_Szerzőtől önállóan megjelentek:_
Bosznia és Hercegovina. Budapest, 1909.
Angolok és amerikaiak. Budapest, 1910.
A drágaság a világpiacon és nálunk. Budapest, 1912.
A magyar közgazdasági érdekképviseletek. Budapest, 1914.
A kereskedelmi és iparkamarák reformja. Budapest, 1922.
Emberi miniatürök. Szeged, 1925.
Szeged. Ismertető a város multjáról és jelenéről. Szeged, 1926.
_Forditások:_
Nowak: A katasztrófa utja. Szeged, 1919.
Benoit: Atlantis. Budapest, 1920.
Wells: Az uj Macchiavelli. Budapest, 1921.
Zulawski: Ezüstös mezőkön. Szeged, 1922.
Wells: A nagy katasztrófa. Budapest, 1922.
Wells: A szerelem és Lewisham ur. Budapest, 1923.
Wells: Házasság. Budapest, 1923.
Macdonald: A szocialista mozgalom. Budapest, 1924.
TONELLI SÁNDOR
EMBERI PROBLÉMÁK
SZEGED, 1927
A DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT. RT.
KIADÁSA
DÉLMAGYARORSZÁG-NYOMDA RT. SZEGED
AZ ÖSSZETETT EMBER.
Az összetett ember nem én vagyok, de lehetnék én is.
Hogy mikor születtem, nem tudom. Lehet, hogy mikor az első durva követ
szerszámnak használtam, mikor először adtam tovább szóval gondolatomat,
mikor a barlang falára az első bölényt lerajzoltam, mikor először
borzadtam össze a megszünés gondolatára, mikor az első csatornát
épitettem, vagy mikor először vert bennem gyökeret az örök kétkedés
szelleme. Lehet, hogy előbb, lehet, hogy később, nem tudhatom. De vagyok
és ugy érzem, hogy időtlen-idők óta vagyok és maradok mindaddig, mig
életem célja nem önmagamban rejlik, hanem a sarkamat taposó nemzedékek
végtelen sorozatában.
Évezredek óta gyüjtöm és raktározom magamban a tapasztalatokat. Tudom,
hogy a tél hideg, a tüz melegit, többedmagammal erősebb vagyok, mint
egyedül, de még sokkalta erősebb vagyok ha szolgálatomba állitom a
természet erőit is. Irásban, templomok falán, sziklafeliratokon,
pergamenttekercseken, könyvekben feljegyzem az eseményeket és
akkumulátorok módjára összegyüjtöm a meglevő tudást; szinek skálájában,
szobrok plasztikájában, akkordok összecsengésében megkötöm az elfutó
szépet és hordozom magamban minden szépnek, jónak és igaznak szülőjét,
az _örök gondolatot_. Itt élek ezen a földön. Nincs reményem, hogy
elszabaduljak róla, de látom az idegen világokat és nem hiszem, hogy ez
a századrangu sárgolyó legyen gondolkodó lények életének egyetlen
hordozója. Keresek valamit, amit még nem találtam meg és lehet, hogy
sohasem is fogok megtalálni.
Mert keresni akarok és hogy keresni tudják, fanatikusan hiszek a
gondolat abszolut szabadságában, melyet nem korlátozhatnak a multból
hozott dogmák, előitéletek és cenzorok plajbászai. Minden, ami szép,
nagy és nemes ezen a világon, minden haladás és minden hajnalpirkadás a
gondolat szabadságáért vivott küzdelem szülötte. És mégis életem nagy
élményei közé tartozik, mikor egy szerzetesrend templomának esti
félhomályában belém lüktetett a lehajtott fejek alázata és önmagukat
megtagadó férfi-emberek porbahullása a nagy ismeretlen előtt, amelyet
csak hódolat illet meg, de nem birálat. A nappal munkája mellett, amely
csak realitásokat ismer, hallom az est misztikus borongásának suttogó
hangjait. Az élet pozitiv meglátása mellett nem tudom könycsepp nélkül a
szememben hallgatni a _Gaudeamust_, vagy a zenélő órának a multból
átcsengő hangjait. Élem az élet drámáját, de lirája az, mely belekap
szivem hurjaiba. Mikor amerikai életemet élem, a nappal irgalmat nem
ismerő, kegyetlen munkája után estére megkövetelem magamnak a mozi
mindig jól végződő, naiv romantikáját.
Ha nézem a nagyvárosok gép-civilizációjának lüktetését és belepezsdülök
abba az emberáradatba, amely reggel és este villamoson, autobuszon,
földalattin és földfelettin özönlik London és Newyork szivébe, vagy
vissza onnét, modern embernek, a huszadik század gyermekének tudom
magamat. Lenyügöz a felhőkarcolók sorának látása, az esti fényreklámok
tüzjátéka, vagy a Martin-kemencék izzón sistergő vastömege. Órákon át
tudom elnézni, mikor a daruk nyögve, recsegve és kattogva emelik partra
az oceánokat szántó kolosszusok méhének kincseit. És nincsen elevenebb,
izgatóbb emlékem nekem, aki már megjártam egyéni életem utjának felét,
mint mikor egy francia mérnök elsőnek repülte át az Angliát a
kontinenstől elválasztó csatornát és uj, szinte határtalan közlekedési
lehetőségek perspektiváit vetitette elém. Értem és érzem mindezt: a
gépet, gőzhajót, gőzmozdonyt, repülőgépet, bányát, vasbetont, rádiumot
és rádiót, hisz modern ember vagyok. De hoztam magammal valamit a
középkorból, beleérzem magamat a kis olasz városok kulturájába,
Stratford romantikájába, Weimar lelkébe és bensőm az a küzdőtér, ahol a
civilizáció és kultura ujra meg ujra megvivják Szumérban és a Nilus
partján kezdett örök harcukat.
A modern társadalomban, amelyben ezidőszerint élek, érzem a
vagyonelosztás igazságtalanságait és a tömegek nyomorának sajgását.
Érzem a tisztán a kereset elvére épitett kapitalizmus sarkalatos
tévedését. Nem azért élünk, hogy keressünk, hanem azért keresünk, hogy
élhessünk. Hallom az éhség farkasának üvöltését a fényes nagyvárosokban,
ahol csak egy ablaktábla választja el a hivalkodó gazdagságot a senyvedő
szegénységtől. Látom a távol jövő ezüstös csillogásában a boldog
államot, amelyet Platontól kezdve az emberiségnek oly sok ébren álmodója
megálmodott. Megértem az elkeseredést, gyülölködést, társadalmi harcot.
Elfogadok mindent, ha egy kegyetlen törvényszerüség ugy rendeli, hogy
ezeken keresztül vezessen az emberi haladás nagy országutja. De
visszarettenek, mikor pártprogramot akarnak csinálni abból, ami minden
gondolkodó és érző ember vágyainak eredője, mikor egyesek ki akarják
sajátitani maguknak a szociális gondolat jogát, vagy mikor az élet nagy
valóságai előtt dogmatikusok módjára elavult elméletek értelmezésén
folytatnak meddő vitatkozásokat.
