leveretni, minden czölöpnek három öl négy láb hosszunak kell lenni, egy
ölre négy lábra a földbe leveretni; minden czölöpre száztizenkét ütést
tetetni a kallósulyokkal; alig hiszem, hogy a vállalkozó napszám és
anyag drágasága mellett, el nem számitotta magát. – Hát ön aduttokat
hajigál el?
– Ugy? nem vettem észre; de hátha a vállalkozó száztiz helyett csak
harminczat üttet a czölöpökre.
– Hát akkor két ölnyinél több ki marad a földből. Ön eldobja a veres
alsót; pedig abból a szinből még egyet sem láttam.
Ott volt biz az heted magával doctor Grisáknál, de nem „beszélt belőle.“
– Vagy pedig két ölnyi czölöp kimarad a földből, de a föld alá megy le
kevesebb.
– Ah, ez is igaz. Lám, lám! Erre ki gondolt volna. A bizottmány csak azt
tudhatja meg, hogy mennyi áll ki a földből, de azt nem, hogy menynyi
ment le? s igy egy harmadrészt még az anyagszereken is megtakarithatni.
Ezen mindketten jót nevettek.
– A munka igy is eltart tiz-tizenkét esztendeig; akkor pedig, ha ujra
kell is kezdeni, ki veszi az embereket elő?
– Igaz. Adutt! no még egy adutt! Ide azzal a tizessel! Az utolsó ütés is
az enyim. Kivagyok! ön barátom mattsban maradt.
– A kakukba is! Mindenre vártam, s semmi sem jött meg.
– Tessék osztani.
Uj játszma kezdődött. Bräuhäusel ur sorsával elégülten szippantott
burnótos szelenczéjéből s felszedte kártyáit.
– Fatál; Ilyen kártyát osztani magamnak; csupa hetes, meg nyolczas.
– Kinőheti még az magát. Biztatá őt a doctor juris; kinek az első
osztásra négy kilencz akadt a kezébe, s az egyiket mindjárt kihítta, a
nélkül, hogy a 150-et felirná.
– No, no; kár a 9-eket elhajigálni.
– Nekem soha sem jönnek meg. – Vajjon az értesités felment-e már a
befogott Garanvölgyi Aladár ügyében?
– Oh igen. Minden hozzátartozandókkal együtt. Ugyan kérem, mi volt az
első ütés?
– Tessék valamennyi. Straff levelei is felmennek vele?
– Természetesen, természetesen. Azok a legterhelőbbek. Terz von Ober!
Jó?
– Nagyon jó.
– Vajjon mi érdeke lehet Pajtayné asszonynak abban, hogy Garanvölgyi
Aladár ur mind végig kiülje a büntetését?
– Azt én nem tudom. Pajtayné az én cliensem. Ő igy kivánja tőlem s én
igy müködöm. E szerint Garanvölgyi Aladár nem jut a kibocsátandók közé.
– Terz major! Bizonyos lehet ön felőle. Straff nagyon gonosz dolgokat
fedezett fel.
– S azt nem tudja senki, hogy ki az a Straff?
– Bellus musicus. Nem tudhatja azt senki. Ön elhányt négy kilenczet.
– Persze; nem vigyáztam rájuk. Azt hiszem, hogy sértett hiuság, vagy
szerelemféltés dolgozik az ifju özvegynél.
– Az ménkü dolog. Hanem azt bámulom, hogy ön az utolsó kártyát rám
hagyta. Most ezzel négy alsóm van.
– Ejnye teringettét! Egy ütés az enyim, a többi odavaló.
– Ön megint elvesztette a partiet.
– Ma különös szerencsétlenségem van.
– Játszunk még egyet?
– A legnagyobb örömmel.
Bräuhäusel ur ismét osztott.
– Apropos. Az öreg Ankerschmidt irt ma nekem. Tizenkét yorkshirei
sertését ellopták a fallal körülkeritett udvarból.
– Menykőt! Azok ügyes ficzkók lehettek.
– Az az ideája van az öreg urnak, hogy szeretné megtudni, kik lopták el?
– Különös kiváncsiság.
– Rám izent, hogy adjam be a keresetlevelet a vizsgálat elrendelése
végett.
– Ötvenöt, hatvanöt, hetvenkilencz, az öné 82. Itt van a keresetlevél?
