« szónak használata
szerint a _centum_ és _satem_ nyelvek főcsoportjába szokták beosztani,
melyek közül az első Európában, a másik Ázsiában terjedt el. A
közép-ázsiai tokhár nyelv azonban a centum nyelvek közé tartozik. Ha
mindezekhez hozzávesszük még, hogy Kinában a régi kőkorszakhoz tartozó
leleteket mindezideig még nem sikerült találni s általában a kinai
civilizáció ősrégi voltára vonatkozó feltevéseket alkalmasint erősen
redukálni kell, kézenfekvő az a feltevés, hogy a neolitikum embere ezen
az uton jutott el Kinába és a földmüvelés tudománya is a Tarim völgyén
keresztül hatolt előre fokozatosan a Hoangho és a Jangcekiang vidékére.
Mindezek természetesen olyan problémák, melyekre az adatok hiányossága
mellett nem lehet teljes bizonyossággal megfelelni.
Más oldalról azonban kétségtelen, hogy egyik oldalon Szumér és Akkád, a
másik oldalon pedig Egyiptom, akárcsak a római birodalom, vagy a mi
időnk imperialista államai, határozottan expanziv jellegü
államalakulatok voltak. Agadei Sargon a harmadik évezred elején a
Földközi tenger partjáig terjesztette ki hatalmát és példáját a babiloni
és asszir királyok egész sora követte. Kr. e. 2000. körül babiloni
kereskedelmi telepek vannak Kisázsiában a Halys vidékén, melyek
elterjesztik ezeken a távoli vidékeken a babiloni nyelv és ékirás
ismeretét. Ismeretes, hogy Kánaán már a héberek beszüremkedése előtti
időkben teljes babiloni befolyás alatt állott. Az 1887-ben felfedezett
_tell el amarnai_ levelekből pedig az a meglepő tény derült ki, hogy a
Kr. e. második évezred derekán a babiloni nyelv olyan diplomáciai nyelv
volt a keleten, mint a francia a XVIII. századbeli Európában. Az
egyiptomi fáraó babiloni nyelven levelezett nemcsak az Eufrátes partján
uralkodó kollégájával, hanem a hetita királyokkal és saját kánaáni
vazallusaival is. Mikor pedig a jelen század elején a kisázsiai
_Boghazköben_ napfényre került a hetita királyok cserépkönyvtára és
levéltára, a leletek ismét a tell el amarnai tapasztalatokat igazolták.
A tudós világnak pedig méltán lehe ett oka meglepetésre, mikor az utóbbi
felfedezésnél előkerült egy olyan békeszerződésnek a másodpéldánya,
amelyet már Tell el Amarnából ismertek. A diplomáciai levelezésnek
mennyiség és tárgyak szerint való nagy gazdagsága egyaránt, negyedfél
évezreddel a mi időnk előtt, az egész keleten a sürü és rendszeres
kereskedelmi, politikai és kulturális összeköttetésekre utal.
Természetes azonban, hogy Egyiptom és Babilonia civilizációjának hatása
a bennünket legjobban érdeklő földrész, Európa felé kezdetben nem
egyforma intenzitással jelentkezett. A földrajzi helyzet folytán
Egyiptom, amely nyitva volt a Földközi tenger felé, az európai
civilizáció fejlődésében sokkal inkább érvényesithette befolyását, mint
a Tigris és Eufrátes völgye, amelyet sok száz kilométernyi sivatag
választ el a sziriai és kisázsiai tengerparttól.
=Kréta szerepe a civilizáció történetében.= Azt hiszem, Sir Arthur
Evans, a krétai civilizáció történetének legnagyobb érdemü kutatója,
mutatott rá legelőször arra a körülményre, hogy a régi Egyiptomot nem
szabad az emberi történelem egyik különálló fejezetének tekinteni, hanem
bele kell kapcsolni az egyetemes emberi civilizáció históriájába. Az
ujabb kőkorszak kulturája nyolc-hatezer esztendővel Kr. e. majdnem
ugyanolyan kiterjedésben övezte körül a Földközi tengert, mint a római
birodalom. A Földközi tenger egész medencéje már a fémek előtti korban
eleven, pezsgő életnek volt szinhelye s szigeteinek, partvidékeinek
népei távolról sem éltek különálló, összefüggés nélküli életet.