Megértem az individualitás kifejlesztésének jogát, az akadályok
elháritását az egyéniség utjából, minden kényszeritő eszköz elvetését,
egészen a szélső anarchiáig. Elvégre magamhoz állok legközelebb és van
némi szépsége annak a kinai társadalomnak, amely a felső beavatkozás
mértékét a minimumra tudta leszállitani. Igaz, annál jobban élvezi
helyette a külső beavatkozások gyönyörüségeit. De épen azért tudom azt
is, hogy kell egy összefogó, társadalmat acélozó és államot irányitó
akarat, melynek meg kell kötni a bennem lobogó örök anarchiát. E
kettősségen keresztül értem meg egyszerre Brutust és Julius Caesart, a
condottieret és a _fejedelmet_, Luthert és Loyolát s azt a Napoleont,
aki mindenét a forradalomra teszi fel, de mint néző felsóhajt az
ostromlott Tuileriák előtt: »Adnák csak nekem a svájciakat meg az
ágyukat, hogy megmutassam, mit kell ilyenkor csinálni!« Megértem, hogy
vannak esetek, mikor egy testben két lélek lakik.
Ha van politikai liberalizmus és konzervativizmus, bennem elmosódnak a
határok. Az egyik küzd a felszabaditásért, a másik gyüjti és
csoportositja a megtartó erőket. Taktikájuk ellenben furcsán kuszálja
össze az elveket. Van eset, hogy a liberalizmus rendszabályoz és a
konzervativizmus terjeszti ki a választójogot. Azok az elvek, melyek
néhány évtizeddel ezelőtt embereket választottak el egymástól és
generációkon át hagyományszerüen determinálták egész családok politikai
hovatartozandóságát, nem hatnak többé az élő valóság erejével. De az,
amit a mult század nagy liberális nekilendülése után ma a liberalizmus
válságának neveznek, egyuttal az én válságom is, tekintet nélkül arra,
hogy véletlenül milyen párthoz tartozom. Érzem, hogy a konzervativizmus
önmagában nem lehet program, mert ha magára marad, reakció lesz belőle,
de érzem azt is, hogy a liberalizmus, melynek egész gondolatvilága arra
van beidegezve, hogy _mit nem akar_, önmagában nem lehet elég. Saját
személyemből a nagy vonalakra kivetitve ez a parlamentek és pártok
válsága. Kétkedés a parlamentarizmusban és csalódás a népképviselethez,
általános választójoghoz füzött nagy reménységekben. A szüntelen át- meg
átcsoportosulások, szétválások, összeolvadások mellett a parlamenti párt
elveszti a mult évtizedekben birt nagy jelentőségét. Politikai
atomizálódás folyik az egész világon. A parlamentek vagy teljesen
szétszakadozottak, vagy egy óriási szerkezet, amelyet pártnak nem is
lehet nevezni, egyesiti magában mindazokat a heterogén, egymással
szemben álló, harcban álló elveket, melyek valaha a pártok programjának
alapjait megadták. A régi értelemben vett pártok ideje lejárt. Tul a mai
parlamentek látszólagos pártjain, tul a liberalizmuson és a
konzervativizmuson, tul a fascizmuson, tul mindenféle _izmusokon_ és
politikai gépezeteken pedig valaminek a körvonalai vetitődnek a
kárpitra, amiről még nem tudom, hogy micsoda, érdekképviseletek
tanácsa-e, vagy kiválóságok és kiválogatottak zsürije, vagy pedig az
emberiség közös, nagy lelke, amely mindannyiunkban müködik.
És igy vagyok az izgató, nagy problémák egész tömegével, melyek
napról-napra elém merednek, hogy válaszoljak rájuk, hogy válaszoljunk rá
valamennyien. Érzem, hogy igaza van a plebejusnak, aki több jogot
követel magának, de tudom, hogy igazuk van azoknak is, akik már
nemzedékekkel ezelőtt beérkeztek és a gyermekszobából hozták magukkal a
vezetés hivatottságát. Ha a lovat és kutyát ki kell tenyészteni, az
ember sem lehet három generáció előtt igazán gentleman. Hiszem a nemzet,
a nép, a faj jogát a külön élethez, különállóságának kidomboritásához,
de érzem, hogy müködik bennem a közös nagy lélek, amely együttesen viszi
az egész emberiséget előre. Megértem azt, akiben él az örökbéke
ábrándja, de megértem azt is, aki hősi önfeláldozás képzetével,
felvirágozott zászlók alatt vonul a világháboruba. Megértem azt, aki
együttérez a biborban született, szőkefürtös gyermek szomoru sorsával és
megértem azt is, aki el akarja háritani az apák bünének ismétlődését a
következő nemzedékekben. Megértem azt, akinek a legitimizmus adja meg az
élete tartalmát, de megértem azt is, aki azt vallja, hogy minden
legitimizmus egy korábbi törvényes állapot felforgatásával kezdődött. Ha
minden hatalom Istentől való, semmiféle hatalomtól sem tagadhatom meg a
felsőbb rendeltetés törvényszerüségét. A _beatus ille qui procul
negotiis_ váltakozik bennem a kalandorral, akit izgat, hogy mi van tul a
nagy tengeren és a kéklő hegyek oromsorán, ahol a szivárvány hidja a
földről mennybe visz.
Ezen a világon minden relativ. Relativ a fény, a sebesség, az erő és
relativ a gondolat és az igazság. Minden tézisnek meg van az antitézise
és a relativitások, tézisek és antitézisek harcának szintere én vagyok.
Csak a _lectores unius libri_ állithatják a szent együgyüség feltétlen
biztosságával, hogy nekik mindenben igazuk van. Bennem ezerféle érzés,
gondolat, hagyomány és tapasztalat találkozik és mindezeknek eredője az,
amit énnek nevezünk.
De tudom-e, hogy mi az az én? Egyéniségem csak öntudatomban jelenik meg
egység formájában és öntudatom az, ami kiemel a semmiből egy parányi lét
tartamára. Ez az öntudat megszünik, mihelyt átléptem a fekete kapun,
melynek csak az egyik oldalán van kilincs. Ennek az öntudatnak a
meghatározása a legnehezebb, mert a meghatározás lehetősége önmagában
rejlik. Öntudatom ezért nem tud megnyugtató választ adni énemnek
kérdésére. Mi vagyok én? Atomoknak meghatározott csoportosulása
vagyok-e, vagy független tőlük és több náluk valamivel? Ha atomok
csoportosulása vagyok, miért csoportosultak az atomok és a bennük levő
elektronok igy és miért nem másként? Hol van az énemnek külső határa;
ott-e, ahol testemnek látható felülete a külvilággal érintkezik, vagy
hozzászámithatom-e énemhez mindazt, ahova gondolatom elér és amit magába
foglal? Hol van a felelet erre és a kérdések egész tömegére?