Dr. Grisák nyult a zsebébe s előadta a „felzetet“, mig Bräuhäusel ur
osztott.
Osztás után beletekintett Bräuhäusel ur a keresetlevélbe, s figyelmesen
látszott elmélyedni benne.
– Kedves barátom uram; itt hiba van.
– Mi lehetne az?
– A bélyeg nem elegendő.
– Az lehetetlen. 12 sertés 30 ftjával számitva 360 forint, a bélyeg 400
forintig való.
– Épen ebben van a tévedés. Yorkshirei sertésekről van szó: azoknak az
ára pedig legalább 40 forint. Ez tesz 480 forintot. 400 forinton felül a
bélyeg még egyszer annyi. Én kénytelen vagyok önt háromszoros
büntetésben elmarasztalni. Fizet felül két forintot.
No iszen azt a játszmát el is vesztette aztán Bräuhäusel ur, még pedig
ugy, hogy mattsban maradt. Nagy tévedés volt tőle azt hinni, hogy a
doctor juris maga fizesse a birónak a bélyegbüntetést, mikor kezében van
a kártya.
A végszámadásnál még is kilencz forintot fizetett Bräuhäusel urnak.
– Kérem az Ankerschmidt ügyét rögtön tárgyaltatni: mert az öreg ur nagy
lármát tud csapni.
– Ismerem. Majd elveszszük tőle a kedvét. Csak bizza rám. Hanem holnap
pontosabban eljőjjön aztán.
– Ebéd után itt leszek.
Doctor Grisák a tarklizásból hazaérve, első dolgának tartá
költségkönyvét elővenni s különböző litterák alatt a napi költségek közé
feljegyezni.
„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ Schmerz mérnök urnak.
„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ Pajtayné asszonynak.
„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ lovag Ankerschmidtnek.
No, azt bizony ne gondolja senki, hogy ha a doctor juris a pörfelei
kedveért elhányja a négy fölsőt a kezéből, mikor a kerületi biztossal
játszik, hát hogy azt senkinek sem szükség megtériteni.
Másnap ismét igy folyt az értekezlet, azzal a lényeges változtatással,
hogy Bräuhäusel ur délelőtt valami kedvezőtlen végzést találván doctor
Grisák egy ügyében hozni, ezuttal általa kegyetlenül megtromfoltatott.
Persze, hogy a mai nap „defect“jét ezuttal ő irta be „Expens Notái“ közé
Ankerschmidt lovag részére, mint nem tudom én hányadik Diätenklasse
illetményét. Már itt bizony akar dr. Grisák, akar Bräuhäusel ur veszt,
azt Ankerschmidtnek kell megsinyleni.
Igaz ugyan, hogy az utolsó játszma vége felé kezdett szó lenni a
yorkshireiek felől is, meg a behozatott tanukról és gyanus emberekről és
hogy ez gonoszul complicált história. A vizsgálatok nagyon soká fognak
eltartani.
A bonyolult historia pedig napról napra bonyolultabb lett, minél több
tanut hozattak be, annál több felé oszlott a gyanu, minél több
protokollumot vettek föl, annál kevesebb nyomra akadtak, – és ez alatt
Ankerschmidt repczéje ott fülhetett kinn a levágott rendben.
Megadta volna már magát Vendelin ur s capitulationális föltételekkel
járult volna a kikergetett parasztok elé! Igért volna nekik dupla
napszámot, négyszer ebédet mindennap; még azzal is kinálta, hogy éjszaka
is felfogja őket költeni s megitatja, ha szomjasok.
– Ne lehessen az. Felelt a palóczok vezére, el legyünk már szegődve az
egész aratásra.
Semmi igéret nem birta őket megvesztegetni, hogy csak egy napot
szakitsanak el a szegődött munkákból.
A helybeli gazdáknak maguknak is annyi dolguk volt, hogy azokkal szóba
sem lehetett állani.
És ezeken az általános izzadás napjain Ankerschmidt mindennap
körüllovagolta birtokát s látta a szép megérett kalászokat veszendőbe
menni, s számitgatta magában, hogy ha ez még nehány nap igy tart, a
repczének fele kipörög, lesz rajta husz ezer forint veszteség s ilyenkor
aztán áldotta még azt a yorkshirei koczát is, a melytől azok a malaczok
származtak, a kik miatt az ő repczéje most takaritatlan áll s azután –
még más mindenféle koczákat is.
