volt összerakva, kisebb nagyobb aranyakból. Soha érdekesebb
nummismaticai gyüjteményt nem tanulmányozott még a fiatalság, s mindazok
közt nagysád arcza volt a legvalódibb királynőkép; valamint e mostani
ékszernél is csak nagysád szemei fogják a többi gyémántot felülragyogni.
Ilyen hiábavaló beszédek tetszenek az asszonyoknak.
Félóra mulva Taréjy Nándor is átengedi a tért másnak s siet a
tizenharmadik párbajt megvívni azon thema fölött, hogy az idei farsang
bálkirálynéja Pajtay Corinna és senki más.
Következik a Nro 3.
Corinna most már a divatlapok nyomtatásos részét rakja az ölébe, mert
Nro 3 poéta.
Nro 3-nak a neve Fellegormi Danó. Látni való, hogy csinált név. Igy
ismerik őt mindenütt, a hol szivesen látják; az igazi nevét csak
hitelezői szokták látni váltóikon.
– Nagysád a közelgő farsang éldeletein merengteti lelke sugarait; szól
Fellegormi Danó.
– Oh nem, sohajt Corinna. Lelkemet nem érintik a hiuság repke vágyai;
egy költeményt leltem itt: a „Harmathoz.“ Mily gyöngéd eszme, mily jól
esik rokonérzelmekre találnom. Álnév van aláirva; és én azon
gondolkodom, ki lehet ő.
Tudja nagyon jól, hogy az az „ő“ Fellegormi Danó.
Nro 3 fülig pirul: s azon észrevételt teszi, hogy milyen boldogok a
költők, kik azon szerencsében részesülnek, hogy szellemeik minden szép
szellemmel szellemi összeköttetésbe jöhetnek.
Az ám; valóságos szellemi török basák.
– Vajjon nem ismerne hasonló hangokra nagysád e költeményben? szól Danó,
elövonva félénk szemtelenséggel kebléből egy aranyszegélyü papirkát, s
elszavalva belőle szörnyü émelygős modorral egy döczöngős költeményt,
melynek czime: „A fogoly madár“; nem valami „Rebhuhn“, hanem egy madár,
mely fogva van. Nem igen lehet kivenni az értelmét, hogy gyermekvers-e,
vagy aesopusi mese, vagy szerelmes allegoria, vagy pedig hazafias
költemény?
Corinna a legutóbbinak veszi.
– Mintha összebeszéltünk volna. Nézze ön, én épen hasonló költeményt
irtam.
– Hogyan? Nagysád költeményt irt?
– De kérem ne mondja senkinek. Csak önnek szabad hallani.
– Engedje látnom.
– Nem. Magam olvasom fel. De meg ne itéljen, tudom, hogy gyönge: „A
lelánczolt sas.“
Ez már valóságos politikai költemény. A lelánczolt sas egy fogoly ifju,
kinek a repüléshez a hiányzó szárnyakon kivül még az a gátló akadálya is
van, hogy porkoláb vigyáz a lépéseire.
– Remekmű! Classicus költemény! Engedje nagysád, hogy ezt elvigyem a
„Holdvilágnak.“
– Oh nem, nem, nem. Erről nem szabad senkinek tudni. Egyedül ön hallotta
ezt. Majd később.
– Oh mi kár annyi lángoló honszerelemnek önmagába temetkeznie!
A balga! Hogy tud honszerelemről beszélni valaki előtt, a kinek körül
van a homloka hunczutkákkal rakva!
Eredj már Isten hirével Nro 3: várnak az ebéddel: hadd jöjjön már a Nro
4.
A Nro 4 senki sem más, mint – doctor Grisák.
Nagy tévedés és százados félreértés gyászos jelensége azon
sajnálatraméltó körülmény, miszerint a regényirók a legujabb időkig azon
balfelfogásban voltak, hogy a „doctor juris“-okat nem lehet szerelmes
szerepekben applicálni.
E nézet a mennyire ellene küzd a kor szabadelvü irányának, annál is
jobban megczáfoltatik az empyria concret felfedezései által.
Óh igen is: tudnak udvarolni, még tánczolni is a doctores juris, tudnak
consultatiókat tartani szép szemek birói széke előtt minden honorárium
nélkül, szellemi cselszövényeket szőni, törvényes és törvénytelen uton,
sőt a mi legvakmerőbb állitás: még arra is képesek, hogy egy biró elé
bocsátott ügyet siettessenek: a nősülés ügyét.