Mit tudom én, ki vagyok én? Életem podgyászában mit hurcolok magammal
gyermekkorom emlékeiből, ifjuságom ábrándképeiből és meglett koromnak
megmellesztő küzdelmeiből? Ha reagálok a külső világ benyomásaira, ha
beszélek, ha cselekvésre határozom el magamat, miféle rejtett mozgató
erők játszadoznak énemnek ezerféle billentyüin? Mikor formába öntöm egy
gondolatomat, melyik tanitóm szava, vagy az emberiségnek melyik örök
tanitómestere szólal meg bennem? Ha cselekedtem, mi volt belőle a saját
elhatározásom és mennyiben állottam a külső tényezők, a környezet és az
események sodró hatása alatt? Tudhatom-e, hogy pillanatnyilag melyik
békésen elhalt, harctéren elesett, vagy máglyán megégetett, elporlott
ősömnek a vére dolgozik bennem; tudhatom-e, mit hoztam magammal elmult
századok ködös homályából?
Ez a bizonytalan körvonalu, ingadozó, töprenkedő valami vagyok én és
ezek vagyunk évezredek óta valamennyien, akik az életben nemcsak az
anyagi boldogulást és az érvényesülés külső formáit, hanem valami
mélyebbet, lényegbe vágót keresünk. Függetleniteni akarjuk magunkat az
egyoldalu befolyásoktól, hogy megtaláljuk az igazságot. Ezért akarunk
megérteni mindent és ezért kételkedünk mindenben. Az igazság keresése és
a kétkedés ikertestvérei egymásnak. Előttünk lebeg Tennyson mondása,
hogy több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli
hitvallásban.
_Homo sum; humani nihil a me alienum puto._ Én vagyok az összetett
ember, a nagy Proteus. Sugártörő prizma vagyok, amely mindig ugyanaz
marad, aminthogy a dolgok is ugyanazok, csak a meglátásuk az, ami a
prizmán keresztül szüntelenül változik.
Én vagyok az összetett ember. Én az Örök Ember vagyok.
AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ KEZDETEI.
Nem is olyan régen minden valamirevaló történelmi kézikönyv azzal
kezdődött, hogy Menes volt Egyiptom első királya. Utódai voltak a
fáraók, akik a piramisokat épitették. Hogy mi volt Menes előtt és miként
jött létre Egyiptom kulturája és civilizációja, arról a történelem nem
tudott semmit. Esetleg egyes történetirók elkövették még azt a
furcsaságot is, hogy az első kötetet az előzmények nélküli ókori
keletnek szentelték és a második kötet elejére, az európai történet
bevezetése gyanánt biggyesztették oda az őskor történetét. Általában
számukra az őskor embere és kulturája független tudomány volt a
sajátképeni történelemtől. Tudományuk nem az emberi civilizáció
fejlődésének története volt és náluk az emberiség históriája nem a
megelőző évezredek hosszu, fáradságos és küzdelmes munkáján épült fel,
hanem a levegőben lógott. Deus ex machina módjára nem fejlődésnek volt
az eredménye, hanem készen adódott. Menes volt Egyiptom első királya…
Pedig az emberi nem történetének talán azok a legérdekesebb, legizgatóbb
fejezetei, mikor az ősember tapogatózva, bizonytalanul kezdte lerakni a
civilizáció alapjait. Igaz, hogy ezek a hosszu évezredek, amelyekről
nincsenek kőbe vésett, agyagba égetett és egyéb irásos dokumentumaink,
hanem csak leletekre, csontmaradványokra és egyéb hasonló emlékekre
vagyunk utalva, telve vannak kérdőjelekkel és a problémák egész
láncolatával. Kik voltak a történelem előtti idők egyes kulturáinak
megteremtői és hogyan kapcsolódnak az egyes periódusok egymásba? Miért
állt meg a fejlődés néha tizezer esztendőkre és miért vett ismét
váratlan lendületet? A viszonyok változása vetette-e meg egy uj
kulturfok alapját, vagy a régi fajt, amely képtelen volt emelkedésre,
másik váltotta fel s ez az uj faj lett egy ujabb kultura hordozója?
Hosszu időn keresztül akkora bizonytalanság uralkodott ezekben a
kérdésekben, hogy a szaktudomány állandóan emlegette az összefüggés
hiányát, a hiatust, amely a régi és ujabb kőkorszak s az utóbbi és a
történelmi idők között tátong. A történelem tudománya ezért érezte
felmentve magát az alól, hogy a civilizáció kezdeteinek ismertetésével
alapozza meg az emberiség történetét.
Pedig kétségtelen, hogy hézagok az emberiség legrégibb multjában
sincsenek. Legfeljebb a leletek lehetnek elszigeteltek, de nem a kultura
periódusai. Épen a legutolsó esztendők kutatásai nagyon alkalmasak arra,
hogy a hézagokat és mutatkozó üröket áthidalják. Sir Arthur Evans képét
használva, az őskor egyes emberfajai, melyeket a leletekből
megismertünk, többé nem különálló kulturák hordozói, hanem
staféta-futók, akik a civilizáció fáklyáját adták egymásnak tovább.
=Az emberi civilizáció legrégibb emlékei.= A geologia tudománya ma
általánosságban négy jégkorszakot ismer, illetőleg az tételezi fel, hogy
négy eljegesedési periódus követte egymást az északi féltekén. A
történelem előtti archeologia ezekbe az interglaciális periódusokba
helyezi az európai ember legrégibb emlékeit, anélkül, hogy az első
pontosan meg tudná állapitani az egyes jégkorszakok idejét és tartamát,
a másik pedig a relativ korszakokban hozzávetőleges biztonsággal el
tudná helyezni a régi kőkorszak egyes ember- és kulturtipusait.
Tiz-tizenöt év előtt még általános volt a meggyőződés az archeologusok
körében, hogy az ősember, aki az első, kezdetleges kőszerszámokat
készitette, az utolsó eljegesedést megelőző meleg periódusban élhetett,
melynek időtartamát ötven-százötvenezer esztendőre lehet becsülni
időszámitásunk előtt. Ma hovatovább lábra kap az a meggyőződés, hogy az
első eolithoknak, a kőszerszámok őseinek korát félmillió évre is vissza
kell vinni és az ember első emlékei az első jégkorszak előtti időbe
nyulnak vissza. Akármint lett légyen is, az éveknek e tizezrei alatt
nagyon, szinte rettenetesen lassu volt az ember fejlődése. Talán nem is
volt igazi ember, hanem egy oldalága az emberré fejlődő szerszámkészitő
állatnak, akiből hiányzott az igazi magas fejlődésre való képesség. Erre
a problémára valószinüleg sohasem tudunk teljes bizonyossággal
megfelelni.
