elmondania örömét. A cselédektől elég volt, ha bámulhatták, s
bejelenthették, hogy a másik uraság inasa egy bepecsételt levelet hozott
számára. Tudta már, hogy mi van abban? Bevonult szobájába. Ez őzbőr a
falon még most is ott volt felakasztva az üresen álló szeggel, melyen
máskor a puska szokott állni. Csak egy gyászos furkósbot volt az ágy
mellé támasztva, mint egyedüli fegyverzet. Most tehát ujra felakasztá
régi helyére a becses utitársat; elválhatlan jó barátját minden
kerülésben, a kit még akkor sem dobott el, mikor Kassától Miskolczig
riasztotta a svalizsér; s ott gyönyörködött benne sok ideig.
Mikor aztán kissé kezdtek elülni öröme jó kedvü verebei; lassankint
felfelriadt benne a veszekedés nagymérgü kakasa. Az áruló jutogatott
eszébe.
Micsoda utálatos háládatlan ember volt ez!
S még ő utoljára is eltette emlékül a jó ötforintos kalapjával kicserélt
kalábriaiját.
Gyere elő kalábriai!
Kikereste azt most szekrénye titkos rejtekéből s letette maga elé az
asztalra s levetve felső öltönyét, felgyürve ingujjait, tartott hozzá
ilyen szép beszédet.
– Hát te áruló gézengúz: Hát te kiforditott lelkü országkerülő. Igy
mentél te árulkodni az ellen a ki téged táplált, rejtegetett,
felruházott. Te háládatlan, utálatos pöfeteg! Engem akartál te
elúsztatni ugy-e? De nem kaptál „piros csizmát“ érte! Látod, gyalázatos.
Azért is ott van a puska! Roszat akartál tenni s jó lett belőle. Látod
ugy-e, te ma itt, holnap ott csaló. Megakartál rontani ugy-e, de
emberedre akadtál Isten nélkül való; azt mondhatom.
És itt neki esett ököllel a kalapnak, elkezdé azt kegyetlenül
dögönyözni; s miután laposra verte, két markával minden elképzelhető
alakba összegyurta, végtére pedig földhöz vágta s sarkaival meggázolá.
– Nesze! Nesze még ez is! Ez is a tied! Nesze istentelen. Piff, puff.
Igy ni!
Csakhogy kitölthette rajta a boszuját kedve szerint.
A cselédek azt hitték odakünn, hogy Kampós uram valakinek kigázolja a
lelkét most, s mikor már nagy volt a küzdelmi zaj, benyitottak az
ajtaján, hogy elválaszszák a küzdőket egymástól.
Kampós uram meg nem zavarodva emelé fel a szétgyurt kalapot s
kielégitett vendetta önérzetével nyujtá azt át a vas villahordozó
hetesnek.
– Itt van! – megdöglött már. – Vigyétek; – szurjátok fel egy póznára; –
tegyétek ki a borsóföldre – madárijesztőnek!
Azzal letörlé izzadt homlokáról a veritéket, nagyot fujt, s ingujjait
ismét legyürve, felölté kabátját és megnyugodott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ankerschmidt lovag pedig az alatt otthon tartá a kegyetlen autodafét. A
szigoru családi haditörvényszéket, melynek, mint fentebb is érintve
volt, csak egy paragrafusa van: az egyik parancsol, a másik
engedelmeskedik.
Eliz kisasszony idézve volt a haditörvényszék elé a lovag ur magány
szobájába.
Rettenetes itélő terem az; kegyetlen elnök, hidegvérü ülnökök,
megvesztegethetlen közvádló és hidegvérü végrehajtó biróság; mindez egy
személyben Ankerschmidt lovag maga.
Nagyobb ünnepélyesség okáért négy gyertyát gyujtott meg asztalán, s az
ott közszemlére kitett halálfőt különösen előtérbe állitotta. – Két
pisztoly is volt az asztalra téve, s kardja még folyvást oldalára volt
kötve. Nagy léptekkel járt fel s alá: erősen kigondolta, hogy mit fog
elmondani neki.
Eliz benyitott az ajtón; s tánczolva, szökelve sietett atyja elé.
– Eliz kisasszony! dörgé a lovag: – maradjon ott, a hol áll. Le a
kézzel! Ma nem tréfálunk.