Miért ne udvarolhatna doctor Grisák Pajtaynénak?
A jogalap meg van hozzá: az ő eszességének köszönheti, hogy a
vitalitiumképen birt jószágrész tulajdonává lett, s azt eladhatta. Ezért
neki hálával tartozik. Egy életrevaló doctor jurisnak már aztán könnyü
dolog a hálatartozásból, ügyvédi fáradság s egyéb expensák hozzáadásával
szerelmi keresetet inditani meg s azt mint házasságot exequálni.
Tehát jogalap van.
De ok is van hozzá.
Doctor Grisák maga legjobban tudja, hogy Pajtayné birtokviszonyai a
legjobb alapon nyugszanak. A vételár solid status-papirokban van
elhelyezve, a mik ez idő szerint 7 percentet jövedelmeznek; s Jove
favente, 8-at is hozhatnak. Ebből „méltóságosan“ lehet élni.
Tehát ok is van.
És végre kedvező körülmények is vannak. Az asszonyság elég szép és
fiatal s ugy látszik, maga is hajlandó a doctor urhoz. Igaz ugyan, hogy
több udvarlója is van, de azok fölött a doctor ur van par excellence
kitüntetve, ő csaknem mindennapos nála s rendesen ott szokta magánál
marasztani ebédre. Dr. Grisák eddig is ugy érzi máré magát a szép
özvegynél, mintha otthon volna.
Aztán a dolog természete is ugy hozza magával, hogy Corinna kénytelen a
doctor jurist legbizalmasabb titkaiba beavatni. Természetesen. A tolvaj
védője is azt mondta védenczének: „barátom, nekem mindent mondj el, a mi
igaz; majd, a mi nem igaz, azt hozzá teszem én.“
Egy idő óta pedig sajátságos megbizásban kelle eljárni a doctor urnak.
A szép özvegy azt bizta rá, hogy egy fiatal embernek, ki politikai
vétségért hosszas börtönre van itélve; lehető korábbi kiszabadulását meg
kell akadályozni.
Ez a fiatal ember Garanvölgyi Aladár.
Az öreg Garanvölgyi Ádám bizonyosan minden követ megmozdit, hogy a még
hátralevő tiz évet kedvencz unakaöcscsének elengedjék.
Ezt ellensulyozni kell.
Adatokat kell rá szerezni, hogy Ádám ur most is annyi rosz dologban töri
a fejét, mint hajdan. Fel kell fedezni, hogy tervei vannak, miknek
kivitelére öcscsét mulhatlanul fel kell használnia. Egy szóval meg kell
akadályozni Aladár megkegyelmeztetését.
Hiszen doctor Grisáknak nagyon helyes volt ez mind. Mindjárt
detachirozott is egy keze ügyében levő embert, ellátva illő
utasitásokkal: bizonyos Straff nevü egyéniséget, kit már egyszer
hallottunk emlitetni.
Már most tehát tudjuk az igazi nevét.
Tehát az ál-Petőfi és a többi, a mivé átváltozott egész Bogumilig,
Straff Péter, senki más: és ez doctor Grisák bérencze Pajtayné
bizományában.
Hanem azt az egyet mégis szerette volna tudni doctor Grisák, hogy
tulajdonképen mégis mi indok lehet az, a mi e szép, ragyogó szemü és
mosolygó száju asszonyt arra birja, hogy ily kegyetlenül bánjék egy
emberrel, a ki fiatal? Mert ha az csupán atyafiságos gyülölet, akkor
igen szép; de hátha sértett szerelmi boszu?
A legközelebbi alkalommal meg is inditá a nyomozást, félig bizalmasan,
félig hivatalos tudnivágygyal.
– Ugyan mondja meg nagysád, mi oka van azt a Garanvölgyi Aladárt ily
kiméletlenül sujtani. Hogy nagy okai lehetnek rá, arról nem kétkedem.