=A neandervölgyi ember.= Amennyire meg tudjuk itélni, körülbelül az
időszámitásunk előtti 50–35.000 év között, az utolsó jégkorszak idején
lehetett Európa klimája a legrettenetesebb. Az északi jégtakaró leért
Belgiumig, Németország derekáig és a lengyel alföld közepéig. Az Alpok
és Pireneusok jégárai sokkal hatalmasabbak voltak, mint manapság. Köd,
hideg eső, nehéz havazás váltogatta egymást. Ebben a barátságtalan,
szubarktikus klimában élt az embernek az a tipusa, melyet neandervölgyi
ember (_Homo_ _Neandertalensis_, vagy más lelőhelye után _Homo
Mousteriensis_, _Homo primigenius_) néven ismerünk. Élete
viszontagságokban és tragikus küzdelmekben volt gazdag. Állandó
küzdelmet folytatott az időjárás szigoruságával. Nehéz harcokat vivott a
rettenetes vadállatokkal a barlangok birtokáért és ezer veszélynek tette
ki magát betevő falatjának előteremtéséért.
Milyen lehetett az ember, aki ilyen viszonyok között élt és milyen
lehetett az élete? Mikor 1856-ban a Düsseldorf melletti Neandervölgy
egyik barlangjából előkerült az a koponyatető, melyről ez az emberfaj
nevét vette, sokan, közöttük Virchow, kételkedtek e koponyarész
tulajdonosának emberi mivoltában. Azóta azonban, főleg Franciaországban,
amely a történelem előtti archeologiai leletek klasszikus hazája, nagy
számmal kerültek elő teljesen hasonló koponyák, sőt teljes
csontvázmaradványok, ugy hogy ezek alapján megközelitő pontossággal meg
tudjuk rajzolni a neandervölgyi ember alakját. Nem volt magas termetü,
legfeljebb 155–160 centiméter lehetett, nyaka előreállt, szemét
összeérő, hatalmasan kidomborodó csontiv árnyékolta, homlokának viszont
alig volt domborulata, előreugró fogsora alatt pedig az áll jóformán
hiányzott. Megjelenése elütött a mai emberétől és főleg koponyaalkatában
sok volt a primitiv, majomszerü, állati vonás.
Életéről nagyon keveset tudunk. Bármily kevés azonban, amit a leletek
alapján róla megkonstruálhatunk, elég annak megállapitására, hogy
külsejének állati vonásai mellett is ember volt életmódjában,
gondolkozásában és cselekedeteiben. Ismerte a tüzet, állatbőrökbe
burkolózva védekezett a hideg ellen, tisztelte halottait. Ha tisztelte
halottait, kellett, hogy valamelyes képzete legyen a tulvilágról, amit
pedig meglehetősen fejlett nyelv nélkül elképzelni nem lehet, mert csak
a nyelv segitségével lehet elvont gondolatokat közölni. Pattogtatott
kőből fegyvert és szerszámot készitett magának, mellyel vadászott és
levakarta, kidolgozta az állatbőröket; a szerszámot odarakta halottja
mellé, akit eltemetett. A nagy vadakat, melyek erejét sokszorosan
felülmulták, valószinüleg fortéllyal ejtette el, vagy verembe csalta és
ugy ölte meg őket. Alkalmasint illő tisztelettel megette embertársait
is. Minthogy olyan vidéken is lakott, ahol nem voltak barlangok, fel
kell tételezni róla, hogy a hideg elleni védekezésül másfajta
mesterséges lakásról is tudott gondoskodni. Talán vermet ásott és azt
fedte be, talán kezdetleges kunyhót is épitett magának.
Kulturáját leggazdagabb előhelyéről _moustérien_ kulturának nevezzük.
Csontmaradványokban, eszközökben bőven vannak emlékei Európából,
Észak-Afrikából, Elő-Ázsiából, legfőként azonban Franciaországból.
Legutóbb 1925-ben Tarville-Petre a galileai Tabgha mellett bukkant
teljesen neandervölgyi tipusu leletre.
Hogy honnan került Európába ez a nyomoruságos viszonyok között élő,
meghatóan kezdetleges ősi rokonunk, nem tudjuk. Vannak, akik azt hiszik,
hogy Afrika archeologiai átkutatása fogja megadni erre a kérdésre a
feleletet és vannak, akik azt állitják, hogy a neandervölgyi ember
Dél-Németországon át, az északi jégmező és az Alpesek jégárjai közötti
övön keresztül, mint egy akkoriban fejlettebb kultura hordozója hatolt
előre nyugat felé. De épenugy, mint eredetét nem ismerjük, arra a
kérdésre sem tudunk megfelelni, hogy mi történt vele. Kipusztult, vagy
kipusztitották, vagy felszivódott az utána következő magasabb rendü
fajokban? Vannak antropologusok, akik valószinüleg nem is egészen
alaptalanul, nem hisznek egész fajok kipusztulásának lehetőségében,
különösen, ha azok a fajok egész kontinenseket népesitettek be és azt
hiszik, hogy a neandervölgyi ember, az emberi fejlődésnek ez az
oldalhajtása, még ma is itt él velünk, bennünk, a vérünkben, Európa
civilizált népeiben. Annál is inkább feltételezik ezt, mert a
neandervölgyi ember alkalmasint jó ideig együtt élhetett akár Európában,
akár egyebütt az utána következő fajokkal, amelyek átvették kulturájának
maradványait.
=A rénszarvas kora.= A jégkorszak letünte után Európát hosszu
évezredeken keresztül tundra- és steppszerü területek boritották. A
jégkorszak állataiból egyre csökkenő számban megmaradt még a mammut,
barlangi oroszlán, szürke medve, gyapjas rinocerosz, de mellettük
megjelentek már a mai mérsékelt égöv állatainak ősei is. Vadlovak,
bölények és rénszarvasok óriási tömegei tanyáztak Európa derekán és
bőséges alkalmat nyujtottak az uj emberfajnak, amely a neandervölgyi
ember helyét elfoglalta, hogy vadászszenvedélyét kielégitse és
megélhetését biztositsa.
A jégkorszak letünte ugyanis nemcsak uj fejlődési fokozatot jelez a
történelem előtti idők kulturájában, hanem az uj korszakot egyuttal egy
uj, intelligens fajtának a megjelenése vezeti be, melyet az
antropologusok egy része _első valóságos embernek_ szokott nevezni. Akár
van jogosultsága ennek az elnevezésnek, akár nincs, bizonyos, hogy sem
az _aurignaci_, sem pedig a _cro-magnoni_ embert, aki uralkodó tipusa
volt a jégkorszak végétől a csiszolt kőkorszakig terjedő időnek, nem
választják el lényeges különbségek a modern embertől. A cro-magnoni
ember magastermetü volt, magasabb a mostani emberfajták átlagánál,
koponyája nagy, boltozatos, a hosszu fejü tipushoz tartozó, arca
alacsony, széles, álla jól kifejlődött. Legtalálóbban magastermetü,
széles arcu hosszufejünek, esetleg a kapcsolatról, mely közte és a
környező állatvilág között fennállott, _rénszarvas-embernek_ lehetne
nevezni.