Azt hitte egyébiránt, hogy a védetlen maradt telepből azóta a többit is
mind elrabolták már, a hol csak az asszonycselédek maradtak meg a
háznál. Feléjük sem mert menni.
Csak egy szombaton este vitte annyira a kiváncsiság, hogy Garanvölgyi
kondását megszólitsa az utczán, ki az erdőről akkor terelte haza a
csürhét.
– Hej öcsém. Mit hallottál felőle. Nem lopták e még „mind“ el a
disznaimat, a mióta a kondások be vannak hiva.
A kondás nagyon megcsóválta erre a fejét, s szürét félvállra vetve,
feddő hangon tanitá az uj földesurat helyesebb fogalmakra a szokások
felől.
– Mit gondol a méltóságos uram? Hiszen rettenetes csunya zsiványság
volna az, ha valaki „az alatt“ lopna más csürhéjéből, a mig a kondás a
„vármegyére van hiva.“ Nem szabad abból a mankusból egy fiának se addig
elveszni „a mig“ a kondások odabenn vannak a „Vaszszagter“ uraknál.
Becsület dolga ez uram. Isten megáldj!
– Teringettét! Nem tudtam, hogy ez „point d’ honneur“ monda magában
Ankerschmidt; ki kezdte naponkint jobban átlátni, hogy sok uj dolog van
még a nap alatt.
Hanem a tárgyalások csak egyre folytak odabenn a városban s Vendelin ur
egyre járta a szomszéd falvakat munkásokért és minden este maga tért
haza.
A második hét vége felé már egészen kifogyott Ankerschmidt minden
türelmi reservhada. Ez már sok. Ez már kifáraszt minden loyalitást.
Egyik levelet a másik után küldözé doctor Grisáknak, meg Bräuhäusel
urnak; kért, könyörgött, utóbb szitkozódott, fenyegetőzött, hogy felmegy
a minisztériumhoz, sőt még azt a rettenetességet is felemlegeté, hogy
kiiratja a dolgot minden ujságba: – nem kell már neki se disznó, se
tolvaj; csak a cselédjeit ereszszék haza. Csak legalább a kocsisait,
hogy a már kinnheverő lekaszált repczét behordathassa. – Nem használt
semmit. Végre a hatodik levelére csakugyan érkezett egy hivatalos pecsét
alatti válasz, melyet felbontván, nagy megnyugtatására olvasá benne,
hogy miután hat rendbeli kérvényt bélyeg nélkül intézett a birósághoz:
siessen be rögtön a városba s fizessen hatszor 45 krajczár pengőt
birságul.
Ankerschmidt fogta azt a levelet, rámába tetette s odaakasztotta az
iróasztala fölé, hogy mindig ráláthasson; de azontul csendesen viselte
magát.
Vasárnap következett. Ő nagy komoran ismét kilovagolt árván maradt
tarlójára. A láthatár nagyon kezdett borulni, a pittypalatty erősen vert
a buzában, minden fü fa érzé, hogy erős idő fog következni.
– No még ez kell. Az egész termés három negyede kinn a mezőn boglyába
rakva; ha azt az eső kinn éri, vége van; megfülik, megég, megrohad.
Negyven ezer forint esett a sárba. Olyan szépen, mintha csak tárczástul
együtt kiesett volna. Ezen már senki sem segit. Hozzá még az is, hogy a
repczetermésre előre szerződés van kötve, nagy bánatpénz mellett. Már
most a bánatpénzt is lehet fizetni.
A mint ily méltó aggodalmak közt léptetgetne végig a tarlón, hajtva maga
előtt a prücskök ezereit, egyszerre valami ismerős hang szólitja meg.
Felkapja a fejét, s ime Kampós uramat látja maga előtt, ki ugyancsak
ügetni látszott hogy egy diagonalis vonallal eléje kerülhessen a lovagló
Ankerschmidtnek.
– Alászolgája méltóságos uram. Ugyan meleg időnk van.
– Nekünk nincs; mi pihenünk. Hála Istennek. Felelt a lovag keserü
humorral.
– A bizony. Elég kár az; már most még eső is talál lenni, pedig
bizonyosan lesz; mert az én térdem azt mindig megérzi, a mióta a kassai
csatában megütötte a golyóbis.
– Önt is megütötte a golyóbis? kérdé Ankerschmidt furcsa hangnyomattal,
mindjárt Bogumil jutván eszébe.