– Lássa ön, azt a világon senkinek meg nem mondanám; de önnek kell, hogy
felfedezzem, nehogy „valami roszat“ gondoljon felőlem. Midőn férjem
meghalt: az öreg Garanvölgyi Ádám addig mesterkedett, mig keresztül
vitte, hogy engemet Aladár öcscsével eljegyezzen. Pedig nagyon sok
bajába került, mert Aladár megholt férjemnek közel rokona levén, a
házassági engedély megszerzése sok időt és utánjárást vett igénybe. Az
öreg urnak egyenesen az volt a czélja ezzel, hogy ha én Aladárhoz megyek
nőül, annak magának is saját szerzett birtoka levén, az özvegyi jogon
birt jószágrész Ádám urra visszaesik. Oh az öreg nagy mester, igen
ravasz róka; a hol lehet, berántja az embert.
Doctor Grisákot rávitte a lelke, hogy ráhagyja, hogy „ugy van.“
– Hanem én voltam oly előrevigyázó, hogy mielőtt kezemet odaigértem
volna, egy moringlevelet, egy kölcsönös szerződést kötöttem Aladárral;
melyben minden vagyonunkat közös birtoknak nyilatkoztatjuk; a mi az övé,
az az enyim; a mi az enyim, az az övé. Aladár könnyelmü ember volt,
könnyen ráállt. Nekem tulajdon képen nagyon kevés birtokom volt akkor,
mert anyai örökségem csőd alá volt kerülendő; ezt ő bizonyosan nem
tudta. Mielőtt azonban házasságunk végbemehetett volna, kiütött a
háboru; Aladár egy izben elment a vörös pántlikásokkal, mint nemzetőri
százados; én Pozsonyba futottam, később azután hallottam hirét, hogy a
huszársághoz lépett át; mindenben részt vett; ezredes is lett a
magyaroknál; ebből megitélheti ön, hogy micsoda könnyelmü ember volt? Én
az alatt várhattam a menyegzőre.
– Hallatlan szeleburdiság.
– Egyszer aztán vége lett az egész tréfának, Aladárt befogták; nem tudta
magát kimenteni, mint más okos ember, inkább a más hibáját is magára
vallotta; ebből láthatja ön, hogy milyen haszontalan ember.
– Pedig jogot is végzett!
– Ebből aztán az lett, hogy elitélték fogságra. Ez még hagyján; de
minden vagyonának elvesztésére.
– Ahá! szólt doctor Grisák, térdére csapva, most kezdett már előtte
világosodni a tájék.
– Már most, ha ő hirtelenében kiszabadul; a birtokvisszonyok meg vannak
fordulva; akkor ő volt gazdag; én voltam csőd alatt; most én vagyok
gazdag, ő koldus. Szerződésünk pedig kezében van. Az a szerződés pedig
saját gondoskodásomból, ugy összevissza van kötözve vinculumokkal, hogy
a melyik fél fel akarja bontani, nagyon nagy eret vág vele magán. Érti
ön már most a dolgot?
– Tökéletesen.
Doctor Grisák el volt ragadtatva e nő bölcsessége által; hisz ebben egy
doctor juris utriusque veszett el! No de a mit a természet mostoha
intézkedése megtagadott tőle, azt helyre lehet hozni az által, ha doctor
jurisné lesz belőle; soha jobban összeillő kedélyek egymással nem
találkozhattak.
– Kedves nagysád; én egészen helyesnek találom aggodalmait; szerencsére
törvényeink az itt emlitett esetre nézve igen üdvös jogorvoslatokat
reserváltak. Legelső teendője nagysádnak következő ediotalis idézést
köröztetni hirlapok utján, persze hivatalosan: „Garanvölgyi Aladár,
kinek tartózkodási helye nem tudatik; ezennel felszólittatik a házassági
szerződések értelmében keletkezett kötelezettségeinek teljesitése végett
alólirt helyen megjelenni, mit ha egy év egy nap alatt megtenni
elmulasztana, minden az idézett kötvényekből származó kötelezettségek in
comtumaciam semmiseknek és felbontottaknak nyilatkoztatnak.“
– Lehető volna ez?
– Oh van rá több eset. Hasonló uton házasságok is bontattak már fel.
– De hiszen mi tudjuk, hol van Garanvölgyi Aladár.
– Nem tartozunk tudni. A domicilium kérdése nem a beperlő dolga. Hogy a
megidéztetés helyére meg nem jelenhet egy év és nap alatt, az az ő
hibája; mi nem tartozunk felőle értesülve lenni s a törvény előtt az nem
kifogás. És akkor egy év mulva, hogy minden további alkalmatlan
kötelezettséget elháritson nagysád magáról; leghelyesebbnek ajánlanám a
rögtöni férjhez-menetelt, igy nagysád egészen biztositva volna.