Azzal ő maga leült az asztal mellé.
– Ön – birája előtt áll!
Eliz kisasszony kecses pukkerlivel jelezé, hogy érti.
– Ne mosolyogjon! Ezer villám. Ez nem tréfadolog. Tudja-e ön, honnan
jövök én most?
– Vallja meg!
– Mennykőt! Még én valljak neki? Én Garanvölgyi ur házánál valék.
Tudja-e ön miért?
– Hát hiszen szabad volt papának odamenni.
– Nekem igen is. Ki mondja azt, hogy nem? De miért mentem oda? Mert ön
levelet küldött neki.
– Hát ezt már ki árulta el? Óh az az ostoba Gyuszi. Mindjárt megyek,
megránczigálom a fülét.
– Itt marad ön! Mit irt ön abban a levélben?
Eliz egyet vonitott gömbölyü vállacskáján.
– Hát mit irtam? Tudattam vele, hogy vigyázzon magára, mert árulkodnak
ellene, s ha valami rejtegetni valója van, jobban dugja el.
– Lánczos mennykő! De hisz ez árulás! Ön családi titkokat árult el!
– Ezek az ő titkai, nem a mieink.
– Csitt! Egy szót se többet.
– Hát ne kérdezz tőlem többet.
– Hallgatás! Kiálta Ankerschmidt lovag, nagyot ütve öklével az asztalra.
Teringettét! Megfogom én mutatni, hogy idehaza én parancsolok.
És e szavaknál baljóslatu mozdulatot tett kezével a drótcsövü pisztolyok
felé.
S csakugyan megérte azt a diadalt, hogy négy másodperczig oly mély
hallgatást idézett elő, melyben a légydongás is hallható volt.
Eliz négy másodperczre megszünt mosolyogni, fejét illegetni és fecsegni,
s e négy percznyi komoly hallgatás alatt olyan szép volt; összevont
szája oly parányi, bámulón felnyilt szemei oly nagyok, oly ragyogók.
Ez ünnepélyes csend alatt Ankerschmidt felállt helyéről nagy
elszántsággal és hideg vérrel: szigoru márvány arczczal tekintve le
Elizre.
– Hát – roszul tettem? rebegé kétkedve a leányka.
– Csitt! – Eliz kisasszony. Ön főbenjáró bűnt követett el. Ön belső
titkokat árult el az ellenséges tábor előtt; ha ön katonám volna, én önt
e vétségeért főbelövetném.
– És minthogy leányod vagyok, tehát – megcsókolsz érte! vágott bele
nevetve a pajkos gyermek s a másik perczben már ott csüngött a
kérlelhetlen biró nyakán. Ki szitkozódott, morgolódott, hanem utoljára
is azon vette észre, hogy keblére ölelve tartja az elitélendő
gonosztevőt, s megcsókolgatva két piros orczáját, azzal az intéssel
bocsátja el, hogy csak „máskor is“ legyen mindig jó.
V. Hogy jut az ember a legelső kanászkalaphoz?
„Nem adnám száz forintért, hogy semmim sincs;“
Ugyan ki találta volna ki ezt a paradox mondást, ha nem magyar ember?
Pedig igaza van.
Neki nincsenek gyárai, mik egy amerikai háboru által gyapot nélkül
hagyassanak, neki nincsen kereskedése, a mit a világesemények tönkre
juttassanak; neki nincsenek féltett üzlet-papirjai, a mikért a tuileriák
ujévi köszöntőit, s a londoni börzetelegrammokat remegéssel várja; neki
minden gazdagsága az istenadta föld.
Az igaz, hogy biz ezzel igen „földhözragadt“ ur az ember, de egyébhez
azután nincs is nagyon ragadva. És végtére, ha az egész esztendei
aratást mind elvesztette is, ha ugy maradt is, mint a fárul leesett
veréb; másik esztendőben megint csak kikel az uj vetés: s ha egy évben
mosolyog az ég a földmüvesre. jó termés van, kiheveri a multak
veszteségeit s megint csak ott van, a hol volt.
Egy ilyen mennyei mosolygás alatt ért esztendő volt az 185*-iki, a
gabona szépen igért, a repcze is jól beütött; ez a megforditott uzsorása
a magyar embernek, a ki ezeres kamatot fizet a kölcsönadott tőkétől.