– Olyanformán ütött meg kérem alásan, magyarázá Kampós nevetgélve, hogy
mikor mentünk, hát egy golyóbist leltem az utban; azt én betettem a
csurapém zsebébe, hogy majd elhozom emlékül. A masirozás alatt aztán a
nehéz golyóbis kifurta a csurapém zsebét, s lecsuszott a béllésébe, de
azt én nem vettem észre. Mikor egyszer aztán szaladni kellett, a
golyóbis odalenn ugy megcsapta a térdemet, hogy majd koldussá lettem
bele.
– No már ugy lehet. Szólt engedékenyen a lovag.
– S azóta a térdem barometrum.
– Igy van biz az, de hát ki tehet róla?
– Hiszen épen azért jövök a méltóságos urhoz. Mi épen tegnap végeztük a
takaritást, én beszéltem a tekintetes urnak a felől, hogy méltóságod
micsoda fatális bajban van. Ha még az eső is itt éri a termést, az egész
semmivé lesz; ő aztán azt mondta, hogy az nagy kár volna; és
parancsolatot adott, hogy a jövő héten, a helyett, hogy a rozshoz
fognánk, álljunk neki a magunk kaszásaival a méltóságod repczéjének,
takaritsuk be; aztán meg a magunk szekereivel és béreseivel hordassuk be
a már összerakott boglyákat, mert nagy kár lesz bennök. Ha tehát
méltóságod elfogadja, a tekintetes ur egész készséggel ajánlotta. Azt
mondta, hogy a mi a mezőn elvész, az az egész országnak kár.
Mondott biz az még valamit mást is, de azt Kampós uram elhallgatta.
Ankerschmidt lovagnak ezuttal eszébe jutott, hogy lováról lehajolva,
nyilt őszinteséggel nyujtsa kezét Kampós uramnak; a mit az miután
meggyőződött róla, hogy nem akar neki tán pénzt adni, el is fogadott.
– Mondja ön meg földesurának, hogy ajánlatát köszönöm; nagyon köszönöm.
És azt is mondja meg neki, hogy Ankerschmidt lovag nem feledékeny ember.
Csak, mikor már minden be volt takaritva, érkeztek vissza a városból
Ankerschmidt cselédjei, azzal a végeredményével a két héti vizsgálatnak,
hogy ezek mind ártatlanok.
Velük együtt megérkezett az esős idő is, igazat adva Kampós uram
térdének, és megérkezett egy hosszu ügyvédi és birói számla; melyet
Ankerschmidt lovag szó nélkül kifizetett és senkinek sem mutogatott,
csupán annyit jegyzett meg rá Maxenpfutsch előtt, hogy ezen az áron
egyenesen Angliából lehetett volna sertéseket hozatni az ellopottak
helyébe.
A visszabocsátott cselédséget pedig maga elé rendelve, a következő napi
parancsot közlé velük katonás kategoricus rövidséggel.
„Emberek! Azt mondom, ezután vigyázzatok, hogy valami kár ne történjék.
De ha még is megtalálna történni a kár; azt mondom, hogy kegyetlenül
titokban tartsátok azt; mert a ki még valaha ki meri beszélni, hogy
engem megloptak, azt minden irgalom nélkül elcsapom!“
Csupán Maxenpfutsch urnak nem tetszett az a beszéd. Jól van. Ha a lovag
ur ilyen sottiseokat mond: ő magán buzgalomból veti magát az elejtett
tárgynak utánna s majd megmutatja, hogy azért is elő kell kerülni a
veszteségnek. Persze a biróságnál minden feszesen megy; de azért van itt
a csendőrség; azokkal ő jó ismeretségben van. Szépen, minden zaj nélkül
majd nyomra kerülnek, csak egy kis kitartás kell hozzá. Egy pár erdőn
lakó embert is meg lehet vesztegetni, hogy szinleg értsen egyet a
zsiványokkal s azután adja kézre őket. Ez nagyon furfangos gondolat.