A történelem előtti időben nincsenek a mai értelemben vett események és
évszámok. Hogy az egymást követő korszakokat meg tudják különböztetni,
az archeologusok a megmaradt eszközök alapján kulturtipusokat állitottak
fel, melyek a legfontosabb lelőhelyek után nyerték nevüket. E
kulturtipusok megállapitásában sok bizonytalanság uralkodik és nagyon
nehéz a leleteknek időrendben való csoportositása is. A tulzásba vitt
részletezés a tudománynak ebben az ágában csak zavarokat okozhat. Az
általános beosztásra azonban feltétlenül szükség van. A
rénszarvas-korban három ilyen általános kulturtipust különböztetünk meg,
az _aurignacit_, _solutréit_ és _magdalénit_. Ez a három periodus a
szerszámok és fegyverek állandó tökéletesbedését mutatja; a solutréi
korban jelennek meg a babér- és fügefalevél-alaku, teljesen szimetrikus,
csodálatosan finom élü, – de nem csiszolt! – kőeszközök, a magdaléni
korban pedig a miniatür kőszerszámok és mindenekfelett az olyan
csonteszközök, melyeknél tökéletesebbeket hosszu évezredek multával sem
tudtak előállitani.
De a rénszarvas-kornak legfőként nem a technikailag folyton tökéletesebb
eszközök tartották fenn az emlékezetét, hanem a müvészi alkotások, főleg
a _barlangrajzok_, amelyek az Aurignac-periodusban nagyon egyszerü,
profilban rajzolt, kétlábu állatokkal kezdődnek és folyton
tökéletesbedve, a rénszarvas-kor végén élethüen naturalisztikus
ábrázolásokig jutnak el. A magdaléni korból valóságos kompoziciók
ismeretesek, melyek meglepnek a szinek gazdagságával, ügyes felrakásával
és egész vadászjelenetek, vagy vágtató vadlovak csoportjának
ábrázolásával. Az őskor müvésze megörökitette azt, ami legjobban izgatta
a benne élő vadász fantáziáját. Oly tökéletesek vannak e rajzok között,
hogy mikor 1878-ban Sautuola spanyol archeologus, illetve kis leánya az
első ilyen barlangrajzot felfedezte, az egész tudományos világ
kétségbevonta, hogy az a kőkorszakból származik, modern hamisitásra
gyanakodott és csak akkor fogadta el a felfedezés hitelességét, mikor
azt a Dél-Franciaország és Spanyolország barlangjaiban talált leletek
egész sora megerősitette. Ezek a képek a rénszarvas-kor emberének éles
természet-megfigyeléséről, magasfoku technikai készségéről és eleven,
üde, artisztikus érzéséről tesznek tanuságot. Ugyanezt bizonyitják az
egyre nagyobb számban előkerülő plasztikai alkotások, faragványok,
csontokba vésett ábrázolások és dombormüvek is. Egyes muzeumok nagyon
ügyesen mutatják be az őskor emberének müvészi alkotásait. A hallei
ősrégészeti muzeumban utánzatban látható egy barlang falfestményeivel
együtt; a gráci muzeumban pedig barlangrajzok eredeti méretben
freskódiszitésnek vannak felhasználva.
A barlangkutatás munkája Európában immár körülbelül félszázada folyik és
egymásután hozza napfényre a meglepő eredményeket. Az altamirai barlang
belső boltozatain, ahova napfény sohasem hatol be, többszinü képeket
fedeztek fel, melyek csak mesterséges világitás mellett készülhettek.
Ellenben sem itt, sem más barlangokban, ahol szintén találtak képeket, a
füstnek és kormozásnak semmi nyoma. Az őskor müvésze zsirkő-lámpával
dolgozott, melyben zsirt égetett. Egyes barlangokban a kutatók
geometriai jellegü rajzokra bukkantak, melyekben kunyhók ábrázolását
vélték felismerni, mig egy másik barlangnak a rajza a szánhoz mutat
félreismerhetetlen hasonlóságot. A coguli és alperai barlangok képei
táncoló nők csoportját ábrázolják, a testet a melltől kezdve elfedő,
valósággal kiszabott, szoknyás ruhákban. Ismerünk nyilas
vadászjeleneteket, tehát a rénszarvas-kor embere már tudott távolba
hordó fegyvert késziteni. Egy képen sakálforma állat, hihetőleg a
kutyának őse, kiséri a vadászt, tehát az állatok megszeliditésének első
nyomai, amit azelőtt csak az ujabb kőkorszak emberének tulajdonitottak,
tiz-tizenötezer esztendővel régebbi időkbe nyulnak vissza. A minatedai
barlang freskóján nyilas csoportok küzdő helyzetben állanak egymással
szemben, – a társadalmi szervezetnek, de egyuttal a szervezett harcnak
első reánk maradt emléke.
A rajzokat a tárgyi leletek is megerősitik. Ha a rénszarvas-kor embere
az állatok között lazacot is karcolt a mammut-csontra, megvan a
csonthorog, mellyel halászott. Ha a szó szoros értelmében vett ruhákat
festett, megvan a magdaléni kor finom csont-tüje, mellyel a ruhát
készitette. Két esztendeje Morvaországban, a predmosti őskori telepről,
amely a solutréi periodusba sorozandó, csontból faragott valóságos
ruhakapcsok kerültek elő, amelyek azt igazolják, hogy a rénszarvas-kor
embere nemcsak állatbőrökbe burkolta magát, védekezésül a hideg ellen,
hanem a szó szoros értelmében öltözködött. Mindenesetre ennek a kornak
embere már nagyobb kulturkészletnek volt birtokában, mint amekkorát nála
még néhány esztendővel ezelőtt is feltételeztünk.