Hozzá még az a szerencse, hogy épen ez idő tájon a világ nagy urai jónak
találták egymás mulattatására egy kis szomorujátékot rendezni, a mi a
termények árát fölrugatta.
– No, ha a repczét hiba nélkül betakarithatjuk, akkor megint „eb ura a
fakó!“ Nem lát bennünket több hitelező.
E szókkal vigasztalá meg Garanvölgyit Kampós uram, egy nyári délután
izzadtan térve meg a rétről; hol épen a széna-gyüjtést végezteté, a
miután rohamlépésben következik a repcze-takaritás.
– Mennyire számithatunk? Kérdezé Garanvölgyi.
– Lesz a vagy tizezer mérőcske. Vendelin pátronus két akkora táblán, nem
hiszem, hogy nyolczezeret arasson. (Vendelin pátronusnak hitta Kampós
Ankerschmidt morva jószágigazgatóját.)
– Miért?
– Mert nem hallgatott rám, mikor mondtam neki, hogy vesse el jókor a
repczét. Azt mondta, hogy azt jobban tudja ő, mert könyvből olvasta.
Aztán szakkermentirozott, mikor látta, hogy a földi bolha mind neki esik
a vetésnek. Hahaha! Valahányszor összejött velem, mindig szidott, hogy
tudok valami babonát, a mivel elküldöm a magunk vetéséről a férgeket s
az övékére utasitom. Mondtam neki, hogy ő meg küldje őket mi hozzánk
vissza. A féreg persze mindig a fiatalabb vetést keresi.
– Hát hogy lehet ennek örülni?
– Mikor olyan nagyra van a maga tudományával! Mindent jobban tud ő. Majd
ő mutatja már meg, hogyan kell aranyat csinálni?
– Hanem hát csak intézkedni kell, hogy a dolog idejére minden rendében
legyen.
– El van az már végezve, tessék megnyugodni felőle. Ma este beszélek a
tiszteletessel, hogy a jövő vasárnap egy kis napfényért imádkozzék; s
holnap paszulyt főzetek, hogy kiürüljön a tál.
(Elárultam, hogy a magyar ember oly tudatlan és babonás, hogy mikor
kedvencz étele van az asztalon, azzal az indokolással szokta magát és
vendégét rábiztatni a fogyasztásra, hogy „ha üres lesz a tál, holnap
szép idő lesz.“ Adatok barbár létünkhöz).
A kik valaha gazdaságot láttak, tudják, micsoda mozgalmas időszak az a
takaritás, cseléd és gazda korán kel, későn fekszik; napszámost,
részredolgozót nagyon megbecsülnek; konyhában üstökben fő a drága étel,
a mit pontosan kivisznek utánuk déli harangszóra; ember és állat izzad
és siet; kasznár, tisztartó alig ér rá pipára gyujtani.
Nem igy van ám az a miveltebb világban.
A hol sok az ember; válogatni lehet a munkásban öt garasért; aztán
vannak arató, cséplő, szénagyüjtő gépek. Három négy ember egy nap alatt
levágja, behordja, kicsépli, fel is méri, a mivel az óhitü táblabiró egy
hétig tábor-sokaság mellett birkózik; még sem éri végét.
Például Ankerschmidt lovag gazdasága mindjárt oly remekül van
berendezve, hogy az egészen függetlenné van téve a népszokásoktól.
Maxenpfutsch Vendelin, a lovag jószágának igazgatója, igen tudós férfiu
volt. Ankerschmidt pénztára pedig győzte a tudományos kisérleteket.
Mikor Kampós uramnak legjobban izzadt az üstöke, az inspector ur
porczellán pipáját akkor próbálta ki legkényelmesebben verandája alatt
ülve, s szürcsölgetve mindennapi theáját. Kövér vizslája a pad alatt
hevert, kiöltött nyelvvel lihegve; a puska a szegletbe volt vetve; meleg
idő ez nagyon – fürjezni. Egyéb dolog meg nincs.
Egy öreg paraszt jön be az udvarra, s kérdezősködik a legalsóbb
cselédtől, hogy merre van az inspector ur. Az mutatja neki, hogy ott ül
a hüssön s theát iszik.