A siker nem is soká hagyott magára váratni. Egy este beállit az
inspector urhoz egy derék szál férfiu, tisztességes jámbor arczczal,
szép fekete bajusza, hátrasimitott haja; csinosan megborotválkodva,
egyébiránt rendes ezüst gombos kék pruszli rajta, s tulipánokkal kivarrt
kurta szür a nyakában, melynek csatjáról a rézsodronynyal kivert
szilvafanyelü kurta fejsze csüggött alá, karjára pedig az ólmos
czifrázattal ékesitett nyelü kanász-ostor volt feltekergetve. Az egész
alakon látszott, hogy ez valami igen rendes uraságnak jó rendben tartott
cselédje.
– Jó estét kivánok a nemzetes urnak.
– Jó estét bátya. Mit akar kend.
– Egy pár szót akarnék szólani azok végett az elveszett jó zsirból való
sertések végett.
(A yorkshirei praedicatumot igen okszerüen értelmezé igy; természetesen
okoskodva, hogy ha az emberek között az előkelő származásut „jó vérből
való“-nak nevezik, ugy a disznók között az aristokraták bizonyosan „jó
zsirból valók“)
– Tud kend valamit felőlük? Tessék leülni ide a kanapéra.
A jövevény nem sokat szabadkozott, hanem mint a kit a megtiszteltetés
megillet, szépen leült a mutatott helyre.
– Igen is tudok felőlük. Felelt értelmesen és vigyázva. Gyanitom, hogy
ki vitte el és nyomukban vagyok. Tetszik tudni, hogy itt a Bükkségben a
pandur is nehezen, a zsandár pedig épen nem kaphat meg ilyesmit, mert a
mint észreveszik a közeledésüket, egyik kanász a másiknak kézről kézre
adja a jószágot, egyik völgyből a másikba átterelik; mindig csak a hült
helyére akadnak. Hanem hát én magam azt hiszem, hogy az ilyen különös
formáju sertések, a mik a többiektől annyira különbözők, még is
alkalmatlanok magukra a tolvajokra nézve is, mert akárkinek elakarnák
adni, mind azt kérdezné, hogy jutottatok hozzá? Ha csak maguk számára le
nem vágják: az pedig nyáron elromlik; semmi hasznát sem vehetik neki.
Azért én azt gondolom, hogy ha magam forma ember menne közéjük, a kitől
nem félhetnek, ha büntetés nélkül megszabadulhatnának, maguk is örömest
visszaadnák az egész lopott jószágot tiz husz forintért.
Megörült ennek a szónak Vendelin ur s már nyult a tárczája felé.
– Azonban még nem is tetszett a nevem után kérdezősködni.
– Hiszen látom az arczáról, hogy becsületes ember.
– Nem elég az. Én megakarom mutatni, hogy jó járatban vagyok. Azzal
előhuzott pruszlija zsebéből egy szorgalmasan megviselt papirost, jól
megkopott pecséttel a közepén, a miből megértheté Vendelin ur, hogy ez a
mellette ülő tisztességes személy nagyságos Nyirbáródi Lőrincz urnak
nyeregkápai pusztáján levő számadó kondása, Vak Mihály s e szerint igen
szavahihető egyéniség.
– Hát én azt mondom kendnek bátya, szólt Vendelin ur az érdemes férfiu
vállára téve kezét, hogy ha kikeriti a yorkshireieket, azon a husz
forinton kivül, a mit a tolvajoknak kell váltságul adni, még kendnek is
adok husz forintot.
– Köszönöm. Az nekem sok lesz. Annyit én nem érdemlek. Beérem tizzel is.
Oh be derék becsületes ember ez.
– Kell valami költség előre?
– Csak épen az a bizonyos váltság. Annak is csak a fele.
– Tehát tiz forint elég lesz?
– Untig. A többiért várjanak.
Oh hisz ezek szeretetreméltó tolvajok, a kik még hiteleznek is:
– De csak azt szeretném tudni, hogy a patvarba tudták a falon keresztül
kilopni a koczákat?
– Ugy gondolom, hogy elébb pálinkát töltöttek a vályujokba, s mikor
attól lerészegedtek, szépen kiadogatták őket egymásnak.
Üm: ez a tisztelt férfiu, ugy látszik, járt az akadémiákon.
Hanem hát áll az alku; az ember csak tiz forintot koczkáztat.
– Tehát kendre bizom a többit. Ha megjön a koczákkal, még harmincz
forintot kap tőlem. Itt a kezem rá.
A kondás felcsapott Maxenpfutschnak, azután vette a süvegét s szépen
elhálálkodva eltávozott.
Kis idő mulva megint visszatért.