=A negroidok problémája.= A rénszarvas-kor kulturájának kétségtelenül az
aurignaci és cro-magnoni ember volt a hordozója, de nem ő volt az
egyedüli ember, akit ebből a korból ismerünk. A cro-magnoni csontvázakat
1868-ban fedezték fel és a mult évszázad utolsó évtizedeiben az
ugyanezen tipusu ember emlékei állandóan szaporodtak. 1901-ben azonban a
_Grotte des Enfants_ barlangban Mentone mellett két csontvázat fedeztek
fel, melyek határozottan negroid jelleget árulnak el. Ebből és más
hasonló leletekből arra kell következtetnünk, hogy a cro-magnoni
emberrel egyidejüleg egy néger szabásu lakossága is volt Európa déli
részének. A furfoozi és más hasonló leletek, melyeknél a faragott
rénszarvascsontok és egyéb körülmények lehetővé teszik a kor
megállapitását, melyből származnak, viszont azt is mutatják, hogy a
magdaléni kor vége felé az addigi kizárólagos hosszufejü tipus mellett,
melynek a cro-magnoni ember volt a legkiválóbb képviselője, már az első
kerekfejü emberfajta is megjelent Európában. Az antropologusok egy része
azt tételezi fel, hogy a furfoozi fajban a belső-ázsiai rövidfejüek,
vagy mongolok első európai beszüremkedését és az Európa derekán ma is
erősen elterjedt _alpin tipusnak_ az ősét kell keresnünk. Más leleteknél
az antropologusok eszkimó affinitásokat gyanitanak.
Faji tekintetben igy a megoldatlan és valószinüleg soha teljes
bizonyossággal meg nem oldható kérdések egész sorozatával állunk
szemben. A fontos azonban az, hogy bár ezekben a nagyon régi
korszakokban különböző fajok jelenlétét tudjuk megállapitani, a kor
kulturája valamennyi fajnál közös. Ugyanannak a müvészetnek a nyomait
találjuk Dél-Franciaországtól Morvaországig; a grimaldi csontvázak
mellett ugyanazokat a kagyló-diszitéseket, ugyanazt a vörös
festékanyagot találjuk és a temetés módja is ugyanaz, mint a cro-magnoni
embernél, aki dominált a rénszarvas-kor legnagyobb részében. A viszonyok
ugyanolyanok voltak, mint a jelenkori Európában. A fajok keveredtek,
egymás mellett éltek és ugyanazon kultura jelenségei kiterjedtek a
különböző fajokra. Ugy a materiális, mint szellemi kultura kincsei
vándoroltak. A messze belföldön talált atlanti és földközi tengeri
kagylókból, a diszitő motivumok és különböző tárgyak vándorlásából a
forgalomnak, sőt mondhatnók, kereskedelemnek bizonyos élénkségére kell
következtetni.
Sokan az őskor faji problémáinak keretébe szokták bekapcsolni azokat a
különböző elefántcsontból és puha kőfajtákból faragott nőszobrokat is,
melyeknek az Alsó-Ausztriában talált ugynevezett _willendorfi Vénus_ és
a dél-franciaországi szoborleletek a legkiválóbb képviselői. Ezeken a
szobormüveken az őskor müvésze tökéletes plasztikával adta vissza az
emberi testet, főleg pedig a nő alsó testének azt az elhájasodását,
amely egyáltalában nem felel meg a mai ember szépség-ideáljának. Az
archeologusok egy része a steatopigiának ebben a megörökitésében, mai
analogiákból kiindulva, néger jellegü emlékeket vélt felfedezni.
Meggyőződésünk szerint ez a felfogás mindenesetre tulzott. A steatopig
szobrok sem a készitők néger voltát, sem pedig a néger szépség-ideál
elterjedését nem bizonyitják. Egyszerüen a szoborkészitők naturalisták
voltak, akik a női testet olyannak ábrázolták, aminőnek az egy-két
szülés és szoptatás után mutatkozik, ha mesterségesen nem kendőzik el a
valót. A női test alsó részének erős kidomboritása egyébként rituális
jelentőségü is lehetett s a termékenységet jelképezhette. Valószinüvé
teszi ezt az is, hogy steatopig szobrocskák nagy mennyiségben kerültek
elő a krétai ásatásoknál is, már pedig Krétában az ujabb kőkorszak
idején egyáltalán nem lehet néger szépség-ideálról beszélni.
=Hova tünt a rénszarvas-kor embere?= Az ember őstörténetének ma is
megoldatlan problémái közé tartozik, hogy mi lett a rénszarvas-kor
müvészi hajlandóságu emberével, aki dombormüveket, szobrokat faragott és
falfestményekkel, freskókkal népesitette be a lakásául szolgáló
barlangok boltozatait? Az ujabb, vagy csiszolt kőkorszakban ugyanis
ezeknek a müvészi hajlandóságoknak nyomát sem találjuk. Épen ugy, ahogy
a neandervölgyi és cro-magnoni ember között ür tátongott, a tudomány elé
egy másik szakadék is meredt, amely a régi kőkorszak emberét az ujabb
kőkorszak emberétől elválasztotta. Egyes archeologusok annyira mentek
ebben a szakadék-elméletben, hogy még azt is feltételezték, hogy a
cro-magnoni ember ragály, vagy más körülmények következtében egészen
kipusztult és lakótelepei évszázadokon keresztül üresen maradtak, mig
egy uj faj, amely az ujabb kőkorszak kulturáját hozta magával, Európa
földjét ismét be nem népesitette. Az én véleményem szerint, bár a régi
és ujabb kőkorszak között átmenetnek még mindig nagyon sok megoldatlan
problémája van, ilyen értelemben vett hiatust nem lehet és nem szabad
feltételezni.
Talán tizenötezer esztendővel a mi időnk előtt, Európa klimájának
fokozatos felmelegedése következtében vége felé hajolt a tundrák és
steppék időszaka és földrészünk erdősödése megkezdődött. Az
életkörülmények megváltozása következtében a rénszarvas megritkult,
kipusztult, vagy észak felé elhuzódott. Ez az észak felé vándorlás
természetesen nem történt egyszerre, hanem sok évszázad alatt. Ez idő
alatt a mi felfogásunk szerint, folyton javuló klimaviszonyok mellett
is, annak az embernek az élete, kinek egész gazdasági rendszere a
rénszarvas- és bölénycsordák bőséges jelenlétével függött össze,
megnehezedett. Lehet, hogy a neki meg nem felelő életkörülmények részben
degenerálódását idézték elő, részben pedig arra késztették, hogy kövesse
az észak felé kivándorló állatokat. Ugyanakkor – ismét évszázadokat
értve e kifejezés alatt, – amint Európa klimája a megjavult, a Földközi
tenger felől megkezdődött egy alacsonyabb termetü, de szintén hosszufejü
fajnak, melyben valószinüleg az ugynevezett _mediterrán fajnak_ első és
ak felé irányuló hullámát lehet felfedeznünk, a benyomulása a kontinens
derekára. Kelet felől valószinüleg tovább tartott a _furfoozi_ néven
ismert rövidfejü tipus előnyomulása nyugati irányban. Ez a két faj
keveredett a régi faj visszamaradt töredékeivel, minden valószinüség
szerint felszivta őket, elfoglalta az elvándoroltak által üresen hagyott
helyeket és meghonositotta Európában, amit magával hozott, az ujabb
kőkorszak, a neolitikum kulturáját. Antropologiailag e fajok egymásra
következését kimutatni nem lehet, de a keveredés processzusának minden
valószinüség szerint igy kellett lejátszódni.