A vadember szépen leteszi a kalapját a nyitott veranda lépcsőjére s
beköszönt egy jó szivü „adjon Istennel“ az inspector urhoz. Talán bizony
beteg? hogy herbatét iszik, jó is biz az, mikor az embernek hasrágása
van, kivált – a friss bodza.
– No, mit akar kend? mondja röviden! riad rá az inspector.
Persze, mintha az nem sorjában jönne.
– Hát nemzetes uram. Én, meg a pajtásaim innen a szomszédból valók
vagyoonk; innen a palóczságból: de mi nem vagyoonk palóczok, mert mi
kálvinyisták vagyoonk, csak egynehányan vagyoonk pápisták, a többiek
lutyéránosok.
– Hát mi nekem ezzel a bajom? kérdi erre bámulva az inspector.
A jámbor vállat vonit.
– Nem tudom biz én? Nem vagyok én tilógus. Tán a nehézség töri?
– Mit akar kend? rivall rá az inspector.
A vadember nem hagyja magát kihozatni a sodrából s csak folytatja
szépen.
– Hát hogy épen tizennyolczan volnánk, aztán huszonkét lóval volnánk,
aztán mindenikőnknek van magának kaszája is, vellája is, meg gerebléje
is.
– De hát az ördögbe is, mi közöm nekem ahoz, hogy kentek hányan vannak
lovastul, s mijük van?
– No, mert csak azért, hogy hetfőre verradóra, ha Isten megéltet,
lekaszálnók a tekintetes Garanvölgyi uram ő kegyelme repczeejét,
szombatyig be is hordhassuk, ki is csépelhessük. Azután másik hetfőhöz
egy hétre kezdünk csak az árpához, azután a buzához, hát közbe maradjon
egy egeesz hét, a mikor csak a fogunkat piszkálnók.
– Hát piszkálják kentek; Bánom is én.
– Mondok, hogy Garanvölgyi tekintetes urnak a repczeje jobban meg volna
érve, mint a tekintetes Akkorsincs uré, annak a kaszállása egy héttel
utóbbat következhetnék.
– Nos aztán?
– Hát mivelhogy már a Garanvölgyi tekintetes ur aratóját felvállaltuk,
hát egy izzadtsággal majd a tekintetes Akkorsincs urét is letakaritanók.
– Hát napszámot keresnek?
– No már – kit igy, kit ugy. Széna repcze napszám; rozs, buza
arató-rész; a napszám ötven garas, egy meszely pálinka, két itcze bor
minden fejre, reggel szalonna, kenyér; délben főtthus meg galuska, vagy
tokány; este kétféle, az egyik hus, ozsonnára füstölt hus, vagy
aludttej; a kalapoonk mellé egy csinyált virág; a mi meg rész, hát az
minden kilenczedik mérő a garmadából a mienk.
Maxenpfutsch Vendelnek kialudt a tüz a pipájában e hallatlan beszédre!
Ez a kópé, ugy látszik, hogy őt bolonddá akarja tartani.
Amaz pedig még folytatta volna a szövetség praeliminariáit! de inspector
uram nem vette tovább tréfára a dolgot, hanem felugrott a padról,
odaugrott az alkudozó félhez, megkapta a mándli gallérját, s egyet
pöndöritett rajta.
– Eltakarodol innen, semmirevaló betyár. Azt gondolod, bolonddal van
dolgod! Majd adok én neked háromszor ebédet egy nap, csak még egyszer
ide gyere.
Azzal ellökdöste onnan; a kalapját is utána dobta.
A vadember pedig ment szép phlegmával.
– Jól van, jól no. Megyek én magamtoól is, csak azt mondják, hogy nem
kell. Elmegyek én. Azért nem kell az embernek az apja lelkét szidni!
Csendes jojczakát kivánok.
– Ha még egyszer ez a szemtelen ember ide vetődik, ki kell dobni a
kapun! parancsolá az inspector a cselédeknek. Ilyeneket merni nekem
magamnak mondani. Mintha én most tanulnám először, hogy mi az ára egy
parasztnak?
Attól azonban felesleges volt tartania, hogy még egyszer az a paraszt
visszajőjjön az udvarába, mert azt ugyan marczipánnal sem csalogatnák
többé oda vissza.
Vendelin ur egészen biztositá magát mindennemü parasztzsarolás ellen.