Valósággal már az ujabb kőkorszakban adva voltak az előfeltételei, hogy
az Egyiptomban kifejlődőben levő civilizáció is az egész medencében
szétterjedhessen.
Hogy ez miként volt lehetséges, arra Angelo Mosso hangyaszorgalommal
hordta össze a bizonyitékokat a Földközi tenger egész környező
partvidékén. Egyiptom még az ujabb kőkorszakot élte, mikor rendszeres
kereskedelmi forgalma volt Nubia és Arábia felé, sok evezős, vitorlás
hajói pedig egyaránt közlekedtek a Niluson, Vörös tengeren és Földközi
tengeren. Diszitett vázákról, sőt agyag-modellekről ismerjük ezeket a
hajókat, melyek amikor először jelentek meg Kisázsia vagy Kréta
szigetének partjain, a benszülöttek épen olyan bámuló csodálkozással
szemlélhették őket, mint az indiánok a spanyolok karavelláit a Krisztus
utáni tizenötödik és tizenhatodik évszázadban. Ezek a sós hullámokat
szántó hajók voltak a Földközi tenger medencéjében a civilizáció első
hordozói.
Az egyiptomi civilizáció átvételében, átformálásában és
szétterjesztésében Kréta, a »tenger közepének országa«, játssza a
legfontosabb szerepet. Földrajzi helyzeténél fogva szinte előőrse
Görögországnak, partjaira kedvező tengeri áramlások és szelek könnyitik
meg az utat a Nilus torkolatától; egyéb szigetek szinte hidpillérek
módjára kötik össze Kisázsia partjaival, melyekkel még aránylag késő
geologiai időkben összefüggött. A sziget éghajlata kedvező, viszont a
termőtalaj aránylag kevés. Ez a körülmény a sziget lakosait már nagyon
korai időben a tengeri kereskedelemre késztette. Az összes földrajzi és
egyéb természeti előfeltételek adva voltak tehát, hogy Kréta szinte
elosztó állomása legyen Egyiptom és Szumér civilizációjának.
A _knossosi_ halom, a mondák labirintusának és a ragyogó minosi
civilizációnak szintere, ahol egyik kulturréteg a másikra rakodik,
csodálatosan szép példája a civilizáció fejlődésének. Akárcsak Trójában,
a knossosi királyi palota alatt is egymásra rakodnak a különböző
kulturrétegek, egészen az ujabb kőkorszakig visszamenőleg. Talán nincs
hely, ahol egy civilizációnak a fokozatos fejlődését és egymásutánját
ily szépen lehetne tanulmányozni. A knossosi királyi palotában a kutatók
még olyan kamrákra is bukkantak, melyekben a fémek használatának teljes
elterjedése után a feleslegessé vált kőszerszámokat halomra dobálták. A
knossosi királyi palota alatti legrégibb rétegek korát Sir Arthur Evans
a Kr. e. hetedik évezredre becsüli. Ez természetesen nem jelenti
egyuttal azt is, hogy az ujabb kőkorszak Krétában csak ennyi időre
terjed, hanem legfeljebb azt, hogy maga a knossosi település nem idősebb
ennyinél. Magának a minosi civilizációnak a kezdetét, mikor már Kréta
kulturális és müvészeti tekintetben a teljes önállóságig eljutott, Evans
körülbelül Kr. e. 3400-ra teszi.
A knossosi királyi palotát egészen a legujabb időkig a görög
hősmondáknak a labirintusról szóló meséiből ismertük. Ma már a
_labirintus_, helyesebben a krétai királyok palotája nem mese többé.
Legnagyobb részében fel van tárva és tudjuk róla, hogy nemcsak lakásul
szolgált, hanem az épületeknek egész bonyolult hálózatából állott,
szentélyeket, diszudvarokat, ünnepi helyiségeket és raktárakat is
foglalt magában. A palota diszitései azt mutatják, hogy lakói ismerték
az élet szépségeit, a berendezések pedig az árulják el, hogy kényelem
dolgában is olyan messzire jutottak el, hogy csak a tizenkilencedik
század Európája érte el ugyanazt a fokot. A palota alatt alagcsövezésnek
és légfütési berendezésnek a nyomaira is bukkantak, melyek a Kr. e.