Ma a tudományban általánosan el van terjedve az a feltevés, hogy az
északra elvándorolt cro-magnoni emberben kell az ugynevezett _északi
faj_, az indogermánok ősét keresnünk. A késői paleolitikum embere
elfoglalta a jég elvonulása után északon szabaddá vált területeket és az
uj viszonyok között átalakulva, magára öltötte azokat a tulajdonságokat,
amelyek az északi fajt jellemzik, a keskeny és hosszukás arcot, a
világos és áttetsző bőrt és a haj szőkeségét. Tulnagyra ezeknek az
ősöknek a számát nem lehet tennünk, egy nagyobb csapat, horda lehetett
az, melynek leszármazottaiban a hosszu időn át tartott _Inzucht_ révén
az emlitett tulajdonságok kifejlődtek és örökletesekké váltak. Későbbi
évezredek multával innét, a Balti tenger vidékéről történt az
indogermánok szétáradása és fellépésük a történelem szinpadán.
A bizonytalan tapogatózásokat mi sem mutatja azonban jobban, mint az
északi rövidfejüek kérdése. A cro-magnoni ember hosszufejü volt és az
északi koponyák is tulnyomóan hosszufejüek. De északon már a
kőkorszakbeli koponyák bizonyos százaléka is rövidfejü. Másként ez nem
magyarázható meg, minthogy vagy a cro-magnoni embernek Skandináviában
való megjelenésével egyidejüleg, vagy nem sokkal utána, egy másik,
rövidfejü bevándorlás is történt. Hogy honnét kerültek ezek a Balti
tenger vidékére, a furfoozi fajtával azonositandók-e, vagy egy egész
független bevándorlást kell feltételeznünk délkeletről, vagy keletről, e
tekintetben találgatásokra vagyunk utalva. Az uralkodó nézet az, hogy ez
a rövidfejü északi faj máig is fennmaradt a lappokban. De hogy más,
kalandos feltevésekben sincs hiány, azt az indogermán őstörténeti
kutatásnak azok a képviselői mutatják legjobban, akiknek feltételezése
szerint ezek az északiak minden idegen beavatkozás nélkül, teljesen
önállóan fejlesztették ki saját körükben az ujabb kőkorszak
civilizációját és mig a hosszufejüek közülük az indogermánok ősei
lettek, addig a rövidfejüek részint a mai finn-ugorokban élnek tovább,
részint kelet felé vándorolva, a Krisztus előtti hatodik évezred táján
Mezopotámiáig jutottak el és mint szumirok léptek fel a történelem
szinpadán. Ezt az elméletet bizonyos fentartással még az egyébként
kiváló Kossinna is magáévá teszi. Ha ez csakugyan igy volna, el kellene
ismerni annak az angol kritikusnak az igazságát, aki azt mondja, hogy az
indogermánoknak nem sok okuk lehet a dicsekedésre, ha egyidőben indultak
el a civilizáció utján és oly alaposan lemaradtak a szumirok mögött.
=Átmenet az ujabb kőkorszakba.= Régebben a régi és ujabb kőkorszak
közötti különbséget főleg arra alapitották, hogy az ujabb kőkorszak
embere egyszerü pattogtatás helyett csiszolta és furta szerszámait. Ma
ezt a fennálló különbségek csak egyik, még pedig nem is fontosabb
jelenségének tekintjük. Egészben az ujabb kőkorszak legfontosabb
jellemző vonásait a csiszolt kő használatán kivül abban foglalhatjuk
össze, hogy ekkor kezdődik meg az állatok rendszeres szeliditése és
háziállatok tartása, a földmivelés, a fazekas mesterség, a fonás és
szövés. Alapjában véve ugyanazok a foglalkozások, állattenyésztés,
mezőgazdaság és ipar, melyek ma is uralkodnak az ember gazdasági
életében. Az alapvető különbség a régi és uj kőkorszak között abban
rejlik, hogy a régi kőkorszak emberének főfoglalkozása a vadászat és
halászat volt, mellette gyüjtögette azokat a növényi tápszereket,
gyümölcsöket, melyeket a természet elébe tárt; vadászott, ha a vad
véletlenül elébe került, vagy az éhség rákényszeritette, de a
rendszeres, gazdasági értelemben vett munkát nem ismerte. Ezzel szemben
az ujabb kőkorszak állattenyésztő, földmüvelő és ipart üző emberét
tőlünk már csak mennyiségi, de nem minőségi különbség választja el. A
vadásznak távol vidékekre elkalandozó nomád élete megszünik s a
megtelepedett ember életében a munka és pihenés szabályszerüen
váltogatják egymást. Az életszinvonal emelkedik és egyenletesebbé válik.
A régi kőkorszak az emberiségnek, mint olyannak történetéhez tartozik,
az ujabb kőkorszakkal kezdődik az emberi _civilizáció_ története.
De miért maradnak el az ujabb kőkorszak kezdetén egyszerre azok a
müvészi alkotások, amelyek oly jellegzetesek a rénszarvas-kor emberére?
A felfogások e tekintetben nagyon eltérőek. Vannak, akik e jelenséget a
régi faj eltünésével és az uj faj megjelenésével hozzák kapcsolatba,
mely utóbbiból hiányzott a müvészethez való hajlamosság és készség és a
magdaléni kor eleven, biztos kézzel megrajzolt képeit csak
gyerekrajzokra emlékeztető konvencionális ábrázolásokkal és geometriai
formákkal tudta helyettesiteni. Mások ismét azt tételezik fel, hogy ez a
müvészeti hanyatlás az életmód megváltozásából folyik. A megtelepedett
földmüvelőnek a látóköre fizikailag és lelkileg egyaránt összeszükült.
Az állat, a vadászat tárgya nem foglalkoztatta többé a fantáziáját és
nem érezte szükségét, hogy azt lakóhelyének falán megörökitse. A
szabályos, beosztott munka, a megélhetés biztosságának érzése
filiszterszerüvé tette müvészetének megnyilatkozásait is. A
rénszarvas-korban a müvészetet a férfi üzte szabad idejében, az ujabb
kőkorszakban a müvészet asszonyi mesterséggé vált és ellaposodott.
Vannak azonban, akik még tovább mennek és meggyőződésem szerint egészen
helyt nem álló következtetésekhez jutnak el. Gordon Childe szerint a
rajzok konvencionalizálódásából nem szabad az esztétikai izlés
megromlására következtetni. A barlangrajzok ugyanis nem a _l’art pour
l’art_ önkéntes megnyilatkozásai voltak, hanem minden valószinüség
szerint totemisztikus, gyakorlati célokat szolgáltak. Az ősember azt
vélhette, hogy az állat megrajzolásával hatalmat is szerez fölötte. Ez
esetben az élethü megrajzolásnak leegyszerüsitett szimbolummal való
helyettesitése nem hanyatlást, hanem fejlődést jelent a konkrét képtől
az elvont gondolkodás felé. Mondanunk sem kell, hogy ennek a feltevésnek
a jogosságát csak abban az esetben lehetne elismernünk, ha az ősember
kizárólag csak állatokat rajzolt, vagy mintázott volna és ha az ujabb
kőkorszak embere legalább a szimbolikusnak tekintett rajzokban produkált
volna tökéleteset. Tényleg azonban ezek a rajzok is oly kezdetlegesek,
mintha visszamennének abba az időbe, amelyből a rénszarvas-kor emberének
müvészete kiindult.