– Nini. Most jut valami az eszembe. De ha én a koczákat előkeritem, hát
mikor haza felé hajtom, engem majd elcsipnek az uton a zsandárok, s még
magamat vernek vasra, mint tolvajt; hanem hát, kérem szépen, tessék
nekem egy pakszust kiállitani arra a tizenkét sertésre, hogy szabadon
jöhessek velük haza.
– Igaz biz az – helyeslé Vendelin ur, erre én sem gondoltam.
Mindjárt adott is kellően kiállitott igazságot a derék közbenjárónak,
hogy semmi baja ne történjék. Azzal elváltak a legnagyobb barátságban.
Másnap összejött Vendelin ur Kampós urammal, s dicsekedett neki, hogy
meg vannak már a yorkshireiek. Lesz a lovag urnak öröme, ha megtudja, de
addig nem nem szól neki, mig az udvaron nem lesznek. El is mondá, hogyan
jut hozzájuk.
Kampós uram mosolyogva töltött pipára. Vendelin ur kérdé, mit mosolyog.
Én is jártam egyszer ugy Pesten; felelt Kampós; hogy a tajték pipámat
ellopták, aztán kihirdettettem, hogy öt pengőt adok annak, a ki
visszahozza. Másnap reggel beáll hozzám egy becsületesember a pipámmal:
mondja, hogy kézre keritette a tolvajt; s most megy a városházára a
pipával a büntény constatirozása végett. Én kifizettem neki az öt
forintot s ő másodszor is ellopta hivatalosan, saját beleegyezésemmel a
pipámat. Hanem kétszer rajtam sem esett ez meg.
– Hát mit ért kegyed ezen?
– Azt értem; hogy ez uttal kegyed magának a tolvajnak adott
utiköltséget, s hogy háborittatlanul mehessen a zsákmányával, még
utlevelet is, s hogy az a Vak Mihály senki sem volt más, mint Szemes
Miska, a környék legravaszabb szegény legénye.
Bizony üthette már annak a nyomát Vendelin ur.
S még az a boszusága volt, hogy a kik megtudták a dolgot, ki is
nevették.
Ankerschmidt lovag maga nevetett rajta legjobban; s a legelső
alkalommal, hogy a városba bement, zöld vadász-kalapja helyett, egy
tökéletes felgyürt karimáju kanász-kalapot vett magának, széles
szalaggal, nagy csattal a közepén, darutollal az oldalán. Régi ismerősei
csak ugy tántorogtak vissza, mikor meglátták.
VI. A szép szellem.
Pajtayné még most is szép asszony.
Arcza, termete azok közé tartozik, a mik sokáig szépek maradnak. Aztán
meg – nincs is neki egyéb feladata, minthogy szép legyen.
Nem vesződött soha gyermekkel, nagy szenvedélyei nem voltak; az a vihar,
a mi annyi embernek ősz hajakat hozott, neki még csak egy álmatlan éjt
sem szerze. Vannak olyan boldog emberek, a kik önmagukban élnek.
Déli tizenkét órára épen készen van a toilettejével s igen meg van
elégedve azzal a sikerrel, hogy sikerült két roppant szőrhurkát saját
haja mögé elrejteni; én nem tudom, ki hitette el az asszonyokkal egy
időben, hogy ez a hajuk közé kevert állatszőr valami szép. Hanem hát
Corinna meg van vele elégedve, s nekünk mi közünk hozzá.
Most az udvarlókat kell várni, a kiknek szépen fel van osztva az idejök:
Nro 1 jön 12 órakor, Nro 2 fél egyre, Nro 3 egy után, Nro 4 két órakor.
Ezeket külön qualitásaik szerint kell fogadni.
Nro 1. Derék falusi földesur, Törkölyi Tivadar; nem fiatal ember már, de
jól birja magát. Komolyan házasodni készül s nem megvetendő játszma
(Neologjaink a „partie-“t „játszmával“ adják vissza s én különösen
tréfásnak találom azt ezen a helyen.)
Törkölyi Tivadar tizenkét órakor szokott jönni, mert fél egyre már várja
az arany sasban a társaság, s azt nem lehet elmulasztani.