második évezred legelejéről valók. Az épitményeknek ez a tömkelege olyan
terjedelmes lehetett a görög szárazföld barbárai szemében, hogy az
utvesztő borzalmas képét rajzolták meg belőle. A primitiv tengeri
kereskedelem mindig együtt járt a kalózkodással s a szomszédos partok
lakóinak volt okuk borzalommal emlegetni a labirintust, ahol nemcsak
anyagi kincseik és értékeik, hanem szüzeik is eltüntek. De a knossosi
palotának az igazi érdekességét nem ezek a mondai emlékek adják meg,
hanem azok az adatok, melyeket a földközi tengeri civilizációnak a
fejlődéséhez szolgáltatott. A knossosi leletek alapján ki lehet mutatni,
hogy körülbelül a Krisztus előtti negyedik évezred dereka táján Egyiptom
már élénk összeköttetést tartott fenn Kréta szigetével. A legalsó
knossosi rétegekben még kizárólag kőszerszámok szerepelnek, – igaz, hogy
vannak közöttük csodálatos finoman csiszolt darabok, – később előfordul
az arany, réz és bronz és végezetül mindez, a kerámiát is hozzászámitva,
egy csodálatosan magasfoku, nagy müvészi készségről és egyéni izlésről
tanuskodó ipari kulturában csucsosodik ki, amely már nem függvénye
Egyiptomnak, hanem önállósul és önállósulva visszahat a Nilus melletti
országra is, ahonnét az első teremtő impulzusok érkeztek. Az egyiptomi
hatást az első dinasztiák idejétől kezdve egyiptomi eredetü behozatali
tárgyak és ezek belföldi utánzatai bizonyitják, viszont már Kr. e.
harmadik évezredből való egyiptomi sirokban fordulnak elő sokszinü
krétai vázák, melyek a tanitványnak a müvészetekben való haladását és
önálló fejlődését bizonyitják.
De Kréta másfelől is kapott megtermékenyitő hatásokat: magába szivta a
mezopotámiai kultura elemeit is. Igaz, hogy ezek a hatások később
jutottak hozzá az egyiptomi impulzusoknál. Agadei Sargon Kr. e. 2800.
körül terjesztette ki hatalmát a Földközi tenger partjáig és ettől az
időtől lehet számitani a keleti befolyások érvényesülését. Maga a kétágu
balta, a _labrys_, minden valószinüség szerint mezopotámiai eredetü.
Tőle vette nevét a legendás királyi palota, a labirintus, melynek
bejáratait szimbolikus isteni jelvény gyanánt diszitette. Ugy ez a
szerszám, mint a termékenységet jelképező Nagy Anya isteni képzete
alkalmasint Kisázsiából került Krétába. Egész bizonyosan Mezopotámiából
kapták a krétaiak az agyagtáblát, mint az irásjegyek megőrzésének
anyagát.
De ha igy a krétai civilizáció nagyon sokat köszönhet is Egyiptomnak és
Mezopotámiának, egyben alapvető módon eltér tőlük. Eredeti és önálló
teremtő erő nyilatkozik meg benne. A piramisok, Memnon szobrok, babiloni
méretü városfalak Krétában hiányoznak. A krétai müvész nem félisteni
magasságban trónoló despoták akaratának teljesitője volt, akiknek
korlátlan eszközök állottak rendelkezésükre akaratuk megvalósitásában.
Ez a derüs egü sziget az individuális müvészetnek első otthona. Ez a
magyarázata annak az életvidám, majdnem modern naturalizmusnak, amely a
krétai életben és müvészetben megnyilatkozik. Aki végiglapozza
Bossertnek a krétai müvészetről szóló kötetét, meglepődik rajta, hogy
diszitő motivumokban, divatban és más egyebekben mennyi olyan
jelenséggel találkozik, amely akár a huszadik században is megállhatná a
helyét. A krétai vázák a legmodernebb szalonban is helyet foglalhatnának
és a krétai nő füzős, kivágott ruhái, a fejdisszel egyetemben a mostani
divatszalonoknak sem válnának szégyenére. Ez a krétai müvészet és divat
legfőbb sajátossága. Legfőbb értéke viszont a mi szempontunkból az a
hatás, amelyet Görögországra és Görögországon keresztül reánk is
gyakorolt. Krétánál kezdődik az a kultura, amely a latin-germán
kulturkörben máig is él.