Volt az uradalomnak annyi cselédje, hogy az maga egy kis divisió; aztán
volt egy pompás arató-kaszáló-gépje, melyet ő maga rendelt meg Bécsben,
s mely a próbakaszáláson padlósima földön két percz alatt leborotvált
egy boglya árpát. Mi lesz ezzel azt a nehány száz hold repczét
leteremteni?
Garanvölgyi kaszásai már az ötödik napot izzadták a hétben, Vendelin ur
pipázva engedé őket fáradni s előre sietni, mint a jófutó nyul a tekenős
békát a mesében. Hatodik nap ő is kiszállt a sikra.
Hat ökör vontatta ki, egészen e czélra készült lapos keréktalpu szekéren
a kalászvágó szörnyeteget. Tizenkét ember izzadt vele, mig beállitá a
barázdába. Az volt a szerencse, hogy addig semmije sem törött el.
Két okos, kitanult és nagyerejü meklenburgi lett a gép elé fogva,
tudományáról és lelki nyugodtságáról hirhedett faj, a kiben meg lehet
bizni.
Már most tehát rajta!
A gép megindult általános hurrah-kiáltás mellett, a kerekek gyönyörün
forogtak, a motollák pompásan kalimpáztak, a hengerek fogai
szabályszerüen kattogtak, s az egymásba kapó ollóvasak sicczegtek
hatalmasan a szalmaszálakon. Öt percz alatt le volt borotválva egy
akkora szalag, a mekkorát egy ember egy nap alatt kaszálna le.
A fordulónál a gépet kisérő öreg béres (pardon! – Altknecht) Konrád, kit
Csaszlauból hoztak ide, fejét megvakarva a kalap alatt, igy szólt az
igazgatóhoz.
– Kegyelmes uram; ez a masina olyan jó masina, hogy nemcsak lekaszálja a
repczét, de itt mindjárt helyben ki is csépli, meg is őrli.
Vendelin ur utána nézett. Ennek bizony igaza van. A ménküadta gép
egészen máskép dolgozott Hietzingben a padlón, mint itt a tarlón: ott is
levagdalta ugyan az árpának a fejeit, de a repcze bugáit meg épen
kifejti. Ennek nyomában nem fognak egyebet gyüjteni, mint szalmát.
Vendelin ur megakarta mutatni, hogy ért a mechanikához; elővette a
kalapácsot, a csavarkulcsot, megtágitgatta, megütögette a kerekeket;
megolajozta a tengelyeket. No, már most mehet!
A furfangos gépnek pedig az a sajátságos belszervezete volt, hogy minél
jobban tágultak a metsző hengerei, a jármü kerekei annál sebesebben neki
indultak, s ha olyankor aztán az a bolondos kettős golyó ott a
korongpergettyün elkezdett körülforogni, akkor azután ment az a gép
magától még azontúl is, ha a lovakat megállitották.
És épen valami lejtő következett. A gép természeti sulyánál fogva
elkezdett sietni, minélfogva a két meklenburgi egyszerre azt vette
észre, hogy nem ők huzzák a szekeret, hanem az tolja őket. A meklenburgi
pedig, a milyen csendes okos faj békés előrehaladás korszakában, ha
egyszer rendkivüli körülmények közé jut, épen olyan haragos. Az első
lökés után neki lódult először az egyik, azután a másik s vitték sebesen
lefelé az ördögmalmot.
– Állitsd meg; orditá, gonoszat sejtve, Vendelin ur: de már későn volt.
A gépet és lovakat kisérő négy ember négyfelé hullott az első
pillanatban; maga Konrád béres erős legény levén, nagy biztában megkapta
két kézzel a sulykereket, az aztán feldobta őt a levegőbe, mint egy
macskát, s elhajitá tiz ölnyire a repczébe.
Azzal aztán a neki szilajult masina és lovai elkezdtek egymással
versenyt futni, a rud ketté tört, a gép a két paripa közé furakodott
mint egy harmadik nyargaló, pokoli berregésével dühitve a szilaj
állatokat; ugy, hogy csaknem egyszerre értek el az akadályhoz, a lejtőt
bevégző garádhoz, tán a gép még egy fél lófejjel hamarább jutott oda; s
minthogy ő végre az akadályt átugrani nem tudta, ott megfeneklett; a hol
azután tétlen hevervén, a két hozzá istrángzott versenytárs által
kegyetlenül összerugdaltaték.