Corinna szeme közé akart nézni e szóra a doctor jurisnak: de nem
tehette, mert hisz az szemüveget hord; hölgyeknek nagyon alkalmatlan gát
ez a szemüveg; nem olvashatnak a férfi szemében, a helyett saját
miniatur arczképeiket látva meg az üveg tükrében.
No de a dolgot megérteni nem is igen mély vizsgálódás kellett. A doctor
ur a megirt receptet mindjárt maga is kész volna bevenni. Majd
meglássuk.
– Ezt mégis nem szeretném. Szólt Pajtayné, huzódozva a bölcs ajánlattól.
Bizonyos tekinteteket kimélni tartozom.
– Bocsánat tisztelt nagysád; én sokkal jobban kimélve látom Aladár urat
az én ajánlatom által. Ez esetben neki csak egy évig kellene azon
gondoskodásban részesülnie, hogy mostani tartózkodása helyét el ne
hagyhassa; egy év mulva, ha egyéb akadálya nincs kiszabadulásának,
nagysád érdeke nem álland utjában, mig igy kénytelenek vagyunk őt
szomoru sorsában továbbra is megerősiteni.
– Nem őt értettem, kérem. Saját magamat. Igaz, hogy ez rá nézve kisebb
baj volna, de nagyobb lenne én reám. Önnek nincs fogalma arról a
türelmetlenségről, a mivel az embernek itt minálunk minden tettét
birálgatják. Minden magán ügyből politikai kérdést csinálnak. Ha egy
kivándorolt honvéd menyasszonya máshoz megy nőül: kigyót békát kiáltanak
fejére; ha valaki pénzét nem hagyja egy bujdosónál ott veszni, azt
mindjárt hazaárulásnak mondanák. Ha rólam valami nyilvános fellépés
elárulna e kérdésben valamit, a legvakmerőbb rágalmaknak tenném ki
magamat. Aztán tudja kegyed, az ember a jó hirét szereti.
– Azonban végtére is – nagysád nincs ehez a koronaországhoz kötve.
– Arról magam is töprengtem már; de még nem határozhattam el magamat.
Hagyjuk ezt későbbre. Most egyelőre maradjunk annál, a mire kértem.
Estére el fog ön jönni theára hozzám?
Ez azt jelenté, hogy most ebédre nem marasztaltatik.
– Igen sok dolgom van; magyarázá az özvegy. Leveleket kell irnom
mindenfelé.
– Nagysádnak oly nagy correspodentiája van; hogy már azért magáért
megérdemelné férjhez menni.
– Csak nem képzeli ön, hogy férjemmel iratnám leveleimet.
– Nem; hanem a levélirások elmaradnának.
– Óh ne képzeljen ön szerelmes leveleket. A kit én szeretni akarok,
annak azt nem adom irásban.
Grisák ur ezt nagyon okos szónak találta; mely eléggé indokolva van, ha
az embernek már egyszer az irásban adott szerelmi kötelezettség annyi
fejfájást okozott. Mig aztán a lépcsőkön lement, végig futott azon
levelek lajstromán, miket ő hozzá küldözött a szép özvegy s ugy találta,
hogy csakugyan nincs azokban semmi szerelmi nyilatkozat. Már pedig, ha
valaki, hát ő…
Alig huzá be maga után az ajtót doctor Grisák, midőn Corinna ismét
iró-asztalához ült, s egy finom illatos lilaszin lapocskára, csipke
nyomatu szegélylyel, irni kezde:
„Kedves barátom!“
A többi titkos jegyekben van irva.
A levél boritékára ez jön: Straff Péter urnak: Kápolnán, poste restante.
Straff Péter ur, és „kedves barátom.“ Szép constellatio!
Doctor Grisák bureaujába visszasietve, egy látogató jegyet talált
asztalán, melyen Ankerschmidt lovag nevét olvasá, nehány plajbász
vakaritással, melyből az sült ki, hogy a lovag ur délutáni öt órakor el
akar jönni.
– Aha! A yorkshireiek végett! Még most is azt képzeli, hogy itt ezen a
világon ügyvédnek, birónak semmi egyéb dolga nincs, mint ha valami
jámbor farmernek elveszett a lábas jószága, azután szaladgálni. No ez
járhat, még itthon talál.