De ha igy Európában az ujabb kőkorszak bekövetkeztével a müvészeti
hagyományok folytonossága megszakad, ma mégsem tátong a két kultura
között olyan szakadék, mint amekkorát néhány esztendővel ezelőtt
feltételeztek. Délen az _azili_, északon pedig a _maglemosei_ kultura
bizonyos mértékig hidat formál a régi és uj kőkorszak között. Az első
nevét az Ariége departementben levő Mas d’ Azil barlang leleteiről, a
másik pedig a maglemosei konyhahulladék-halmokról vette. A Mas d’ Azil
barlang leletei, melyeket Piette francia archeologus hozott napfényre,
ma már nem állanak egyedül, hanem elszórtan ismétlődnek Spanyolországtól
Svájcig. A müvészi rajzok ezekben a barlangokban hiányzanak ugyan, de
geometriai rajzokban megmaradt az előző korszak sokszinü technikája és
nagy számmal fordulnak elő olyan tárgyak, melyek a magdaléni korral való
rokonságra utalnak. Rénszarvas-agancs helyett már a közönséges szarvas
agancsa szolgáltatja a különböző eszközök készitésének anyagát, de a
szigonyok, horgok és egyéb eszközök nagyrészt olyanok, mint a magdaléni
időben. A szokások is megmaradtak; a halottak mellett a kutatók
ugyanazokat a festőanyagokat találták. Épenugy a maglemosei és más
hasonló konyhahulladék-halmok is átmenetet jeleznek. A legalsó rétegek a
régi kőkorszak embereinek kulturájára utalnak, mig a felső rétegekben
már háziállatok csontjai és gabonamaradványok fordulnak elő. Az azili
korszak legkülönösebb emlékei azonban azok a sokszinü, festett kavicsok,
melyeknek jelentésével és rendeltetésével még mindig nem vagyunk
tisztában. Oly különösek ezek a kavicsokra festett jelek, hogy Piette
egy kezdetleges abécé jegyeit vélte bennük felfedezni.
Mindent összefoglalva, a régi és ujabb kőkorszak közötti átmenet
körülményeit pontosan nem ismerjük, de már nem állhat meg az a régi
feltevés, hogy e két korszak között teljesen hiányzik a kapcsolat. Főleg
a részletkérdésekben még nagyon sok probléma vár megoldásra és vannak
nyomok, melyek egyelőre még csak merész találgatásokra adnak alkalmat.
Mióta jobban kezdjük ismerni Dél-Afrika népeit, egyes kutatók nem ok
nélkül mutattak rá arra a nagy hasonlóságra, amely a busmanok és a
rénszarvas-kor emberének barlangrajzai között fennáll. Nyelvészeti és
egyéb bizonyitékok alapján ma az az elmélet áll fenn, hogy a busmanok
aránylag késői időben vándoroltak északról az afrikai kontinens déli
részére. Lehet-e ilyen alapon feltételeznünk, hogy a rénszarvas-kor
müvészete volt az, amely átterjedt a Földközi tenger déli partjára és
ezt vitték a busmanok magukkal az egész afrikai kontinensen keresztül?
Viszont északon, Trondhjem körül is fedeztek fel olyan barlangrajzokat,
melyek szintén a rénszarvas-kor franciaországi rajzaira emlékeztetnek. A
találgatások itt abban az irányban mozognak, hogy önállóan fejlődött-e
ki ez az északi barlang-müvészet, vagy az Európa derekáról északra
elvándorolt ember vitte magával müvészetének megnyilatkozásait? Olyan
kérdések ezek, melyekre hiányzik a felelet.
=Az egyiptomi civilizáció eredete.= Az, amit a régi és ujabb kőkorszak
összefüggéséről elmondottunk, tulajdonképen csak a történés sorrendje
szempontjából fontos. Sokkal fontosabb ennél az összefüggés kimutatása a
Földközi tenger keleti medencéjének ujabb kőkorszakbeli kulturájával,
melyen végeredményben egész mai civilizációnk nyugszik.
Emlitettük ugyanis, hogy az ujabb kőkorszak kulturája, melyet Európa
derekáról ismerünk, nem ott termett és fejlődött ki, hanem idegen
vidékekről származott és hihetőleg délről jövő bevándorlók hozták
magukkal. Fel lehet tételezni azt is, hogy ezek a bevándorlók a fehér
emberiségnek az északival rokon, de más viszonyok között, eltérően
fejlődött másik nagy csoportjához, a mediterrán fajhoz tartoztak. A
történelem előtti időkben, mikor Európa még több helyütt szárazföldön
összefügött Afrikával, ez a faj népesitette be Afrika egész északi
partvidékét és Európa nagy részét, nyugaton egészen Angliáig. Mikor a
viz betöltötte az egész földközi medencét, az összeköttetés
természetesen megszakadt és az egymástól elvált ágak külön fejlődésnek
indultak. A tudomány mai állása szerint ennek a mediterrán, vagy mások
szerint iber elnevezésü fajnak kell tulajdonitanunk a civilizáció
alapjainak lerakását. Közelebbről Egyiptomot kell tekintenünk annak a
helynek, ahonnét a mai értelemben vett civilizáció hóditó utjára
kiindult.
Ennek a kis tanulmánynak célja nem az etnikai vonatkozások kutatása és
megállapitása. Épen azért csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régi
Egyiptom népének pontos faji hovatartozandóságát illetőleg sokáig teljes
bizonytalanság uralkodott és uralkodik sok tekintetben még ma is. A
tipusok különbözősége, a prehisztorikus sirokból előkerült csontvázak,
nyelvészeti és egyéb közvetett bizonyitékok alapján azt kell
feltételezni, hogy Egyiptom népének törzsét a mediterrán fajnak a
libiaival rokon ága szolgáltatta, mely azonban még olyan időkben,
melyekről történeti bizonyitékok nincsenek, szemita és néger elemekkel
is keveredett. A szemiták bevándorlása két uton is történhetett. Az
egyik volt Arábia déli vége, amely valamikor a Bab el Mandeb
tengerszoros tájékán összefüggött Afrikával, a másik a Szuezi
földszoros, mindazoknak a későbbi ázsiai hóditóknak az utja, akik
betörtek Egyiptomba.