Mire segitségére siettek, már akkorra egy pár foga hiányzott. Ezt ugyan
rögtön vasutra lehet tenni s visszaküldeni Bécsbe ahoz, a ki csinálta,
hogy készitse el ujra.
Hanem már most mi lesz a kaszálással?
Nincs más mód, mint neki vetkőztetni minden embert: inast, vadászt,
liberiás legényt, kaszát adni a kezébe, próbálja meg, tud-e „mezőt
borotválni?“
Ment a munka, a hogy mehetett: csősz, vadász, lovászlegény, kocsis,
szakács egymás kezéből szedte ki a kaszát, hogy kisegitse a rendes
földmivelő szolgaszemélyzetet. Elv volt, hogy azért a parasztra még sem
szabad rászorulni.
Most engedjük őket izzadni s beszéljünk egy kissé másról.
Ankerschmidt mindenből azt válogatta, a mi legjobb. Neki voltak
szarvnélküli tehenei, mindennap tojó tyukjai és hat mázsára meghizható
sertései. Ezeket ő maga hozta Angliából, yorkshirei fajból. Azóta
felszaporodtak vagy negyvenre. Soha meg nem öletett és el nem adott
belőlük egyet is.
Képzelhetni, hogy ezeket a nagy urakat nem terelték ki a csürhére, mint
más szegény ember malaczait. Ezek nem jártak a makkra; hanem külön
palotájuk volt épitve a vadászlak mellett; márványmedenczéből kaptak
szakácsfőzte ebédet, vacsorát, két őr állt szolgálatukra, meg egy
állatorvos, mindhárom fel volt fegyverezve szuronyos puskákkal, hogy
netalántán vakmerő szándékkal közelitő zsiványok ellen megoltalmazzák a
disznókastélyt, mely azonkivül is magas kőfallal volt körülvéve.
Mennyire kegyelték a mankusokat, abból is kitetszik, hogy a beütött
repcze-veszedelem alatt az ő három gondviselőjük nem kényszerittetett a
kaszás népfölkeléshez csatlakozni, a hová pedig a fáczányos kerülőit
mind elhajtották.
Hát mikor legjobban foly a repcze-kaszálás; egy szép reggel nagy ijedten
jön a tisztilakra Kristóf, az egyik disznó őr, jelentve, hogy az éjjel,
hogyan, hogyan nem? ő meg nem foghatja: tizenkettőt a sertés-uraságok
közül elloptak. Mind egy éves urfiak és kisasszonyok voltak, a legkisebb
lehetett két mázsa, ő nem képzeli, merre vihették el; mert a kapu
lakattal volt bezárva, s ha a kőfalon emelték át, hát akkor három közül
valakinek csak fel kellett volna ébredni a nagy orditásra, mert ezek nem
olyan kisasszonyok, a kik némán engedjék magukat elszöktetni.
No ez nagy eset!
Maxenpfutsch mindjárt ment e Jób-hirt feljelenteni Ankerschmidtnek.
Ankerschmidt maga is haragra gerjedt. Akármijét lopták volna el, csak a
yorkshireieket ne! Ez volt gyöngéje. Ezt nem fogja elengedni! Elő kell
nekik teremniök a föld alól is. Azért van rend és törvényszék az
országban, hogy ily vakmerő tett büntetését elvegye.
Rögtön üljön lóra egy lovász-legény s vigye be a székvárosba ezt a
levelet doktor Grisáknak, melyben körülményesen le van irva a tényállás,
s kéretik a hivatalos eljárás minélelébb. A doctor ne kimélje a
költséget; a tetteseknek meg kell kerülniök.
Másnap négy fegyveres csendőr jelent meg a kastélyban, Bräuhäusel
kerületi biztos ur irott parancsával, melyben elrendeltetik, hogy terhes
gyanu következtében a három disznó őr a törvényszék elé felkisértessék
vallatás végett.
– Óh ezek nem tették azt! bizonyozott Ankerschmidt. Régi hű szolgáim.
Csak kérem minél előbb hazaereszteni őket.
Hanem már most a yorkshirei telep őrizésére három vadászt és csőszt
kellett kifogni a kaszálásból. Ennyivel kevesebben lettek.
Másnap ujra kijött a négy csendőr. Bräuhäusel ur azt rendelé, hogy
miután a kondások nem akarják a büntényt magukra vallani, a biróság
kénytelen a vadászokat is szembesiteni velük.