Hanem a sors ezuttal megbüntette gonosz akaratu szándokáért, mert a mint
a vendéglőbe benyitott, a hol az elegans világ szokott dinirozni; hát
épen annál az asztalnál, a hol ülni szokott, találta letelepedve
Ankerschmidtet. Az már akkor a dessertnél volt.
– Épen méltóságodat kerestem! szóla doctor Grisák, helyet foglalva a
lovag ur mellett.
– Bravo: hát akkor nem is kell önhöz fáradnom.
– Óh kérem, de legyen szerencsém. Itt nem végezhetünk ügyleti dolgokat.
– Nem igen sokat kell magyaráznom rajta, a miért önhöz jöttem.
– Értem. Tudom. A yorkshireiek.
– Ördög, menykő! Ne hozza ön a yorkshirei historiát elő! kiálta
haragosan Ankerschmidt; s jó szerencse, hogy indulatát leöntheté egy
pohár ruszti máslással. Az is bolond volt, a ki elkezdte az ilyen
tréfát. No de vége. Erről egy szót se többet. Másban járok. Egy
folyamodásra van szükségem. Valami szépre.
– Készen vagyok.
– Mikor nyugdijaztattam magamat, azt mondták odafenn: bizonyos lehet ön
a felől, hogy akármikor kérni fog valamit, kérelme azonnal teljesittetni
fog. No hát most fel akarom használni ezt az igéretet. Arra kell egy
folyamodás. Irásban. Mert szóval majd elmondom én azt magam.
– Értem. Szólt bizalmas suttogással hajolva közelebb Ankerschmidthez a
doctor. Talán valami rendjel ügye?
– A mennykőt! Most is annyi van, hogy nem tudom hol viselni. Aztán kinek
mutassam? A parasztjaimnak otthon? Mást akarok én. Valami fogolynak
akarok kegyelmet eszközölni.
– Ah, ez igen szép, ez igen nemes. Tán financialis botlásért van
elitélve.
– Nem. Politikai vétség miatt.
– Ah! Bizonyosan az aula tagja?
– Nem. Magyar katonaember.
– Tán egy hajdani tisztársa nagyméltóságodnak.
– Épen nem az. Nem ismerem. De felakarom használni minden befolyásomat
érte. A neve Garanvölgyi Aladár. Annak a Garanvölgyi Ádámnak az öcscse,
tudja? Nos, mi a patvar lelte önt?
– Semmi, semmi. Egy halszálka akadt a torkomon.
– Halszálka? Menykőt. A borjucotletteből. No ilyen rajtam sem történt
még, pedig hat esztendeig éltem a menázson!
Doctor Grisák csunya kelepczébe került; két cliens közé, a kik közül az
egyik igen jó jövedelem, a másik pedig igen jó kilátás.
– Szabad megtudnom méltóságodtól, mi oka van az érintett urat
pártfogolni?
– Az nem tartozik a dologra. Azt nem is szükség hiresztelni, hogy én
ebben lépéseket teszek, miután a mint vége van a dolognak, elfeledjük.
Én Garanvölgyi Aladár urat nem ismerem most, nem fogom ismerni azután.
Ezt tessék az én részemről ugy venni, mint magánmulatságot. Nem is
akarok én semmiféle szinpadi szerepet játszani, hogy én nékem tapsoljon
a galleria valami nagylelküségért, vagy tudja patvar miért? Csak a tényt
akarom elérni: minden további vonatkozás nélkül. Akarom, hogy
Garanvölgyi Aladár otthon legyen, aztán semmi közöm hozzá. Ha
találkozunk az utczán, jó napot kivánunk s odábbmegyünk. Azért nem is az
a tervem, hogy magam folyamodjam kiszabaditásáért, hanem valaki más; én
majd azután csak a harmadik személy folyamodásának akarok sikert
szerezni azzal a befolyásommal, a mi illető helyeken számomra fenn van
tartva.
– Ugy? értem. Az öreg Garanvölgyi lesz a folyamodó?
– Az öreg Garanvölgyi? Ah, barátom, akkor ön nem ismeri az öreget. Az
nem folyamodik semmiért.
– Ugy tudom, hogy nagyon szerette unakaöcscsét.
– Szerette, de azért nem folyamodik érte.