Ennélfogva Corinna tizenkét órakor már felváltja a pipereasztalt az
iróasztallal; kiteriti maga elé a nagy számadásos könyvet s midőn
Tivadart meglátja, örvendve kiált fel: „ah épen jókor jön; megmondhatja,
hogy kel a gyapju?“ ennyiért kérik, de nem akarja annyin alul adni. Nem
tudja a szeszfőzéssel fölhagyjon-e a nagy accisa mellett. Panaszkodik a
drágaságról, az ember mindig azon töri a fejét, hogy miben lehetne
valamit megtakaritani? A nőt mindenki megcsalja, huzza, tudják, hogy nem
ügyelhet semmire.
Törkölyi aztán, mikor pajtásaival összekerül, nem győzi eléggé
magasztalni, hogy milyen okos, milyen takarékos asszony ez a Pajtayné,
kétségtelenül egészen neki való, mintha csak számára nevelték volna.
A mint pedig Tivadar ur behuzza maga után az ajtót, Corinna illatos
szappannal lemossa ujjáról a mindenesetre ráragadt tintafoltot, mert
hölgyeknél az rendes, hogy betintázzák ujjaikat ha tollhoz nyulnak; s
elcsukva a számadások unalmas lajstromát, a divatképek halmazával rakja
körül magát; mert a kit vár, a Nro 2. az egészen más genre.
A Nro 2. Taréjy Nándor nevezetes férfiu; az urak báljának részvényese.
Egy azok közül, a kiknek nagy Magyarországon jog adatott azt mondani: mi
urak vagyunk. Nagyszerü helyzet ez! Azonkivül előtánczos a kotillonban.
Ez sem mindennapi eset. És tökéletes udvaroncz. Ezzel ugyan meg nem
lehet az embernek unni magát.
– Ah, nagysám épen divatlapokkal foglalkozik.
– Oh nem, oh nem. Csak a divatképekkel. Nem egyébért járatom őket, mint
a divatképekért, pedig azok sem sokat érnek. Már nézzen ön ide;
képzelheti e mellé a sötét lilaszin selyem mellé ezt a szalmaszin
diszezetet, hisz ez valóságos maskara.
– Nagysádnak igaza van. A szerkesztő alkalmasint valamelyik putzhändler
kegyelméből közli ez ingyen képeket, ki rokokó ruháit akarja a
közönségre kötni. Igy csak Szalmaváryné fogna öltözködni.
– Hahaha. (Ez jól esett.) Én valóban kénytelen vagyok bálruháimat
Bécsben készitetni. Az itteni szabóknak nincsen semmi izlésük. Pedig
vannak, a kik még ebből is hazafiságot akarnak csinálni.
– Nevetséges! Egyébiránt nagyon jó nagysádtól, ha a divatlapok tartalmát
nem olvassa, mert legalább nem jár ugy, mint én a minap, nem akarom
megmondani – hol; egy hölgy társaságban, a hol malapropos valaki
belekeverte a társalgásba az irodalmat; azután szó volt az irónőkről;
egyszer csak egy delnő interpellál, hogy mit tartok „Paradisa“ legujabb
verseiről, a mik a „Holdsugár“ czimü lapban megjelentek. Én erre azt
feleltem, hogy biz én az egész Paradisa neve alatt, modoráról itélve,
nem sejtek mást mint egy nagyon bagariacsizmás fűzfapoétát valahonnan az
alföldről. Erre a delnő nagy kegyesen meghajtja magát: Köszönöm a bókot,
az a bagariacsizmás fűzfapoeta én vagyok.
– Hahaha, hahaha! Ki volt az? mondja meg.
– Nem nagysád, azt már nem tehetem.
– Ugye báró Királyváryné? nem? ne tagadja. Vagy gróf Zajtayné. Hiába
tagadja, ugy is megtudom; ez nagyon mulatságos. Hanem már most jöjjön,
mondja el, ki hogyan lesz öltözve az első urak báljában? Mit tudott ki
Baltánszkyéknál? Kivel készitetik a ruhákat? Az enyim még titok. Önnek
megsugom, de tovább ne adja. A pipereárusnőnek megparancsoltam, hogy
fejékemet senkinek se mutassa meg, különben soha sem vásárlok nála. De
ha ön megakarja tekinteni.
Hogy ne akarna ilyet Taréjy Nándor? Persze, hogy el van a finom izlés
által ragadtatva. Ezt bizony nem is igen utánozhatná minden ember. Csupa
gyémánt solitairek a virágok kelyhében, ez hóditó hatást fog elkövetni
este lámpafénynél.