Már most tehát a vadászok is beszólitattak.
– De csak ereszszék őket hamar haza, mert itt szükség van minden
emberre! riadozott reájok Ankerschmidt.
Csak tessék várni.
Ismét másnap rendesen ott volt a négy csendőr Bräuhäusel ur
rendeletével, miszerint a vadászok sem vallanak semmit, szembesiteni
kell velük a csőszöket.
– Jaj, de igy önök minden emberemet elviszik, pedig nekem most nagyon
kellenek itthon.
Nem tehettek róla. Biz azoknak el kellett menni.
Pedig hát azok sem vallhattak semmit, mert azok is ártatlanok voltak
mint a kifejt tej.
A repczében naprólnapra kevesebb kaszás maradt, már csak a rendes
béresek dolgoztak; egyszer aztán azokért is kiküldött Bräuhäusel ur, s
bevitette valamennyit a városba. Persze, hogy azokat is confrontálni
kellett a többivel.
De már erre elkezdett Ankerschmidt szakkermentirozni. Ez már sok! Ez már
rettenetes! Ilyen munka idején! Mit gondolnak azok odabent? Feliben
marad minden munka. Több belőle a kár, mint a haszon.
Egy szép reggel aztán felrendelték minden kocsisát, lovászát, inasát,
azokat is benntartották mind. Nem maradt neki más, mint Vendelin ur, meg
a kis Gyuszi. Már most maga őrizhette, takarithatta, táplálhatta összes
állatait, mintha valami amerikai prairiebe telepedett volna le, hatszáz
angol mértföldre az utolsó ember lakta földtől.
De holnap csak haza eresztik őket?
Ha holnap nem, hát holnap után.
Biz elmult ott egy hét is még sem került viszsza senki.
De már magunk is nézzünk utána, mit csinál Bräuhäusel ur és dr. Grisák
ennyi tenger-ideig?
Legbizonyosabban megtaláljuk őket Bräuhäusel ur lakásán mindennap
délutáni három órakor. Ilyenkor, hacsak fogfájás nem gátolja, doctor
Grisák rendesen elszokott látogatni Bräuhäusel urhoz, a midőn azután
rendelkezésére áll egész esti hét óráig; a midőn is az ügyvédi
informatiók háboritatlanul folyhatnak. Az egyes tárgyak közötti
időszüneteket e mellett igen czélszerüen pótolják ki figyelemébresztő
tárkli-játszmákkal.
Bräuhäusel ur szenvedelmes tárklijátszó. A kit egyszer megfogott, az
aztán az ő foglya, az meg van kötözve, az le van lánczolva, az el van
itélve ennyi meg ennyi esztendei tárkli-sánczmunkára, legkevesebb
kilátás nélkül a megszabadulásra. Doctor Grisák önkényt vetette magát
alá ezen rabságnak.
Mert tudni kell azt, hogy nincs viszony oly mélyen gyökerező, nincs
barátság oly szilárd, nincs szerelem oly plátói, mint a tarklijátszás
viszonya, barátsága, szerelme a játszó társ iránt, – kivált az olyan
iránt, a ki mindig veszt.
A szerelmes ifju nem várja a légyott óráját oly nyugtalanul, mint szokta
várni Bräuhäusel ur doctor Grisákot, mikor már a három óra közelit, s
ugyan el legyen látva doctor Grisák igaz és nem való adatokkal, a mikkel
kimentse az alibit, ha egy órával későbben talált érkezni; ha pedig
egész délutánt el talál mulasztani, ahoz épen orvosi bizonyitvány
szükséges.
Tárkli közben aztán lehet a peres ügyekről is értekezni. Legkivált
alkalmas idő erre a kártyakeverés alatti időköz.
– Tetszett a vizsgáló bizottmányt kinevezni a tiszai zsilip tárgyában?
– Igen. Ön képviseli ott az épitő mérnököt. A bizottmány tagjai azok, a
kiket ön választott. Terz!
– Meddig?
– Csak kilenczig.
Doctor Grisáknak quart volt a kezében, de nem rontotta el játszó
társáét.
– Nem hiszem, hogy sok haszna legyen Schmerz mérnöknek azon a zsilip
épitésen.
– Miért?