– Sőt lényeges szüksége is van rá, mert ő maga, sok hóbortja mellett,
egészen tönkre juttatja nagy gazdaságát, a mit a jól képzett fiatal
ember igen jó karban tartott.
– Az mind meglehet. Hanem azért az öreg szomszédnak hamarább nyakába
szakad a háza, hamarább lerágják a lábáról az egerek a csizmát, mint ő
egy folyamodásnak aláirja a nevét. Ezt én jobban tudom. Valakinek másnak
kell föllépni. Más közelálló rokonnak.
Doctor Grisák kiváncsian kezde egy fogpiszkálóval müködni; vajjon ki
lehet az?
– Nos; nem találja ön el, hogy kinek kell folyamodnia?
Doctor Grisák rázta a fejét; ő ki nem találja.
– No hát ne találja ki. Hanem hát csak készitsen el egy szép
folyamodást; de szép legyen; ne valami száraz stylus, mintha
privilegiumot kérne valaki ujon feltalált csizmakenőcsre; hanem illő,
méltóságteljes; majd én azután gondoskodom, hogy az illetővel, a kinek
folyamodnia kell, aláirassam; azután majd én magam felviszem azt Bécsbe.
Azért csak siessen ön azzal a kompóttal, nem szükség minden szem
cseresnyéről külön lerágni a magot. Mikor én olyan idős voltam, mint ön;
minden cseresnyét magostól ettem meg. Tehát csak iparkodjék, én megvárom
s együtt elmegyünk az ön szállására. Ön maga megirja a folyamodványt,
ezt a segédek kezébe sem szabad juttatni; én zsebembe teszem s aztán
megyünk együtt az aláirást megszerezni.
Doctor Grisák jobban megfőtt e szavak alatt, mint a rostbeaf, a mit
elköltött. Ez szép lesz. Az ő saját kézirása menjen fel, mint
folyamodás; a lovag által pártfogolva; holott Pajtayné épen ellenkező
megbizással terhelé meg! Hogy ő maga irjon szivreható esedezést annak az
embernek a szabadsága érdekében, a ki épen azt akarja nőül venni, a kit
ő is áhit.
De nem lehetett Ankerschmidtől szabadulni; csak meg kellett inni a
fekete kávét szaporán s igyekezni vele haza a szállásra, ott leülni s
addig föl nem kelni, a mig a kivánt okmány szerkesztve nincsen.
A doctor urnak az a ravasz ötlete volt, hogy majd ő olyan sok
ákombákomot fog ebben a folyamodásban csinálni; annyi törlést,
beleigazitani, miszerint szükséges letisztáztatni. De csalódott. A mint
a lovag végig olvasta a fogalmazást, szépen összehajtotta és a zsebébe
tette.
– Kérem alássan! majd egyik irnokommal letisztáztatom.
– Nem szükséges. Jó ez igy.
– Csak nem gondolja méltóságod igy brouillonban beadhatni.
– Nem bizony. Hanem magának a folyamodónak kell ezt saját kezüleg leirni
szórul szóra.
– De az nem fog elmenni rajta.
– Én eltudok rajta menni s lediktálom neki magam.
Ezt már nem lehetett megmenteni. A lovag ur kezébe fogta, s azt többé
tőle semmi rohammal visszafoglalni nem lehet.
Már most legsürgetősebb feladat e váratlan fordulatról Corinnát
értesiteni. A veszély sürgetős; ezt valahogy paralyzálni kell.
Szerencsére a tábornok végezve az ügyet, nem akar tovább időzni, hanem
rögtön veszi kalapját s indul dolga után. Doctor Grisák maga is sietős
utban van. Neki természetesen Pajtaynét kell minél elébb felkeresni. Az
ugyan csak theára várja őt, de ily rendkivüli esetben nem várhatja az
ember az audientia rendes óráit, midőn minden percz rohanó veszély.
A kapu alatt doctor Grisák sürgős indulnivágygyal vesz bucsut
Ankerschmidtől, s miután kölcsönösen kezet szoritottak, s egymásnak jó
éjszakát, sok szerencsét kivántak és egymást biztositák a felől, hogy
milyen nagy szerencse volt rájok nézve e találkozás; akkor – ugy
tapasztalák, hogy mind a ketten egy felé akarnak menni.
– No ez derék, tehát ismét egy uton megyünk.
A Kristóftéren ismét bucsut vettek egymástól, ismét kezet szoritottak.
– Sok szerencsét.
– Isten önnel.
– Merre tetszik tartani?
– Én a váczi-utczának.
– No én is arra megyek.
S a másodszori bucsuzás után is megint csak egy uton haladtak. Nagyon
nevettek ők ezen.
Végre aztán egy két emeletes ház kapuja előtt véglegesen megállt
Ankerschmidt.
– De már itt csakugyan bucsut kell vennünk. No kedves doctor, a
viszontlátásig.
– Igen örülök, szólt a doctor. S azzal mind a ketten majd odaszorultak a
kapuhoz, a hogy egyszerre akartak belépni rajta.
– Mi az ördög? Hát ön is ide tart?
– Hát nagyságod is ide törekszik? No ez rendes.
– S mi olyan szépen elbucsuztunk már háromszor egyhuzomban.
– Pedig nem is vagyunk egymásnak adósok.
– Micsoda ismerője lakik itt önnek?
– Nekem? – szólt doctor Grisák tétovázva. Én ő nagyságához, Pajtayné
asszonysághoz megyek bizonyos ügyekben.
– Bravó! Ez derék. Hisz én is oda megyek, ön legalább már tudja, merre
nyilik az ajtó, bevezethet; én csak a ház számát tudtam. ’Sz én is épen
ide indultam. No ez derék véletlen.
Azzal megfogta a lovag a doctor karját s tolta őt nagy nyájasan maga
előtt; az pedig szerette volna őt lehajitani a lépcsőn, ha meg nem lett
volna győződve a felől, hogy a lovag hamarább le fogná őt hajitani, ha a
„jus fortioris“-ra kezdenének apellálni.
Doctor Grisák egy csinyt tett kis diák szivdobogásával engedé magát
Ankerschmidt által kisértetni, mint a kinek valami gonosz sejtelem azt
sugja, ha a praeceptor megtud valamit, majd olcsó lesz a mogyoró pej!
Ankerschmidt pedig szivesen látandott vendég lehete Pajtaynénál, a
legelső adásvevési viszony óta; mindig is nagyon magasztalólag szokott
emlékezni a hadastyán szeretetreméltó tulajdonairól.
Igen is: „szeretetre“-méltó tulajdonairól. Mert ne is hizelegjetek
magatoknak azzal ifju felbodoritott haju polgártársak, mintha az
asszonyok már csak kizárólag titeket tüntetnének ki; s minket ősz,
szürke, félig és egészen kopasz „meglett“ ifjakat észre sem vennének.
Valóban igen szivesen is fogadák a lovagot. A háziasszony csupa figyelem
volt iránta. Őt tünteté ki legjobban vendégei között; tőle kérdezte meg,
hogy mit zongorázzon? mellé ült a theázás alatt, s engedte a társaság
egyéb alkatrészeit, ott a hol nekik tetszett, csoportosulni. Pedig jelen
voltak az előtánczos, a gazdász, a költő s egyéb imádók is, azok Corinna
nőismerőit mulattatták, ki itt, ki amott telepedve le, mig Corinna maga
a lovagot tartá legérdemesebbnek apró udvariasságok alkalmazására, a
miben őt életrevaló tisztelői nem is akadályozták.
Csak Doctor Grisák iparkodott untalan ugy ejteni a dolgot, hogy
„harmadik lehessen a szövetségben“, mindenféle apropos-kkal au courant
tartva magát a két cliens párbeszédének folyama körül.
Fölösleges aggodalom volt. Csupán csak szépségeket mondogattak
egymásnak, a hogy szokás a világban.
Később aztán gyérülni kezdett a társaság. Igen dicséretes bevett szokás
szerint, minden oltározó ugy osont el, hogy azt senki se tudja; nem mint
falusi estélyeken, hogy elébb felveszi a bundát, meg a botosokat s
azután sorban bucsuzik a háziaktól, meg az ottmaradó vendégektől. Itt
legfeljebb az inas tudja meg, hogy eltávozott valaki, midőn a felöltönyt
felsegiti rá. Doctor Grisák is nézegette már egy párszor az óráját,
ide-s-tova éjfél lesz; mindenki takarodik már, csak Ankerschmidt nem
akar még mozdulni az elfoglalt positióból, s már a hetedik csésze theát
iszsza; még megtalálja ütni a guta!